2005-05-18

Több mint 7 gondolat bánt engemet

Több mint 7 gondolat bánt engemet; de ha e szent szám magába foglalná összes nyavajánkat; nem is lenne oly nagy baj a ref. egyh-ban. Engedve a Lélek pünkösdi áradásának továbbgondoltam az általad felvetetteket.

Nevezett szervezetek megalakításakor talán a lelkészi kezdeményezőkön keresztül is az egyház Ura üzent: "…nem tölthettek új bort ó tömlőkbe…"; avagy tartalom és forma előtt is az újonnan nyílt kapuk új és tartalmasabb lehetősége tárult fel? Magam jelen voltam a Refisz ceglédi alakulásán; a BSZ-nek ma is tagja vagyok. Talán egyfajta válasz lehet: az erő és józanság Lelke ma is emberi képzeleten felüli igényességgel választja és készíti eszközeit munkájára. A BSz léte is tövis egyh-on belül is sokak szemében; pedig megalakulásakor és alapszabályában is éppen történelmi egyh-inkban szeretne kovászként hatni; sokirányú munkaterületével segítséget kínálni. ( A BSz mellett melyik szervezet tett le országos lefedettséggel hasonló minőségű, hatásfokú "eledelt a mo-i protestáns lelki asztalra"?) … Ez átvezet az elsatnyított/sorvasztott identitását sem ismerő presbitériumaink tucatjainak kérdéseihez. Nehogy fel- és megismerjék régi/új presbitereink zsinat-presbiteri egyházkormányzási struktúránkat; az egyetemes papság elvét ne is tanítsuk; mert kiskirály-diktátor-megalomán helyi nagy és fő+kistiszteletűek bokasérüléssel sánták maradhatnának. Ezen gondolataim nem expresbiteri tapasztalataim cinikus összegzéseiből születtek; noha adalékok vannak bőven.

Kérdésed nyitott és aktuális: mikor ismerik fel Zsinaton és kisvárosban; hogy ha szövetségek és "házon belüli" egyesületek nem kapnak hatékony szerepet a gyülekezetépítés területein hiteles emberekkel párosítva – sajna elöregszik és kiürül falu és város temploma??? Nem ártana tanulmányozni a misszió biblikus tanítását, kultúrprotestantizmusból nem születik ébredés.

Vitányi Csaba

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Pünkösdkor ajándékot kaptunk gyerekeinktől. Ugyanis egy ünnepi istentiszteletre voltunk hivatalosak, és először éltük át azt, hogy nagyjából csendben végigülték az egész liturgiát. Ez nagyon jól esett. Amikor a prédikációnak már a közepén tartottunk, kislányom suttogva megkérdezte: Anya, te érted? – Mennyire tökéletesen tudnak a gyerekek kérdezni. Hiszen, ha azt mondom értem, akkor nem mondok igazat, hogyan érthetném én a Szent Lelket. De, ha azt mondom nem értem, akkor őt hagyom cserben, mert nyilván szeretné felfogni ezeket a számára kusza szavakat. Azt az elterelő választ adtam, amit ilyenkor egy kellően kiokosított felnőtt ad: majd beszélünk róla. Mit is jelent a megértés? Sok mindent, például az emlékezést. Következő riportunkban ezen az úton szeretnénk megérteni az életet. Következő hétvégén lesz Debrecenben az ott végzett diákok szokásos nagy találkozója. Most egy különleges ünnep is kíséri a rendezvényt, emléktáblát emelnek ifjabb dr. Varga Zsigmond mártírhalált halt lelkésznek. Testvérével, Bodonhelyi Józsefnével beszélgettem róla.

Bodonhelyi Józsefné: Debrecenben születtünk lelkészcsaládban, ketten voltunk testvérek. Édesapám, Varga Zsigmond vallástörténész professzor volt, nemzetközileg elismert keleti nyelvész. Nagyapánk Erdős József, aki elsőként fordította magyarra a Heidelbergi Kátét. Szüleink nagy gonddal, de szigorú puritán elvek, takarékos szempontok szerint neveltek minket. Középiskoláinkat Debrecenben végeztük, én a Dóczyban, Zsigmond a Református Gimnáziumban. Érettségi után Zsigmond a lelkipásztori, én a nyelvtanári pályát választottam az egyetemen. Édesapám akkor már nyugdíjban volt. Abban az időben Debrecenben egyszerre három Varga Zsigmond is volt, az "öreg", ahogy édesapámat nevezték, vagy a "nagy" Varga Zsigmond, a vallástörténész, aztán volt a Varga Zsigmond József, megkülönböztetésül használta a másik nevét, és az ifjú Varga Zsigmond, aki hamar meghalt, már nem tudott a tudományos területen dolgozni. Három Varga Zsigmond volt tehát, és mind a három ilyen kiváló, derék ember.

Fekete Ágnes: Nagyon érdekes.

Bodonhelyi Józsefné: Nagyon jó barátság fűzte őket össze. Számtalanszor összetévesztették őket, mert mind a kettő mindig tiszta kitűnő volt. Lehetett választani, hogy negyedik gimnázium után görögöt vagy modern nyelvet tanuljanak (a latin kötelező volt), a másik Varga Zsigmond a görögöt választotta. Egy év múlva a mi Zsigánk is görögöt választott, mert mind a kettő teológiára készült. Egyik sem írta a nevét "h"-val, és a Zsigmond név nem is olyan gyakori, így egyszerre három volt. A testvérem zárkózott volt, nem igen járt társaságba, nem udvarolt. Sportolt, teniszezett és biciklizett, de egyebet nem csinált. Nagyon szerette a komolyzenét, Beethoven és Bach volt álmai zenéje. Már akkor megvette az összes Beethoven lemezt, amiken szimfóniák voltak, azokat hallgatta, vagy ha feljött Pestre, délelőtt múzeumba ment, délután koncertre. Mindig ilyen szép, nemes foglalkozásokat tűzött ki maga elé. De tudott táncolni is, volt szmokingja, és mikor én bálba mentem, édesanyámmal együtt elkísért, és arra mindig gondolt, hogy ő legyen az első, aki engem táncolni fölkér. Nem egy világtól elvonult ember volt. A lelkészi diploma megszerzése után klasszika-filologiából bölcsészdoktori címet szerzett, majd egy évre svájci ösztöndíjat kapott. Fél évig Bázelben, fél évig Genfben tanult. Bázelben megismerte Barth Károlyt, és büszke volt arra, hogy a tanítványa lehetett. Az ő felfogását magáévá tette, és vallotta, hogy Isten Igéjének a szolgálata abszolút elsőséget kell kapjon minden emberi szóval, paranccsal és jogtalansággal szemben. Ez a nézet sodorta aztán később összeütközésbe a nácizmussal.

Fekete Ágnes: Hazatért az ösztöndíjról?

Bodonhelyi Józsefné: Hogyne! Svájc után rövid időre visszajött Debrecenbe, meg akarta szerezni a teológiai doktori címet is, ennek érdekében egy újabb ösztöndíjat pályázott meg, és nyert el Bécsbe. 1944-ben már javában dúlt a háború, és sem a kiutazás, sem a bécsi tartózkodás nem volt könnyű. A Magyarországi Református Egyház akkori elnöksége azzal a feladattal is megbízta, hogy vállalja el a Bécsben élő magyarok között a lelkigondozói szolgálatot. Ince Gábor volt ott a lelkész, de a kiutazást már nem tudta vállalni, mert folyton bombázások zavarták meg a menetrendet, s miután Zsigmond ott volt kint Bécsben, az akkori elnökség így látta megoldhatónak, hogy ő végezze ezt a szolgálatot. Vasárnaponként a Dorotier Gasse 16-ban levő református templomban tartotta az igehirdetéseket. A Gestapo emberei figyelték, magatartása és elvei ellen kifogásokat emeltek.

Fekete Ágnes: Hogy került ő egyáltalán a szemük elé?

Bodonhelyi Józsefné: Látta, hogy embertelen dolgokat tesznek, és ő ennek hangot adott. Egy ilyen igehirdetés alkalmával egy magyar származású náci provokátor kiment a szószékhez, fölszólt igehirdetés közben: "Megvonom öntől a szót!" S akkor Varga Zsigmond így válaszolt a szószékről: "Igehirdetést tartunk, önnek nincs joga ahhoz, hogy az igehirdetést megzavarja." S folytatta tovább a prédikálást. Másnap letartóztatták.

Fekete Ágnes: Hova került?

Bodonhelyi Józsefné: Először a bécsi fogdában volt, de onnan rövid időn belül átvitték Mauthausenbe, majd Gusenba, egy ún. Vernichtungslagerbe, amely megsemmisítő tábort jelent.

Fekete Ágnes: Tudta, hogy milyen táborban van?

Bodonhelyi Józsefné: Talán jobb lenne, ha a hallgatókat megkímélnénk attól, hogy az odaszállításuk körülményeit ismertetem, de ha kívánod elmondom. Kivitték őket a West Bahnhof-ra, ott fegyveres, vadászkutyákkal, reflektorokkal felszerelt őrök őrizetében zsúfolták be őket vagonokba. Mínusz tíz fokos hidegben vitték őket a táborokba, mindenkit fürdőkben szőrtelenítettek, és amíg több ezer ember lefürdött és elkészült, addig ott kellett állniuk kint anyaszült meztelenül a mínusz tíz fokos hidegben. Aki ezt nem bírta, megbetegedett, a testvérem is megbetegedett. Tizenkét és fél ezer ember volt összezsúfolva ott. Beutalójukra eleve rá volt írva, hogy visszatérésük nem kívánt. Egy földalatti, repülőgép alkatrészeket gyártó telepen dolgoztak. Ilyen körülmények között sem tagadta meg sohasem a hitét, sorstársait mindig a Biblia szavaival vigasztalta, és azt mondta, hogy az ő életük most Jób életéhez hasonlít. Ahogy Jób elviselte a szenvedéseit, ugyanúgy kell ezt most nekik is elviselni.

Fekete Ágnes: Hogyan szereztek erről tudomást?

Bodonhelyi Józsefné: Néhány életben maradt sorstársa vitte meg a halálhírét a szülőknek Debrecenbe, de a megélt valóságról ők is csak évekkel később mertek beszélni. Csak keveseknek adatott meg, hogy az ott elpusztult rabok közül a guseni memorial épületében emléktáblát kapjanak. Az ausztriai református egyház tekintélyének, gondoskodásának az eredménye volt, hogy Varga Zsigmond emlékét ilyen módon megörökítették az utókor számára, és most erre készül halálának 60. évfordulója alkalmából a Magyarországi Református Egyház is, a Debreceni Református Kollégiumban.

Fekete Ágnes: Ha jól értettem, akkor nem is tudott az egészről semmit, mert a család szétszóródott.

Bodonhelyi Józsefné: Debrecen akkor már orosz megszállás alatt volt, én Svájcban kaptam ösztöndíjat, de a svájci vízumom nem érkezett meg, úgyhogy én is Németországban rekedtem, ott dolgoztam egy évig. Posta nem volt, egymásról semmi hírt nem tudtunk. Ez egy rettenetesen tragikus időszak volt, amit annak, aki akkor élt, át kellett élni, át kellett vészelni. Aki nem élt még akkor, az szinte alig tudja elhinni, hogy ezek a rémségek, borzalmak valóban megtörténtek.

Fekete Ágnes: Amikor hazajött, akkor derült ki, hogy már nem él a testvére?

Bodonhelyi Józsefné: Igen, igen. Én is akkor tudtam meg. A koncentrációs táborokról érdekes módon maga a német nép sem tudott. Amikor kiderült a háború után, hogy ezek a táborok léteztek, akkor a német lakosság maga volt legjobban megdöbbenve.

Fekete Ágnes: Kicsit furcsa, hogy neki végül is nem volt akkora vétke.

Bodonhelyi Józsefné: Akkor nem lehetett azt hirdetni a szószékről, hogy a háború esztelenség, a vérontásnak minél előbb véget kell vetni, mert úgyis vége lesz ennek a háborúnak, a németek elveszítik. Látszott ez, a túlzott erőfölényből, de ilyeneket nem szabadott mondani, mert ott minden a háború és a győzelem érdekében történt. Itt van a kezemben egy nagyon szép megemlékezése, amit az emléktábla leleplezése alkalmából adott ki az ausztriai egyház, ezen rajta van az élete. Az élete 26 éve alatt szinte többet begyűjtött magának szellemi és lelki kincsekből, mint más egy egész élet alatt. Nagyon szép erre visszagondolni.

Fekete Ágnes: Talán jobban megértjük az életet, önmagunkat, ha ilyen szépen tudunk emlékezni. De ugyanennyire fontos, hogy a mában lelkünk mindenféle gubancára vonatkoztatni tudjuk azt, amit hallunk. Isten dolgait csak így érthetjük meg. Következő riport összeállításunk Soponyán készült a tegnapelőtti pünkösdölésen, amikor az egész gyülekezet mintegy sokadalom jelen volt. Három olyan asszonnyal beszélgettem, akik felnőtt korukban tettek vallást hitükről és konfirmáltak.

Zimmermanné Hajnal Tímea vagyok. Soha nem voltam istentagadó, de nem voltam istenhívő sem. Ültem az autóban, a telefon a kezemben volt, szombati nap volt, és egyszerűen hívnom kellett a lelkészasszonyt. Megmagyarázhatatlan, mert erre csak egy felelet van, hogy az Isten hívott és én jöttem.

Fekete Ágnes: Mi történt aztán?

Zimmermanné Hajnal Tímea: Másképp készültem Karácsonyra, februárban jelentkeztem konfirmációra, és most várom a konfirmációt.

Fekete Ágnes: Mi volt az előkészítő órákon?

Zimmermanné Hajnal Tímea: Beszélgettünk, kezdetben még nem tudtam imádkozni, szerintem mindenki így van ezzel, hogy az elején nem tudja, mit kell mondani, még zavarban is van, fél is egy kicsit.

Fekete Ágnes: Most mi a helyzet?

Zimmermanné Hajnal Tímea: A házasságom sosem volt még ilyen jó, mint most. Talán bölcsebb is lettem azáltal, hogy a Bibliát tanultam. Felnőttem, inkább kivárom a megfelelő alkalmat, amikor meg lehet beszélni a problémát, és nem keresem a felesleges konfliktusokat, hanem elfogadom az embereket olyannak, amilyenek.

Fekete Ágnes: A gyerekek mit csinálnak?

Zimmermanné Hajnal Tímea: Ő az ikrek közül az egyik.

Fekete Ágnes: Nagycsoportos vagy?

Kislány: Igen.

Fekete Ágnes: És hogy hívnak?

Kislány: Zimmermann Helga.

Zimmermanné Hajnal Tímea: Kicsit szégyenlős.

Bánáti Tiborné Balog Sarolta vagyok. Három évvel ezelőtt kerültem közelebbi kapcsolatba Editkével, a tiszteletesünkkel. Gyereknevelési problémákkal küszködtem, a gyerekek teljesen az én lenyomataim voltak. Intők, rossz magaviselet, rossz tanulmányi eredmény – ezzel együtt élni, ahhoz nagyon erős hit kell. Én olyan embergyűlölettel jöttem, amit a környezet diktál, a világ, az idő. Csak a saját erődre támaszkodhatsz, ha nincsenek tartalékaid, befolyásos barátaid, pénzed, akkor nincs hiteled, senki vagy, semmi vagy. Mikor az Isten az embert olyan mélységekbe viszi le, hogy szétmállik minden, az ember úgy érzi, hogy most már annyira inog minden a talpa alatt, hogy nem is tud megállni, akkor bizony térdre kell rogyni. Aki nem borul le, az kiborul. Ez nagyon igaz. Mint a fuldokló, aki kapálódzik a vízben, és úgy érzi, hogy most már nincs tovább, amikor el tudja magát engedni, akkor szinte fel tud feküdni a vízre.

Fekete Ágnes: Mi volt az a gyerekek rosszalkodásaiban, ami ennyire elviselhetetlenné vált?

Bánáti Tiborné Balog Sarolta: Nem a gyerek volt rossz, én nem úgy közelítettem meg, ahogy kell. "Mert te, mert te, mert miattatok, ezt már nem lehet bírni…" – közben meg nem kellett volna mást csinálni, csak belegondolni a gyerek helyzetébe, beleélni magát az ő életébe és ott próbálni megoldani a nehézségeket. Nekem kellett megtanulni gyerekként gondolkodni.

Fekete Ágnes: Hogy került végül is a gyülekezetbe?

Bánáti Tiborné Balog Sarolta: Mondta Editke, hogy ide el lehet jönni. Tényleg hálás vagyok azoknak az idős embereknek, akik ezt a gyülekezetet idáig egybetartották. Volt hova bejönni. Elkezdtem egyik istentiszteletről a másikra járni, és azt vettem észre, hogy az egyik élharcos lettem. Ez az átbillenés akkor volt, amikor egy éjszaka beszélgettünk. Esti csevelynek indult, hármasban beszélgettünk a parókián. Sírtam, és nem úgy történt, ahogy a próféták kapják a kinyilatkoztatást, hogy megnyílt az ég, hatalmas fény vett körül, fehér ruhás alakok, nem. Az ember szíve teljesen átfordul, egy teljesen más érzés önti el, mintha úgy érezné, hogy tényleg fogják a kezét. De mielőtt ide eljutottam volna, próbáltam neki magyarázni, hogy mit kér tőlem. Teljesen sötét van, éjszaka, köd, egy szakadék szélét sejtem én valahol, de azért bátran rugaszkodjak el, és ott a túlpart. És nem zuhanok bele, nem lesz semmi baj, mert az ott van. Én nem látom ugyan, de higgyem el csak azért, mert Isten mondja. És azt mondta, igen, nagyjából ezt kérem. Én mondtam, hogy lehet, hogy lesz ilyen, de az nem ma lesz, és aztán még egy kicsit beszélgettünk, egy kicsit sírdogáltam, imádkoztunk, és én még azon az éjszakán ugrottam. Ez volt az a fordulat, amikor teljesen oda mertem bízni minden dolgomat az Istenre.

Fekete Ágnes: Mi van a gyerekekkel? Itt vannak?

Bánáti Tiborné Balog Sarolta: Igen, itt vannak. Ott van a kisebbik fiam, a nagyobbikat nem látom, biztos valahol a lányok körül van. Nagyon népszerű. Teljesen más a kapcsolatunk. Régebben nagyon sokat kínlódtam azzal, hogy a gyerek hazudozik. Volt egy rossz alaphelyzet, amiben úgy érezte, hogy el kell titkolni valamit, mert ha kiderül büntetés lesz a vége, de ha nem mondja el, akkor is büntetés lesz a vége, tehát ez egy ördögi kör. A gyerek most már őszinte mer lenni, igaz, hogy azóta nincs olyan jellegű büntetés sem. Ő is odatette az ő kis ajándékát, és én is odatettem.

Balog Lászlóné vagyok. Sajnos elhagyott a férjem. Én mindig azt képzeltem, hogy öregségünkre békességben és nyugalomban élünk. Előtte elég sokat ivott a férjem, és amikor abbahagyta azt gondoltam, hogy minden mérgelődést megért, mert abbahagyta, ó, de jó! És akkor jött ez a dolog. Először úgy éreztem, hogy nekem ez megy, én erős vagyok, mindent leküzdök, túlélem azt, hogy elhagyott. Próbáltam olvasni, állami gondozott gyerekek mellett dolgozom, mindenhova elvittem őket, elmentünk kirándulni. Mindenbe belekapaszkodtam, hogy felejtsek, de mégis egyre inkább magam alatt voltam, és egyszer csak úgy éreztem, hogy itt a vége és összeroppanok. Nem voltam templomba járó, Editke jött el hozzám. Egy három órás beszélgetés után úgy éreztem, hogy megnyílik a szívem, és elöntött valami békesség, nyugalom. A lelkemből kitörölt minden fájdalmat, bosszúságot, dühöt. Addig úgy voltam a férjemmel is, hogy mondtam egy-két dolgot, amit nem kellett volna, de ettől a perctől kezdve megváltozott minden. Próbáltam elfogadni a helyzetet, megérteni, próbáltam a Bibliát olvasni, és amit nem értettem, értek, azt megkérdezem a a tiszteletestől, megbeszéljük közösen. Most már el sem tudom képzelni másképp az életemet. Most volt a konfirmáció. Meghívtam azokat, akik a gyülekezetben mindig segítettek nekem, és tartottunk egy csodálatos ünnepséget.

Vass Edit Szerénának hívnak. Nagyon régóta gondolkodom már, hogy hogyan lehetne embereket integrálni a gyülekezetbe. Amikor ide érkeztem, azt láttam, hogy van egy tradicionális közeg, akik nem fogadnak be maguk közé másokat. Gyerekeken keresztül, illetve a fiatal felnőttekkel való beszélgetésekkel jutottam el odáig, hogy nekik is helyük van itt. Át kell élniük a legelején azt a küzdelmet, hogy kinézik őket, hogy nincs tradíciójuk, hogy nem református családból jönnek. Ez egy nagy villámhárítás, ami most is folyik

Fekete Ágnes: Úgy tűnik, hogy ez a villámhárítás nagyon jól működik, legalábbis itt most.

Vass Edit Szeréna: Köszönöm szépen. A másik dolog pedig, amire nagyon oda kell figyelni, hogy a személyes problémákra választ adjunk az evangéliumból, és utána már nem kívánnak elmenni máshova. Akkor már nem csak ők jönnek, hanem hozzák a gyerekeiket és a férjüket is. Most ebben a korszakban élünk.

Fekete Ágnes: Vannak olyan presbiterek, olyan tradicionális családok, akik nagyon büszkék református voltukra – érthető módon – ők tartják fenn a folytonosságot, ugyanakkor sokszor megürül ez a tradíció.

Vass Edit Szeréna: Igen. Nagyon szomorúan tapasztaljuk, hogy azokból a családból jövő gyerekek, akik ezt a tradíciót tovább viszik előbb- utóbb kiábrándulnak, sőt meg is fogalmazzák, hogy noha reformátusok, de nem azt gyakorolják, amit itt hallanak ifjúsági órán.

Fekete Ágnes: Konfirmációról beszéltünk, azt érzékeltem, hogy a felnőtt konfirmáció gyakorlatilag egy beszélgetés.

Vass Edit Szeréna: Van egy rövidített konfirmációi káté, általában egy órán 6-8 kérdést átveszünk, a konfirmációi vizsgán pedig nem a szokásos követelményeket támasztjuk, hanem megbeszéljük, hogy mi volt az, ami a legfontosabb volt, új volt, és ami meghatározza az életet.

Fekete Ágnes: Gyerek esetében hogy folyik ez?

Vass Edit Szeréna: Gyerekek esetében még mindig a hagyományos formula szerint működik. A "Megtaláltuk a Messiást" című konfirmációi tankönyvből tanulunk szó szerint, és ebből nem engedünk.

Fekete Ágnes: Miért?

Vass Edit Szeréna: Ez az egyetlen esélyünk, hogy a gyerekeknek megtanítsuk ezeket a dolgokat.

Fekete Ágnes: Van értelme szó szerint megtanítani:

Vass Edit Szeréna: Nem biztos, hogy mindenki életében van. Előttem olyan gyakorlattal rendelkezett a gyülekezet, hogy elég volt bejelentkezni két héttel korábban, és ehhez szoktak hozzá. Nekem is kétségeim voltak, hogy kell-e ilyen szigorúnak lennem, sokszor szülők is megfogalmazták, hogy mért nem lehet engedni, de amikor tényleg a legkeményebb voltam, a konfirmandus csoportból a 70 % megmaradt az ifjúsági csoportban. Ezért azt gondoltam, hogy így kell csinálnom. Sőt mi több, éppen itt ültek a lányok, akiknek az anyukájuk azt mondta, hogy mit képzel a lelkésznő magáról, szálljon már le a magas lóról! Vegye tudomásul, hogy a gyereknek más fontos dolgai is vannak! Ne gondolja, hogy a gyerek ezt fogja magolni, amikor pénteken két dolgozatot írnak! Ez így ment, amíg egyszer – van nálunk félévi vizsga – a félévi vizsga alkalmával megmondtam, hogy meg kellene tanulni, egyébként meg el kellene gondolkozni, hogy akar-e konfirmálni, vagy nem. A gyerek nagyon sértődötten, duzzogva hazament, és anyukájával együtt eljutottak arra az álláspontra, hogy megtanulják azért, hogy megmutassák, hogy képesek erre. A gyerek az édesanyja segítségével megtanulta, és a tizenharmadik kérdés után azt mondta az anyuka, hogy "Encsi, ezek nagyon érdekes dolgok ám!". És az anyuka elkezdett gyülekezetbe járni, és azóta a gyerek ifjúsági csoportunknak oszlopos tagja, az anyuka pedig konfirmációra készül.

Fekete Ágnes: Tehát a szigor nem biztos, hogy rossz.

Vass Edit Szeréna: Igyekszem következetesen szigorúnak lenni, persze én is ember vagyok, de azt gondolom, hogy azzal használunk a legtöbbet, ha tudunk szigorúak lenni. Nem egy magas követelmény. Ha van egy tudás, egy ismeret, az később elő fog jönni.

(Ének: Elménket, értelmünket lelki sötétség fogta bé…)

Fekete Ágnes: Ezekben a napokban tart Budapesten a Szent István Könyvhét. Egyházi kiadók mutatják be kiadványaikat a Ferenciek terén. Megvásárolható többek között az a kis könyv, amely az e műsorban elhangzó áhítatokat tartalmazza Rádióhéjban címmel. Naszádi Krisztina, a Harmat kiadó munkatársa új könyvükről számol be, amely derűs írásokat tartalmaz, hiszen a humor is egy nagyon fontos formája a megértésnek.

Naszádi Krisztina: A "Válogatott kétbalkezesek" olyan magyar szerzők, akik humoros dolgokat írnak az egyházzal és a hittel kapcsolatban. Az elnevezés utal egy régebbi könyvsorozatunkra: megjelent egy humoros napló egy angol szerző tollából, ami nagyon sikeres volt. Felszabadulást jelentett, hogy a hittel kapcsolatban lehet humorosan is írni, és hogy azokat a dolgokat, amik furcsaságok az egyházban, meg lehet írni. Arra gondoltunk, hogy Magyarországon is vannak humoros emberek, és itt is vannak furcsaságok mind a hitéletben, mind az egyházi életben, és ezek nem mindig ugyanazok, mint máshol. Vannak igazi magyar furcsaságok. Ezért meghirdettünk egy pályázatot, vártunk rövid, humoros, hittel kapcsolatos írásokat, és ezekből válogattuk ki ezt a harmincegy-néhány írást. Ügyetlenkedésekről szólnak ezek az írások, azért tartom fontosnak, amit a hátlapra is írtam, hogy Isten nem azért szeret bennünket, mert tökéletesek vagyunk. Amiket megírtak, azok segítenek bevallani azt, hogy itt se stimmel minden, meg ott se. Sokaknak felszabadító érzés, ha látják, hogy ez másnak sem megy, ez abban a gyülekezetben is probléma, fel merik vállalni, hogy ezzel nekik is bajuk van. Nem csak arról van szó, hogy nevessünk egy jót (az is sokat ér), de mellette van ez a hozadéka is, hogy felszabadít arra, hogy bevalljuk, ilyenek vagyunk.

Fekete Ágnes: Mik a különbségek például ennek az angol szerzőnek, Adrian Plassnak a humora, és a magyar humor között?

Naszádi Krisztina: Van egy fejezet, aminek a címe: Nem Pesten történt, az magyar humor. Ott a paraszt néniről van szó, aki bő szoknyában elhívja az evangélizátort, hogy a tehenéért imádkozzon, és visszaadja ezt az imádságot szó szerint akkor, amikor a lelkész a halálán van. Ez nagyon viccesen íródott, és az illusztráció is jó hozzá, máshol nem lehetett volna megírni. Van egy történet egy kolozsvári szerzőtől, aki lovon akar kijárni a szórványgyülekezetbe, de nem tud lovagolni, úgyhogy félresikerül a dolog. Trabantba menekülnek a táborvezetők a gyerekek elől, ez is egy nagyon magyaros ízű helyzet.

Fekete Ágnes: Mikor lesz a könyvbemutató és hol?

Naszádi Krisztina: Május 17-től 21-ig lesz a Szent István Könyvhét, és az alatt lesz 19-én az 5Égtáj Teázóban, ami a Fő utcában van Budapesten, a Batthyány térnél.

Fekete Ágnes: Ezen a könyvhéten mindenféle felekezetek és egyházak bemutatják könyveiket?

Naszádi Krisztina: Igen, a Ferenciek terén rendezik meg, a legtöbb keresztyén kiadó ilyenkor ott van a kínálatával, sőt a világi kiadók is, akiknek van keresztény jellegű kiadványuk, ők is elhozzák ezeket. Nagyon szép sokadalom szokott itt ilyenkor lenni.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát az Apostolok cselekedeteiről írott könyv 8. fejezete 30. verséből:

"Érted is, amit olvasol?"

Nem szoktunk belegondolni abba, hogy hogyan is értjük meg a dolgokat. Mondják, elmagyarázzák, aztán megértem – gondoljuk. Valójában nagyon sok minden van, amit később értünk meg, amikor egy élethelyzetben alkalmazni is tudjuk a korábban hallottakat. Isten dolgai általában így jutnak el hozzánk. A tékozló fiú a disznóvályúnál úgy értette meg az atyai ház lényegét, hogy emlékezett, a saját bőrén élte át, milyen a hiány.

A gyerekek sokszor úgy értenek meg valamit, hogy lerajzolják. Amikor valamit saját alkotásként látunk, sokkal mélyebben megértjük, mintha csak beszélünk róla. A gyerekek ösztönösen így haladnak előre az ismeretek szerzésében: Hallom, látom, lerajzolom, megint megnézem, és akkor már többet tudok róla. Előttem van nagyobbik fiunk rajza. A házunkat rajzolta le. Kottafejek jönnek ki a rádióból. Ő így képzeli el, hogy számunkra láthatatlanul, de valóságosan kirepülnek a hangok a készülékből. Nem hasonló ehhez, ahogyan Istent is megérthetjük? Mi nem merünk már a jól megtanult valóságtól elrugaszkodni. Számunkra nem alakíthatók át a dolgok úgy, mint ahogyan a gyerek egy tobozt is képes bepólyálni. Pedig csak ilyen átalakító képességgel érthetjük meg Istent. Talán ezért is kérte Jézus, hogy hasonuljunk a gyerekekhez.

Érted amit olvasol? – kérdezte Fülöp a szerecsen embertől. Valahogy úgy, ahogyan a kislányom kérdezte prédikáció közben. Érted? Azaz, át tudod alakítani életed dolgait úgy, hogy annak, amit hallasz valami lényeges szerepe legyen? El tudod képzelni, hogy te magad is benne vagy a Bibliában? Lehet, hogy az istentisztelet szavai képpé válnak, és egyszer csak egy titkos kéz kezdi ráfesteni őket a falra?

Isten szavát megérteni csak úgy lehet, ha az értelmünk mély rétegeiben valamihez kötni tudjuk. Ha van valami fogalmunk a szeretetről, akkor tudjuk megérteni az erről szóló beszédet. Először jól meg kell figyelnünk a körülöttünk levő tárgyakat, utána kezdhetünk a rajzoláshoz. Először kutakodjunk emlékeinkben, és találjuk meg azt a nyomot, amin elindulhatunk az Isten felé. Biztos van egy emlék, egy könyv, egy mosoly, valami, ami után mehetünk. Azután a mai énünkben kell megkeresnünk azt az érzést, ami képes átalakítani az üzenetet. Hol van az az öröm, hol van az a hiány, ahol mintegy képes vagyok háromdimenziós életemben egy negyedikre ablakot nyitni? Pontosan úgy, ahogyan a tobozban, vagy cserépdarabban meglátja a kicsi gyerek a babát, vagy a kis ágyat. Ez egy hihetetlen öröm, kegyelmi állapot, amikor az ember látja megnyílni a teret, amikor egyszerre megérti: Igen, ott járt az Isten, igen, Ő fogta a kezemet, Ő teremtette ezt a gyönyörű világot. Egyszerre mintha egy másik dimenzió kapui nyílnának meg. Ilyenkor azt válaszolhatjuk a kérdésre: Érted? – hogy valami történt velem. Kiemeltek a sorsomból. Több történt, mint az, hogy megértettem. Adja meg a Mindenható, hogy képesek legyünk az emlékeinkből nyomot találni, és képesek legyünk a mában megtalálni a kaput, ami ezen a világon túlvezet.
Ámen

Énekajánló – 2005. május 29.

Énekválasztás és énekrend

Több mint egy éve olvashatók énekrendek a Reformátusok Levele oldalain. Kántorok elektronikus fórumán az utóbbi hónapokban élénk eszmecsere alakult ki e téma körül. Az alábbiakban Fekete Csaba hozzászólásaiból adunk közre néhány igen érdekes gondolatot. Az összegyűjtött énekrend egyébként megtalálható a www.reformatus.hu Egyházzene oldalán és a www.egyhazzene.hu Énekrendek címszó alatt.

BEVEZETŐ Felnőttként kellett rádöbbennem, hogy sokak álma fekete-fehér. Mások színtévesztőnek születtek, értetlenkednek a bordó-türkiz meg az ultramarin-okker párosítás latolgatására, hisz ez is szürke, az is szürke, csak sötétebb meg világosabb. Vannak, akiknek a mai református istentisztelet szőröstől-bőröstől a leginkább "igeszerű, kálvinista", stb. Akik liturgikus látása a szürke-szürkébb-legszürkébb értékekre specializálódott, azok nem érthetik, mi szükség lenne gazdagításra? Énekek választása, az egyházi év elvesztegetése kapcsán sem hiszik, hogy másként lehet és kell szemlélnünk a liturgia ügyét, hogy sokat tehetünk a fordulat érdekében, és tennünk is kell.

AZ ÉNEKLÉS KIJELÖLÉSÉRŐL – egyházi rendelkezések. A lelkipásztor énekkijelölési feladatát így körvonalazzák a XX. század elejének egyházi rendtartásai: "Az egyházi szertartás szabályszerű és az egyház rendjének megfelelő végzéséért elsősorban a szószéki szolgálatot vagy más szertartási cselekményt teljesítő lelkész a felelős. Az ő kötelessége felügyelni arra is, hogy a gyülekezet éneklése szép és ízléses legyen s ő jelöli ki a zsinat által elfogadott egyházi énekeskönyvből azokat az énekeket, amelyeket a szertartás során a gyülekezet énekel." 1933-as egyházi törvénykönyvünk (II. 20.) rendelkezett így. A Ravasz-féle ágenda kötelező bevezetése után (az ágendában is ezt találjuk). Makkai Sándor az erdélyi ágenda bevezetőjében az új mozzanatok között elsőként "az istentiszteletnek a lelkipásztor által való vezetése, az énekeknek általa való kijelölése" kérdésével foglalkozik. (A mi istentiszteletünk. Az Erdélyi Református Egyház Ágendáskönyve. Cluj- Kolozsvár, 1929. 7. lap.) Ez a liturgiás könyv a Ravasz-féle ágendának alig eltérő változata. Megtudhatjuk tehát ennek előszavából, hogy addig másként történt az ének kijelölése, választása Erdélyben is. Baptista atyánkfiai szintén erre az útra léptek újabban. "Az énekek kiválasztása az istentiszteletet vezető lelkipásztor feladata és nem a harmonistáé. A kiválasztás az istentiszteletekre való felkészülés szakaszában történjék és ne a szószéken kapkodva, elsietetten. Az egyhangúság elkerülésére ugyanazt az éneket rövid időn belül ne vegyük újra elő" (Győri Kornél: Liturgika. Bp. 1997. Baptista Teológiai Akadémia, Gyakorlati Teológiai Tanszék. 45. lap). – Tudomásom szerint korábban nem mindenütt volt így, és ma sem követik ezt szigorúan a baptista gyülekezetek, hanem vagy teljesen a harmóniumozó / orgonázó kántorra bízzák, vagy közösen választanak.

A Szentháromság-ünnepet követő vasárnapokat a protestáns egyházi naptár egészen Ádventig folyamatosan számolja. Amíg az egyházi év első, "ünnepes"-nek mondott szakaszában Isten megváltó tervének megvalósulását szemléljük, a Szentháromság-ünnepet követő vasárnapok során mindenekelőtt az egyház – benne pedig mindannyiunk személyes – élete és feladatai kerülnek reflektorfénybe. A Szentháromság utáni első vasárnap evangéliuma (Lukács 16, 19-31.) a gazdag és Lázár történetén keresztül az ember kettős – Isten és embertárs előtti – felelősségéről szól. Isten körülvesz minket szeretetével, kegyelmével és hív minket. Nekünk el kell fogadni az ő hívását és továbbadnunk a felülről kapott ajándékokat embertársaink felé. Ugyanerről tanít az epistola is (1. János 16b-21.).

Énekek Szentháromság utáni 1. vasárnap igéihez:

Fennálló ének: 1,1-2. Aki nem jár hitlenek tanácsán, vagy 119,1,3. Az oly emberek nyilván boldogok

Főének: 234. Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét

Igehirdetés előtti ének: 372,1. Könyörögjünk az Istennek Szentlelkének

Ráfelelő ének: 225,5-6. Adjad, hogy lássuk a világosságot

Záróének: 273. Az Úr Istent magasztalom