2006-05-10

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Az Édesanyáinknak szánt virágok illatát még érezzük egy kicsit. Ha ez a templomban, – anyanyelvünk szójátékával – az anyaszentegyház illatával vegyül, még közelebb kerül az ember szívéhez. De eszünkbe juthat az a mondás is, amely az anyák találékonyságát fejezi ki, "lányomnak mondom, hogy a menyem értsen belőle". Ez a mondat akár egy modern kommunikációs ötlet is lehetne. Hiszen olyan korban élünk, amelyben ehhez hasonló, kimódolt ötletekkel próbálnak bennünket befolyásolni. Az elmúlt hetekben különösen is éreztük, mennyire nagy ereje van a hírközlő szerveknek, a médiának. Vajon az egyház mit tud kezdeni ezekkel az eszközökkel? Mit tehetünk akkor, ha azt látjuk, manipulálnak bennünket!? Az első lépés épp az lehetne, hogy befolyásoltságunkat felismerjük. Hiszen a legbefolyásoltabb ember állítja azt magáról, hogy őt ugyan senki és semmi nem határozza meg. Ezen kérdésekkel foglalkozunk mai műsorunkban. Először Pásztory Ádámmal, a Református Zsinati Iroda Kommunikációs Szolgálatának munkatársával beszélgetünk a manipuláció jelenségéről. Pásztory Ádám teológiai tanulmányai után kommunikációs iskolát végzett, így most tanácsadóként dolgozik az Egyházban.

A REALITÁS A MANIPULÁCIÓ ELLENI LEGJOBB ESZKÖZ

Pásztory Ádám: Az a tény, hogy manipulálnak, nem újkori tapasztalat. A világban mindig benne volt a zajnak nevezett jelenség. Voltak olyan időszakok, amikor bizonyos népek úgy gondolták, hogy ezt a zajt kiszűrik a világukból. Ezt próbálták meg például a 17. századi Angliában is, ahol a puritánok minden színházat és olyan helyet, ami elvonhat a Bibliától és az élet lényegétől, egyszerűen kizárták. Úgy gondolták, hogy csak ekkor fog majd eljönni Isten országa. Ez a konkoly és a búza történetére vezethető vissza. Ezért kell az embernek tanulnia, fejlődnie, s képeznie, de nem csak az elméjét, hanem a szívét is, mert csak így képes meghallani, hogy mi a világ valódi kommunikációja és a valódi üzenete, és el tudja különíteni magát attól, ami a konkoly, azaz csak zaj.

Fekete Ágnes: Mi az, ami ebben segít minket? Miből lehet megismerni a manipulációt?

Pásztory Ádám: Semmi sem meggyőzőbb a saját tapasztalatunknál. Mondhatnám a hitet is, hiszen a hit egy "szűrés" a világban. Az emberek meg fogják azt érteni és el fognak oda jutni, hogy csak olyan témáról nem érdemes vitatkozni, amelyik a fejük fölött áll, ami valójában nem érinti őket. Tipikus magyar eset a következő példa: a péknél állunk sorban s azon veszekszünk, hogy ha mi pékek lennénk, hogyan sütnénk a kenyeret. Azért foglalkozunk olyan kérdésekkel, amik felettünk vannak, hogy ne kelljen szembenéznünk a saját gondjainkkal. Talán egyszer majd a helyi, adott problémáinkon fogunk gondolkozni, és ezeknek a megoldását fogjuk elemezni. Nem olyan kampánytémáink lesznek, amik a távoli ködben vannak, nem érzelmi alapon döntünk róluk. Az emberek megérzik majd, hogy mik azok a mércék és mutatók, amik alapján érdemes egy pártra szavazni vagy azt elutasítani. Szerencsésebb helyzetben élő népeknél ez már megvalósult. Ott is sokat változtathatnak a manipuláció és a kommunikáció technikái és taktikái, de nem dönthetnek minden egyes kérdésben. Fájdalmas tapasztalat, hogy Magyarországon ez a fajta manipuláció nem most kezdődött el. Követők vagyunk. Nekünk az kell, hogy valaki elhitesse velünk a maga igazságát, nem pedig az, hogy mi megharcoljuk az igazságunkat.

Fekete Ágnes: Ilyen manipulálható társadalomban az egyháznak mi a feladata? Hiszen óhatatlanul is részt vesz ebben az ember, néha teljesen azonosul vele érzelmileg is…

Pásztory Ádám: Az egyháznak az a feladata, hogy bölcsen szólaljon meg ezekben a vitákban. Ez azt jelenti, hogy tisztáznia kell bizonyos fogalmakat. A legtöbbször köze sincs a valósághoz a szavaknak, a kommunikációnak, nem is tudjuk, hogy milyen kérdésről vitázunk, és hogy annak mi a lényege. Ha az egyház bátor, akkor le kell lepleznie a manipulációkat. Persze ehhez erő kell. "Pénz, paripa és fegyver" kellene. Hitelesnek kell maradnia! Ha majd 15-20 év múlva visszatekintünk, akkor mindenkinek látnia kell, hogy amit az egyház mondott, az helyes volt. A társadalom az egyháztól valami ilyesmit várhat el. Bármilyen módon manipulatív is a kommunikáció, a magyar sajtótermékek között vannak reális elemzések, igények. Ezekkel a reális hangokkal kell szövetséget kötni, ezeket kell megerősíteni. Ez egyfajta misszió. Józanság jellemezzen minket, a valódi társadalmi érdekek felismerése hangozzon el, a kommunikációnk ezt szolgálja! Azokban az országokban, ahol ez már megvalósult, hosszú távon nagyon jó hatással bír a mindennapokra, erősíti a társadalmi integritást. Magyarországon egy ilyen felfogású média megteremtése és kiépítése lehetne például az egyháznak, vagy a protestáns értékeknek a célja. Abban áll a mi kommunikációnk lényege: hogy a protestáns értelmiség holdudvarát felélesszük, újra létrehozva ezzel a kultúrprotestantizmust.

Jelen pillanatban a legnagyobb tragédia az, hogy ezt a holdudvart elvesztettük. Ha arról kérdez, hogy mit tehetünk a manipuláció ellen, azt felelném, hogy meg kell erősödünk a saját kommunikációnkban. Megerősödünk tiszta és tisztességes szándékainkban. A protestantizmus mindig célokban fogalmazódik meg. Lehet célunk az, hogy a manipuláció jellegét, erejét csökkentsük, de ezt csak úgy tudjuk megtenni, hogy ha magunkban elgondolkodunk azon, hogy milyen helyzetben van az ország, milyen problémákkal kell megküzdeni. Az egyháztól azt várják sokan, hogy prófétai szóval mutasson előre, prognosztizáljon olyan dolgokat, amiket mások nem láthatnak. Hozza be a transzcendenst a hétköznapok életébe. Ugyanakkor azt látjuk, hogy néha a legbátrabb prófétai szó a Bibliában is a realitás hangja, a realitás felismerése. A legnagyobb tett az, ha az ember szembe tud nézni a valósággal, ha képes közel engedni az önmaga valóságát. Ugyanis illúziókban élünk. Azért probléma ez, mert az illúziókat lehet manipulálni. Ha valaki szembenéz a valósággal, az mindig programot ad neki. Ha a szegénységgel, a szociális problémákkal, a menekültekkel, vagy a cigányok ügyével szembesülünk, az mindig konkrét programot ad. Viszont ha elvont eszmékben, és felettünk zajló politikai csatákban határozzuk meg az életünket, barátságainkat, és a hangulatunkat, világlátásunkat, akkor kiszolgáltatottakká válunk, bajba kerülünk. Jézus tanítása és kommunikációja a tanítványokkal éppen attól isteni, hogy folyton tükröt mutat, és a valósággal való szembenézésre kényszerit.

MIKÉNT LEHET A KOMMUNIKÁCIÓT JÓRA HASZNÁLNI?

Fekete Ágnes:. Barra Máriát jól ismerhetik a Rádióból. Nemrég kommunikációs iskolájában egy tanfolyamot indított lelkészek számára. Magam is részt vettem a képzés egy napján, és tapasztalhattam, mennyire hasznos tanácsokat kaptak a lelkészek. Vajon az egyház képes lesz-e megfelelően felhasználni a korunk technikáit? Ki tudjuk-e mazsolázni a jót abból, amit körülöttünk kínálnak?

Barra Mária: Hihetetlenül felgyorsult körülöttünk a világ. Ezért mindenki egy kicsit elbizonytalanodott. Amit nem ismerek, és nem tudom pontosan a működését, az még félelmetesebb. Ezek az eszközök itt vannak körülöttünk. Az én szememben azok a szülők cselekszenek helyesen, akik a műsort gyermekeikkel együtt nézik meg, és kijelölik azt, ami a gyermek számára jó lehet a televízióban. Persze nem kell hagyni, hogy mindenféle kultúrszemét a nyakunkba ömöljön, hogy elvarázsoljon bennünket a televízió és kimossa az agyunkat, de a reklámok ellen nem akkor védekezünk jól, ha eltiltjuk a gyereket a megtapasztalástól, mert attól ő még nem lesz védett. Viszont, ha engedjük, hogy megismerje azokat, s azt is megmutatjuk, hogy hol csapják be őt, hogy hány módon lehet a reklámmal manipulálni, hatást gyakorolni, akkor azzal valóban segítünk neki.

Fekete Ágnes: Az egyház joggal hiszi azt, hogy az üzenet, amit hordoz, önmagát kommunikálja. Tehát, ha én hiteles vagyok, azt teszem, amit hiszek, akkor nincs miről tovább beszélni. Vagy megértik, vagy nem, hogy mit gondolok.

Barra Mária: Egyfelől jogos ez a félelem. Olyan sokan éltek és élnek vissza ma is a kommunikáció szóval. Amikor valaki kommunikációs tréningen manipulációt oktat, azzal pont azt járatja le, amiben én hiszek. Hogy ki milyen benyomást, s milyen eszközökkel helyez a másik emberre vagy a hallgatóira, közönségére, azt nagyon pontosan meg tudom mondani. Ha ezzel segíteni tudok, akkor nagyon szívesen segítek, mert nekem ez a legizgalmasabb kérdés a világon: miként lehet a kommunikációt jóra használni? A legfantasztikusabb képekben beszélő maga Jézus Krisztus volt. Még közvetítőkön keresztül is lehet érezni, hogy mennyi gondot viselt arra, hogy képekben beszéljen. Olyan példákat használt, mint a búza és a konkoly, a hal és a háló. Ez a legjobb módszer, hogy az emberek memóriájában megőrizd az üzenetet. Ha egy képpel rögzíted az információt, azt nem lehet elfelejteni.

Fekete Ágnes: A református egyházra talán különösen igaz az, hogy világos állításokat mondunk, és egyértelműnek vesszük, hogy azt a másik ember megérti. A racionalitásra építünk, holott a kommunikációban elsősorban nem a rációra, az észre hatnak.

Barra Mária: Pontosabban, lehet hatni a rációra – észre, ha előbb megszólítod az érzelmeket. Úgy hívják ezt, hogy pszichológiai köd: ha valakinek a személyét támadod, akkor ő azzal az érzelmi sérüléssel lesz elfoglalva, amit te okoztál neki. S mondhatsz neki bármit. Gondoljunk a házastársi veszekedésekre: nem azért nem tudnak megegyezni abban, hogy ki pakolja el a földön hagyott pulóvert, mert ez egy megoldhatatlan probléma, hanem azért, mert nem a problémáról veszekednek. Amikor az ember valaminek a mestere, akkor hajlamos arra, hogy abban a hiszemben beszél a hallgatóságával, hogy azok az ő minden egyes szavát értelmezni képesek. Valószínűleg én is elkövettem már ezt a hibát ebben a beszélgetésben. Más szóval, ha azt gondolja a lelkész, hogy ez úgyis benne van az Újszövetségben, s mindenki el is tudja olvasni, s el is olvassa azt, mond hozzá egy beszédet, ami ugyanazon a nyelven fogalmazódik meg, és ezzel kerek lesz a világ. Pedig nem. Hiába van a képes beszéd, úgy tűnik, hogy a búza és a konkoly nem érthető a ma emberének. Mellé kellene gyűjteni a mai példákat vagy le kellene fordítani a modern nyelvre: mit jelent ez ma? Hogyan használhatom fel akkor, amikor a gyerekemet akarom valamire megtanítani? Hogyan válaszol arra a kérdésre, hogy vajon mire tanítsam: tisztességre vagy gazemberségre? Az Újszövetségben lehetne találni válaszokat, csak meg kellene keresni azokat, és áthelyezni őket a mindennapi problémákra. Ez egy nagyon bátor lépés volna. Ha már a búza és konkoly problémáját vagy Igét említettem, rengeteg ember számára lehet kérdés, hogy én vajon melyik vagyok. Ha ez a kérdés ott van a lelkész fejében is: Hány ember számára lehet ez probléma. Ha én konkoly vagyok, akkor lehetek-e holnap búza? És ha csak annyi történik, hogy ezt a kérdést valaki felteszi arról a helyről, ahol a lelkész áll, másképp lépnek ki az emberek a templomból. Mi történik? Az egyiknél van egy archaikus üzenet, amit mindenki szépnek és értékesnek tart, a második esetben viszont többet kap. El fogja mesélni más embereknek is.

Fekete Ágnes: Milyenek az egyházi kommunikációval kapcsolatos benyomásai? Miként jelenik ez meg, mondjuk az Interneten, hiszen az egyház most nagyon szeretne nyitni…

Barra Mária: Hihetetlen értékeket találtam benne, amiknek nagyon örülök. Az egyik ilyen, hogy 99%-ban olyan nyelvállapotot őriznek a református lelkészek, ami kincs, és ritkaság, mert a tanárokról már korántsem mondható el ugyanez. Ezt jobban ki lehetne és kellene is használni: Hogy a szép beszéd érték legyen. Ugyanakkor ez nem attól lesz érték, mert azt mondjuk, hogy az, és különböző díjakat adunk érte. Nagyon örültem a kérdéseiknek. Számos kommunikációs gondjukat megosztották velem. Csak egyet említek: A református templomban van egy beszédhelyzet, ami az úrasztalánál történik, ekkor a lelkész fizikailag egy szinten van a hallgatósággal. A következő helyzet, amikor a szószékre felmegy, és ennek oka van. Ha ezt jól akarom használni, akkor ezeket ismernem kell. Mind a két helyzetben, meg kell tudnom szólítani az embereket. Kérdezte tőlem, hogy mi a véleményem a honlapról. Az első, hogy nagyon jó, hogy létezik. A másik pozitívum, a tartalom. Megdöbbentett, hogy ennyi, számomra érdekes dolgot találok a honlapon: könyvrecenzió, írásban közzétett riport, érdekes rövid írások. Ez a jó, és "az ostya", amibe csomagoltam a gyógyszert: a honlap megjelenése ugyanis nem megfelelő. Pontosan szembemegy a Református Egyház egyik alapvetésével, a puritánsággal, a letisztult egyszerűséggel, amitől a református templomokban fehér falakat és sötét bútorokat találunk, és amitől ez mégis tökéletesen elég. Hiszen, ha bemész az ilyen templomokba, érzel valamit akkor is, ha éppen nem istentiszteletre csöppentél be. Szóval az a nagy lépés volna még hátra, hogy ezt a fantasztikus tartalmat nagyon egyszerű formába rendezzük. Mert nem kell ennél több.

DR. ZSINDELY ENDRE EMLÉKÉRE

Fekete Ágnes: Bizonyára mindenkinek volt olyan tanára, aki annyi bizalmat ébresztett benne, amitől sokkal könnyebben megértette, elfogadta tantárgyát. Mai nyelven mondhatjuk úgy is, jól kommunikált. Következő riportunk egy ilyen tanárról szól. E héten emlékeztek dr. Zsindely Endre egyháztörténeti professzor halálának 20. évfordulójára a budapesti református teológián.

Békési Sándor: Szeretettel és tisztelettel köszöntök minden hazánkból és külföldről érkezőt egyaránt, Dr. Zsindely Endre professzor úr emlékére rendezett konferencián.

Dr. Szűcs Ferenc: A teológiai akadémia 1980. február 5-én megtartott kari ülésének jegyzőkönyve egy egyszerű tudósítást közöl arról, hogy "a Zsinat elnöksége, mint a közös igazgatótanács elnöksége az Egyetemes Egyháztörténeti Tanszék teendőinek ellátásával 1980. október 1-i hatállyal dr. Zsindely Endre lelkész – kutatóprofesszort bízza meg, rendes tanári minőségben." Ugyanebben az évben, szeptember 11-én a tanári kar megválasztja dr. Vályi Nagy Ervint a Rendszeres Teológiai Tanszék élére. Ha egy mai, háttérismeretekkel nem rendelkező olvasó találkozik ezekkel a feljegyzésekkel, könnyen úgy gondolhatja, hogy ez az élet természetes menete: egy tanszék élére megfelelő felkészültségű, és tegyük hozzá, svájci egyetemen szerzett tudományos képesítéssel rendelkező professzor kerül. A megállapítások úgy hangzanak, mintha nem is 9 évvel a rendszerváltozás előtt lennénk. Zsindely Endre abban is egyedülálló volt, hogy úgy érkezett haza csaknem negyed évszázad után, mintha el sem ment volna. És professzorként ott folytatta a munkát a katedrán, ahol a Ráday Könyvtár, Benda Kálmán munkatársaként és tanársegédként itt abbahagyta. Mint érkezésekor mondta, a hívásban egyháza és hazája kérését hallotta meg, aminek azon az áron is engedelmeskedni kellett, hogy a két haza: Zürich és Budapest nincsenek szomszédságban egymással, így gyakorta kellett ingáznia. A kettős kötést a nagy elődök nyomán vállalta: magyarnak lenni Európában és európainak lenni Magyarországon. Nyilvánvaló, hogy ez csak olyan feleség mellett volt lehetséges, mint Gerda asszony, akinek emberfeletti szolgálatát éppúgy csodáltuk, mint tudós férje.

Fekete Ágnes: Zsindely Endrével a kórházban találkozott. Miért feküdt bent a professzor?

dr. Zsindelyné: Éppen egy nagy konferencián, az Egyházak Világtanácsán volt itt a férjem, mint tolmács. A konferencia végére olyan súlyos beteg lett, hogy már írni sem volt képes. A nagymama küldött levelet Svájcba az Egyházak Világtanácsához, ők segítettek. Nagyon jól jött akkor, hogy kijuthatott Svájcba.

Fekete Ágnes: A forradalom végén volt mindez?

dr. Zsindelyné: Igen. Négy évig élt Svájcban, ott doktorált le.

Fekete Ágnes: Úgy, hogy közben kórházban élt?

dr. Zsindelyné: Igen

Fekete Ágnes: A gyermekparalízis stabilizálódott?

dr. Zsindelyné: Stabilizálódott, de nem lett jobban. Ugyan a kezét egy kicsit tudta mozgatni, ám a lábát már nem tudta használni.

Fekete Ágnes: Így ismerkedtek meg a kórházban. Furcsa szituáció..

dr. Zsindelyné: Egy évig senki sem tudta, hogy mi van közöttünk, mert nem akartuk, hogy az emberek pletykáljanak. Viszont amikor már biztos volt, hogy együtt maradunk, akkor a házasságunk híre megjelent egy svájci újságban. A szóbeszéd ennek ellenére így is rögtön beindult. Az esküvőnk Genfben volt, majd Schafhausenbe kerültünk, ahol Endre tudományos munkát végzett.

Fekete Ágnes: Miként kerültek vissza Magyarországra?

dr. Zsindelyné: Eljött hozzánk Tóth Karcsi Svájcba s megkérte, hogy térjen vissza az országba, mert felkínálták neki ezt a megtisztelő feladatot. Lakást is biztosított nekünk, így végül eljöttünk, ám nem hagytuk véglegesen Svájcot.

Fekete Ágnes: Kicsit kétlaki életet éltek.

dr. Zsindelyné: Igen, s ez hat esztendőn keresztül, egészen a haláláig így volt.

Fekete Ágnes: Nehezen viselte Zsindely Endre azt, hogy professzorként tolókocsiba kényszerült?

dr. Zsindelyné: Nem is képzelnék, hogy tolószékhez kötve is mennyi mindenben képes részt venni az ember. Például voltunk így az Adrián is sátorozni. Sőt még a vízbe is bementünk. Segítséggel és akaraterővel tényleg mindent megtehettünk.

Fekete Ágnes: Mindenhova elkísérte?

dr. Zsindelyné: Igen. Élveztem, hogy a zürichi egyetemre is el tudtam vele menni, és meghallgathattam őt. Hiszen ez nagyon érdekelt engem is.

Fekete Ágnes: Akkor a szellemi életébe is bevonta. Ugyanakkor, sajnálatos módon ápolást ápolás követett..

dr. Zsindelyné: Igen. Először az édesapámat, utána az édesanyámat, aki viszont tavaly volt nyolcvan éves.

Fekete Ágnes: Fantasztikus, hogy ennyi nehézségről ilyen vidáman tud beszélni.

dr. Zsindelyné: Ez így nem igaz. Szerintem ezeket az eseményeket, inkább érdekesnek lehet nevezni.

Fekete Ágnes: Anyák napja után hadd beszéljünk most az apákról is a tékozló fiú példázata kapcsán. Hallgassuk meg Isten szavát Lukács evangéliuma 15. részéből:
"…ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott."

Egy könyvélményemről hadd számoljak be. Henri Nouwen: "Egy hazatalálás története". Soha ilyen megragadó magyarázatot nem olvastam erről a példázatról. Az írót Rembrandt egyik képe ihlette meg. Szentpéterváron, egy egész napon keresztül nézte a képet, és lassan megértette, hogyan festette bele Rembrandt az egész életét ebbe az alkotásba. Ez a képe egy nagy ölelés. Piros köpönyegébe szinte bebújtatja a hazatérő tékozlót a mennyei Atya. Istenről valójában ennyit lehet elmondani. Ölelésre vár. Sokszor megszökünk az áldó kezektől, nem fiúként értelmezzük magunkat, hanem botcsinálta szabadsághősökként tekintünk magunkra. Ott a lárma, amelyik azt duruzsolja: Menj, bizonyítsd be, hogy érsz valamit! Ki kell harcolnod a szeretetet! Egyik ölből a másikba vetődik az ember, mert éhezi az elfogadást. Ezen a földön azonban minden szeretet előtt ott van az a szócska, hogy "ha". Ezért szükségszerű, hogy vergődéseink beletorkoljanak abba a feltétlenül szerető mennyei, atyai ölbe. Rembrandt képének középpontja a két kéz. Ám a két kéz nem egyforma. Mintha az egyik egy nőé, a másik pedig egy férfié lenne. A tékozló izmain nyugszik az erősebbik kéz, a hátán pedig a gyengédebb. A Biblia egyik csodája, hogy minden szentimentalizmust kerülve Istenben egyesíti az anyai és az apai szerepeket. Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az asszony? Én terólad el nem feledkezem, mondja Izrael Istene. Ő az, aki egyszerre végtelenül együtt érző, és mégis erős.

Viszont ott látjuk az idősebb testvért is, aki nem örült ennek az atyai szeretetnek. Jóllehet a bibliai történet szerint ez a hármas találkozás nem így jött létre, Rembrandt mégis odafestette az egész családot. A nagyobbik fiú döbbenten néz, mintha az Atya fényben úszó arca egy ház volna, amibe ő nem akar belépni, mert igazságtalannak tartja feltétlen szeretetét. "Olyan sokat adtam, dolgoztam, miért nem köszönik ezt meg nekem" – hangzik hangtalanul is az örömtelen vád mindannyiunk és az idősebb fiú arcáról, egyaránt. Henry Nouwen azt mondja: valójában az egész életünk egy út, amelyen átalakulunk a történet egyik szereplőjéből a másikba. Hiszen mindannyian jól ismerjük azt az érzést, amikor ott akarunk mindent hagyni. Ugyanakkor azt is, amikor megkeseredetten már csak a harag buggyan ki belőlünk. Végül azonban, mindenkinek előbb vagy utóbb apává kell felnőnie. A tékozló fiú nem azért ment haza, hogy most már örökké gyerekként éljen, hanem azért, hogy előbb vagy utóbb apja örökébe lépjen. Sokszor örök gyereknek gondoljuk magunkat is, és úgy teszünk, mintha a "hazatalálás" pillanatát állandósítani lehetne. Valójában apákká kellene lennünk. Az az élet igazi képe, ahogyan Rembrandt magát ezen a képen megfestette. Mint aki halála előtt hazatalált. A félig vak, megtört öregemberben magát látta meg. Vajon el tudunk-e oda jutni, hogy viszonzást nem várva adunk? Tudom-e fenntartás nélkül szeretni minden gyermekemet. Erre az atyai önátadásra hív mélyen a tékozló fiú példázata. Ha végigjárjuk az utat, megérkezünk az atyai szeretet képességéhez.
Ámen