2002-09-18

Pilinszky János gondolatai:

"Aki eltökélten birtokol valamit, szükségszerűen körülhatárolja azt, s így birtoka eleve véges. A birtokló vágya azonban végtelen, szüli benne az újabb szomjat és újabb elégedetlenséget. Ha görcsösen markolunk valamit, érezzük, hogy előbb-utóbb nem érezzük, amit markolunk… Nem így a szelídek. Épp mivel semmijük sincs, épp mivel semmit se kell körülhatárolniuk, az amijük van szellős és határtalan. Ahogy az égbolt, ahogy a levegő: úgy birtokuk a föld -osztatlanul és egészen. A világ önzetlen eleganciájuk miatt kezes bárányként pártol hozzájuk. Senki se szereti, ha birtokolni kívánják. S e törvény alól még a kövek sem kivételek: még ők is "megfutnak" az elől, aki erőszakkal közeledik hozzájuk."

Fekete Ágnes: Áldás békesség, szeretettel köszöntöm a hallgatókat, Fekete Ágnest a műsor szerkesztőjét hallják. Emlékszem, a nyolcvanas években valamikor tartottunk egy titkos megemlékezést Bibó Istvánról, amikor még Bibó kör sem volt, éppen csak elkezdődött az enyhülés, és fiával együtt beszélgettünk református örökségéről. Arról a magatartásról, amikor a börtönben a kegyelmi kérvényt valaki képes elutasítani Arany balladájának soraival: Nem kérek kegyelmet. "Jézusa kezében kész a kegyelem, egyenest oda fog folyamodni." Akkor még híre hamva sem volt a mai politikai színspalettának. Diákok voltunk és vitáztunk a két lehetséges útról: Vajon a szintén református Németh Lászlónak volt-e igaza, aki drámáiban megírta például Apáczay életútján keresztül, hogy mit jelent a megalkuvás nélküli kitartás, ugyanakkor ismert módon a moszkvai írókonferencián tartott előadásnak köszönheti, hogy megjelenhettek művei. Nem ítélet él bennem, csupán a két út dilemmája: Míg Bibó Istvánt nem olvashattuk, ő teljes mértékben indexre került, ő megélte azt, amit Németh László megírt. Mi a fontos? Az írás, vagy alku nélküli élet? Németh László könyveivel lehelt sok emberbe lelket a kádári időkben, míg Bibó István példája talán kevesekhez jutott el. Persze a kérdőjel nem egyenesedett ki, ma is sokat gondolkodom akkori kétségeinken. Nagyon sajnálom, hogy közéletünkben ilyenfajta párbeszéd szinte nem, vagy alig elképzelhető. De jó lenne túllátnunk az ujjal mutogatásokon. De jó lenne a sárral teledobált közéletben beszélgetnünk helyes magatartásformákról, eszmékről. Mai műsorunkban egy olyan embert hallhatunk, aki életével, bölcsességével talán válaszol a fenti kérdésre. Ritkán beszélünk egyházi módon gazdaságról, ritkán látjuk, hogy a hit mennyire összefügg anyagi gondolkodásunkkal. Kékessy Dezső volt párizsi nagykövet életében ez az összefüggés kitapintható. Nem úgy tekintette életét, hogy meggazdagodni ment nyugatra, hanem azért ment ki, hogy egyszer hazajöjjön, és amit tehetségéből összegyűjtött azzal mások számára sáfárkodjon. Ő hozta Magyarországra többek között a johannita, protestáns lovagrend megalapításának ötletét, később vezette is a rend magyar csoportját, és segített számos református karitatív intézménynek, ügynek. Mai műsorunkban Kékessy Dezső élettörténetét hallhatják:

Kékessy Dezső: Tiszafüreden születtem, a családom ott törzsökös. Ott vannak a gyökereim, ott vannak a temetőim. Édesapám földbirtokos, gazdálkodó ember volt, agrárakadémiát végzett, akkor még nem hívták egyetemnek. Édesanyám háziasszony, öt gyermeknek az édesanyja.

Fekete Ágnes: Abban az időben az, hogy református családban, református vidéken élt, mit jelentett? Milyen emlékeket hordoz erről?

Kékessy Dezső: Elsősorban azt, hogy templomba jártunk, és ez nagy esemény volt. A falu népe a főutcán hömpölygött, a lányok egymásba karolva, a legények pedig lesték őket. Bátyámmal együtt kísértük édesapánkat. Beültünk, a családunkat megillető padba. Amikor nagyobbacska lettem, konfirmáció után Úrvacsorán is részt vettem, de akkor sajnos már nem édesapámmal, akkor ő már rab volt.

Fekete Ágnes: Hogy lett ő rab?

Kékessy Dezső: Kuláknak minősítették, ami ellen ő rendkívül tiltakozott. Osztályellenségnek tekintették, így aztán meghurcolták, aztán bebörtönözték. A Markóban volt, aztán mezőgazdasági kényszermunkán Harta környékén. Minket, a családot kitelepítettek egy olyan tanyára, ahonnan már a tanyasiakat elköltöztették, mert életveszélyes, rogyadozó ház volt. Persze nekünk, az osztályidegeneknek jó lesz. Az egyik rokonom, egy nagynéni befogadott minket.

Fekete Ágnes: A mi családunk is kulák volt, de azért mindenkit nem vittek börtönbe. Gondolom ellenállt, vagy valami oka volt ennek.

Kékessy Dezső: Sokan őt tekintették zászlóvivőnek, őt bíztatták, Gyurkám, ellenállj, kibírjuk ezt még guggolva is. Volt annak idején ilyen megközelítés, és aztán végül elvitték, és perbe fogták.

Fekete Ágnes: Tanulni tudott ezek után?

Kékessy Dezső: Köszönöm a kérdést. A bizonyítványomba azt írták: az ország minden iskolájából ki van tiltva. Talán az a jövő várt volna rám, hogy leragadok valahol, és mint mezőgazdasági segédmunkás keresem a kenyeremet. Mégis gondoltam egy merészet, fogtam magam, eljöttem, és Csepelen sikerült beférkőznöm a munkásosztály zegzugos berkeibe. Nem voltam 16 éves, és én voltam a család legjobban kereső embere. Esti iskolába jártam.

Fekete Ágnes: Hogy működött egy csepeli munkásgyerek életében ez a váltás?

Kékessy Dezső: Én nem laktam tanoncotthonban, hanem édesanyámmal együtt egy albérleti szobában Budán, a XI. kerületben, pont egy református templom tőszomszédságában. Ott aztán rendszeresen részt vettünk az egyházi életben.

Fekete Ágnes: Nem volt ekkor ebből probléma?

Kékessy Dezső: Nem volt. Nézze, akkor mi egyáltalán nem voltunk fontos emberek. Az édesapám, miután kiszabadult a börtönből, segédmunkásként dolgozott. Később mint anyagmozgató, teherszállító tróger, a szónak a német értelmében. Nem törődtek velünk már akkor. Aztán jött ’56, és elhagytam az országot. Éppen az esti iskolába készültem, amikor jött a munkahelyemre a hír, hogy mi történik a városban. Tüntetőket kerestünk, meg is találtuk őket a Bem téren. Ott történt a híres poloskakivágás, a lyukas zászló ott született meg a Bem téren. A tanúja voltam. Aki fegyverhez jutott, az részt vett fegyveresen. Nekem egy félkész fegyver jutott, ami a lámpagyárból érkezett. Itt a Kálvin téren vettük át a fegyvereket, de nem működött, így aztán nem lett belőlem sem hősi halott, sem hős. Jött november 3. Mint aki jól végezte dolgát, elmentem vidékre a szüleimhez. Másnap reggel költött Édesanyám, hogy kisfiam, baj van, Budapestet ostromolják. Azonnal el akartam indulni vissza Budapestre, mire édesanyám azt mondta: veled jövök. Ez volt az az érv, ami miatt úgy döntöttem, maradok egy kicsit, mert nagybátyámat biztos, hogy felakasztják, ha elkapják még egyszer, bátyámat, aki fegyveres felkelő volt, golyó általi kivégzésre ítélték volna. Nekem nem volt ekkora bűnöm távolról sem, de engem is a házinéni és házibácsi szerint már többször kerestek, így a szüleim úgy döntöttek: a fiúknak mennie kell. November 27-e volt, mikor elhagytuk az országot.

Fekete Ágnes: Gondolom, egy táborban kezdődött az élet.

Kékessy Dezső: Nagybátyám, aki talpraesett ember volt, úgy döntött, hogy Bécsbe megyünk, és ott elhelyezkedtünk egy menekülttáborban. Ott aztán szétszóródtunk. Én pedig engedelmes gyermeke voltam a szüleimnek. Az utasítás az volt, hogy Svájcba menjetek, fiúk! Én pedig megvártam a lehetőséget.

Fekete Ágnes: Mindezeket a történeteket hogyan élte meg a lelkében?

Kékessy Dezső: Ez nem egy egyházi esemény volt, nem lelkiztünk, ha szabad így mondani, de azért, mikor megérkeztünk Svájcba, az első dolgom az volt, hogy elmentem templomba. Hálát adtam a Jóistennek, hogy megmenekültem. Lehetőségem volt úrvacsorát is venni. Nagy meglepetésem volt akkor, hogy ott az úrvacsorát külön-külön kis adagokban, ilyen kis tojástartó poharakban adták. Svájcban lehetőség volt a továbbtanulásra, és mivel az ötvenes években Budapesten eléggé frankofil hangulat volt, az első nyugati filmek a francia filmek voltak Yves Montand-nal és Gerard Philippe-pel, így francia Svájcba kérettem magam, Genfbe. Mit ad Isten, hát a református Rómába. Ott már működött magyar nyelvű református egyházközség, és akkor én bekapcsolódtam annak az életébe.

Fekete Ágnes: Nem kis pályát futott be Svájcban.

Kékessy Dezső: Főként mikrobiológiával, tehát fertőző betegségek diagnosztikájára szakosodott diagnosztikai laboratóriumot alapítottam másokkal, amit aztán intézetté fejlesztettem, francia Svájc elsőszámú ilyen intézménye lett néhány éven belül. Amikor én ezt elkezdtem, akkor Svájcnak egyáltalán nem volt rám szüksége, mert Svájc akkor már tudott mindent, csak egy kicsit másképpen kellett megközelíteni. Például a 24 órás szolgálat teljesen idegen volt számukra, én pedig bevezettem.

Fekete Ágnes: Eljött a rendszerváltás, és Ön hazatelepült. Azt hiszem, sokan elgondolkodtak, hogy haza, nem haza, és aztán úgy érezték, hogy talán most már meggyökeresedtek ott kint.

Kékessy Dezső: izgalmas esztendő volt a német menekültek megjelenése. Éppen Magyarországon ért ez az esemény minket, itthon voltunk. Tekintve, hogy a feleségem német, gyermekeimben a német szív is megmozdult, és azonnal szolgálatba állt az egész család Kozma páter zugligeti plébániáján. Hasznosítottuk magunkat, ahogy tudtunk.

Fekete Ágnes: Mi volt az az indok, ami miatt úgy érezte, hogy vissza kell jönnie ebbe az országba.

Kékessy Dezső: Elsősorban azért, mert sosem tekintettem magam olyan személynek, aki végérvényesen elhagyja ezt az országot. Magamat mindig politikai menekültnek tekintettem, nem gazdasági menekültnek. És akármennyire is jól ment a dolgom nyugaton, fontosnak láttam, hogy hazajöjjek, talán azért, hogy megbocsátassék nekem az a bűn, hogy elhagytam az országot. Mert elhagyni a szülőhazát az mindig egy kis árulás. Ez dolgozott az emberben, és sok emigránsban most is dolgozik. Felajánlottam szolgálataimat az akkori egészségügyi miniszternek, Surján Lászlónak, és vártam, hogy mikor születnek meg azok a törvények, amelyek lehetővé teszik nyugati típusú egészségügyi intézmények létesítését. Aztán lassan-lassan kimaradtam ebből, mert ezek a törvények nem születtek meg.

Fekete Ágnes: így aztán más dolgok iránt kezdett érdeklődni. Úgy hallottam, hogy visszavásárolta a régi birtokokat.

Kékessy Dezső: Részemről arról volt szó, hogy megnéztem, a családomban van-e olyan épkézláb ember, aki csak azért nem vág bele országot rengető dolgokba, mert éppen hiányzik a hozzá való tőke. Tehát van-e elképzelés, mert a vállalkozás azon múlik elsősorban, van-e ember, aki meg tudja valósítani, és van-e hozzá pénz. Ez egy ilyen háromlábú cég. És találtam a családomban ilyen rokont, unokaöccsöket, létesítettünk egy szállítmányozási céget. ’91-ben jött el hozzám a hír, hogy a tiszafüredi egyik Kékessy-ház eladó. A Hámán Kató Termelőszövetkezet dobra verte. Először felháborított, hogy én, a legitim tulajdonos kell, hogy visszavásároljam a jogos tulajdonostól, a törvény szerinti tulajdonostól, de a bosszúságomat félretettem. Azt mondtam magamnak, ha én nem veszem meg, akkor majd egy diszkós fogja megvenni, és akkor soha többet családi ingatlan a családba már nem fog visszakerülni. Arra azonnal rájöttem, Amikor én veszek valamit Magyarországon, akkor azt legalább az árnak a dupláján kell megvenni, mert ez itt így működik. Megvettem, és akkor kicsit meg is állt a világ. Ez egy XIX. századi klasszicista kúria 5 hektár területtel. Hála Istennek, egyszerűséggel csak annyit mondott: olyan kupi volt körülötte, lehetett közelíteni. Tessék elképzelni, ezek úgy éltek, mint a barlanglakó ősember, aki a csontot sose dobta ki a szabadba, hanem maga alá temette. A modernizáció az volt, hogy központi fűtést vezettek be, hatalmas kémény a kúrián, mint a gyárkémény, mikor jött a fűtés, jött a salak, és azt csak úgy lerakták. De ha ez nem volt elegendő, akkor betonoztak, és mint egy ilyen tölcsér, begyűjtötte az esővizet, és mosta alá az egész épületet. 5oo teherautó szemetet hagyott nekünk a Hámán Kató Szövetkezet dicső korábbi vezetősége. A tiszafüredi egyházzal is felvettem a kapcsolatot. Azért mentünk Tiszafüredre a 80-as években, hogy elmenjünk a temetőkbe. Aztán lopva elmentünk a házunk előtt, a gyerekeknek mutattam, hogy ez a mi házunk, és akkor mentünk a református templomba, illetve a parókiára. Jó barátságot tartottunk fent, aztán a 90-es évektől presbiter illetve főgondnok gondnok voltam, az utóbbi időkben pedig a bátyám látja el ezt a feladatot.

Fekete Ágnes: Hogyan jött az életébe, hogy párizsi nagykövet lett?

Kékessy Dezső: Ez egy érdekes dolog, nem kerestem igazán. Nem váltották le az előző nagykövetet, hanem amikor annak lejárt az ideje, helyettes államtitkári besorolást kapott, és európai integrációs kérdésekkel foglalkozott. Helyébe pedig engem küldtek, mert ezt elfogadhatónak és jónak találták. Nem emlékszem, hogy valakit visszarendeltek volna, most pedig egy kicsit erőteljesebben, nem durván, azt mondom, hogy legyen meg minden kormánynak a saját képviselete.

Fekete Ágnes: Mi lesz most? Hogyan tovább itthon?

Kékessy Dezső: Hatvannégy éves vagyok, eljött a nyugdíjnak az ideje. Három gyermekem Magyarországon él. Olyan szerencsés ember vagyok, hogy nem csak gyermekeim beszélnek elég jól magyarul, hanem az unokáim is.

Fekete Ágnes: Magától értetődő volt, hogy a gyerekek is ide települnek.

Kékessy Dezső: Mikor azt tapasztalták, hogy a szülők ide telepednek, ők is egyre gyakrabban jöttek. Egyáltalán nem gyakoroltam rájuk nyomást, felajánlottam nekik a lehetőséget, hogy erre is érdemes gondolni, és egyik jött a másik után. Van egy kellemes családi házunk Tiszafüreden, ahol úgy mellesleg hozzáteszem, gazdálkodással is foglalkozunk. 93-ban kezdődött ez a teljesen félresikerült kárpótlás, ami teljesen felkavarta a magyar vidéket. Mi a kárpótlási jegyeinkkel részt vettünk földárverésen. Gondosan ügyeltünk arra, hogy sose próbálkozzunk azzal, hogy olyan ember földjére árverezzünk, ahol a régi tulajdonos is árverezett. Aztán láttuk, mennyire fontos a vidéki embernek a kövesút. Akkor hagytuk őket a kövesúton, mi meg beljebb mentünk. De nem szereztünk magunknak csak barátokat. Itt irigyek az emberek. A községi életben nem veszünk igazán részt, mert még mindig a néhai tanácselnök a polgármester, és ő ellenségesen viselkedett velünk szemben.

Fekete Ágnes: Mi az, ami miatt a vádaskodás elkezdődött?

Kékessy Dezső: Teljesen érdektelen ember voltam, amíg nem voltam párizsi nagykövet. Amikor az lettem, a sajtó elkezdett kutakodni. A legjobb módszer az, ha végigkutatják az ember zsebét. Rájöttek arra, hogy több zseb is van. Persze, mindegyik zsebbe könnyű volt belenézni, nem volt begombolva, nem volt rajta cipzár, mert én mindegyik magyarországi vállalkozásomat nyitva, legálisan, nem mások nevében intéztem, ahogy ezt a jobb emberek teszik. Nem bújtam paraván mögé, így aztán felgöngyölítették. Találtak egyet, ami aztán a legkiválóbb csemege volt. A ’98-as kormányváltás előtt egy jó esztendővel társultam egy akkor már létező kis szőlészeti társasághoz. Bődületes tőkéjű, 3 milliós tőkéjű tulajdonosa, tehát 20 %-os tulajdonosa bizonyos Lévai Anikó volt. Mindenhol keresték az okkult gazdasági kapcsolatokat. Tehát ezért kellett engem rendszeresen kipellengérezni.

Fekete Ágnes: Gyakorlatilag ez egyfajta irigység a nagyköveti tisztség miatt.

Kékessy Dezső: Borzasztóan. A feleségemet tönkretették ezzel, mert ő megroppant ebben. 30-40 újságcikk jelent meg, csupa szemenszedett rágalmazás. Egyikre sem válaszoltam. Csak annyit mondtam: a karaván halad.

Fekete Ágnes: Nagyon remélem, hogy reformátusnak lenni egy hivatás a mában.

Kékessy Dezső: Gondolok Max Weberre. A XVI. Században a reformátusok átértékelték a pénzhez való viszonyt. Bizony-bizony, nem kell arra úgy tekinteni, mint egy tisztességtelen foglalkozásra, amit csak úgy oda kell dobni böszörményeknek, örményeknek, hanem ezzel igenis foglalkozni kell, ezzel sáfárkodni kell, ezt isteni ajándéknak kell tekinteni. Láttam, ez hogy működik Genfben. Genf protestáns hagyományú város, patrícius családok, bankár családok, reformátusok, és láttam, hogy ezek hogy élnek. Ezek rendkívül gazdag emberek, és rendkívül visszafogottan, polgári módon élnek. Nincs ott dőzsölés, nincs ott fölösleges luxus. Annyi luxus van, amennyi mondjuk a munkájukhoz szükséges. Gyakran megfordul ez a fejemben, hogy akinek a Jóisten tehetséget adott, az sáfárkodjon jól a tehetségével. Azt hiszem, ez teljesen református megközelítés. Saját magát vegye le a piedesztálról, és tekintse minden sikerét úgy, hogy az az isteni kegyelemnek köszönhető.

A köz ügyének szolgálatáról szól következő riportunk is. A Magyarországi református nőszövetség egy különös tervet sző, kecskéket vásárolnak. A szövetség elnökét, Pásztor Jánosnét hallhatják.

Pásztor Jánosné: Májusban voltunk Kárpátalján, Munkácson nőszövetségi konferencián. Kárpátalján nagyon komolyan él a nőszövetség. Most elvittek bennünket egy gyermek-konferenciára, ahol csak cigánygyerekek voltak, kb. 100-an. A konferencia vezetői cigány fiatalok és magyar fiatalok voltak, együtt. Nagyon élő, magyar, református cigány gyülekezetek vannak. Utána elvittek minket az árvaotthonba, amiben már 35 árva gyerek van. Köztük van egy olyan kicsi fiú, aki 6 éves volt, amikor idekerült. Nem tudott a lépcsőn se felmenni, se lejönni. Most biciklizik. Olyan szeretetteljes légkör van. És akkor beszélgettünk az otthonban Dani Eszterrel. Elmondta, hogy felmérések szerint a cigány lakosság 40%-nak tuberkolózisos fertőzése van. Azt mondta Eszter egy mondatában, hogy legalább egy kis kecsketejet tudnék adni a gyerekeknek, mert alultápláltak. Hazajöttünk, és arra gondoltunk, hogy kecskéket kéne venni a gyerekeknek. Telefonáltam az egyik nőszövetségi tagunknak, aki falun él, mennyibe kerül egy kecske ma Magyarországon. Mondta, hogy 8-10.000 Ft. Először arra gondoltam, hogy összevásárolunk kecskéket és átvisszük, de ez egy olyan reménytelen dolog. Annyi papír kell hozzá, és a határon átkelni kecskékkel nem lehet. Akkor írtunk egy levelet a nőszövetségeknek, hogy minden szövetség tehetsége szerint vegyen egy kecskét, vagy egy fél kecskét, vagy egy negyed kecskét. Jöttek a csekkek. Komolyan mondom, volt, amikor sírtunk, mert olyan volt, hogy a csekkekre ráírtuk, hogy kecske, és volt olyan, amelyikre ráírták, hogy örömmel. Több mint 1 millió forintot adtak össze az asszonyok kecskékre. Az is jellemző az ottani helyzetre, hogy továbbképző tanfolyamokat tartanak a fiataloknak, és a tanfolyamon megtanítják, hogyan kell a kecskékkel bánni. Ólat is kell építeni, meg enni is kell adni, sőt fiúkecskét is kell venni, mert a szaporodásra is gondolni kell. És így gyülekezetenként fogják a kecskéket kapni, és osztják el a tejet a gyerekeknek. Nagyon örültem a Krisztust követni szóval is, meg tettel is.

Fekete Ágnes: Aki esetleg szeretne még hozzárakni ehhez a kecskeprogramhoz, megteheti ezt?

Pásztor Jánosné: Persze, a nőszövetség csekkjén bármikor küldhet adományt, és nagyon hálásan fogadjuk. A nőszövetség címe: 1146 Budapest XIV., Hermina út 51. Rá kell írni a csekkre, hogy a kecskeprogramra. Már az OTP is tudja, hogy mi ez. Aztán majd fényképeket fognak küldeni, és cikket írnak, hogy mindenki láthassa.

Fekete Ágnes: Ott nem érzékelhető cigányellenesség?

Pásztor Jánosné: Magyarországon ez sajnos tapasztalható, ott nem tapasztaltuk. Maguk a lelkészek végzik a cigánymissziót. Mikor a nagy árvíz volt, Bocsai Vince ment, hogy prédikáljon a cigány gyülekezetben. Olyan nagy volt a sár, hogy már az autóval nem tudott továbbmenni. Várta négy cigány férfi. Kettő ottmaradt vigyázni az autóra, a másik kettő pedig – gólya viszi a fiát – felkapták Bocsai Vincét, és átvitték a sáron. És amikor kérdeztem tőle, hogy mit csinál maga ezekkel az emberekkel, hogy ilyenek, azt mondta, ő semmit, ő csak szereti őket. És megépült a cigánytemplom, ragyogó tisztaság van benne, gyönyörű virágokkal körbeültetve, minden istentisztelet után az asszonyok kitakarítják a templomukat. Ezek azért nagy dolgok, és sokszor példák. Magyarnak vallják magukat, úgyhogy ott nekünk szerintem nagyon komoly szolgálatunknak kell lenni.

Máté evangéliuma 14,6:

"Heródes születésnapján történt, hogy Heródiás lánya táncolt a vendégeknek. Annyira megtetszett Heródesnek, hogy esküvel megígérte, hogy bármit kér is megadja neki. ….az így szólt: Add nekem Keresztelő János fejét. A király elszomorodott, de az esküre és a vendégekre való tekintettel megparancsolta, hogy adják oda neki."

A minap postásunkkal beszélgettem, és ő kifejtette nekem, őt az érdekli csak, hogy ne vegyenek ki pénzt a pénztárcájából, neki meglegyen, ami neki jár. Igyekeztem elmondani neki, hogy megértem sérelmeit, megértem azt is, hogy nem akar ingyen dolgozni, meg a pénzre is szükség van, de gondoljon arra, hogy egyszer megöregedhet, egyszer unokái is lehetnek, és lehet, hogy a pénztárcájának mai vastagsága éppen akkor fog visszaütni, mert esetleg nem lesz ember, aki fizesse a nyugdíját. Úgy láttam akkor őt, mint akit Salome körültáncolt. Ne gondolj semmi másra, csak erre a pillanatra. Ugye milyen gyönyörű? Legyen jó neked. Vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor szinte leveszik a leplet a szívünkről. Amikor ilyen szélsőséges alakok, mint Salome, a bujaság megtestesítője, vagy Keresztelő János a legszikárabb ember megjelennek előttünk. Talán a legtöbben egyikhez sem érezzük magunkat közel. Ki eszik ma a pusztában sáskákat? Hála Istennek pornográf táncokat sem sokan lejtenek. Mi olyan középutasok vagyunk, a legtöbben. De melyik kép hat ránk? Kinek a magnetikus erejébe engedjük magunkat? A jövőbe mutató, önmegtagadó János, vagy a buja, pillanatlány, Salome, akit még elviselünk, akire odakukkantunk, ha lehet? Mai korunkban nem kétséges a válasz, Salome köszön ránk mindenünnen, tehát óhatatlanul is az ő hatása erősebb. Az történik, ami Heródessel, hogy hiába kedveljük a keresztelő jánosokat, érezzük igazukat, az ösztönhajtotta dáridóban elveszítjük a fejünket, és olyat ígérünk, amit magunk is megbánunk. Nagy a tét, hitetik el velünk, és belemegyünk a fogadásokba. Mit tanácsolhat a Biblia Salome világának? Azt, hogy vigyázz az egyensúlyosságra. Amikor az ösztöneid irányítanak, könnyen megölöd a jövődet a pillanat vonzásában. Heródes, lelkének azt az egyetlen kis szigetét is elveszítette, ami a pince- börtön volt, Keresztelő János lakóhelye. Oda le tudott menni, ott volt valaki, akivel elbeszélgethetett, volt egy embere – ha a börtönben is, de létezett. Most ösztönvilága a teljes magányba sodorta, még a sziget is elsüllyedt. Történetünk azt üzeni tehát, hogy vigyázzunk ezekre a titkos helyekre. Azokra a pontokra, amelyek még a legnagyobb mélységben is a megújulás forrásai lehetnek. Amíg él János, Heródesnek ott van egy kis egérút, amely a legnagyobb bűneiből kivezetheti. Mindannyiunknak, legyünk bármilyen bűnökkel terhesek, van ilyen szigete, van egy temploma, egy gyermekkori emléke. Keressük meg ezt a szigetet, és próbáljuk onnan újra építeni lelkünk kuckóját, ahol meleg lehet, ahol jó élni!
Ámen