2004-09-15

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Nemrég egy beszélgetésben nagyon érdekes képet festettek a hallgatóság elé mai korunkról. Fogyasztói világunk fő jellemzője az állandó fejlődés. A gazdaság sohasem állhat meg. Az egész fogyasztói világ az állandó növekedésre épül. Mi az, ami állandóan fejlődik? Mi jut erről eszünkbe? – kérdezte az előadó. – A rákos betegség. – tört elő a válasz. A daganatos szövetek akarnak örökké terjedni, növekedni. A kór lényege, hogy nincs megállás. Sajnos elég szabatos leírása ez a kép korunknak. Nem odavaló dolgok terjednek az élet legtitkosabb területeire. A gazdasági ügyek, mint valami rákos daganat burjánoznak az élet minden területére, az egyházba is. Roppant nehéz kérdés, hogy miként lehet ennek az abszurd fejlődésnek "állj"-t parancsolni. Hogyan lehet megállni? Nem tűzni ki új és új célokat, hanem fenntartani azt, ami van egy olyan világban, amely örökké arra ösztökél, hogy haladjunk a korral. Egy dolog biztosan segít, hogyha képesek vagyunk tanulni a múltból. Ma egy olyan ember számol be életéről, akit megállásra kényszerített sorsa és kiderült, ez a kényszer a javára vált. Gulácsy Lajos, nyugalmazott kárpátaljai püspököt hallják, aki hét évet töltött orosz lágerben egyszerűen azért, mert lelkészi munkát végzett. Riportunk abból az alkalomból készült, hogy részt vett az elmúlt héten rendezett Ökumenikus Baráti Kör Konferenciáján.

Gulácsy Lajos: Én az ökumeniát Kazahsztánban, a lágerben tanultam meg. Több mint hét évig voltam oda. Együtt voltunk római katolikusok, görög katolikusok, pravoszlávok, baptisták, reformátusok. Megértettük egymást, sőt testvérek lettünk. A vályogvető gödörben úrvacsoráztunk húsvétkor, kenyerünk volt, borunk nem. Víz volt bor helyett, de hittük a feltámadást. Együtt voltunk és ott rájöttünk, hogy azért van, ami elválaszt bennünket, de van, ami össze is köt.

Fekete Ágnes: Egy kicsit a saját életéről szeretném kérdezni. Hogyan is indult ezen a pályán?

Gulácsy Lajos: Eredetileg fémipari iskolát végeztem, utána Budapesten voltam a Mátyásföldi Repülőgépgyárban, mint laboratóriumi műszaki tisztviselő. Igen ám, de jött a háború, minden összeomlott és én úgy kerültem haza szülőföldemre Ugocsa megyébe Tivadarfalvára, hogy fiatalember létemre elvesztettem az élet reménységét, elvesztettem a biztonságot, elvesztettem az életkedvet. Úgy éreztem, mindennek vége.

Fekete Ágnes: Gondolom, a háború borzalmai miatt.

Gulácsy Lajos: Igen. Ugyanis csak rabokra volt szükség, nem volt kilátás. Nagy reménységgel indultam el, nagyon jó munkahelyem volt. Az volt a célom, rövidesen családot alapítok, minden szép lesz, és ez egyszerre kútba esett. Akkor úgy éreztem, akkor miért is élek? Amikor hazaérkeztem szülőföldemre, ott egyházi ébredési munka folyt, különösen nagy volt a nyomorúság, mert minden férfit elvittek 18 évestől 50 évesig és annak fele oda is veszett. Akkor megtudtam, hogy kerestek és engem is el akarnak vinni. Gyorsan visszaszöktem Debrecenbe, ott voltam még négy hónapig, amíg javult a helyzet, akkor hazakerültem. Missziói lelkész vette át a gyülekezet vezetését, mert az eredeti lelkész elmenekült. Akkor kezdtem megérteni (én máskülönben vallásos, templomba járó fiú voltam), hogy ez nem tantárgy, ez élet. Így kapcsolódtam be az Ébredési Mozgalomba.

Fekete Ágnes: Ott az ébredési kör a Bethánia Szövetségben volt leginkább…?

Gulácsy Lajos: Baráti Kör, Napkeleti Missziói Társaság volt a neve. Hasonló a Bethániához, de ez kimondottan kárpátaljai református kör volt. Ebben a nagy nyomorúságban, fájdalomban gyógyírt talált a közösség. Ott kezdtem úgy olvasni a Bibliát, hogy most már értem. Addig csak olvastam, de nem értettem. Beálltam a missziói munkába, ott helyben megindult a lelkészképzés. Mivel a határt lezárták, ezek a missziói lelkészek képeztek több fiatalt a lelkészi szolgálatra. Így kerültem 1946 januárjában Munkácsra, mint teológus és mint segédlelkész. Ott voltam 1949-ig, amíg le nem tartóztattak azzal a váddal, hogy szovjetellenes munkát végzek, mert a fiatalokat tanítom. A szovjet törvények között tényleg van egy olyan törvény, hogy az egyháznak nem szabad 18 éves koráig foglalkozni senki fiatallal. Mi viszont csináltuk, mert nekünk akkor azt mondták, úgy dolgozzunk, ahogy eddig. Ez egy ravasz dolog volt. Látni akarták, ki mit csinál. Én, mint fiatalember tanítottam a konfirmációt, tanítottam a hittant. Ahol helyettesíteni kellett, oda elmentem, a szlovák határszéltől a román határszélig jártam. Fiatal voltam, vállalkozó voltam, bátor voltam, az iratmissziót végeztem. Ez volt a vád ellenem és tíz év lágerre ítéltek.

Fekete Ágnes: Lehetett sejteni, hogy a határokat lezárják, hogy mi fog következni? Mindenki meg volt ijedve? Hogy volt ez akkor?

Gulácsy Lajos: Mindenki félt, de aki tisztábban látta az életet, az azért másképp látta. Én is féltem, de az én félelmem más volt. Azt néztük mi az, amit gyorsan tenni kell, mert ki tudja, meddig lehet csinálni?

Fekete Ágnes: Voltak, akik átszöktek?

Gulácsy Lajos: Voltak, igen. Egyszer én is a tiltott határon keresztül, hátizsákban hoztam negyvenezer traktátust és közben amikor már átjöttem minden probléma nélkül, egyszer csak megfogtak. Az egyik milicista igazoltatott, kinyitotta a bőröndömet és megtalálta benne. Voltak ilyen dolgok. Tele voltam lendülettel, bátorsággal. Akkor három napra bezártak, de utána elengedtek. Továbbra is figyeltek, fel akarták göngyölíteni a hátteret. Politikai ügyet faragtak belőle és egyszerre hatunkat tartóztattak le, lelkészeket. Én voltam a legfiatalabb, mint segédlelkész.

Fekete Ágnes: Kik voltak, akiket letartóztattak?

Gulácsy Lajos: Pázsit József, Aszonyi István, Kovács Zoltán, Györke István, Huszti Béla bácsi – ők voltak a legidősebbek. Kárpátaljára 26 református lelkészt vittek el, három meghalt, de azokat mindjárt elvitték, ahogy bejöttek az oroszok. A Magyar Néppártnak voltak a tagjai, ezek közül három meghalt, a többiek mind hazajöttünk. Akkor összesen voltunk vagy hatvanan lelkészek és abból 26-ot letartóztattak. Volt olyan, akit eltiltottak a szolgálattól, volt, akit hagytak. Ők főleg azokat vitték el, állították félre, akik aktív munkát végeztek. Tudták ők, hogy mit kell tenniük ahhoz, hogy adatot gyűjtsenek. Rólam nem volt nehéz adatot gyűjteni, mert én mindenütt ott voltam. Amikor letartóztattak bennünket, akkor mindnyájunknak az volt a fájdalma; Uram, mi tudtuk azt, hogy bennünket letartóztatnak, bocsáss meg, hogy csak ilyen keveset végeztünk. Nem az, hogy jaj, miért tettem, hanem az, hogy miért csak ennyit. Érdekes, van ilyen bűnbánat is, hogy bánom, hogy csak ilyen keveset dolgoztam, pedig tudtam, hogy letartóztatnak. Amikor a bírósági tárgyalás volt, akkor a főügyész vádolt: – Ezt a fiatalembert kellene a legjobban elítélni, mert ez mindenütt zavarta a vizet, a fiatalokat, elcsábította őket. Erre azt mondja a főügyész: – Én csak tíz évet kérek neki, mert én hiszem azt, hogy tíz év alatt mi ezt az embert átneveljük. Jött az utolsó szó: – Mondja, Fiatalember, megbánta a tettét? – Mondtam: – Bíró Úr! Amit tettem nem bűn, mert ez, amit én tettem isteni parancs, és az isteni parancs a Szovjetunióra is érvényes. Erre azt mondta a bíró: – Elég! Többet ne szóljon! Elítéltek. De hadd mondjam meg, én azóta is szolgálok és hol vannak az én vádlóim? Hol vannak az én gyóntatóim, akik mindent megtettek, hogy elnémítsanak? – Ez az isteni kegyelem.

Én a lágerre nem mint nyomorúságra emlékszem vissza, hanem Isten ajándékára. Ez Kazahsztánban volt Dzseszkazgánban, a fővárostól 600 km-re a kínai határ felé.

Fekete Ágnes: Ez pontosan az a rész, amiről most annyit beszélnek.

Gulácsy Lajos: Igen. Az egy sivatagi rész, ott van a bajkonuri központ, ahol a kozmonauták fel- meg leszállnak. Csak akkor még nem tudtuk, hogy mit csinálunk. Az építkezésen dolgoztam, a világ leggazdagabb rézbányája van a föld alatt. Magán a földön semmi nem terem. Fa nincsen, fű nincsen, mert nyáron 60 fokos hőség, télen 40-45 fok hideg van. De a föld nagyon gazdag bányavidék. Mivel a szemem akkor már gyenge volt, fenn dolgoztam a felső bányán. Missziói feladat volt ott lenni a rabok között, a honfitársaim között. Hét év után azok az emberek, akik ott voltak, mint keresztyén testvérek jöttek haza. Szégyene lett volna a református egyháznak, ha csak a templomban tud prédikálni és a lágerben nem. Sokszor elmondtam a fiataloknak, ne ijedj meg a megpróbáltatástól, mert Isten tudja, hogy mire van szükséged, és jóra fogja fordítani. Én a hét év alatt mindig azon gondolkodtam, hogy mit fogok tenni, ha hazakerülök. Kevés ember mondhatja azt, hogy amit ott szíve-vágya elgondolt, meg is valósuljon.

Fekete Ágnes: Miről álmodott ott?

Gulácsy Lajos: Arról, hogy hogy fogom a fiatalokat fogom tanítani. Hogy fogom megszervezni a közlekedést az embereknek, hogy könnyebb legyen. Hogy fogom a mezőgazdaságot intézni, hogy szakszerűen, ügyesen, jól gazdálkodjanak. Hogy fogunk a betegekről gondoskodni és így tovább. A tíz év alatt Kárpátalján kilenc új református templom épült, hat cigánytemplom, négy gimnázium, van egy nagy fogyatékos leány árvaház, ahol 63 fogyatékos gyerek él – de kivirulva, meggyógyulva. Ez csoda. Nagydobronyban – ezt érdemes megnézni, mert ott tényleg csodát lát az ember, amiről álmodni sem tudtunk, mert Kárpátalján minden parókiát elvettek. Még most is nagyon sok parókia állami tulajdonban van. Ezek csodadolgok. Ezeket képzeltem el a lágerben, főleg akkor, amikor mentünk ki a munkára, mert beszélni nem volt szabad és így nekem a három kilométer rövid volt. Megmondom a fiataloknak, hogy sokszor a rosszat így is fel lehet használni és akkor nem is olyan rossz az a rossz. Volt egy nagy vályogvető gödör, ahol vályogot vetettünk a sáját kerítsünk számára, ez a gödör egy eldugott helyen volt, és mi ott lebújva össze tudtunk jönni. Imádkoztunk. Mindenki imádságban megvallotta bűnét, egymásnak adtuk a kenyeret és azt a kis vizes korsót. Ott a víz is nagyon drága volt, mert 30 kilométerről hozták az ivóvizet, mert rezes a vidék, és azt a vizet nem lehet inni. Láncon volt a víz, lakaton. Mindenki csak egy csészényit kapott egy nap. Az nem elég egy embernek. Amikor kimentünk a munkára, ott volt az ipari víz, annyit ittunk, amennyit bírtunk. Az egyik kibírta, a másik belehalt. Szinte minden nap összejöttünk. Volt ott államtitkár, volt ott építész főmérnök. Minden este tartott valaki egy előadást, olyan volt, mint egy népfőiskola. Volt például egy zsidó rabbi is velünk, aki a Mózes könyvéről tartott előadást. Én ott lágerben annyi mindent tanultam hét éven keresztül – mert nagy idő azért az a hét esztendő. A feleségem mondta, te olyan keveset írsz a lágerről, és olyan szépeket mintha kívánatos lenne. Ez azért volt, mert én másképp láttam a szenvedést. Az, hogy nyomorúságos volt, azt már megírták sokan, de úgy, hogy Isten áldása volt, azt kevesen.

Fekete Ágnes: Tudom, hogy nem nagyon akar a rosszra emlékezni, de mégis, mi volt a legnehezebb?

Gulácsy Lajos: Az éhezés. Olyan minimális mennyiséget adtak, hogy meghalni nem lehetett, de élni sem. A másik, pedig a megaláztatás. Eltelt több mint egy esztendő, nem volt egy szabadnap, egy pihenőnap, hajtották az embert éjjel-nappal. Nekünk kárpátaljaiaknak egy sivatagi vidékre kerülni! Egy fél évig úgy éreztem, hogy megfulladok, nincs levegőm. Egy fél év után a szervezet megszokta. Amikor hazajöttem, fél évig olyan voltam, mint az álomkóros, mindig aludni akartam. Fél év múlva az is elmúlt. Mindig zúgolódtam a szívemben, hogy miért vagyok ilyen kicsi. Az iskolában mindig elől kellett ülni a tanár szeme előtt, a lányoknak nem nagyon tetszettem, mert nekik csak a daliás fiatalok tetszenek. Igen ám, de amikor a lágerbe kerültem és osztották a ruhát, a cipőt, nekem minden jó volt. Még nagy is volt, feltűrtem. A csizmát kitömtem ronggyal, ha nagy volt. A nagy, derék embereknek sosem volt jó, amit adtak. Mindig fújt a szél, minusz 20-25 fok hideg volt. Én beálltam a nagy emberek közé, a baltikumiak, a germánok közé, még a szél sem talált meg, mert kicsi voltam. Akkor úgy imádkoztam: Uram, bocsásd meg, hogy zúgolódtam, most jöttem rá, miért kellett nekem kicsinek lenni. Azért, hogy még a szél se találjon meg.

Fekete Ágnes: Amikor visszajöttek a lágerből, azért nem a Kánaánba kerültek, hiszen ugyanannak a rendszernek a folytatói voltak ott, csak egy kicsit békésebben, kicsit békésebb időben.

Gulácsy Lajos: Igen. Békésebb időben, nagy szegénységben kerültünk haza. Akkor volt a kommunizmus egyik sötét ideje, az 56-os forradalom, az utána való dolgok, az egyház elnyomása. Nekem sokáig nem engedték meg a lelkészi szolgálatot, mert háborús bűnös voltam. Építkezésen dolgoztam, utána egy emléktárgykészítő üzemnek voltam a vezetője. Sok mindent csináltam, többek között matrjoskákat, ezeket az egymásba rakható babákat. Harminc országba exportáltuk. Azt mondták: egy ember van a kombinátban, akiben meg lehet bízni, ez Gulácsy. Pedig odavoltam hét évig, mint politikai rab. Olyan késeket készíttettem, amivel egyszerűen meg lehetett faragni a matrjoska külsejét, a másikkal késsel pedig a belsejét. Mi túlhaladtuk az oroszországi matrjoska gyárat.

Fekete Ágnes: Lelkész, mint matrjoska gyáros! Mikor lett azután megint lelkész?

Gulácsy Lajos: Amikor a Szovjetunió aláírta a Helsinki Szerződést, attól kezdve az egyházi élet is megenyhült. Nekem megengedték, hogy befejezzem a teológiát, mert nem volt csak három évem. Akkor 1978-tól visszakerültem a lelkészi szolgálatba. Egyszerre hat helységet kaptam, Munkácsról jártam ki Gecse, Borzsova, Vári, Badaló, Halábor, Macsola községekbe. Egy évben volt 108 temetésem. Akkor nem volt kocsim, busszal, vonattal, cigányszekéren, gyalog jártam, de soha el nem késtem. Sokszor elmondtam a fiataloknak, ennyi szolgálat után soha el nem késtem, minden munkát elvégeztem, nektek kocsitok van és elkéstek. Nem szégyellitek magatokat? Én ezt vártam a lágerben, ezen álmodoztam, ezen gondolkodtam, hogy hogy fogok még szolgálni, hogy fogom majd a gyülekezetet rendbehozni, hogy fogom a presbitériumot felemelni. Amit most mi teszünk, én azt ott, akkor mindent elképzeltem és szinte minden megvalósult.

Fekete Ágnes: Gulácsy Lajos nyugalmazott kárpátaljai püspököt hallották. Következő riportunk is itthon készült, de határainkon túlra vezet. A Budapesti Erdélyi Gyülekezet Reménység Szigete elnevezésű központjában jártunk, ahol erdélyi lelkészek nyaraltak éppen. Zalatnay István helyi lelkészt és a program legidősebb résztvevőjét, Antal Istvánt hallhatják.

Zalatnay István: Idén nyáron, első alkalommal – legalább is remélem, hogy első alkalommal – üdülési programot tartottunk erdélyi lelkészek számára. Svájcban évtizedeken keresztül fogadtak közép-európai, erdélyi és magyarországi lelkészeket ilyen üdülésre. Ez megszűnt, és akkor jutott eszünkbe, hogy egy határon túli magyar lelkésznek legalább olyan élményt jelenthet eltölteni egy szűk két hetet Budapesten, akkor is, ha a körülmények sokkal rosszabbak. Azért, mert aki Pesten van, az ügyet intéz, gyülekezettel jön, rohangál, lehet, hogy három percre beesik a Mátyás templomba, de az már nem fog megtörténni, mint most, hogy egy teljes órán keresztül elmesélnek neki mindent a Mátyás templomról és utána az ő kedvéért megszólaltatják még az orgonát is, vagy hogy Szentendrén lehessen csellengeni egy kicsit. Minden nap volt egy olyan program is, ami a közös gondolkodásnak és a lelki épülésnek az alkalma volt. Délutánonként 5 és 7 között egy-egy előadást, beszélgetést elindító bevezető gondolatokat hallgattunk meg egy-egy olyan lelkésztől, aki az egyházi szolgálatnak valamelyik ágában érdekeset tud mondani.

Fekete Ágnes: Végül is ki jöhetett el? Gondolom, hogy ha ez meg van hirdetve, akkor esetleg mindenki jelentkezik.

Zalatnay István: Mind a két egyházkerület lapjaiban meghirdettük ezt a lehetőséget. Erre jelentkeztek. Akik két-három éve végeztek csak, azoknak azt mondtuk, hogy később még lesz erre lehetőség, ezen túlmenően, pedig a jelentkezési idő sorrendjében választódott ki az az összesen 39 ember, aki itt volt a Reménység Szigetén. Ez tetszett nekik. Arra gondoltunk, nem azok a lelkészek fognak eljönni, akiknek ilyen-olyan okokból rengeteg kapcsolatuk van Budapesten, hanem olyanok, akik elmondták, hogy évek óta nem voltak sehol nyaralni, volt olyan, aki még Budapesten sem volt soha. Azért is találtuk ki ezt a programot, hogy azok számára, akik évtizedeket nagyon nehéz körülmények között végig szolgáltak, legyen egy pár olyan nap, amikor el tudnak feledkezni a mindennapi gondokról és úgy tudnak pihenni és nyaralni, hogy közben valóban épüljenek is.

Fekete Ágnes: Sokat beszélünk Erdély és Magyarország kapcsolatáról. Valójában mit hozhat ez a kapcsolat?

Zalatnay István: Ami most is kiderült, nagyon sok kapcsolat van, de nagyon sokan kimaradnak ezekből. Aki valahol az Isten háta mögötti kis faluban van, annak nincs kapcsolata. Pedig arra lenne szükség, hogy ez ne csak látványos legyen, hogy vannak olyan alkalmaink, ahol megjelenik az összetartozásunk, hanem minél több embert érjen el. Az egyik érdekes tapasztalat az volt, hogy az egyházi életben sokkal- sokkal több még most is a közös, mint szinte a társadalmi életnek bármilyen más területén. Ebben az értelemben is valóban igaz, hogy az egyház híd. Adott esetben a szenvedés is, és a megoldatlan problémák is össze tudnak kötni. Ez nyilván azt is jelenti, hogy lehet egymástól tanulni. Az alaphelyzet, amit mindenki természetesnek tart, az az, hogy van a szegény rokon, van a gazdag nagybácsi, aki sokkal, többel rendelkezik (konkrétan anyagilag is, meg szellemileg is és minden szempontból), ez nem teljesen alaptalan. De, ugyanakkor van igazság abban is, hogy minél komolyabb ez a kapcsolat, minél több időt töltünk el együtt, annál inkább megszűnik ez az alaphelyzet. Én talán azt mondanám, hogy egészségesebbek az ösztöneik, a reagálásaik abban, ahogy egy-egy beszélgetéshez hozzászólnak. Ebben kicsit az is benne van talán, hogy majdnem mind falusi lelkészek. Az életritmusban tényleg nagy különbség van a mi világunk és az övék között. Ezen értjük a felgyorsult nyugati, nagyvárosi életet, ami a lelkészre is, az egyházi életre is érvényes. Aki így él, annak van egy defektusa, ugyanolyan defektusa, mintha azt mondanánk, hogy színvak vagy nagyon rossz a füle. És nagyon sokat lehet tanulni abból, amikor nyugodtan együtt vagyunk. Beszélgetnek az emberek.

Antal István: Itt én nagyon jól éreztem magam. Azt mondhatom, hogy életemnek egy kiemelkedő eseménye volt. Tekintettel arra, hogy nem is ismertem egyáltalán Budapestet, annyi benyomás ért, hogy azt megjegyezni is sok.

Fekete Ágnes: Hova valósi?

Antal István: Udvarhelyszéki születésű vagyok, Erdővidéken szolgáltam Bartuc nevü egyházközségben. Nyugdíjas vagyok. 46 évi szolgálatom van, 78. évemben járok.

Fekete Ágnes: Mi volt a legkedvesebb ezen a héten?

Antal István: Mondjuk, a szentendrei út. Hajókáztunk, ismerkedtünk. Rendkívüli esemény volt az életemben.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János Evangéliuma 3. fejezetének 30. verséből:

"Keresztelő János mondja: Neki növekednie kell, nekem, pedig alább szállnom."

Grünewald híres oltárképén található ennek a feliratnak a szem számára is olvasható magyarázata. Amint János felmutat a keresztre, kezében a Bibliával, lábánál a zászlós báránnyal, szinte kipöckölt ujjakkal biztosan állítja, hogy ez a valódi növekedés, ami Jézussal a Golgotán történt. Növekedés és alábbszállás. Az élet csak e kettős ritmusban létezhet. Ma szeretnénk úgy beszélni az életről, mintha nem lenne halál. A fiatalságról, mintha öregedés nem létezne. Örök előrehaladás helyett meg kellene szeretnünk azt, ahogyan a szív is ritmikusan dobog, ahogyan minden ezen a világon a le és föl, a napkelte és napnyugta, a szélső pontok harmóniájáról szól. János a keresztre mutat, ahol metszi egymást minden irány, ahol egyensúlyba kerül az ég felé törő gondolat a lefele szállással, a dolgok egyik irányból jövő feltámadása a másik végletben történő elnyugvásával. Sokszor nem gondolunk bele, hogy nemcsak lefele szállás a halál, hanem az örök fejlődésburjánzás is a véget jelenti. Amikor minden a tervezésről szól, állandó projektekben élünk – ahogyan divatosan mondjuk -, amikor az ember már belül, lelkében képtelen megállni és belenézni, őszintén belenézni valakinek a szemébe anélkül, hogy a gondolatai elvinnék következő programja felé, akkor ez ugyanúgy a nem létezés állapotát jelenti. Hány ember hajt egy életen keresztül, majd megáll és megkérdezi magától, éltem én egyáltalán? Az állandó növekedés hamis képéből csak a megtérés a kiút. Az a mozdulat, ahogyan Keresztelő János magabiztos ujja a megfeszítettre mutat és azt mondja, ez a valódi növekedés. A növekedés az áldozatban áll. Volt valaki, aki a mindenség fölött úr volt, mégsem fölfele vágyott, hanem alászállt és emberként abban adta meg növekedésünk útját, hogy áldozattá lett. A szó szoros értelmében kiszolgáltatta magát, engedte, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak, nem védekezett, nem pörölt, tudatosan ezzel az önfeladással akarta elmondani, hogy csak a kereszt alatt van növekedés. Mindannyian szeretnénk ledobni a szenvedést. Pörölünk az Istennel sokszor azért, amit ránk tett. Pedig ahogy Gulácsy Lajos szájából is hallhattuk, csak az elvállalt nyomorúság adhat lelkünknek növekedést. Sokszor még a hétköznapi dolgokban is egy-egy szerszámot úgy fedeztek fel, hogy a nyomorúság tette leleményessé az embereket. Nem lenne élet, ha nem lenne lefele is út. Nem lenne fejlődés, ha nem lenne visszafejlődés is. De jó volna, ha zsigerünkig megéreznénk ezt a ritmust és ebben a rohanó életben meg tudnánk állni, felnézni a keresztre és csodálni azt a minden erő és elképzelés fölött való növekedést, amit Jézus elénk tárt áldozatában.
Ámen

Énekajánló – Szentháromság utáni 15. vasárnap

A Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap sokunk számára nagyon kedves igéket hoz elénk, mert szeretünk arról hallani, hogy Isten gondoskodik rólunk. Ha azonban az evangéliumi szakasz első versét is olvassuk (Máté 6,24-34., mely után ráadásul kötőszóval következik a 25. vers), akkor könnyen belátjuk, hogy az anyagelvű és anyagias világban a megélhetésért aggódás közepette milyen nehéz nekünk valóban Istenre bízni magunkat! Az epistolai szakasz az elmúlt vasárnapi folytatásaképpen szintén a két világ közti választás szükségességét hangsúlyozza: Lélek szerint vagy test szerint élsz, Istennek vagy a mammonnak szolgálsz? A régi énekajánlások közül mindenképpen ki kell emelni a 267. dicséretet, mely nálunk is népszerű ének volt századokon keresztül. Ez az ének nem szűkül le csupán a vigasztalásra és szorosan kapcsolódik a vasárnap üzenetének egészéhez különösen 5. versével: Nem kérek, Uram, én gazdagságot, Ami szükségem, te jól tudod…

Énekrend a Szentháromság utáni 15. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 92,1-2. Ékes dolog dicsérni vagy 255,1-2. Mely igen jó az Úr Istent dicsérni…

Derekas (fő) ének: 267. Mire bánkódol ó te én szívem, vagy 271. Mint Isten akarja, legyen, vagy 272. Mind jó, amit Isten tészen

Igehirdetés előtti ének: 197,3. Gerjeszd fel igédnek szerelmét lelkünkben

Ráfelelő ének: 269,4-5. A valóságos igaz jót Az Úr meg nem tagadja, vagy 274,3. Csak légy egy kissé áldott csendben

Záró ének: 236. Mindenek meghallják (vagy más, az előbbiekben nem használt ének)

(Szentháromság vasárnapjával vége szakad az üdvtörténeti ünnepeknek az a sorozata, mely egymásra épülve tematikailag is logikusan épült fel és a legtöbb egyházban – köztük kálvini egyházakban – ma is él. Hasznosnak tartjuk mindazáltal, ha a protestáns vonalon elsősorban Luther indítására kialakult, de óegyházi gyakorlatig visszavezethető, a Szentháromság-ünnep utáni vasárnapokat is tematikusan rendező perikópasorozat szerint egy-egy vasárnapra összeállított énekrendet közlünk. Ha ez nyilvánvalóan nem is illeszkedik a legtöbb református vasárnapi istentiszteletet meghatározó Bibliaolvasó kalauz tematikájához, mégis érdemesnek tartjuk ezt alapul venni. Ha másra nem, általános énekválasztási elvek leszűrésére bizonyára alkalmas lehet…)