2003-04-09

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm a Hallgatóinkat, Fekete Ágnes a műsor szerkesztője nevében is, Farkas Orsolyát hallják.

Farkas Orsolya: – Azért is örülök, hogy a mai műsort én vezethetem, mert ma a fiatalokról lesz szó. Középiskolai tanár lévén, sajnos szembesülnöm kell azzal a ténnyel, hogy a drog egyre hatékonyabban hódít az ifjúság körében. Nem lehet elégszer beszélni arról, mennyire fontos a megelőzés, a prevenció. Az elmúlt héten a budapesti németajkú református gyülekezetben egy "kerekasztal" beszélgetés, és egy gyülekezeti nap is a kábítószer-függő szenvedélybetegek gyógyításának a kérdéséről szólt. A beszélgetés egyik résztvevőjével, a "Sziget -Alapítvány" elnökével beszélgettem.

Kály-Kullai Károly vagyok a "Sziget Droginformációs Alapítvány" ügyvezetője. A kutatás során interjút készítettem ´84-85-ben. Az interjúalanyaim kértek segítséget. Én pedig akkor még ezen a téren, mint tanulatlan, próbáltam a legjobbat adni nekik. Utólag kiderült, hogy ami tényleg számukra nagyon -nagyon fontos volt – ez semmi más, mint (a legfontosabb segítői erény) az elfogadás. Elfogadom úgy, olyan gondolatisággal, olyan életmóddal, amilyenben élnek. Ez akkor még eléggé szokatlan volt. Nagyon-nagyon fontos gondolat volt, hogy a drogprobléma mindig családba ágyazottan létezik, családi problémaként. Nemcsak annak kell segíteni, aki benne van, hanem itt a szülőknek speciális problémái vannak. Harmadrészt, ami nagyon nagy újdonság volt, az a felismerés: pedagógiából, pszichológiából tanulta az ember, hogy a gyermek a család leggyöngébb láncszeme. Sokszor egy rosszul működő család tüneteként indul el valaki, kis kamasz korában a különféle kockázatkereső magatartásokkal és ennek egyike lehet a drog.

Farkas Orsolya: – Milyen lehet a drogos ember, hogyan lehetne leírni?

Kály-Kullai Károly: – Hamarosan elindul egy olyan ökumenikus pasztorál pszichológiai folyóirat, aminek "Embertárs" a címe. Az Embertárs c. folyóirat első számában pont zanzásított képet próbáltam nyújtani arról, hogy általában mik a legfontosabb jellemzői egy drogosnak, egy drogos családnak. Ha egy tipikus családot le kellene írni, akkor azt tapasztaljuk, mint Magyarországon nagyon sok negatív családi mintában általában, hogy nincs édesapa, vagy ha van, akkor ő igazában nem a család feje. Máskor azt tapasztaljuk, hogy a gyermeki és a szülői kapcsolat hihetetlenül kis korban megromlott. Megint más esetekben azt tapasztaljuk, ami igen sokszor tipikus, hogy földolgozatlan gyászmunkája van, kisgyermekkori befejezetlen gyászmunkája van egy olyan kamasznak, akinek muszáj valahogyan kilépni, és pont ezt a drog segítségével teszi. Nincs egy olyan egészséges alá, fölé vagy éppen néha még mellérendeltségi viszony is, mint általában a családban a gyermek fejlődésével. Általában a gyereket megkötik, vagy túl szabadjára engedik. Tehát mindig a szélsőségek azok, amik tapasztalhatók. Ez hová vezet? Elhangzott a ma esti beszélgetésünkben is egy fontos a fogalom. A szer kipróbálója, aki később függővé válik, ő a szertől függ. Viszont az ő magatartásától függ a család többi tagja. Ez a társfüggőség. Hiába segítünk csak a drogoson.

Farkas Orsolya: – Tehát ez azt jelenti, hogy a drogfogyasztás, az nem önpusztítás magában, hanem az egész társadalmat érintő probléma is egyben?

Kály-Kullai Károly: Ma este az egyik hozzászóló is elmondta, hogy nem úgy lesz valaki drogos, hogy ő megfogadja, vagy egész egyszerűen a semmiből elindul. Nagyon-nagyon bonyolult folyamat, és megváltozik az élethez, a társaihoz, a környezetéhez, mindenhez való viszonya. Ezt nem szokták prevenciónak nevezni, de létezik családi prevenció. Itt jön a hívők felelőssége. Az a legfontosabb a prevencióban, hogy ott, ahol a családon belül problémák vannak, a problémák jó megoldásához segítsük a családot. Csak egy játékos összehasonlítás: Régen azt mondtam: a feleségem kamaszkorukig neveli a gyerekeket, kamasz kor után majd az enyéim. Természetesen ez nem így van! A kamasz kortól nagyon sokszor félnek a szülők. A modern kor legfontosabb kihívása: ki tanítja meg a gyerekeket felelős szülővé válni? Ezt a fogalmat megint valahol nagyon mélyen elástuk. Van ez a fogyasztói szemlélet, ma nem sikk jó anyukává válni, még kevésbé apukává! Majd lesz valahogy! Itt is elhangzott, hogy több generáció felelőssége az, ami újabb és újabb irányba mélyíti a problémát.

Farkas Orsolya: – Talán itt jön be a pedagógusok szerepe. Viszont a mostani drogtörvényt megnézve egyik legnagyobb változást az iskola hozzáállásában hozta.

Kály-Kullai Károly: – Régóta pedagógusok továbbképzésével is foglalkozik alapítványunk. Én magam is pedagógus vagyok. Ott egy konkrét iskola. Ez az iskola magát drogos bázisnak tartotta. Volt egy válságstáb, ahol a tantestület legjelesebb tagjai, akik vállalkoztak egy tréningmunkára, jelentkeztek. Nagyon egyszerű feladatot adtam nekik. Gondolja mindenki végig azt, hogy milyen tudása van az iskolájáról, ami konkrétan drogproblémával kapcsolatos, és milyen tudása van arról, ami csak másod, harmad információ, mendemonda vagy ha úgy tetszik, pletykaszint. Ugyanannyi volt az egyik térfélen, mint a másikon. Akkor viszont, amikor ezt feldolgoztuk, mindenkinek föl kellett vállalni, hogy az ő általa lerakott cédula, az konkrétan milyen történetet takar. A közös munka vége úgy alakult, hogy egyetlen egy cédula maradt a konkrét információnál, az összes többi a másod, harmad információra átkerült.

Farkas Orsolya: – Az az érzésem, hogy itt a törvényi változás a társadalomban betöltött szerepét mutatja a drognak. A gyerekek mindennapjává vált. Akár kimondjuk, akár nem.

Kály-Kullai Károly:– Jogkövető magatartást azoktól várhatunk el, akiknek el is mondjuk, hogy mit várunk el. Addig megfogalmazzuk az elvárásunkat, míg kicsik a gyerekek, de mit mondunk egy kamasznak? Ilyenkor van az, hogy a lovak közé általában a gyeplőt bedobják a szülők. Merjük-e a saját pozitív mintánkat ütköztetni az ő általa tanúsított negatív mintával? Nem pofonnal, nem direkt fenyítéssel, hanem azzal, hogy én kiállok a saját értékeim mellett. Meg tudjuk-e ezt beszélni?

Farkas Orsolya: – Ön keresztény emberként hogyan éli meg ezt a nagyon nehéz munkát?

Kály-Kullai Károly: – Egyszerre nehezen és egyszerre boldogan. Nekem nagyon-nagyon fontos az a magatartás, ami a segítéssel kapcsolatban az evangéliumban Jézus tanúsít.

Farkas Orsolya: – A fiatalok hála Istennek elsősorban nem gondot, hanem örömet hoznak az életünkbe. A vasárnapi ökumenikus ifjúsági találkozón egy idősebb házaspárral találkoztam, akik csodálkozó tekintettel mondták: "Ami itt van, azt nem hittem volna!" Néhány éve valóban nem gondoltuk volna, hogy 15 ezer fiatal összegyűlik majd a Sportcsarnokba imádkozni, gondolkodni, ünnepelni. Az a veszély mindig benne rejlik az ilyen nagyszabású rendezvényekben, hogy a nagy, összefogó szeretet nevében csak átmenetileg tüntetjük el a különbségeket. Viszont igen színes kép tárult a résztvevők elé a történelmi egyházak ifjúságáról. Most néhány életképet hallgassanak meg a konferenciáról.

Bökönyi-Benedek Csengele a nevem. A fő feladatom, hogy téglajegyeket áruljak. Balatongyörökön épül egy ifjúsági központ, ahol gyerekeket fogunk üdültetni majd és különböző konferenciákat lehet szervezni majd. A téglajegyek 350 forintba kerülnek, és elsősorban az építkezéseket támogatjuk majd vele. Voltak vízvezeték szerelők, akik felajánlották a segítségüket, majd szervezünk különböző építőtáborokat.

Farkas Orsolya: – Kiknek épül ez az balatongyöröki üdülő?

Bökönyi-Benedek Csengele: – Ez mindenképpen gyerekeknek épül. Eddig 30-at adtam el körülbelül. Nem mertem gondolni, hogy ennyire jól fog majd menni. Az elején egy kicsit bizonytalan volt az embereknél, hogy "hú, hát ez téglajegy és mi ez, és nem akarjuk támogatni, vagy jó-jó köszönjük!" Rengeteg ember van, ez óriási segítség. Minden gyülekezettől jöhetnek ifjúsági csoportok, majd táborozni lehet, nemcsak a Tappancsok, akik mi vagyunk, vannak Nyomkeresők is. Ez így az egész ország számára nyitott lesz.

Farkas Orsolya: – Mint látom a pólódon hátul két hatalmas nagy tappancs található, és tele van rajzolva. Mi is ez a tappancs?

Bökönyi-Benedek Csengele: – Ezek lovagi táborok. Fontos elmondani róluk, hogy a lányok is különböző korhű öltözetekben "lejtünk". 9-13 éves fiúk és leányok jöhetnek. Nagyon fontos, hogy a Bibliával is megismertessük őket. Többségükben általában az evangélikusok és a reformátusok szoktak jönni, és a fiúk többen vannak.

Farkas Orsolya: – Honnan jönnek a gyerekek?

Bökönyi-Benedek Csengele: – Tavaly még úgy volt első sorban, hogy lelkész családok gyerekei, vagy akik egyházi iskolákba járnak. Helyi templomokban kiakasztjuk a hirdetést. Pl. ifjúsági csoportokból próbálunk szerezni emberkéket. A KIE tappancs bizottsága szervezi e- mailben is meg lehet kérdezni a www.kie.hu -n. Én elsősorban a táborok szervezésében veszek részt, sátorvezetőként, vagyis lovagként, mondjuk úgy. ´96 óta vagyok benne ebben a szervezetekben. Van olyan, hogy két tábort is vállalok egy nyáron. Amíg táborozó voltam, addig azért érte meg ide elmenni, mert mindig nagyon sok program van. A vezetők arra törekednek, hogy minél jobban lefoglalják a gyerekeket, minél jobban inspirálják a játékokra. Vezetőként nekem azért olyan érdekes ez az egész, mert az agyamat kell mozgatni állandóan, és vissza kell úgymond helyezkedni abba a gyerekkorba és nekem kell kitalálni a játékot, hogy mi érdekelné őt.

Farkas Orsolya: – Köszönöm.

Besenyei Csilla vagyok a református egyetemi és főiskolai gyülekezeteknek, a budapesti gyülekezetének az egyik tagja.

Farkas Orsolya: – Mit árultok itt, tele van a pult, mindenféle prospektussal. A hátad mögött egy hatalmas nagy karaván, mindenféle invitáló irattal.

Besenyei Csilla: – Az egyik szórólapunkon láthatóak a gyülekezetünknek az istentiszteletei, a tanítványság útjának göröngyeiről, keresztútjairól és keskeny ösvényeiről szól.

Farkas Orsolya: – Milyen nagy volt az érdeklődés eddig?

Besenyei Csilla: – Elég sokan jöttek, mindenki vitt papírokat, főleg reformátusok. A gyülekezetnek a célja, hogy azok a budapesti református egyetemisták, akik távol vannak a gyülekezeteiktől, tehát kollégiumokban laknak, nekik legyen közös találkozási helyük. A Budapesten lakóknak is, s ez a református értelmiség találkozója legyen. Szerda esténként vannak istentiszteleteink, ezenkívül pedig különféle közös programjaink, így filmklubunk van. Hétfő esténként bibliakörök, tánciskolánk is beindult. Raktunk ki fényképeket is a gyülekezetünkről. Vannak nyári táboraink, nagyon sok szórólapot hoztunk ki a mostani református ifjúsági találkozóról, a Csillagpontról. Ez egy új kezdeményezés, nagyon baráti a hangulat, tehát ez mindenképpen nagyon jó. Nagyon jók a programok is, egyre többen vagyunk. Mindenkit várunk szeretettel.

Farkas Orsolya: – Mióta vagy itt kint?

Besenyei Csilla: – Most egy olyan két órája.

Farkas Orsolya: – Akkor még bírod a megpróbáltatásokat.

Besenyei Csilla: – Igen. Azután később én is szétnézek a programokon.

Kókai Csaba vagyok Debrecenből, és debreceni egyetemi lelkész vagyok. Odakint az Arénában nagyon sok kép, hang, üzenet, élmény éri az embereket. Megélhetik a közösség élményét, az egység élményét. Viszont itt megélhetik annak a lehetőségét, hogy egyedül egy embernek elmondhatják a gondjaikat, kérdéseiket.

Farkas Orsolya: – Ahogy így körbenézek a termen, szinte mindenkinél ül valaki.

Kókai Csaba: – A nap folyamán elég érdekesen alakul a látogatottság. Délelőtt, amikor megérkeztek az emberek, még sokkal kevesebben jöttek, de nyilvánvalóan aztán a szünetekben, különösen a déli szünetekben volt nagyobb a látogatottság. Nagyon nehéz volt elnevezni a termet, most azt találtuk ki, hogy "Lelki gondozás", hiszen a katolikusok részéről inkább a gyóntatást, a lelki vezetést keresik. Míg a protestánsoknál megint csak ritkább az, aki ún. lelki gondozást keres. Nagyon sokan nem ismerik gyülekezeteinkben azt, mi az, hogy lelki gondozás, mi az, hogy lelki beszélgetés, mi az, hogy van lehetőség a református lelkésszel is személyes problémáimról, kérdéseimről, uram bocsá´ bűneimről beszélni, vagy éppen bűnbánatot tartani közösen. Mindenképpen szükség lenne arra, hogy ezek a fogalmak tisztázódjanak egy kicsit jobban. Egyáltalán, elterjedjen a köztudatban, hogy van ilyen lehetőségünk. Ez a találkozó is jó erre, bár itt is egy kicsit el vagyunk dugva, nehéz megtalálni minket. A klinikán láttam a" klinikai lelki gondozás" feliratot és a lelki gondozás két szóba volt írva, mivel egy lélegzetvétellel még nem tudják kimondani, hogy "lelkigondozás". Pedig van ilyen szakma, van egy ilyen lehetőség, így egy szóban. Sem a fiatalok, sem az idősebbek sincsenek erre szocializálva, de a református lelkészt, vagy éppen egy arra képzett testvéremet, szolgatársamat meg lehet keresni, meg lehet szólítani. Erre azt hallom: Nem vagyunk mi katolikusok, hogy gyónjunk és egyéb. Itt éppen az első ember aki jött, egy gyóntató atyát keresett és aztán gyónás után elviharzott és azóta nem olyan régen visszajött hozzám. Amíg nem találtuk meg a gyóntató atyát, addig velem beszélgetett. Ő szerette volna ezt a beszélgetést folytatni, illetve befejezni.

Farkas Orsolya: – Valaki már több mind félórája itt ül és beszélget.

Kókai Csaba: – A klasszikus lelki gondozói beszélgetésnek ez belefér az időtartamába. Én úgy látom, senki sem ilyen rutin munkának vagy valamiféle ledarálni való liturgikus alkalomnak tekintik, hanem komoly lelki beszélgetésnek.

Farkas Orsolya: – Az is vonzó tartalma lehet, hogy egy olyannal beszélgetek, aki engem nem ismer.

Kókai Csaba: – Mindenképpen nagy kérdés, gondolom egyházi közösségeinkben is, a bizalomnak, illetve a bizalmatlanságnak a kérdése. Ezzel is egy kicsit úgy vagyunk, mint ahogyan a mondás azt mondja: "Messziről jött ember azt mond, amit akar!" Ismeretlen lelkipásztornak sokkal könnyebben kitárom a szívemet. Az emberek biztonságérzetéhez azt gondolom, hogy ez hozzátartozik.

Farkas Orsolya: – Reggel óta mennyien voltak itt?

Kókai Csaba: – Több százan, az biztos. Hogy ebből hányan beszélgettek, azt nem tudom szám szerint megmondani.

Farkas Orsolya: – Ez a terem össze van kötve egy másik teremmel.

Kókai Csaba: – Kápolna kapcsolódik ehhez a konferencia teremhez. A kápolna székekkel, illetve imazsámolyokkal van berendezve, nagyon egyszerűen. Egy Szent Lelket ábrázoló batikolt galambbal, illetve virágokkal. A földön található egynéhány kosár, amiben ima szándékokat lehet elhelyezni. Sokan kérdezték, hogy a kápolna az mitől ökumenikus? A katolikusok közül többen hiányolták az oltári szentségnek a jelenlétét. Akkor mindenkinek elmondtuk, hogy éppen attól ökumenikus ez a kápolna, hogy semmi olyan nincsen benne, ami a másik felekezet számára gondot, vagy problémát okozhatna. Éppen az eucharistia-tan, úrvacsoratan különbözősége miatt szoktuk mondani, aminek össze kellene kötni, az szakít el egymástól. Lehet keseregni és lehet most tudomásul venni, hogy ez most így van. De vannak vagy lehetnek olyan szimbólumaink, olyan jelképeink, amik éppen az egységnek a megélését segítik, mint ahogy lesz majd az ökumenikus istentiszteleten a" béke szertartása", amivel a kiengesztelődést, az egységet fejezzük ki a kézfogáson keresztül. Egyáltalán, a fiatalok számára az ökumené kérdése az egy nagy kérdés. Azt mondják a reformátusok – hallom itt egy-két beszélgetésből. Lehet-e ezt így, atya? Hallottam egy katolikus diáktól, hogy ők ezt így és így élik meg. Miért nem böjtölünk mi, vagy miért böjtölnek ők? Tehát egymásnak az ismergetése, kóstolgatása nyilvánvalóan azzal is jár, hogy ezek kérdéseket generálnak az emberekben, uram bocsá´ néha kételyeket, hogy "jól csinálom? Jól élem én a hitemet?" Arra is vagyunk itt, hogy ilyen kérdéses, kétséges helyzetekben tudjunk utat mutatni, tudjunk tovább segíteni.

Farkas Orsolya: – Talán a legfiatalabbak a legfogékonyabban, a legnyitottabbak ezek iránt?

Kókai Csaba: – Reméljük, hogy ez így van. Bár nekem elég sok rossz tapasztalatom van arról is, hogy milyen korán tudjuk éppen a gondolkodásról való leszoktatással éppen a sztereotípiáknak a szájba rágásával leszoktatni a fiataljainkat arról, hogy a másik felé nyitottak legyenek, hogy legyenek kérdéseik, és hallgassák meg a mások válaszait.

Farkas Orsolya: – Elnézést, ne haragudjon, megszólíthatom? Itt a Kálvin Kiadónál Ön már régóta lapozgat egy könyvet.

Érdeklődő: Igen. Jó könyvnek tartom. Több jó kiadás van, amiből érdemes olvasni és amiből lehet tanulni. Amit most nézegetek, "Az univerzum jövője". Elég gazdag a kínálat, egy másik könyv a "Farizeusok és a szadduceusok" ez is segít egy kicsit a zsidó történelmi múltat megérteni, a másik pedig az "Első század kereszténységéről". Azt kell, hogy elmondjam magamról, hogy én 21 éves koromig nem hittem Istenben, és be akartam bizonyítani, hogy nem létezik. Sokat segített ebben nekem az, hogy el kezdtem tájékozódni, gondolkodni a történelem és a tudomány területén, ami úgy éreztem, hogy valami egzaktabb. Meglepő volt az, hogy elég sok tudós gondolkodott úgy, hogy összeegyeztette mindazt, amit megértett a tudomány területén azzal a hittel, hogy e mögött értelmes Teremtő áll, nem a véletlen műve mindez. A másik oldalról a történelem segített. Jézust én csak legendának gondoltam, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy ateista történészek is elismerik, hogy történelmi személy volt. Ez engem is elgondolkoztatott. Ha egy történelmi személlyel állok szemben, akkor neki van igaza vagy nekem aki azt mondja, hogy nincs Isten? Tehát ahhoz meg kell tudnom cáfolni Jézust, ezért is gondolom, hogy értékesek a Szentírást kiegészítő olvasmányok.

Farkas Orsolya: – A könyves standon kívül, mely programokon vett eddig részt?

Érdeklődő: – Olyan természetű vagyok, hogy szeretek megismerkedni emberekkel, elég különbözőek a megnyilatkozások. Sajnos azt tapasztalom, hogy többen vannak itt magáért a látványért. Persze sokan fiatalok, és fiatalon én sem sokat gondolkoztam még erről, úgy éreztem, hogy erről mélyebb beszélgetésekre van szükség. Köszönöm szépen a beszélgetést.

Farkas Orsolya: – Elnézést, megzavarhatom Önöket? Itt látom, hogy már körülbelül negyed órája gyerekkönyveket lapozgatnak? Kinek vesznek?

Érdeklődő: – A barátnőm katolikus óvodában dolgozik, én pedig katolikus iskolában. Nézegetjük, hogy a munkánkban mi az, amit tudnánk használni?

Farkas Orsolya: – Találtak-e már valamilyen kedvező könyvet?

Érdeklődő: – Közeledik a húsvét, és ebben a körben próbálunk egy kicsit szelektálni, mert annyira bőséges a választék, nagyon igényes, szép könyveket láttunk. Ezeket tényleg lehet használni. Itt van ez a állatfigurás, kekszekből lehet készíteni Noé bárkáját. Van hozzá színező, itt van a történet is.

Farkas Orsolya: – Mióta vannak itt ezen az ifjúsági konferencián, mikor érkeztek?

Érdeklődő:– Reggel. Hadd mondjam el, hogy Zalaegerszegről jöttünk, sok kilométert hagytunk magunk mögött. Szeretnénk egész későig maradni, de gyerekekkel együtt jöttünk, és ez behatárolja az egész lehetőségünket. Valószínűleg, hogy 6-7 óra tájban sajnos haza kell indulnunk. Jól érezzük magunkat, nagyon színesek, változatosak a programok. Mindenki azt hiszem örült, hogy el tudott jönni.

Farkas Orsolya: – Melyik programokon voltak eddig?

Érdeklődő: – A tanúságtételek, nagyon-nagyon tetszettek, illetve a zenés programok. Nekem idáig Silye Jenőnek az éneklése tetszett a legjobban. Volt egy fiatal jegyes pár, akik készülődnek az esküvőjükre. Tetszett, ahogy a tisztaságról a mai fiataloknak beszéltek. Van egy pici gyermekem, illetve két serdülő korú és nagyon aktuális a mindennapokban, hogy nehéz olyat mondani nekik, illetve példát mutatni, ami ténylegesen arra ösztökéli őket, hogy a lelki tisztaságuk megmaradjon. Kevés közeli példát látnak a gyerekek, mert a tévétől kezdve a világ dolgai nem ezt sugallják.

Farkas Orsolya: – Úgy látom, hogy itt a színpad előtti bejáraton most arra vársz, hogy bekerülhess. Mit fogsz előadni, különleges szoknyát is viselsz?

Fellépő: – Van egy saját műsorunk, ami hat gospel számból áll, ezenkívül a Testvérek együttesnek a háttér kórusa vagyunk. Ez a gospel olyan műfaj, hogy hozzá tartozik a mozgás. Afrikából behurcolt rabszolgák spirituáléiból alakult ki. Nagyon sokan azt mondják, hogy erre igazán meg kell érni. Mi nem is igazán tudjuk énekelni, csak az, aki mögött már elég sok fájdalom van.

Farkas Orsolya: – Mi is ez a csoport?

Fellépő: – Az Égigérő gospel kórus. Engem egy ismerősöm hívott el, mindig is ilyet szerettem volna énekelni.

Farkas Orsolya: – Ez melyik gyülekezethez tartozik?

Fellépő: – Evangélikus gyülekezet, az egyetemi. Ide bárki jöhet, én sem az evangélikus felekezethez tartozom. Farkas Orsolya: – Nagyon izgultok?

Fellépő: – Most még nem. De amikor ott fenn állunk a színpadon, akkor igen.

Farkas Orsolya: – Az életöröm már is sugárzik az arcotokon.

Fellépő: – Ennek örülök, hogyha látszik.

Farkas Orsolya: – Tetszik ez az ifjúsági találkozó?

Fellépő: – Örülök, hogy ilyen sokan eljöttek. Nagyon remélem, hogy nem úgy fognak az emberek innen hazamenni, mint ahogyan idejöttek.

Fekete Ágnes: – Hallgassuk meg Isten szavát a Lukács evangéliuma 15. fejezetéből:

"Ha egy asszonynak tiz drachmája van, és egy drachmát elveszít, nem gyújt-e gyertyát és nem sepri-e ki a házat, és nem keresi-e gondosan, amíg megtalálja? És ha megtalálta, egybehívja az ő asszony-barátait is, a szomszédait, mondván: "Örüljetek velem, mert megtaláltam a drachmát, amilyet elvesztettem. Mondom nektek: örvendezés van Isten angyalainak színe előtt, egy bűnös ember megtérésén."

"Eső után kár köpönyeget venni!" – tartja a mondás. Jézus példázatai mind mégis ilyen eső utáni köpönyeg kapkodásra szólítanak. Ha valaki nem vigyáz jól a pénzére, ne csodálkozzon, ha elvész. A pásztor is figyeljen jobban a nyájra! Az apa nevelje idejében a gyermekét, ne akkor sajnálkozzon, amikor elkóborol. Mégis, Jézus éppen ezekbe az esendő emberi helyzetekbe helyez bele minket, és így beszél a megtérésről. Amikor mi azt mondanánk, már úgy is késő, akkor szólal meg az isteni szó. Ráadásul ez az asszony, amikor megtalálta végre a figyelmetlenségében elgurult pénzt, összehívja barátait és jóval többet elkölt az ünneplésre, mint amennyit maga a pénz ért. Valószínűleg egy pénzekből álló lánc darabja veszett el, ezért többet ért a pénz önmagánál. 1 drachma fontosabbá lett mint 1 drachma. Ez a példázat a hiányról szól. Istennek hiányzik minden egyes ember, aki nem a helyén van. Őt semmi mással nem lehet kielégíteni, csak azzal a személlyel, aki hiányzik. Mit szoktunk mi ilyen esetekben tenni? Sokszor egyszerűen pótoljuk a hiányt. Ma a boltjaink is tele vannak pótszerekkel. Nemcsak a cukorra, a citromra, de mindenféle érzelmi veszteségre is pótlókat kínálnak. Jézus böjtjének szép üzenete, hogy nem volt hajlandó kenyérré változtatni a követ, azaz pótolni a hiányt. Jézus példázatában is az Atya nem pótolja egyik gyerek elvesztését a másikkal. Sem a kilencvenkilenc báránnyal az elkóboroltat. A hiány, hiány marad. Isten arra hív, hogy életünk pusztájában, félelmeink között is fedezzük fel őt. Azt hiszem ez a böjt lényege. A mi másik megoldásunk az szokott lenni, hogy megnyugtatjuk magunkat, mintha az éhes embernek azt mondanánk: " Nem is vagy te olyan éhes!" A Bibliában Jób példázza azt az embert, aki nem nyugodott bele kudarcaiba. A barátai csitították, fogadd el az Istentől. Ő azonban nem érezte ezt igazságosnak és helyesnek. Nagy veszélye éppen a hívő embereknek, hogy leöntik valami vallásos beszéddel a szenvedést, a hiányt. Illúziókat gyártunk és a valóságos isteni jelenlét lehetőségét ezzel megtagadjuk. Isten szenvedélyesen keres minket. Mert egy bűnös ember több számára, mint általában egy ember. A hiánya óriásivá nagyítja fontosságát. A 15. fejezet úgy fejeződik be, hogy az Atya kiment és kérlelte a nagyobbik fiút: Jöjjön be és örvendezzen vele együtt a kisebbik megkerülésén. Ő mindegyik fiához kimegy, hogy szólongassa. Mindannyiunkat keres. Ezért jött el Jézus a világunkba, a zúgolódók közé. Nemsokára ünnepeljük a Passiót, amikor az emberek irigysége, zsörtölődése, féktelen indulattá fajult, és megölték a minket kereső Isten fiát. Kiderült azonban, hogy ez a halál is miértünk történt. Nem az utolsó pont, feltámadásával végképp kinyitotta a hozzá vezető kaput, amelyen mindannyiunkat szólongat ma is. Isten adja, hogy meghalljuk szavát!
Ámen.

A magyar református egyház identitása

Az alábbi írás a; 1989. szeptember 17-20-án tartott Csurgói Lelkésztalálkozón elhangzott egyik előadás szerkesztett és némileg rövidített változata. A konferencia teljes anyaga megjelenés előtt áll Szászfalvi László, Bödecs Pál és Török Zoltán gondozásában.

Az utóbbi időben egyre gyakrabban beszélnek a református egyházakban az egyház identitásának kérdéséről. Igen különböző szempontok, vélemények fogalmazódtak meg, melyeknek szinte egyedüli közös eleme, hogy tényként kezelik az egyház jelenlegi identitászavarát.

A kérdés rendszerezettebb vizsgálatához tulajdonképpen az "egyház identitása" fogalmának definiálása lenne szükséges. Anélkül, hogy erre vállalkoznék, két alapvető szempontot szeretnék előzetesen leszögezni.

Egyrészt: az identitás – bármilyen identitás – meghatározásához elengedhetetlen a határok megállapítása; mi tartozik a szóban forgó tárgyhoz és mi nem. Egy közösség – s így az egyház – esetében ez óhatatlanul fölveti a "mi-tudat" kérdését. Milyen kritériumok alapján, kiket tart az illető közösség a "mi"-hez tartozónak.

Másrészt: nyilvánvaló feladat az illető tárgy helyének meghatározása; esetünkben az egyház világban, társadalomban elfoglalt helyének, és azzal való kapcsolatának meghatározása.

Ezen szempontok rögzítése után próbáljuk feltárni e két vonatkozás összefüggését az elmúlt évtizedek egyháztörténetében.

Magyarországon 1945-49 között bolsevik rendszer jön létre, amelyet talán mindennél inkább az jellemez, hogy a társadalom formálásának korlátlan lehetőségére tart igényt. Ennek jegyűben arra törekszik, hogy mindenféle korlátot, gátat kiiktasson, amely akadályozhatná akaratának az érvényesítését a társadalom alakításában, így minden más erőt (legyen az társadalmi szervezet, egyesület, párt) vagy megpróbál felszámolni, – amennyiben a társadalomban betöltött funkcióját negatívnak tekinti -, vagy pedig – amennyiben az illető szervezetnek, szervezett erőnek a funkcióját bizonyos mértékig po- zitívnak tartja, akkor azt – kisajátítja, államosítja, mondván, hogy azt az állam jobban tudja betölteni. Ebből fakad az, ahogy

Magyarországon rövid idő alatt fölszámolják a szervezetek, egyesületek ezreit, sőt tízezreit, s ezzel szétverik a társadalom mikrostruktúráját, szétroncsolják hajszálereit.

(Megjegyzendő, hogy minden bizonnyal jórészt ebből érthető az, hogy miért érezte oly mértékig idegennek a civil társadalommal bíró magyar, lengyel, csehszlovák társadalom ezt a rendszert, és hogy miért volt talán kevésbé idegen ez az orosz, a román, vagy a bolgár társadalomban, amelyben eleve hagyománya volt a korlátlan központi hatalomnak.)

Ilyen körülmények között az egyházak azonban egészen sajátos helyzetbe kerülnek. A teljes, adminisztratív felszámolás programja az egyházak óriási tömegbázisa, s egyéb okok miatt is irreálisnak tűnik, annak ellenére, hogy az egyház funkciója egészében véve negatív a bolsevik politika szempontjából. Ezért az egyházzal szemben a következő stratégiát dolgozzák ki; a cél egyrészt a mennyiségi minimalizálás, másrészt a társadalmi hatás felszámolása. Tehát az egyházból legyen egy olyan perifériára szorított, eljelentéktelenített, kiszorított erő, amely nem befolyásolhatja jelentős mértekben a társadalmat. Az egyházat gettósítani kell, minél szűkebb és áthatolhatatlanabb falak közé szorítani.

Mi erre az egyháznak, közelebbről a Magyarországi Református Egyháznak a reagálása? Ennek a válasznak szerintem két szintjét kell megkülönböztetni. Az egyik az egyházpolitikáé, az egyházi vezetésé, aminek lényege a behódolás volt. (Hogy ez mennyire volt külső kényszerek miatt elkerülhetetlen, mennyiben pedig emberi – akár intellektuális, akár morális defektusból származó – gyengeség következménye, azt most nem érdemes fejtegetni. Tény az, hogy az egyházvezetés politikailag kiszolgálta az államot, lényegében az állami akarat egyház felé való közvetítésének eszköze volt.) A másik pedig az az óriási kérdés, hogy: ennek alapján az egyház egésze mentesíthető-e annak felelőssége alól, hogy az állami politika az egyházzal szemben – különösképpen a református egyházzal szemben – oly sikeressé vált.

Meggyőződésem, hogy semmiképpen sem. Komoly felelősség terheli az egyház egészét, a lelkészi kart elsősorban, de bizonyos mértékig még a világi elemet is azért, hogy nem sikerült (illetve még a várhatónál is sokkal kisebb mértékben sikerült) gátat vetni az állam részéről jövő felszámolási törekvéseknek. Noha a konkrét politikai döntések elítéltettek a lelkészek által, ennek a lehetőségét a lelkészek jelentős részének teológiai gondolkozása, világképe, s ebből fakadó viselkedése teremtette meg.

Ennek a megértéséhez fontosnak tartom áttekinteni, hogy milyen alapvető kegyességi irányzatok léteztek egyházunkban az elmúlt évtizedekben. Amikor ez a kérdés fölmerül, általában pietista, karizmatikus és liberális irányzatról szoktak beszélni, amiből a liberális irányzat legjobb esetben is néhány lelkész esetében lehet igaz. Ami valóban széles körben érzékelhető, kitapintható irányzatként létezik, az egyrészt a jelentős mértékben a Bethánia Egyesülethez kapcsolódó, de nem csak abban létező pietista irányzat, másrészt a karizmád kuss ág, és újabban egy egyre erősödő fundamentalista irányzat. A lelkészek többségénél, akik egyikhez sem tartoznak, végképp nem lehet irányzatról beszélni, csak különböző – elsősorban ortodox elemek – által meghatározott gondolkozásmódról. Ami szempontunkból döntő, az az, hogy a valóban, erőteljes irányzatok pedig a jelzett állami igénynek eleget tettek.

Ezeknek az irányzatoknak ugyanis olyan eklézlológiai ideálja van, amely – legalábbis szociológiai szempontból – szinte egybeesik az állam "egyházképével", mert: egyrészt kirekeszti a reformátusok 90- 95 százalékát az egyházból, másrészt erőteljesen hajlik a gettósodásra. Míg tehát az állami igény az volt, hogy minimalizálódjon az egyház létszámban, ós ne legyen társadalmi hatása, ezek az irányzatok, minden eltérésük ellenére éppen ennek a két állami elvárásnak tettek – természetesen öntudatlanul – eleget.

De mi volt ennek teológiai alapja?

A pietizmus esetében a megtérés fogalmának egy olyan, sokszor technikai részletekig terjedő meghatározása, amely szükségképpen igen szűkre vonja a határokat arra nézve, hogy ki a hívő, ki a megtért, ki az, aki "hozzánk tartozik?"

A karizmatikusság esetében nyilvánvaló, hogy a nyelveken szólás a hasonló kritérium.

A fundamentalizmus esetében pedig egyrészt egy dogmatikai szigor, másrészt egy szintén szigorú erkölcskódex. Ennek alapján mindhárom esetben külön közösség jön létre, amelynek a "mi" tudata mindig jóval erősebb, mint bármely olyan egyházi "mi" tudat, amely szélesebb rétegeket fogna magába. Vagyis olyan közösség jön létre, külön "mi" tudattal, amely még csak nem is egyszerűen "élcsapatként", elitként érti magát az egyház egészén belül, hanem külön közösségként, amely magát tekinti az eszkatológikus gyülekezetnek, amivel szemben tulajdonképpen egy egységes külvilág van. Egy olyan egységes, külvilág, amelynek alapvető jellemzője a nem-megtértség, a nem-hívőség. Irányzatonként változó, hogy milyen kritérium alapján, milyen terminológiával jelenik meg ez a szemlélet; mindenesetre egy külvilág van, amelyben lényegi különbség nincsen a minden vasárnap a templomban ülő presbiter és az egyházüldöző pártfunkcionárius között sem. Ugyanaz a hitetlenség állapotában leledző, kárhozatra menő ember mindkettő, amellyel szemben ugyanúgy missziói kötelezettsége, de kizárólag missziói kötelezettsége van a lelkésznek és a hívők gyülekezetének.

Tehát olyan metafizikai dualizmus jelenik meg mindezen irányzatok esetében, amelyben létezik a hívők közössége (amely mindig egy szűk csoportot jelent a gyülekezeten belül, vagy sokszor gyülekezetek között), és létezik ezzel szemben a teljes egész külvilág, mint missziói terület, és semmi más. Nincsen etikai relevanciája a hívő közösségen kívül élőkkel való kapcsolatnak a misszión kívül. Ezen túl legföljebb gyakorlati különbségek vannak. (Ha pl. valaki minden vasárnap ott ül a templomban, akkor több alkalom adódik a megtérítésére.)

Mindez azzal járt, hogy egy ponton nagyon lényeges egyetértés volt az egyházvezetés és a lelkészi társadalomnak igen szeles körei között, s ez a "népegyházból hitvalló egyházat" tétel volt: az az elképzelés, hogy a lejáratott, negatív népegyházzal szemben (amely két, vagy több mint kétmillió emberrel számolt, s magához tartozónak tekintette az egész reformátusságot) egy hitvalló egyházra van szükség, igazi gyülekezetre. Ma már sokszor expressis verbis ideológiailag is vallják, hogy tulajdonképpen két gyülekezet van: van egy "egyházjogi" gyülekezet, a hivatalosan egyházhoz tartozók, és ezen belül van egy "igazi" gyülekezet – és ideológiailag igazából csak ez tekinthető gyülekezetnek.

Nem lehet itt nem utalni egy nagyon lényeges tényre. Nem véletlen, hogy az elmúlt négy évtized egyházvezetői majdnem kivétel nélkül a pietista körökből kerültek ki. Megdöbbentő tény ez, de azt hiszem, tagadhatatlan. Hogy pontosan azok az emberek, akik sokszor valóban tiszteletreméltó és hatalmas szerepet játszottak, mint evangelizátorok a negyvenes évek végen, később püspökökként, esperesekként az állam egyházpolitikájának készséges végrehajtóivá váltak. Szeretném hangsúlyozni, hogy távolról sem egyszerűen árulásról van sző ezen emberek esetében. Nagyon egyszerű megoldás lenne közölni, hogy ezek megtagadlak saját magukat, megtagadták a hitüket, és ezért vállalkoztak egy dicstelen szerepre. Ellenkezőleg: pontosan arról van szó, hogy az a szemléletmód, az a teológiai látás, az az ekléziológiai kép, amely ezeknek az embereknek eleve sajátja volt, lehetővé tette annak a szerepnek a betöltését, amely elvárásként, politikai lehetőségként rájuk bízatott az állami vezetők által. Igen, az állampolitika számára ez a fajta gondolkodásmód, ez a teológiai látás elfogadható és kiválóan kihasználható volt. Miért ne létezhetnének kicsi, helyi közösségek, melyek maga magukat határolják el a külvilágtól, és önértelmezésükből fakadóan pozitívan értékelik a társadalom perifériáján való létüket. Vagyis a kommunista-bolsevista állam által teremtett külső szükséghelyzet ily módon ideológiailag belsőiesíttetett. Úgy gondolom, ez az, amiben szinte egyedülálló helyzete és válasza volt protestáns egyházainknak.

Hogyha valami nagyon örvendetes az elmúlt két év társadalmi eseményeiben Magyarországon, az pontosan az, hogy kiderült: négy évtized nem volt elegendő ahhoz, hogy felszámolják a civil társadalmat, mint a politikai központi hatalomtól magát függetlennek, önállónak tekintő társadalmat. Pontosabban, hogy nem sikerült kiiktatni azt a természetes tudatot a társadalomból, hogy igenis van önállósága a hatalommal szemben. Éppen azt látjuk most, hogy abban a pillanatban, amikor lehetségessé válik az önszerveződése a társadalomnak, akkor ez lenyűgöző természetességgel indul be. Azt hiszem, pontosan ebben van és ebben a legkitapinthatóbb az alapvető különbség a közép- és a kelet-európai társadalmak között.

Röviden: ez a társadalom negyven év alatt egyszerűen nem vette komolyan azt, hogy elfogadható, normális helyzet az, ha a központi hatalom kisajátítja a sorsáról való intézkedést.

Sajnos éppen ez az azonban, ami megtörtént, vagy legalábbis jelentős részben megtörtént az egyházban. Megtörtént a külső kényszernek saját – teológiai – szempontból való pozitívvá minősítése.

Hogyha most azt tapasztaljuk, hogy egyházunkban zavarodottság van, ha azt tapasztaljuk, hogy olyan nagyon-nagyon lassan mozgunk, akkor véleményem szerint ennek éppen ez az alapvető oka. Kezdenek leomlani azok a falak, azok a gátak, amelyeket nem egyszerűen tudomásul vettünk, mint külső kényszert, hanem valahol elfogadtunk és pozitívnak tekintettünk.

Érdemes erre egy-két gyakorlati példát hozni. Számtalanszor beszélnek református lelkészek hatalmas lelkesedéssel az úgynevezett kisegyházakról (baptista, adventista, metodista egyházról), azok gyakorlatáról.

Számtalanszor hallani, hogy "így kellene nekünk is csinálni, ilyen egyházzá kellene válnunk". Megdöbbentő, hogy református lelkészek ily mértékig ne legyenek tisztában azzal, hogy másfajta egyház teológiailag, szociológiailag egyaránt a kisegyház, mint a történeti egyház.

Másik példa: az egyháztagok nyilvántartása, A református egyházban csak kivételes esetben fordult elő, hogy törekedtek volna a lelkészek arra, hogy a városba áramló, átköltöző református lakosság nyilván legyen tartva. Nem hiszem, hogy ennek elsősorban politikai okai lettek volna, hiszen nem valószínű, hogy Marosvásárhelyt a securitate szervei nagyobb örömmel és engedékenységgel szemlélnék a helyi reformátusságnak a nyilvántartására való egyházi törekvést, mint a magyar szervek most, vagy akár tíz, esetleg harminc évvel ezelőtt. Ott mégis megteszik, nálunk nem. Nem politikai kényszer és nem lustaság ennek oka, sokkal inkább "teológiai meggyőződésből" nem törekedett az egyház erre a nyilvántartásra. Nem, mert az a bizonyos két-, két és fél milliós magyar reformátusság nem tartozott bele az egyház "mi" tudatába.

Kirekesztették őket. Ugyanolyan módon tartoztak, tartozhattak volna az egyházhoz, mint bárki más, aki betéved egy templomba, és mondjuk megtér egy evangelizáció hatására. Ezért hanyagoltatott el a nagyvárosi misszió.

Szintén tanulságos a műfaji zavar, az, hogy az istentisztelet hogyan vált egyre inkább azonossá az evangelizációval, vagy hogy hogyan szűnt meg a különbség mondjuk a gyermekistentisztelet és a vallásoktatás között. (Nemrég olvastam katechetikai jelentéseket, amelyekből kiderül, hogy rengeteg lelkész egyszerűen nem tud mit kezdeni a hittanóra fogalmával, mert az véleménye szerint ugyanaz, mint a gyermekistentisztelet. Az istentisztelet evangelizációval való azonosítása után pedig a hittanoktatás is megfelel az evangelizációnak, vagyis annak a fajta missziói munkának, amelynek célja, hogy a véletlenszerűen a templomba kerülő embert megtérítse a gyülekezetbe, és a "szolgáló közösségbe" beszervezze.)

Mindezek alapján mondhatjuk, az egyház identitását messzemenően meghatározza, hogy megszűnt az az egyház, az a "mi"-tudat, amely a magyar reformátusságot tartotta volna magához tartozónak, és ezzel szemben egy jellegzetes kisegyházi "mi"-tudat jelent meg.

Ezután az alapvetően történeti áttekintés után érdemes közelebbről is rátérni az egyház identitásának kérdésére. Ehhez egy olyan egyház-tipológiai modellből indulnék ki, amelyet a kétezer éves egyháztörténetnek a vizsgálatára is nagyon alkalmasnak tartok. Eszerint az egyháztipológia szerint alapvetően megkülönböztethető extenzív ós intenzív egyház, extenzív és intenzív vallásosság.

Az extenzív egyház a hitéből nyert értékekkel és kulturális erővel igyekszik egész környezetét, azt az egész társadalmat, amelyben él, áthatni. Alapvetően ez jellemzi a történelmi egyházakat. Ezzel szemben az intenzív egyház, vagy inkább intenzív vallásosság a hitet az egyes ember lelkében próbálja elmélyíteni; nem arra törekszik, hogy áthassa a környezetét azokkal az értékekkel, amelyek hitéből születnek, hanem az egyes embert próbálja minél mélyebb hitélethez juttatni. A kétezer éves egyháztörténetben állandóan jelen van ennek a kétfajta egyháznak, vagy kétfajta vallásosságnak a dinamikus együttléte. Szükségképpen van ez így. Ugyanis az extenzív egyház az extenziója következtében állandóan felhígulás! folyamaton megy át. Ez a felhígulás, ez az ellentétbe kerülés a saját esszenciájával, szükségképpen megszüli azokat a reakciókat, azokat a mozgalmakat, amelyek szembehelyezik evvel az önmagát megtagadd egyházzal az eredeti tartalmat, megpróbálják megreformálni az egyházat, visszavezetni eredeti gyökereihez.

Ebből születnek meg a különböző eretnek- és megújulási mozgalmak, így születik meg az előreformáció és tulajdonképpen maga a reformáció is. Ugyanakkor ezeket az intenzív vallásos mozgalmakat vagy erővel felszámolja az extenzív egyház, vagy Önálló, külön egyházzá szerveződnek, s ebben az cselben előbb-utóbb letelepednek a társadalomban, és lassan kezdenek maguk is extenzív egyházzá válni. További lehetőség, hogy valamilyen módon integráltatnak az extenzív egyházba. (Azt hiszem, ebből a szempontból igen jól működött két évezreden át a katolikus egyház, amelynek sikerült /legalábbis sok esetben/ ezeket a mozgalmakat szerzetesrend formájában beépíteni az egyházi struktúrába, és olyan funkcióval ellátni, amely alapvetően fontos az egyház egésze szempontjából.)

Ennek a két áramlatnak, ennek a kétfajta egyháznak a megléte az egyháztörténet minden korszakában szükségszerű. Nem létezhet extenzív egyház anélkül, hogy újra és újra meg ne szülné a maga intenzív mozgalmait, ugyanakkor ezek az intenzív vallásos mozgalmak- nem létezhetnek anélkül, hogy ne létezne az extenzív egyház, mellyel szemben létrejönnek.

Véleményem szerint a Magyarországi Református Egyház identitásválságának az alapoka az, hogy extenzív egyházból intenzív önértelmezésű, normájú egyházzá vált. Félreértés ne essék, annak alapján, amit elmondtam, nyilvánvaló, hogy szükségszerű és elengedhetetlen, hogy az egyházban mindig létezzenek intenzív mozgalmak. Olyan mozgalmak, amelyek részként próbálják az egészet intenzív irányban "reformálni", az egyházat közelebb vinni saját esszenciájához.

A második világháború után azonban más történik Magyarországon: az egyház egészének önértelmezését határozza meg egyre teljesebben egy intenzív "kisegyházi" egyházmodell. Az, ami kovász, ami állandóan szükséges kihívás az extenzív egyházzal, a történeti egyházzal szemben, normatívvá válik, az egész egyházra rátelepedő olyan normává, elvárássá, amely az egyháznak az önértelmezését alapvetően felborítja, így kerül a hazai református egyház egyre súlyosabb diszkontinuitásba önmagával. Ez a jelenlegi helyzet, és ennek alapján kell a jövőről gondolkodni; arról, hogy milyen irányban, miképpen lehetne lépni az identitászavar oldása érdekében.

Zalatnay István