2003-05-28

MINDENTBELEVÉL

(Mindentbele – mint Mari néni a tökös-mákos rétesbe?! /Moldova Gy. nyomán/)

Szubjektív megnyilatkozás

Számomra nem csupán a R.L. híradásai nyomán tűnik úgy, hogy átforrósodott világunkban Egyházunk is fő (… ti. a saját levében).

Már az idén történt Bármelyik Egyházmegye "egyik" papi gyűlésén: Közegyházi demokráciánk újabb manifesztálása végett két fős lelkészi képviseletet kellett azonnali hatállyal megválasztani az Akármi Bizottság tagjai közé. Gyors megoldás végett szóbeli jelölés kívántatott meg s "ráfelelő" karlendítéses nyíltszíni szavazás. A második jelölés elhangzása után "rövidzárlat" történhetett a kommunikációs csatornákban – mert Igen Közeli Ismerősöm csodálkozva tapasztalta, hogy válaszul a Levezető Elnök egy újabb Nevet mondott. Ő – ő tudja, miért, saját érdekében felszólamlani jogszerűtlennek/ etikátlannak vélte, ezért sülthalba ment át. A Közösség az első és a harmadik Jelölteket teljes egyhangúsággal, (I.K.I. igen szavazatával) a helyszínen megválasztotta. Boldogan zárták be a gyűlést: végre mehetünk… Csak páran morogtak-morgolódtak: miért hangzott el I.K.I. neve, miért nem figyelt rá, Akinek Hivatalból Kellett Volna? – Lehetne erre mondani: Második Jelölő lelkésztestvérünk jelölési jogát nyilvánosan és indoklás (bírói ítélet) nélkül függesztették föl – avagy szimpla figyelmetlenség történt. (Csupán vérmérséklet kérdése volna, hogy ki hogyan foglal állást…?) Saját (bal)véleményem szerint valami rosszabb történt itt (azaz: ott). Szimpla figyelmetlenségnél (azt hiszem, lehetek annyira jóindulatú, hogy ezt tételezzem fel) annyival rosszabb történt, hogy egy demokratikus eljárásba becsúszott gikszert (amit demokratikusan és azonnal helyre lehetett volna pofozni), mint afféle "békát" – némi szórványos, utólagos mormogással ugyan, de "lenyelt" a tisztelt lelkésztestület. (Java részben a fiatalabb korosztály tagjai.) Azért érzem ezt nagyobb bajnak, mint a tévedést és annak helyrebillentését – mert tünetként mutatja fel, hogy a fiatalabb lelkésznemzedék tagjai nem tudnak, nem mernek (ne adj’ Isten: nem akarnak?) a keresztyén református közösségen belül "hagyományosnak" tekinthető demokráciával élni. Az "Elnöki Szót" lenyelik még ma is – még ha magukban, s olykor egymás közt morognak is miatta; de ebből ugyan nem lesz az elkövetett bakinak észrevétele és kijavítása. Mi lesz helyette? Tovább keseredő szájíz, amiben olyan érzések kapnak helyet, hogy "rossz ez a rendszer" – s ez az érzés szemellenzőként elénk borulva továbbra is megakadályoz annak meglátásában, hogy magamban-magunkban (is) keressük a hibát, s ha megtaláljuk, hát vegyünk (ha nincs: kérjünk /hiszen pünkösd közeledik/!) bátorságot, és javítsunk! Javítsam ki magamat, hogy ne hagyjam szó nélkül a kijavítható hibát – és javítsuk ki Közösségünk együttműködését, hogy "keserű békák" nyeldesése helyett tudjunk és akarjunk egymásnak segíteni (mert egymáson segítve magunkon is segítünk ám!…) –(A Szereplők neveit csak azért hallgatom el, mert nem az én "kompetenciám" /hogy finoman mondjam/ az adott kérdésről véleményt mondani. "Csupán" jelenség-szinten érdekelt az ügy. Annak egyik, számomra is közvetlenül tetten érhető, sőt valamelyest meg is magyarázható jelenségeként, amit "rossz egyházi közérzet"-ként élünk és tapasztalunk (s írunk) meg – gyakran… ) Jobb jelenségekre és vidámabb-vidítóbb hírekre várva, szeretettel Miskolczy József (misi)

Ui: Köszönöm a R.L. Szerkesztőjének és minden Munkatársának nem csekély bátorságot kívánó munkáját – amelyet (én így érzem) éppen e cél érdekében folytatnak! Szerk: Ez szinte mindenhol jelenség. Én is voltam egy egyházmegyei ülésen, ahol el kellett tusolni egy pénzügyi tranzakciót, ahol a lelkipásztor úgy gondolta megfeji a gyülekezetet, és becsapja az önkormányzatot. A jelenlevő lelkészek közül, pedig közöttük Budapest hőn szeretett és követett nagyjai is ott ültek, senki nem szólt ellen. Egy kérdés izgatott mindenkit, ha nem így teszünk, mit szól a sajtó ha megszimatolja? ( Azt, hogy ezek a reformátusok nem cicóznak, helyre rakják a megtévedt bárányt.) Én itt nagyot csalódtam lelkipásztorokban, akik mindenhol hirdetik az Igét, követelik az bibliai etikát és tisztaságot, és itt csak tusolnak. Később pedig levelet írnak alá, hogy több evangéliumot. Micsoda kettős mérce! Nektek több evangéliumot, mi meg tusolunk. A szomorú, hogy én is ott voltam segédlelkészként, és nem szóltam, mert kicsi csillag nem úgy ragyog. Gondolom nem szégyellik magukat, mert nekik más az olvasatuk, már ami a tisztességet illeti. Soós Szilárd

Kedves Ági,

Be kell vallanom, hogy az egész Egyházunk nevében szégyeltem magam, amikor elolvastam a reformátusok levele "Aláírás gyűjtő levél" részét.

Ahogy egyre idegesebb lettem, úgy jutottam el oda, hogy most, igen most jött el az az alkalom, amikor írok. Többször voltam már közel ehhez, de most megteszem.

Megdöbbentő és úgy gondolom elsősorban Veled szemben mérhetetlenül megalázó az, amit ez a közel ezer ember tett. De ez csak egy dolog, amit egy keresztény embernek nem kellene megtenne…

Megdöbbentő, mert szinte elképzelhetetlennek tartom azt, hogy ezer (1000) emberből EGYNEK SEM jutott eszébe megkérdezni attól, aki tőle az aláírását kérte, hogy beszélte-e Veled már erről a problémáról? Megdöbbentő, ha senki sem tette fel a kérdést, de még megdöbbentőbb, ha igen, és a levél MÉGIS megszületett… a beszélgetés mégsem… Elképzelhetetlen, hogy az emberek vakon hisznek a butaság ilyen módon történő hirdetésében". Mert hisz sajnos tudjuk, hogyan működik ez…

Megdöbbentő továbbá az, hogy ennyi ember hisz abban, hogy hitünk EGYETLEN hirdetési útja a (idézem) "hitébresztő és építő igehirdetés", és nem fogadják el (sem) a tanúságtétel, (sem) az erkölcsi és etikai állásfoglalás (stb.) létjogosultságát a hangzó médiában (sem).

Nem tudom, a levelet aláíró 987 ember közül hányan hallgatják (rendszeresen) a műsort, egyáltalán hányan tették ezt meg akár egyetlen egyszer is; tudják-e, hogy hol és mikor sugározza azt a Magyar Rádió? (Ad abszurdum milyen frekvencián ?) Mi alapján írják ők azt alá, hogy "nem láttuk biztosítottnak". (Ha gúnyos akarnék lenni elképzelném, amint a "minta reformátusunk" leül a rádió elé "műsoridőben" és pennát ragadva jegyzetel….)

Fájdalmasan találó továbbá a Magyar Református Egyház egyes rétegeinek az a felfogása és félelme, hogy minden belső probléma nagyobb körben való megvitatása és / vagy a vita publikussá tétele "szennyes kiteregetésének" minősül, továbbá az, hogy abban az esetben, ha az Egyház – vagy azáltal pappá szentel személy véleményt nyilvánít (mindegy, hogy az tudományosan megalapozott szakvélemény vagy csak magánvélemény) bármely társadalmi, politikai , erkölcsi, etikai, stb. kérdésben, azt, ha nem egyezik az Egyházon belüli "nagy befolyással rendelkező lelki vezetők véleményével" rögtön "nem biblikussá" nyilvánítják, amely "gonosz és amelytől tartozkodni kell". Felháborító továbbá az, hogy az Egyház, amely a jó és a gonosz elkülönítésére buzdít nem vesz részt bizonyos problémák / események / témák / jelenségek megítélésében, hanem inkább megítéli azt, aki ezt meg akarja tenni.

És én személy szerint tudni szeretném még azt, mit jelent a levelük végén a: "Reméljük, szempontjainkat olyan támogatásként értékelik, amellyel eleve egyet értenek, és amire döntéseikben hivatkozhatnak is." Elvárás / felhívás cselekvésre ?

Tudod Ági, itt szeretném megköszönni Neked, hogy nem hagyod ott az egészet a fenébe, és ennek az áskálódásnak ellenére tovább akarod vinni ezt a keresztet. Mert kereszt ez, sokkal inkább mint öröm. De éltessen Téged az, hogy nekünk, hallgatóknak, akik TÉNYLEG hallgatjuk vagy legalább olvassuk a műsort, FONTOS! És hiszem és remélem, hogy többen vagyunk (bár tudom, hogy nem számít.)

Ági! Azt hiszem, olyan korben élünk, ahol LEHET egy problémát több oldalról is értelmezni… Engedd meg, hogy ezt is megosszam Veled:

1. Csak 987 ember gondolja és vállalja a levélben leírtakat. Hányan hallgathatjuk a műsor ?!? Ugye nem kell "ellenaláírásgyűjtést" tartanunk ?!? :-))

2. Mint tudjuk "a kecske és a káposzta" ellentéte feloldhatatlan. Olyan műsor nincs, és nem is lesz soha, ami mindenkinek elnyerné a tetszését. (Persze más kérdés a levél megszületésének ténye /oka, itt most a műsor tartalmára gondolok.)

3. Mint tudjuk azon gyülekezetek, ahol ez a levél – aláírás gyűjtés céljából megfordult – nagy hangsúlyt fektetnek az evangélizáció tevékenységére, de kevesebbet az utógondozásra és a továbbfejlesztésre. Azt írtad, "Én például Pasarétre jártam, ma is abból a lelki indíttatásból élek, amiből a levél aláírói." és ez rám is igaz. De azért hagytam ott azt a gyülekezetet, (bár ez nagyon csúnyán hangzik) mert nem ott találtam meg azt ami a megtérésem utáni "továbblépéshez" kellett. 4. Úgy gondolom, hogy bármire utalni a forrás megjelölése nélkül – akár egy tudományos munkában, akár egy levélben – nem professzionális dolog. Nem tudom, mikor hangzottak el a műsorban "politikai hirdetések, illetve az Ormos Intézet hirdetései", de érdekelne…. SZERK: Azt gondolom, hogy a Reformátusok lapja hirdetéseiről van szó. A levélírók az egész médiáról beszéltek, nem csupán a rádió félórájáról. Soós Szilárd

5. Mindig megrendít az a mérhetetlen önbizalom, amivel egyes emberek rendelkeznek. A Magyarországon oly divatos módi úgy látszik megjelent az egyházakban is: olyan emberek képesek ex-katedra nyilatkozni a műsorkészítésről akik életüben még stúdiót sem láttak közelről, aki nem tudják mit jelent ez… Én, aki hangmérnökként több évet dolgoztam a Magyar Rádióban TUDOM, hogy aki elkezdi ezt, annak egyszer MEG KELL TANULNIA, mit is jelent maga a műsorkészítés, mi a különbség a leírt és a kimondott szó között, és egyáltalán mit jelent az, hogy RÁDIÓZÁS… Nem tudom, Te beszéltél-e már arról, hogy mit is jelentett Neked ez a tanulás, hogy Te hogyan élted meg ezt a korszakot és hogyan is működik ez a MR-ban. Talán egyszer megérne 5 percet ez is. Mert én mindig "rémült csodálattal néztem" mindenkire aki be mert ülni a mikrofon elé az üvegfal túloldalán…

Kedves Ági! Tudom, amikor megtudtad ezt az egész dolgot, biztos, hogy elég ideges voltál… De a válaszod nagyon klassz, és komoly tanúbizonyságot tesz mind médiabeli professzionális tudásodról, mind arról a keresztényi szemléletről és szeretetről ami Benned van. Én ezt köszönöm meg neked.

És a többi – maradék – rádióhallgató nevében köszönjük az általad végzett áldozatos munkát amellyel ISTENT szolgálod. Nekünk tetszik!

Isten áldását kérve munkádra és magánéletedre, szeretettel:

Gál Gergely

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm Hallgatóinkat! Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Nemrég hallottam, hogy feltalálták a felfújható templomot. Mintha legalább is a spanyol viaszról szóltak volna, így fogalmazott valaki: – Milyen nagyszerű, mert bárhol a pusztában egy kis pumpa segítségével egyszerűen odavarázsolhatják Isten házát. Igen, körülbelül így képzeli el sok ember a hitet. Előveszem amikor akarom, egy az életemtől idegen, mégis vonzó szentséget felfújok, és kitöltöm az életem egyik hiányát, a földön túli, a transzcendens iránti vágyat. Sajnos még a tömegkommunikációs eszközök is sok esetben direkt vagy indirekt módszerekkel ezt sugallják. Isten nem e világból való, tehát nem elérhető a mi eszközeinkkel. Ezért az isteni dolgok elválnak a mi ügyeinktől – mondják. Mivel azonban az embernek van igénye a hitre, ezt a vágyát is a fogyasztási készsége alá rendeljük. Legyen egyházi fogyasztó is, a sok egyéb felkínált dolog mellett. Ennek a gondolkodásnak egyik megjelenési formája az, amikor teljesen avítt a mai fiatalok gondolkodása számára elérhetetlen módon beszélünk Istenről. Nem a liturgiára gondolok, hanem azon túl a filmekre, ahol szinte mindig öreg ember a pap, vagy ehhez hasonló közvetett közlésekre, amiből azt szűri le a nagyérdemű közönség, hogy az egyház az öregeké. Számos esetben a mi egyházunk is magára vállalja azt a szerepet, hogy elsősorban az idősekhez szóljon. Persze ennek fontosságát önmagában senki nem tagadja. Ugyanakkor látja mindenki, hogy az egyháztalan ifjúság miféle önpusztításba süpped egyre jobban. Mit lehet ilyenkor tenni? Mai műsorunkban azt a választ szeretnénk erre a kérdésre adni, hogy a tradíciót, hagyományt kell érthető és megfogható módon erősíteni. Minél biztosabb fogódzkodókat adnunk tovább, annál többet segítünk a következő nemzedéken azért, hogy ne legyenek szélben ingó nádszálak.

Az elmúlt hétvégén a kollégiumi hagyományok őrzése érdekében rendezték meg Debrecenben a II. Kollégiumi Találkozót. Kevés olyan hely van, ami annyit tud segíteni a hagyományok őrzésében és továbbadásában mint éppen ezek a kollégiumok. A találkozó két résztvevőjével beszélgettem. Egy fiatal és egy 90 éves ember mondja el, hogy mit jelentett neki a találkozó, a kollégium és a hagyomány. Először Simonfi Zsuzsannát hallhatják.

Simonfi Zsuzsanna: – Nem volt ez olyan nagy találkozó mint 2000-ben, de úgy gondolom, hogy egy hagyomány teremtődött. Keretet adtak az osztályoknak, hogy találkozzanak, ugyanabban az időben minél többen jöjjenek el.

Fekete Ágnes: -Mit jelent a kollégium, a református iskola?

Simonfi Zsuzsanna: -Egy zárt világ. Egyfajta védettséget adott, az akkori világban, de ma is lehet ezt a zártságot úgy felfogni, mint egy más világ, ami mást próbál meg képviselni. Van egy nagyon otthonos jellege. Ennek megvannak a hátrányai is, amivel meg kell küzdenie annak, aki itt él évekig. Ugyanakkor számomra döntő dolog az, hogy a gyerekeim úgy nőjenek fel, hogy részesüljenek abban a tradícióban, bele épülhessenek abba, amelyben én élek. Úgy gondolom, hogy a tradíció átadásának az egyik legfontosabb színtere az iskola. Mondjuk, ha a versre gondolunk, hogy "Ne hagyjuk a templomot és az iskolát!". Valóban ez a két legfontosabb helyszín a család mellett. Az utóbbi években nagyon hangsúlyossá vált, hogy a család szerepe milyen fontos. Azoknak a gyerekeknek az életében, akik a családban nem találkoznak ezzel a református vagy bármilyen más tradícióval, az iskola lehet az, amelyik bevezeti őket.

Az életemnek az egyik legfontosabb négy éve volt. Olyan lenyomata maradt ennek az időszaknak! Még fontosabb volt, mint az előtte lévő. Az biztos, hogy a férjem – nem féltékenységnek kell ezt nevezni, de valami hasonlót élt meg. A barátaim, meg mindenki, aki nekem fontos debreceni, vagy legalább is nagyon sokan. Volt valami olyan számára elérhetetlen kapcsolat így közöttünk, a debreceniek között, amiket mi tudtunk, mert átéltünk, csak ilyen utalások hangzottak el… Ő ehhez nem fért hozzá. Szerintem ezt mások is tapasztalták. Viszont mesélték osztálytársaim, hogy amikor eljöttek a házastársak az évfolyam, illetve osztálytalálkozókra, hogy amikor ezeket a történeteket hallották, szinte ők is otthon tudtak ott lenni és fölvették ezt a fonalat, és nekik is megjelent ez a világ. Autonóm módon egy ilyen teljes egész világ volt, amit ha engedték, vagy hozzásegítették a kívülállókat, akkor azok is kicsit átélték ezt. Fekete Ágnes: – Mennyiben változott az iskola? Most már anyaként másképpen látod az egyházi iskolákat. Ma nem az a világ van, ma talán egyre nehezebb azt nyújtani, amit akkor nyújtott az iskola.

Simonfi Zsuzsanna: – Igen. Akkor, aki ezt az iskolát választotta, annak nagyon egyértelmű volt, hogy miért küldi oda a gyermekét. Ezzel egyfajta hátrányt is vállalt a 70-es évek vége felé. Egyfajta megkülönböztetés járt ezért. Ma már nagyon mások az iskolák, a lehetőségek és a feladatok is. Azoknak a gyerekeknek, akik egyházi iskolába járnak, olyan előnyük származik ebből, túl azon, hogy a gyülekezetekben ismerkednek meg ezek a gyerekek a tradíciónkkal, illetve otthonról hozzák magukkal. Van olyan, amit csak az iskola tud adni. Ennek a tradíciónak a megélésében van, ami később nem adható meg. Olyan magától értetődően jelenik meg, hogy mit jelent reformátusnak lenni. A köszönésben: ha bemész a református iskolába, akkor ott egy idegennek is "Áldás, békesség!"-gel köszönnek. A gyerekek is fölveszik ezt, és van egy nagyon kedves természetessége annak, hogy mindenki így köszön, ami ha valaki rosszul érzi magát gettó jelleget is adhat neki. Én úgy gondolom, hogy sokkal inkább valamiféle saját világ, külön világ. Igen. Ebbe beleszületünk, másrészt elérhetővé kell tenni, utat kell építeni, hogy ehhez a tradícióhoz kapcsolódjanak. Ebből a szempontból az iskoláknak még egy kicsit a szerepük nagyobb lehet, mint a gyülekezeteknek.

Fekete Ágnes: – Nagyon nehéz ezt megfogalmazni, mitől református egy iskola.

Simonfi Zsuzsanna: – Azt kell kimondani, hogy van református tradíció. Hogy ez mit jelent? Azt gondolom, hogy erről kellene beszélni. Sokkal többet kellene beszélni, mint amennyit beszélünk. Egyenlőre így rá kell hagyatkozni, hogy igen van. De ennek a kibontása vagy a megfogalmazása nagyon fontos lenne.

Fekete Ágnes: – A tradíció szó úgy látom nagyon kulcs szó. Mit értsünk ez alatt, vagy miért olyan fontos ez?

Simonfi Zsuzsanna: Számomra ez, hogy hagyomány nem egyszerűen egy üres, vagy valamilyen formális dolog. Nagyon sokszor került háttérbe pontosan azért, mert értéktelen máznak tekintették sokan. Én pedig úgy gondolom, hogy a hit fölött nincs hatalmunk. Sem a saját, sem a gyerekeink hite fölött. Viszont mindenféle hit megjelenik valamiféle formában, és ez a tradíció, ez a mi hitünknek a formája. Ezt nem szabad megtagadni, mert akkor gyökértelenekké válunk mi, mint egyház ebben a nagyon sok esetben nemcsak identitás zavarral, hanem identitás hiánnyal küszködő világban. Igen. Fel kell mutatni azt, hogy mi az amiben segíthet nekünk az a tradíció. Ez egy út, hogyha eltévelyedünk, akkor nagyon ingoványos területre jutunk. Tévedés azt hinni, hogy az embernek mindent magának kell kiküzdenie. Szabad rá hagyatkozni arra, amit más megélt, amit az elődeink megéltek. Szabad egy ilyen fonalat fölvenni és tovább folytatni. Akárki próbálkozik azzal, hogy ő nagyon érthetően és mai módon fogalmazza meg és vallja meg az ő hitét, előbb utóbb mindenképpen megszületik egy új tradíció. A mi tradíciónkat kell vállalnunk, nem szabad elszakadjunk tőle.

Fekete Ágnes: – Miért van az, hogy az embereknek ez a tradíció nem fontos? Simonfi Zsuzsanna: – Van egy ilyen elmozdulása az egyháznak, hogy bizonyos igényeket akar kiszolgálni. A fogyasztói társadalom ugyanúgy megjelenik nálunk is."Szórakoztass, élményekhez juttass." Fogyasztok. Ülök, és passzívan befogadok, de csak bizonyos dolgokat, mert megszűröm a hallottakat, és azt, ami nem tetszik, kiválogatom, nekem igy a legkényelmesebb. Ez egy nagyfokú silánysághoz vezet mindenféleképpen. A protestantizmusnak az egyik vadhajtása az a fajta túlzott individualizmus, ami megjelenik a református egyházban is, hogy mindenáron a saját lelki élményem az, ami előre tolul. Olyan nagy jelentősége van annak, hogy velem mi történik, a saját életemben. Valahogyan vissza kellene találnunk egy közösségi gondolkodáshoz, mert így lehet csak közösségi a felelősségünk is. Kilépünk ebből a nagyon magára figyelő kereszténységünkből. Nem hiszem, hogy járható út, hogy ezeket a legújabbfajta hangulatokat, meg érzéseket próbáljuk meg aktivizálni, és ezeket beépíteni az egyházi életbe. Úgy elsodródunk. Érdekes hogy esténként a gyermekekkel mit énekelünk. Olyan észrevétlenül alakult ki, Krisztus, ki vagy nap és világ. Régi magyar ének. Akkor kialakult valahogyan a negyediknél, hogy énekeljük hozzá azt a finn esti dalt, "Óh terjeszd ki most Jézusom!" Nem tudom elválasztani a kettőt, de nem is akarom. Helye van az újabbnak is, a dallamosabbnak és ennek a másféle hangulatú éneknek is. Egyszer valamikor elfelejtettem énekelni az elsőt, és valami hiányérzetem támadt. Ez is ilyen rítus, ami így rögzül belénk itthon, ami mindenféle tradíciónak a legfontosabb eleme: ez a fajta ismétlődés, ez az állandósága. Rájöttem arra, hogy nem maradhat el. Azt szeretném, hogyha a gyerekeimnek ez fontos lenne, hogy ezek az énekek ezek így, ezek a mieink.

Fekete Ágnes: – A mából, a közelmúlt emlékeiből a háború előtti időkbe megyünk vissza. Elekes Pál emlékezését hallhatják.

Elekes Pál: – 1929-be kerültem Debrecenbe, egy nagyon tájékozatlan kis falusi gyerek képében. Amikor beléptem a kollégiumba, akkor már rengetegen álltak az udvaron, akik velem együtt érkeztek a Tiszántúl Isten tudja hány kis falujából. Akkor én tizenöt éves voltam. Akkor az egyik megkérdezte, hogy "Te is a képzőbe jöttél?" "Én is. Kiabáljunk, hogy kik a képzősök!" Gecsei Jancsi el kezdett kiabálni, és összegyűltünk vagy 20-an. Ahogyan ott beszélgettünk odajött egy olyan 20-21 év körüli "bácsi" és azt kérdezte, hogy "Ti, prebák vagytok?" Mondtuk, hogy igen.

Fekete Ágnes: – Az mit jelentett?

Elekes Pál: – Ez azt jelenti, hogy mi tanítóképzősök voltunk. Akkor azt kérdezte ez az idősebb diák, hogy ki tud közülünk orgonázni? Senki sem jelentkezett. Akkor rögtön azt mondta, hogy akinek van kedve, azt én megtanítom. Felvitt az oratóriumba és rámutatott az orgona mellett a fújtató nagybillentyűjére és azt mondta: "Na fiam, te ezt nyomogatod, én meg ott elöl. Állj csak föl, lássuk!" Így érkeztem első nap a kollégiumba, és nem mondhatom, hogy rosszabbak voltak a későbbi napok. Hát így indult a pályánk. Most visszanézve mindig elmosolyodom és tele van a szívem melegséggel, hogy milyen rendes emberekkel voltam azért együtt, mert később ezekből kitűnő kántorok és tanítók lettek. Kollégám volt belőlük négy is Debrecenben. A tanórára is menjünk be! Öreg tanáraink voltak, kevés fiatal. Az indulás pillanatában már éreztették, hogy jó pedagógusok. Az egyik legkiválóbb tanárom hat nyelven beszélt. Nagyszerű emlékeket hagyott a tanítványaiban.

Fekete Ágnes: – Mit jelentett az, hogy kitűnő tanár? Sokszor beszélünk arról, hogy "a régi szép idők, a kollégiumi szellem, a nagyszerű tanárok"?De ebben mi az, ami megfogható?

Elekes Pál: – Németet tanított többek között. Mi eléggé fanyelvűek voltunk németből, és bizony puskáztunk, derekasan. Egy alkalommal Pákozdi Zoli, aki az első hősi halott volt a második világháborúban közülünk, fordította az Erlkönig-et. A puskát valahogyan egy sorral lejjebb olvasta. A tanár úr végighallgatta derűsen, amikor a végére ért, akkor azt mondta: "Zoli! Ebből a magyar ötös, a német is ötös, de együtt a kettő elégtelen." Mindezt mosolyogva mondta, s mi úgy éreztük valamennyien milyen igaza van. Senkinek sem volt tüske a szívében. Mikor kimentünk a folyosóra, Pákozdi Zoli is azt mondta, hogy "elfogott." Nagyon sok jó tanárom volt életem során. Én azt gondolom, hogy át tudja érezni és meg tudja érteni a gyerekek gondolkodását. Fiúk között még talán azt is, hogy a fiúk darabosabb és nyersebb magatartását el is tudja viselni. Úgy javít rajta, hogy valamiféleképpen bemutatja annak a fonákságát. Inkább magyaráz, megért, elfogad. Voltak nekem olyan tanáraim, a húsz egynéhány év alatt, amikor különféle szinteken tanultam, akiknek az óráin szájtátva hallgattunk. Ma sem tudom, hogy mit mondtak, csak valami elbűvölőt. Azt hiszem a hangszín, a mondanivaló, a tartalom, a logika mind együtt adta azt, hogy úgy érezzük mi, hogy kiváló tanár. Volt egy olyan tanárunk Szemes Károly bácsi, aki az első világháborúban orosz fogságba került. Nagyon szeretett a fogságáról beszélni. Annyira szeretett, hogy mi azért jártunk természettudományi szakkörre, mert ott mindig megkérdezhettük, hogy mi volt Oroszországban? Ő elképesztő dolgokat mondott.

Fekete Ágnes: – A kollégiumban együtt tetszettek lakni? Tehát függetlenül attól, hogy ki volt képzős, ki volt középiskolás?

Elekes Pál: – Igen. Úgy együtt csak, hogy emeletenként külön, a két szomszéd intézmény gyerekei külön-külön szobában. De együtt is étkeztünk, ugyanaz volt a napirendünk, mint a többieknek.

Fekete Ágnes: – Mire tetszik visszaemlékezni szívesebben: a kollégiumra vagy a képzőre?

Elekes Pál: – Most utólag a kollégiumnak varázsa van a szívemben. Nem is tudom? A kollégium valami szentség! Valami olyat adott nekem, amit egyetlen iskola sem tudott adni. Mindazt, amit a kollégium örömben, hitben, mondhatnám szomorúságban is megélt, azt valami nagyon átfinomított csomagolásban kaptuk tanárainktól, a kollégium alkalmazottjaitól, a légkörétől, az oratóriumtól, a könyvtártól, a falakon a régi tanárok képeitől, a fák suhogásától, az orgona hangjától, az ünnepségektől. És máig sem győzök betelni vele. A kollégium egy csoda! Eszembe jutnak mindazok, amik eddigi 90 évemet igazán boldoggá tették. Úgy gondolom, hogy azoknak jó része valamilyen vonatkozásban kollégiumi életemből származtatja a maga gyökerét. (Lantkísérettel: Emeld föl szíved…)

Fekete Ágnes: A mai szerda, május hónap utolsó református félórája. Ebben a műsorban hagyományosan evangélizáció, azaz valamely neves igehirdető által meghirdetett isteni jó hír hangzik el. A mai alkalommal Farkas József, néhány éve elhunyt nagy hatású lelkész prédikációját hallhatjuk abból az alkalomból, hogy tanítványai és családja jóvoltából CD-n kiadták prédikációit. Holnap ünnepeljük Jézus Mennybemenetelének az ünnepét, Áldozó csütörtököt. Jézus elment isten dicsőségébe, vissza oda, ahonnan jött. Ezeket a távoli kifejezéseket Farkas József fogja közel hozni, János evangéliuma 17. részének egy verse alapján:

"Én dicsőítettelek Téged a Földön, elvégeztem a munkát, melyet rám bíztál. És most Te dicsőíts meg engem Atyám, te magadnál, azzal a dicsőségeddel, amellyel bírtam tenálad a világ léte előtt."

Farkas József: – Jézus hozta ezt a gyönyörűséges szót, hogy "Abba". Nem azt, hogy a magasságos, a felhőkben lakozó, az örökké való, a seregek Ura, a bosszúálló Isten, hanem hozta ezt a gondolatot, hogy Isten, papa, édesapa, jó apa. Istenem, Atyám. Hozta, hogy nem kell félni az Istentől, nem bosszúálló az Isten. Nem méricskéli a bűneinket, és ahhoz mérten, megfelelően büntet minket. Jézus hozott egy csodálatos evangéliumot, valami vadonatújat és ezzel dicsőítette meg az Istent. A vallás nevében általában nemet kell mondani az életre. Ez a legtöbb vallásnak a hozzáállása, és minél szigorúbb egy vallás, – ezt maguk úgy mondják, minél komolyabban veszik a dolgot, annál több NEM-et mondanak. Nem szabad ezt cselekedni, nem szabad, nem szabad…az élet siralomvölgy és itt vezekelve aszketikus gyakorlatozásokban kell végigjárni a vezeklés útját. Ez a vallásosságnak az alapvető mondanivalója, hogy NEM. És jött Jézus, és hozta az Isten alapvető mondanivalóját, azt, hogy IGEN. Igen, emberek, gyerekeim gyönyörű világot teremtettem, nektek. Örüljetek ebben a világban, élvezzétek ezt az életet, miközben vigyáztok arra, hogy gonosz hatalom is van. Levegőbeli hatalmasság, démoni erők is vannak ebben a világban. A lényeg az, hogy Jézus igent mondott János evangéliumában. Nem véletlen az, hogy amikor kezdi Jézus a történeteit, akkor a kánai menyegzővel kezdi, ahol egy bajba jutott násznépnek segít Jézus, hogy még jobban örüljenek, menjen tovább a vigalom.

Megdicsőítette az Istent. Kezditek sejteni, hogy mit jelent az, hogy megdicsőíteni az Istent? Azt jelenti, hogy lehántani a hamis istentanításokat, és az élő Istennek a közösségébe, közelségébe segíteni az embereket. Jézusból sugárzott az Isten közelség, és ő azt mondotta, hogy aki engem látott, az látta az Atyát, sugárzott belőle az IGEN az életre. A betegség gonosz dolog, ki kell jönni belőle. A bűn gonosz dolog, de nem korbáccsal lehet kiverni a bűnt az emberekből. A megbocsátás evangéliuma, hatalmasabb erő, mint a korbács. Kérlek, hogy gondolkozzatok ezen, hogy Jézus megdicsőítette az Istent. De nem úgy, hogy vallássá téve egy újfajta vallásosságot hozzon létre, mint amelyet más alapított és tanított. Hanem az életre tanított minket. Arra a bizalomra, hogy valakinek a kezében vagyunk, mint ahogyan az egyik könyvben írja: Isten markában vagyunk. Isten az Atyánk és szeret minket. Az evangéliummal dicsőítette meg Jézus az Istent. Hozta az igaz Isten ismeretet, tiszta isteni erőket, Szentlélek erőket, gyógyító erőket, újjáteremtő erőket sugárzott ebbe a világba. Ez volt az, hogy megdicsőítette az Istent. "Most az Isten is megdicsőítette az ő Fiát, Jézust." Hogyan dicsőítette meg? Valami megdöbbentőt mondok Testvéreim! Például úgy, hogy elhagyta a legkritikusabb órában. "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?" Mostani meggyőződésem, látásom szerint Jézus megdicsőítésének az egyik fejezete volt az, hogy elhagyta őt az Isten. Elhagyta őt, mert bízott az ő fiában. Bízott abban, hogy amikor a golgotai keresztnek a gyötrelmeit, az iszonyatos, testi-lelki, szellemi szenvedéseit szenvedi, aközben még mindig így kiált föl: Én Istenem, én Istenem!

Bízott az Atya abban, hogy a Fiú megmutatja az emberlétnek az egyik legalapvetőbb léckéjét, hogy amikor a legmélyebben van, amikor a teste-lelke fáj, akkor is lehet hűségesnek maradni Istenhez. A poklok poklában is lehet kiáltani Istenhez, hogy én Istenem, én Istenem! Enyém vagy, miközben a keresztet hordom. Átszögezik a testemet, lelkemet, én Istenem, én Istenem! Bízott az Atya az ő fiában, hogy ezt is kibírja, ebben is az emberiségnek megváltója lesz. Én ember lettem, közétek jöttem!

"Tudom, mi az, hogy otthontalanság, éhség, kivetettség, árulás, testvér-árulás. Tudok mindent, és a kereszten eljutok olyan mélységekig, ahová ember nem tud eljutni. Ott is még mindig én Istenem!" Tehát megdicsőítette – ez azt jelenti, hogy olyan próbák alá vetette, amelyeket mi messze nem bírtunk volna, és Jézus bírt. Megdicsőítette a fiát, és ezt az evangéliumot hozta, hogy a poklok poklában is lehet dicsőíteni az Istent, ha az embernek igaz bizodalma van az Istenhez. És aztán persze jön a gyönyörű folytatás, ami nálunk is folytatás lesz, ha vállaljuk a Jézus sorsát: Harmadnapon, halottaiból föltámadott. Ez is persze a Fiúnak a megdicsőítéséhez tartozott. "Megdicsőítettél engem, mert olyan helyzetbe küldtél, amit nem lehet elviselni, csak a veled való szoros kapcsolatban. Megdicsőítettél engem, úgy hogy nem hagytál a halálban, hanem előhoztál a halálból." "Annak okáért felhatalmazta őt, felvitte a mennyekbe, és minden királyság, uraság fölé helyezte, hogy a Jézus nevére minden fél meghajoljon."

Testvérek! Mi reformátusok szívesen vesszük elő ezt a szót, hogy "dicsőség", "dicsőíteni", hiszen az egyik csodálatos mozgalom volt a mi nemzedékünkben még a SOLE DEO GLORIA, Kálvintól eredő igaz ébredési, ébresztő mozgalom. "Egyedül Istené a dicsőség!" – nekünk is Istent kell dicsőíteni. Ez konkrét módon azt jelenti, hogy az emberekről terhet levenni, az embereknek isteni erőket adni, nem isteni parancsolatokat, kárhoztatásokat, szidalmat, fenyegetést, örök kárhozattal riogatni az embereket… Hanem a Jézus módján úgy, hogy az igaz istenismeretet szétsugározni, és dicsőíteni az Istent úgy, hogy ebben az igaz isteni ismeretben embereket gyógyítani, igaz emberségre, újfajta emberségre. A poklok, poklát a kereszteket tudják hordozni, mert lehet kapni ezeket az isteni erőket. Jézus Krisztusra, a mi megváltónkra tekintünk, és ahol sötétség volt, ott isteni fény ragyog föl, ahol árvaság volt, ott egyszer csak isteni családban találja magát az ember. Ahol tudatlanságában, ostobaságokat követett el az ember, ott fölragyog az isteni értelem. Ez a megváltás. Részesedhetek én is a Jézus Krisztus ügyében, onnan kezdve kő nem marad kövön. Megtörténhetik, hogy gondolat nem marad gondolaton. Úgy vélt igazság nem marad, úgy vélt igazságnak a rendszerében. Kő nem marad kövön, egész mivoltomban átformál. Amikor az én építkezésem, amit eddig csináltam összeomlik, és helyette valami vadonatúj templomépítés történik, akkor ragyog az Isten dicsősége. Akkor dicsőít meg engem Isten, amikor segít engem ebben az újfajta építkezésben. Könnyű és gyönyörűséges, nehéz és gyötrelmes dolog ez, kő nem marad kövön. Gondolat nem marad gondolaton, emlék nem marad az emléken úgy, ahogy rosszul emlékeztem életemre. Mindent újjá formált. Ez az Isten dicsősége, hogy újak lesztek, új gondolatok, új cselekedetek, új viselkedés, új örömök, békesség,… ez az Isten dicsősége és az Isten dicsőítése. Ezt cselekedte Jézus Krisztus.

Oázis az üvegrengetegben
NSZ 2003. június 2. Szerző: B. T.

Az ökumenikus ferihegyi kápolnába legtöbben a repüléstől szorongva térnek be egy kis lelki vigaszért. Nemcsak keresztények.

Az ökumené szellemében komponálták, tehát semmi hivalkodás: első pillantásra leginkább kicsi, de a megszokottnál igényesebb házasságkötő teremre emlékeztet. Beljebb lépve persze már feltűnik a kereszt és a keresztelőkút. A csupa fém, csupa üveg környezetben a csupa fa helyiség szinte családias hangulatot áraszt.

A ferihegyi 2B terminál harmadik emeletén kialakított Dona Nobis Pacem, azaz Adj nekünk békét kápolnát 1998 végén nyitották meg a Budapestre és Budapestről utazóknak, kísérőiknek, a reptéri dolgozóknak és persze mindenki másnak, aki a légikikötőbe látogat. A fenntartás költségeit az LRI (utóbb Budapest Airport Rt.) állja, a szolgálatot a római katolikus, a református és az evangélikus egyház látja el. Felváltva: hétfő és csütörtök délelőtt egy római katolikus pap, hétfő délután és szerdán egy evangélikus, kedden, csütörtök délután és pénteken pedig egy református lelkipásztor fogadja a kápolnába vagy az onnan nyíló irodába betérőket. Vasárnaponként ugyanők, szintén felváltva tartanak istentiszteletet.

Kedden jártunk Ferihegyen, tehát a református lelkésszel, Krasznai Andreával találkoztunk, aki már beszélgetésünk elején leszögezte: nincs katolikus félelem, református szorongás vagy evangélikus nyomorúság. Repülőutak előtt sokak lelkiállapotát a nyugtalanság, esetenként az erős félelem uralja: kevés helyzet adódik az életben, amikor kiszolgáltatottabbnak érzi magát valaki, mint ég és föld között, tízezer méter magasan. Majdnem mindegy tehát, hogy a református lelkészhez (az evangélikus lelkipásztorhoz, a katolikus paphoz) ki kopog be, az indíték ugyanaz. A lelkészek pedig felekezeti hovatartozástól függetlenül igyekeznek lelki támaszt nyújtani. A kápolnában egyébként ezt a vendégkönyv is megerősíti izraeliták, muzulmánok és magukat ateistának vallók is betérnek.

Ami az utóbbiakat illeti, a bizonytalan kifejezés talán jobban illik rájuk. Amikor a beszélgetések végén megkérdezem, hogy imádkozhatom-e értük, ezer úgymond vallás nélküli közül talán ha egy akad, aki nemmel válaszol mondja Krasznai Andrea.

A kápolna egyre ismertebb. A világ nyugati feléről és az óceán túlsó partjáról érkező utasok automatikusan érdeklődnek felőle, hiszen ők hozzászoktak, hogy a világ nemzetközi légikikötőiben lelki kikötő is található, amelyhez egy térdre ereszkedő embert ábrázoló piktogram mutatja az utat. (Az első reptéri kápolna a bostoni Loganen (!) nyílt meg jó ötven évvel ezelőtt). Itthon viszont jót tett a hírének a média érdeklődése.

A vasárnapi istentiszteletek kezdő időpontját mindig bemondják Ferihegy 2-n, természetesen angolul is. Egyébként angolul a négy lelkész mindegyike beszél, a lelki vigasznyújtásnak ezért általában nincsenek nyelvi akadályai. Mi több, az istentiszteletek végén, ha külföldi vendégek vannak a hazaiak között, a magyar nyelvű igehirdetést angolul összefoglalják magyarázza a lelkésznő.

A szolgálat a Ferihegyen dolgozókért is van. Nekik a Dona Nobis Pacem kápolna a házi templomuk, rendszeresen ide járnak imádkozni, beszélgetni, mi több, van, aki itt tartotta meg az esküvőjét vagy kereszteltette meg gyermekét. Az irodában kis kölcsönkönyvtár működik. A főként vallási tárgyú könyvek ugyancsak az alkalmazottaknak kínálnak lelki épülést, mint ahogy a bibliaórák is, amelyeket Krasznai Andrea csütörtökönként tart a repülőtérieknek.