2002-12-11

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm a hallgatókat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét halják. Mikulás napján egy érdekes ajándékot kaptam kislányomtól. No, nem megfogható ajándékra gondolok. Elmentünk volna egy ünnepségre, de Luca lányom annyira köhögött és prüszkölt, hogy nem jöhetett velem. Sírt, én meg sajnáltam, de nem volt mit tenni, a legkisebbel otthon kellett maradnia. Magamhoz öleltem, próbáltam mondani mindenféle badarságot, ami ilyenkor az ember eszében jut: majd elmegyünk együtt valahova, ha meggyógyulsz, hogy: látod, nálunk is járt a Mikulás. Megkérdeztem: Mit hozzak neked? – mire ő azt felelte: Anya ne hozz semmit, ne menj el! Azután ezen a mondaton merengek azóta is: "Ne hozz semmit, ne menj el!" Mi általában elmegyünk, hogy fűt-fát összehordjunk, ő pedig a Mikulás csoki halmaz tündérképe mögül is azt mondja: "Anya ne hozz semmit." A gyerekek sokkal többet tudnak az élet lényegéről, mint mi, felnőttek. Azután az utcán megláttam egy plakátot. Egy pénzből készült mérlegre vannak ráállítva az emberek. A másik oldalon pedig egy ujj nyomja le a hintát. Mit kiált bele világunkba ez a kép? Azt, hogy mindenki a pénzt akarja. Valaki érthetetlen módon gerjeszt egy vitát, aminek csak az az eredménye, hogy a lényegtől eltávolítson minket. Tudom, hogy én most hiába mondok ez ellen bármit, az pusztába kiáltott szó lesz. Csupán, amit kislányomtól tanultam, azt mondom el: Anya ne hozz semmit. Nem tudom ki helyezett minket a mérlegre, azt sem tudom, hogy ki hiszi el ezt, de mindenesetre én a magam részéről leszállok a pénzből készített hintáról és mindenkit erre buzdítok. Tapasztalom és tudom, hogy nem a lét határozza meg a tudatot. Látok embereket, akik a legrosszabb körülmények között is csodákban élnek. Nem szabad elhinnünk, hogy a gyerekek a Mikulás ajándékra vágynak. Bármennyire kicsinyek, több az életük ennél. Advent van. Ilyenkor Krisztus eljöveteléről szólnak mindenütt a templomokban. Arról, hogy ennek a világnak van egy boldog és vonzó perspektívája: Krisztus uralma. Ma, amikor annyian riogatnak a világ végével, a keresztyén emberek virrasztanak. A sötétben és a világosság erejével élnek, mert a tudatuk legmélyén megtaláltak valakit, aki egyre nagyobb erővel eljön az életükbe. Tudom, hogy ezt a felismerést olyan nagyon nehéz erősen magunkban tartani. Különösen azoknak, akik egyedül vannak vagy betegek, ezért szívesen segítünk azzal, hogy Karácsonyra elküldünk ajándékul egy imádságot, amelyet majd Szenteste együtt fogunk elmondani sokakkal.

Műsorunk végén olvasunk majd belőle. Aki szívesen megkapná ezt a virrasztó imádságot, írjon címünkre: 1146 Budapest, Abonyi u. 21. Esetleg hívja fel telefonon a 333-1118-as számot.

Most, sorozatunkat folytatva, az ajándékozásról fog beszélni Bagdy Emőke pszichológus.

Bagdy Emőke: Közelednek az ünnepek és a Karácsony egy olyan ünnepi alkalom, ami a szívben a szeretetet is megnyitja, ha van szeretet és reménykedjünk, hogy van és soha el nem fogy, de bizony a bukszákat is megnyitja, mert ilyenkor mindenki kötelességének érzi, hogy valami ajándékkal kedveskedjen. Legalábbis ez benne van az életünk rítusrendszerében, hogy úgy érezzük, kell ajándékot venni. De azért ne feledkezzünk róla, hogy mire való az ajándék? Ha most körülnézünk, rettentő sok a kínálat, hogy vegyél ezt, vegyél azt. Pénzért, kész ajándékokat vásárolunk, de az igazi ajándék a másik számára fontos dolog. Nem az én számomra, hogy megveszem azt, amit én legszívesebben szeretnék kapni. Ez gyakorta előfordul. Valami olyannak az odaadása magamból, tőlem, ami esetleg az enyém, de én odaadom neki, mert szeretem, és mert, ami nekem kedves, pontosan, ami nekem fontos, azt én odaadom. Innen ered az ajándék, hogy valamit, ami hozzám tartozik, azt átadom és ezzel mintegy átadok magamból egy darabot. Szimbolikusan az ajándékkal magam egy darabját adom át és ezért az, amikor egy családban az édesanya, aki a kultúra letéteményese, aki a szeretet továbbadásának, a szeretetkultúra továbbadásának is a képviselője, megtanítja a gyereket arra, hogy hogyan készítsenek együtt meglepetést, ajándékot és így beleadja a gyermek a maga kis kézügyességét abba, amiben gondol a papára, vagy gondol a mamára, egymásra és testvérekre titkon, hogy meglepetés legyen. Készítgetik saját maguk az ajándékot. Ezek az igazi ajándékok. Miért? Azért, mert benne van egy darabja szimbolikusan a szeretetünknek, a lényünknek, mert úgy szeretlek, hogy ami nekem a legdrágább, azt odaadom neked és nagyon hamar az ige közelébe jutunk. Mert: úgy szerette Isten a világot, hogy a neki legdrágábbat (János 316) az egyszülött fiát adta, hogy valaki hisz őbenne, el ne vesszen, örök élete legyen. El ne felejtsük, hogy a legdrágábbat adta oda. De milyen ajándék hasznos, ha már mi a magunk emberi szűkös keretei között olyan dimenziókban nem gondolkodhatunk, hogy életünket adjuk, noha sokszor mondjuk, ha beteg a gyerek, hogy életem adnám azért, csak gyógyuljon meg a gyerekem. Azért a mi hétköznapi, alacsony repülésű létszintünkön inkább az ajándék ebben a módosult és kicsit leegyszerűsödött formában jelenik meg. Mitől lesz hasznos az ajándék? Aminek örülni tud a másik és bízhatunk abban, hogy foglalkozik vele, mert csak azzal foglalkozunk, amit szeretünk, és ezért hiába ad mondjuk egy anya korcsolyát a gyereknek, ami elvileg hasznos, gyakorlatilag nem lesz hasznos, ha a gyereke nem akar vagy nem tud korcsolyázni és ő rákényszeríti az akaratát. De, ha a gyerek nagyon szeretne korcsolyázni és így megkapja azt, ami hiány benne, a lelkében, így az ajándékozó önmagát is adja azon a tárgyon át, ami tényleg, így hasznossá válik. Vannak szülők, akik azt mondják: Nálunk egész évben karácsony van ilyen értelemben, mindig megveszem a gyerekemnek azt, amire szüksége van, nem töröm a fejem, hogy most milyen ajándékot vegyek neki. Nem ajándékozunk, nálunk nincsen ilyen ajándékozósdi. Közben egy rítust, a szeretet kifejezésének egy ilyen csodálatos alkalmát elmulasztjuk. Nagyon fontos, hogy épüljön egy olyan cs aládi tradíció, amikor a szeretet keresi a maga kifejezési formáját és keresi a maga szimbólumait. Azért más is van az ajándékozásban. Lehet szeretetet kérő: adok neked valamit, kérlek, szeress engem. Egy kislány esetét szeretném ideidézni. A szülők hozták hozzám, hogy otthonról ellopkod dolgokat és szétosztja az osztályban az osztálytársainak. Miért osztogatja el, miért lopkodja el otthonról? A gyerek játékában jöttünk rá, hogy ő ad ajándékot a másiknak azért, hogy "szeress engem", mert szeretetet sóvárog, szeretetre, elfogadásra van szüksége. Soha nem kap olyan elismerést, olyan simogatást: jaj, de jól feleltél, de örülök ennek az ötösnek, de kedves vagy nekem. Tehát a szeretetnek a szülőktől ezt a nyilvánvaló kifejezését, amire minden gyerek sóvárog, azt érinti és a puszi, az ölelés…, hát megvásárolja ezzel jóindulatot, a szeretetet és a barátságot. Tehát vannak engesztelő ajándékok is. Amikor egy férj nem szokott virágot venni, de egyszer csak egy nagy virágcsokorral hazaállít és még születés vagy névnap sincs. Melyik nőben nem támad fel a gyanú, hogy ugyan vajon mi történt itt? De üzletfelek között is elég gyakori, hogy egymást meg akarják nyerni azzal, hogy figyelmesek egymás iránt és ajándékot küldözgetnek. Ma már egy iparág alakult ki, ami pl. az üzleti világban az egymás iránti figyelmesség kifejezéseképp lehetővé teszi, hogy egy hatalmas kollekcióból válasszanak, hogy üzlettársaikat mivel ajándékozzák meg. Azután még egyet el ne felejtsünk és itt azután már nagyon a mélyére jutunk az ajándéknak. A fondorlatos, hátsó szándékkal induló ajándék. "Félek én a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is." Óvjon az ég bennünket ezektől. Szerencsére a közelgő ünnepek olyanok, amelyekben remélhetőleg és vélhetőleg mindnyájan nyitott szívvel, egymás iránti szeretet kifejezés gyanánt fogunk ajándékokat- remélhetőleg – készíteni, legrosszabb esetben vásárolni.

Fekete Ágnes: Az egyik legnagyobb ajándék, amit kaphatunk, az egészségünk. Sokaknak azonban éppen ez nem adatik meg. Számukra Advent várakozása még fontosabb. Vajon mire számíthatnak? Javulásra, vagy egyre rosszabbodik állapotuk? Most két beteg ember vallomását hallgathatjuk meg. Mindketten gyógyíthatatlanok az orvostudomány mai állása szerint. Mégis, mindketten tele vannak reménységgel és hittel. Először Varga Gyulánét, majd Mezei Mónikát hallják.

Varga Gyuláné: Itthon vagyok húsz éve, főállású anyaként. Négy gyerekem van. Nagyon nagy fájdalmaim voltak éjszaka az ágyban való megfordulás közben. Ez elviselhetetlen fájdalom volt. Olyan, mint amikor az embernek a fogában a gyökér fáj – mondjuk. Voltam orvosnál, gyakorlatilag éppen azt mondták, hogy ha fáj, az pont annak a jele, hogy nem rákos. Kiderült, hogy van egy kis csomócska, ami jóindulatú, semmi köze az én panaszaimhoz. Vártunk, elteltek újabb hónapok, akkor megint mentem kontrollra. Megint ugyanaz volt a helyzet és azután utána megint eltelt vagy három hónap, de addigra már látványos elváltozás volt. Ez arra volt jó, hogy én belülről már biztosan tudtam, hogy itt valami nagyon nagy baj van és amikor kézhez kaptam két és fél éve ezt a rákos diagnózist, gyakorlatilag nekem nagy meglepetést már nem okozott. Megdagadt az egész mellem, talán duplájára, kemény volt, az a bizonyos narancsbőr tünet. Minden jelen volt, ami kellett. Kívülről meg lehetett azonnal állapítani, hogy ez nem egy jóindulatú kis, aprócska elváltozás. Azután felgyorsultak az események, a műtét következett. Nagyon gyorsan, a műtét után két vagy három héttel már meg is kaptam az első kemoterápiás kezelést.

Farkas Orsolya: Mi játszódott le benned, amikor kézbe vetted a jelentést?

Varga Gyuláné: Az elején férjemmel az első 24 órában elénk került, amikor a rákos diagnózist megkaptuk, hogy azt írja az Ige, hogy: Ne aggódjatok a holnap felől. Ennek a betegségnek egy borzalmas velejárója, hogy az ember állandóan azon emészti magát, hogy mi lesz legközelebb. Látja magát elevenen elrohadni és ettől rettenetesen fél és riad mindenki. Ez egy nagyon jó dolog, ráállni az Igére és olyan mérhetetlen erőt ad és a holnap az az Úrnak a gondja. Mint ahogy ezért a betegségért nem én álltam sorba, hanem Isten ezt megengedte, akkor én teljesen rá akarok hagyatkozni és nem szeretnék süket lenni és vak lenni arra, amit munkálni akar ezen keresztül.

Farkas Orsolya: Egy rákbetegnek óhatatlanul is azért a halál tényével valamelyest szembe kell néznie.

Varga Gyuláné: Szép lassan nehezedett az egész rám és úgy éreztem magam, mint aki egy mázsás súllyal jár-kel és meg is fogalmaztam itthon a családban, hogy szörnyű érzés úgy élni, hogy a halálos ítéletemet a zsebemben hordom, csak éppen azt nem tudom, hogy mikor kerül sor a végrehajtásra. Nagyon nagy könnyebbséget ebben az egész dologban az jelentett, hogy az Úr Jézus is így élt a földön, hogy a halálos ítéletét a zsebében hordta. És, akkor eszembe jutott az az Ige, ami azt írja, hogy: Tudva azt, hogy honnan jött és hova megy, kendőt vett, körülkötötte magát és elkezdte mosni a tanítványok lábát. Én tudom, hogy az Isten akart engem ide a földre, az ő akaratából vagyok, neki terve van az életemre és megtörtént ez. Ez az ő kezében jó dologgá fog formálódni, jót fog ebből kihozni. Nem szabad ebben elterülnöm, hanem ahogyan az Úr Jézus tette, aktívan tennem kell, cselekednem kell. Látom azt, hogy nem abban van sokszor a nagyon nagy csoda, hogy valaki meggyógyul, mert én nem tartok a gyógyulás felé, ha lassan is, de biztosan romlik az állapotom, de emellett Istennek van hatalma addig tartani, ameddig ez az ő tervei szerint való. Maga a halál ténye, amit mi olyan szörnyűnek látunk élők, abban nem részesül az, aki az Úrnak a gyermeke. De, a test, ami porból lett, az tényleg ott van és eltemetik az ittlévők és az élők, de a lényegi részem az az Úr Jézussal együtt lesz. És az nem fogja átélni azt, amit mi élők átélünk, amikor temetünk valakit. Ez engem egy olyan mérhetetlen biztonsággal töltött el, hogy Isten gondoskodik erről. Aki hisz ő benne, soha meg nem hal. Ezt úgy érzem, hogy az Igét, ha máskor nem, ilyenkor, amikor az ember látványosan közel áll ehhez, nagyon nagyon komolyan kell venni.

Farkas Orsolya: Miben változott az életetek azóta, hogy elkezdtetek kezelésre járni?

Varga Gyuláné: Én azt látom, hogy az örökkévaló dolgok iránt sokkal jobban kinyíltam, sokkal inkább az Úr Jézussal kézen fogva élek, ráhagyatkozva az ígéretekre. Pl. ezekre a kijelentésekre, hogy: "Ne aggódj", vagy az hogy "Veletek vagyok minden napon". Nem kell a másnapi kezeléstől, vagy a következő heti műtéttől aggódnom, mert akkor is ott lesz velem. Nagyon nagyon sokan valamit keresnek a múltjukban, amikor valami nagy fájdalom, szenvedés éri őket, hogy Isten esetleg annak a büntetéseként hozta. Ami számomra teljesen világos az az, hogy nem Istentől ered ez. Ő nem tesz rosszat, viszont tud róla, hogy ez van és szabad és lehet vele hordozni. Az a tudatosság – azt gondolom, hogy ráállni az értékekre, amelyek nagyon mások, mint amit a világ diktál és azokban élni.

Mezei Mónika:

Tóth Árpád: Isten oltó-kése

"Pénzt, egészséget és sikert Másoknak, Uram többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert
És nem mondom, hogy adósom maradtál
Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert még szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült orcád fényén arcom."

Fekete Ágnes: Miért olvastad fel ezt a verset? Miért fontos ez neked?

Mezei Mónika: Nekem ebben a versben benne van az elfogadás. Pl. a betegségem elfogadása. Nagyon sok hasonló embert ismerek, aki küzd olyan betegséggel, amit ma nem tudnak gyógyítani és a "miért pont én-től" eljutni odáig, hogy de, "miért pont más?" -ez egy nagyon nagyon hosszú út, azt hiszem.

Fekete Ágnes: Miért pont én? Hogy kezdődött, amikor megtudtad, hogy beteg vagy?

Mezei Mónika: Úgy kezdődött, hogy egy gondtalan gyerekkor után elvégeztem a Tanítóképző Főiskolát Kaposváron és utána hazakerültem dolgozni, akkor értek az első nagy megpróbáltatások. Az első nagy szerelmi csalódás is, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy 23 éves voltam, amikor az apukám meghalt. Számomra teljesen váratlanul és tragikus körülmények között. Ez volt az az év, amikor én először éreztem, hogy nagyon hamar elfáradok, és hogy nagyon furcsa zsibbadás fut végig a testemen. Akkor azt gondoltam, hogy ezekkel az előzményekkel talán normális dolog. Dolgoztam, amikor újra kezdődött és akkor a balkezem zsibbadt el. Volt olyan, amikor nem éreztem, hogy a gyerekek megfogták a kezem a sorakozónál és nem mertem már furulyaórán egyedül furulyázni, mert nem mindig éreztem, hogy befogom-e a lyukakat, úgyhogy mindig az ilyen jól furulyázó, aranyos kislányok segítségét kértem órán, hogy ebbe ne kelljen a gyerekeket beavatni. Rá két évvel egyszer csak hirtelen a bal szemem besötétült és nem láttam semmit és akkor végezték el az első vizsgálatot és az mutatta ki, hogy nekem sclerosis multiplexem van. Akkor kerültem kórházba és akkor kaptam az első steroidos kezeléseket. Híztam legalább 5-8 kilót. Ez azért egy fiatal hölgy életében súlyos.(nevetés) Hosszú hetekig nem tudtam aludni. A tanítás az olyan, hogy az ember elmegy lázasan is, mert éppen tudja, hogy nincs, aki helyettesítse, vagy éppen nyílt nap van és nem akarja a szülőket egy levélkével hazaküldeni. Tehát én nagyon sok ilyet megtettem. Ráadásul az iskolában a gyerekek és a szülők nagyon-nagyon megértőek és segítőkészek voltak. Pl. a vezetőségnél nem éreztem ezt és bármikor hiányoztam néhány napig, akkor az igazgató mosolyogva jött, hogy "Ni csak, új kolleganő!" és bemutatkozott. Végül is ezért jöttem el az iskolából

Fekete Ágnes: Azért ez nagy trauma lehetett olyan embernek, akinek tényleg hivatása a tanítás.

Mezei Mónika: Igen, bár most van két kis óvodás, aki jár hozzám – úgymond – fejlesztő pedagógiára. Tegnap is kaptam egy levelet az osztályomtól. Egy olyan kisfiú írta, akit én nem ismerek. Leírta, hogy ő ki és azt írta, hogy nagyon sok szépet hallottam Önről, ezért jó egészséget, boldog Karácsonyt, boldog Mikulást és nem tudom még mit, kívánok.

Fekete Ágnes: Emlékszem, amikor a konfirmációdról jöttél ki sugározva. Az egy elég nagy nap volt.

Mezei Mónika: Igen. Nekem a keresztelőm volt aznap. Nagyon sok év telt el, amikor odaálltam a lelkipásztorunk elé mondtam, hogy szeretném, ha megkeresztelne.

Fekete Ágnes: Hogy történt ez?

Mezei Mónika: Komló azt jelentette, hogy én egy olyan városban élek, ahol az én apukám történelmet tanított többek között, pártiskolába küldték, meg apukám volt párttitkár is és akármikor próbáltam érdeklődni, mindig mondta, hogy értsem meg, hogy én nem mehetek hivatalosan ilyen rendezvényekre, mert neki ez az állásába is kerülhet. Valahogy mindig a sors, vagy inkább Isten olyan barátokat, pl. a főiskolán olyan szobatársat rendelt mellém, akik valahogy mindig felkeltették egy kicsit a figyelmemet, mindig megmaradt valami kíváncsiság. Tehát azért Karácsonykor a Bibliát olvastam, amit éppen az apukámtól kaptam. Egy szobába kerültem egy katolikus pécsi lánnyal, aki már reggel ötkor felkelt és elment a konyhába Bibliát olvasni. Néha háromkor értünk haza valamilyen rendezvényről, főiskolai buliról és mindig kérdeztem, hogy Anita, Te ezt hogy… És akkor mindig feltettem a kérdést: Anita mondd meg, hogy van ez? Teljesen elképzelhetetlen. Mindig mondta, hogy te nem tudod olvasni a Bibliát, te felteszel kérdéseket, de nem jól olvasod. Ez is egy kis lépés volt. Egyszer az egyik szomszédunk mondta, hogy megkéri a Timoteus Társaság egyik tagját, hogy látogasson meg. Akkor ő is gyakran eljött, sokat beszélgettünk, de bennem még akkor ez a rengeteg kérdőjel volt, ami a racionalitásnak teljesen ellentmondó például. Ezeket én nem tudtam elfogadni. Bekerültem ide a Gazdagréti Református Gyülekezetbe. Először úgy jártam istentiszteletekre, mint egy vallásfilozófiai előadásra. Egyre többször mentem el, ez már négy évvel ezelőtt volt. Tehát nem ilyen robbanásszerűen ment nálam ez. Nekem ez olyan volt, mint a hangyaboly – felépíti minden egyes kis göröngyből .. ez az én hitem.

Fekete Ágnes: Sok esetben van egy olyan bibliai téma, ami az embert elgondolkodtatja és akkor ott valamit megért, van egy ilyen átbillenés.

Mezei Mónika: Anyukám egy autóbalesetben teljesen megrokkant és nekünk újra kellett tanulnunk beszélni, járni, gondolkodni, emlékezni. Ez volt már az "i" betűn a pont. Minden egyes találkozásnál úgy éreztem, hogy nem az én anyukám és elveszítettem őt. Bekerültem egy kórházba, és amikor először kiengedtek onnan és kiléptem a kórházból, és a felhők közül így rám szűrődött a napfény, először éreztem valami hatalmas békét magamban. Kértem a doktornőt, hogy engedjen el anyukámhoz, mert meg szeretném látogatni és előtte két héttel, amikor mentem Anyák napjára hozzá és lóbáltam a csokromat, úgy éreztem, hogy annak az anyukának, akinek én gyerekkoromban a réten kinéztem, hogy milyen virágot fogok leszedni, ennek az anyukának én most képtelen vagyok odaadni a virágomat. Annyira haragudtam rá a balesete miatt. Amikor kiléptem a kórházból, akkor éreztem valami megvilágosodást -talán nem jó szó ez – hogy belém költözött valami különleges szeretet meg béke. Ez egy nagyon fontos pont volt. Utána megváltozott minden. Utána például másként jutottak el a lelkemig az Igék is.

Fekete Ágnes: És akkor egyszerűen odaálltál a lelkész elé, hogy szeretnél megkeresztelkedni?

Mezei Mónika: Nem, azért én négy évig rendszeresen jártam, illetve ezt egy ilyen konfirmációs felkészítésnek gondolták. Mindig beszélgettünk, beszélgettünk és egyszerűen azt gondoltam, hogy ha most 30 éves koromig nem lettem megkeresztelve, akkor most már nem kapkodjuk el a dolgot.

Fekete Ágnes: Ez az egész történet azért összeszövődött a betegségeddel is – gondolom. Magad mondtad, hogy eljutni onnan, hogy "miért pont én", odáig, hogy "de miért más"?

Mezei Mónika: Igen. Nagyon sok kérdés, vagy dolog valójában az elfogadás kérdése és ez is egyfajta döntés. A betegségem is az, és azt gondolom, hogy minden betegé. Tehát, csak akkor lehet kiegyensúlyozottan, boldogan élni, hogy ha az ember elfogadja azt, amiben él. A 25. születésnapomat a kórházban töltöttem és jött a nővérem és a kis család az ajándékokkal és én hüppögtem. Akkor ott egy idős néni mondta, hogy most nem házibuli van, hanem ágyi buli és ott aranyosan még egy táncos mozdulatot is tett az ágyban. Nagyon sok ember és nagyon sok példa van előttem. Azt is tudom, hogy nagyon nagyon sok beteg ember van és olyan sokat láttam, aki boldog, aki százezerszer nehezebb körülmények között él és van olyan ismerősöm is, aki pl. tolószékben él, de olyan vidám és aktív és dolgozik a betegekért. Ingyenes telefonos szolgálatot tart fenn és bármikor fel lehet hívni és bármikor el lehet menni hozzá és mindig mosolyog. Pl. a parlamenti demonstráció után odamentek hozzá ismerősei, meleg levessel várta őket. Én ezért mentem le a Parlament elé. 18. születésnapomon érettségiztem és reggel az anyukám és az apukám egy nagy csokor mezei virággal fogadott és ezt az idézetet kaptam (nem tudom kitől van): "Amikor születtél mindenki mosolygott, csak Te sírtál, úgy élj, hogy ha meghalsz, mindenki sírjon, csak Te mosolyogjál".

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Lukács Evangéliuma II. fejezetéből.

”Élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izrael vigasztalását és a szentlélek volt rajta. És amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor karjába vette, áldotta az Istent és ezt mondta: Most bocsátod el Uram szolgádat beszéded szerint békességgel. Mert meglátták szemeim üdvösségedet.”

Az év vége közeledik, a forduló mutató mindig azt jelzi: úton vagyunk Életünk tovatűnik, mintha röpülne. 30 éves korig cammog az idő, a csúcstól rohan lefele a szekér. Ha homokórával mérnénk az elmúlást, biztosan másképpen gondolkodnánk. Simeon olyan ember volt, mint mi. Idős, gondolom gyengén látó, elképzelem, ahogyan totyogott ott, a templomban, "az öregember". Perspektívája az elmúlás. Az ő élete és a halál között azonban mint valami páncél ott gügyögött egy kis isteni gyermek. Ez a biztos védőpajzs mentette meg a rettegéstől és tette őt őrállóvá. Úgy látta életét, mint az éjjeli vigyázó. Az a dolga, hogy várjon, őrizzen, de ha eljön a váltás, átadja a helyét. Ennyire egyszerűen. Öreg szemével tökéletesen látott, mert először Krisztusra, Isten kegyelmére nézett és csak ebből a perspektívából látta a saját sorsát. Karácsonykor Isten így adja önmagát. Sokszor érthetetlen módon, talán egy gyereksírásban, egészen másképpen jön el, mint gondolnánk.
Ámen