2006-08-16

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. A család életünk egyik legkényesebb területe. Ott nem tudjuk megjátszani magunkat. Nemcsak megismerjük, de kiismerjük egymást. Mégis a legáldottabb hely lehet – ha szabad ezt a szót használnom. Egy család mutatkozik be. Osváth Zsolt és felesége, Kati. Istenre találásukról, értékrendjükről beszélnek. Egy nagycsaládos táborban találkoztunk velük.

Egy keresztyén házasság mindennapjai A megmagyarázhatatlan szeretetkapcsolatok közössége

Osváth Kati: A nagypapám kántor volt a helyi gyülekezetben, ő vitt el a karácsonyi gyerekműsorokra, és ezeknek az alkalmaknak a hangulata emlékezetes maradt a számomra. Bár ez egy ideig nem volt fontos. A testvérem akkor konfirmált, majd egy ifjúsági csoportba is lejárt. Abban az időben kamaszodtam, és nagyon nem voltam megelégedve a világgal. Ezért a bátyám és a társai engem is elhívtak az ifjúsági órára, én viszont megpróbáltam ellenállni. Sok mindent kitaláltam: nem tudok énekelni, és még sorolhatnám. Azonban végül sikerült nekik elcsalogatniuk egy ilyen alkalomra. Beleszövődtem ebbe az életbe szépen, lassan. Pénteken és a hétvégén már szerepet vállaltam az ifjúságban és a gyülekezet életében, a hét többi napján pedig nagyon vágytam arra, hogy velük, a barátaimmal és Istennel lehessek. Isten igazsága volt az, amit először elkezdtem keresni. Gödöllőre jártam egyetemre ez idő tájt, és amikor visszamentem a társaimhoz, akkor nem nagyon mertem ezt felvállalni. Tehát visszatértem ahhoz az életvitelhez minden egyes alkalommal, amit egy egyetemi életforma jelent. Nehéz volt belőle kiszakadni. Voltak nagy ivászatok, nagy bulik, ezek továbbra is elkísérték az életemet, és ezekre egyáltalán nem vagyok büszke. Emlékszem egy konkrét napra, amikor már nagyon kellett választanom, mert éreztem, hogy tovább úgy nem mehet, különben szétszakadok. Olyan volt, mint a burleszk filmekben, amikor egy villamos előtt két vágány van, és az egyik kocsi az egyik vágányon, a másik pedig a másikon halad tovább. Akkor meg is fogalmaztam magamban, hogy az életem így nem mehet tovább, és ezt az utat, a keresztyénséget választom. Jól emlékszem a helyzetre: a Mexikói úti földalatti végállomásánál történt. Azóta is ezen az úton próbálunk járni az egész családommal, és nagyon örülök neki, mert vannak olyan barátaink, akik ugyanebből az ifiből indultak, ám már nincsenek itt közöttünk. Teljesen biztos voltam abban, hogy ez az az út, ami jó irányba visz, és a másik zsákutca, hiszen sokan járnak azon, sajnos megfigyelhettem már. Nem találtam megnyugvást, nem töltött el öröm azon az úton járva. Így a végén tényleg könnyű volt a döntést meghozni. Ebben az is szerepet játszott, hogy nagyon szégyelltem magam, hiszen minden pénteken elmentem az ifjúsági közösségbe, ám ott mélyen hallgattam arról, hogy mi történt a köztes napokon. Egy idő után ez tarthatatlan volt, hiszen tudjuk, hogy minden szívet megvizsgál az Úr, és semmi sem marad rejtve előtte. Egy idő után ennek a tudatát nem lehet elviselni.

Fekete Ágnes: Mi változott utána?

Osváth Kati: 21 éves koromban konfirmáltam, ez is egy jó élménnyel gazdagított, mert nem egy szokásos procedúraként értékeltem, hiszen ezt én vállaltam, én akartam, örömmel töltött el, hogy végre vállalni merek valamit, ami pozitív is. Akkor már nem kollégiumban laktam, úgyhogy a csoporttársaimon kívül a többiekkel megszakadt a kapcsolatom. Amikor véget ért az egyetem, az, az akkori időkben, komoly váltást eredményezett a végzős életében. Már régebben sem volt az agrármérnököknek igazán munkahelyük, de 1992-93 táján még annyira sem. Én sem tudtam elhelyezkedni. Tanítani szerettem volna, úgyhogy Budakalászon lettem napközis tanár, amit nagyon megkedveltem. Ekkor kapcsolódtam be teljes erővel a gyülekezet életébe: nyári táborok, gyerekmunka, fantasztikus dolgokat lehetett valóra váltani; írni, másolni, színezni. Mostanság ez nagyon hiányzik, mert nem tudok visszaevezni: 7 évig ez határozta meg az életem. Volt egy 20 fős ifjúságunk, és ebből négyen, öten, hatan állandó szervezésben éltük meg a napjainkat. Most már azok dolgoznak, akiket akkor mi neveltünk fel. Nem akarok nagy szavakat használni, de tényleg most 15-20 évesek azok a gyerekek, akiket akkor táborba vittünk. Jó időszaka volt ez az életemnek.

Fekete Ágnes: Majd elérkezett a családalapítás pillanata.

Osváth Kati: Igen, férjhez mentem és rögtön utána megszülettek a gyerekeink. A férjem nem volt hivő. Mindenféle mozgalomban részt vett, kicsit járt a templomba is, ismerte egy kicsit a katolikusokat, egy kicsit a reformátusokat is, de nem volt igazából elkötelezve. Szülei is abban maradtak, hogy majd választ valamikor. Akkoriban az egyetemi istentiszteletekre jártam be a teológiára. Egy barátom megkérdezte tőle, hogy hogyan éli meg, hogy "derékba kapta a reformáció". Az tűnt nagyon biztatónak, hogy nem azt válaszolta, hogy már megtért, hogy ez az élete legfontosabb része, éljünk ennek megfelelően, hanem azt, hogy neked ez fontos, és ezért úgy érzem, hogy nekem is ott van a helyem melletted. Nagyon őszinte volt, boldoggá tett, hogy tudtam benne bízni. Eljött az istentiszteletekre. Semmi képmutatás nem volt benne. Nem azonosult azonnal, és ezt fel is vállalta nyíltan. Persze elértük azt a pontot, amikor átgondoltam a lehetőségét annak, hogy meg kell neki mondjam, hogy ez nekem olyan fontos, hogy nem tudok nélküle élni, nem is szeretnék hozzámenni feleségül, ha ő ezt nem ismeri el vagy nem hagyja jóvá. Úgy készültem erre a beszélgetésre, mint ahogy Ábrahám készülhetett, amikor vitte fel Izsákot a hegyre. Nagyon féltem, hogy mi lesz ennek a vége: hogy azt mondja, hogy inkább hagyjuk. 27 éves voltam, amikor összeházasodtunk, és ebben az életkorban ez már egy igen sürgető téma. Féltem, hogy rossz vége lesz, de meg kellett tennem, nem lehetett a szőnyeg alá söpörni.

Fekete Ágnes: Tehát mindenképpen fontosabb volt ez az értékrend.

Osváth Kati: Annyira fontos volt, hogy nem tudom mi lett volna, ha emiatt nem tudtunk volna összeházasodni, mégis meg mertem lépni.

Fekete Ágnes: De jó lett a vége.

Osváth Kati: Jó lett. De azért van mit tanulnunk.

Fekete Ágnes: Mi a legnehezebb?

Osváth Kati: Én is ember vagyok, nehéz magammal küzdenem. Látjuk, hogy mindenkinek a gyermekei bizonyos szempontból ugyanolyanok, nem a mieink a legborzasztóbbak és legelvetemültebbek. A nagyobb gyerekeknek is jó, ha látják, hogy mások szülei milyenek.

Fekete Ágnes: Úgy látom, hogy a gyereknevelés a legnehezebb küzdelem, a beszélgetés is mindig ide kanyarodik.

Osváth Kati: Igen, akárhol kezdtük el, mindig a gyerekeknél lyukadtunk ki. Megerőltető dolog gyerekeket olyan szinten nevelni, hogy ne csak nőjenek, mint a dudva, hanem hogy foglalkozzunk is velük. Ez sok idő, sok energia, napi 24 óra. Gondolom mindenki számára jó erről a küzdelemről beszélgetni. Erőt merítünk a gyermeknevelésről való beszélgetésből. Most olvastam egy kimutatást, egy véleményt arról, hogy házaspárok ma Magyarországon vállalnának több gyermeket is, hogyha a családalapításnak nem csak az az oldala lenne kihangsúlyozva, hogy így nincs karrier, nincs pénz, és nehéz. Tényleg nehéz, de nem csak ezt kellene sulykolni, hanem mesélni kell arról is, hogy mennyi öröm jár a gyermekvállalással. Így valószínűleg többen vállalnának gyermeket. Amikor az ember figyelheti, hogy egy egészen kicsi baba cseperedik, és közben kimutatja az érzelmeit, az nagy öröm. Egy ismerősünk mondta, aki nem akar gyermeket, hogy nincs öröme, de gondja sem. Döbbenetes volt ezt hallani, nem is ismertem korábban ezt a mondást. A nagycsaládban nekem az is jó, hogy emlékeztet a hagyományos életformára, minden jóságára és rosszaságára, amit elveszítettünk. Nem tudunk mindent szabályozni, mert ez képtelenség. Rengeteg önműködő folyamatból áll az életünk, és jó ezt megtapasztalni. Szerintem amennyivel nehezebb több gyermeket nevelni, annyival könnyebb is, mert egy bizonyos pont után lemond az ember arról, hogy tudatosan csináljon dolgokat. Amikor az ember önszántából elfed dolgokat, kifogásokat keres, megpróbál dolgokat szabályozni, az csak egy ideig működhet. Utána viszont minden valóságossá válik. Ez a felelősség félelmetes is tud lenni.

Fekete Ágnes: Katival együtt a vallásosság is belépett az életedbe. Sokat győzködött vagy mesélt neked erről?

Osváth Zsolt: Nem. Elmondta, hogy aktív tagja a gyülekezetnek, gyerekmunkát végez. Volt, hogy közösen mentünk el gyermektábor-helyszínt választani. Úgy indult el ez az egész, hogy láttam, ez neki fontos, és ha így van, akkor nekem is fontos kell, hogy legyen. Elmentem az istentiszteletekre, és mivel érdekelt a munkája, megnéztem, hogyan tart gyerek-istentiszteletet. Tetszett. A lelkészt pedig nagyon érdekelte, hogy ki az a fiatalember, akit eddig még nem látott. Időnként rákérdezett, hogy érzem itt magam, tetszik-e ahogy beszél, biztatott, hogy maradjak a gyülekezetben.

Fekete Ágnes: Akkor hitvitákat nem folytattatok, nem beszéltetek ilyen témákról?

Osváth Zsolt: Beszélgetni beszélgettünk, de hitvitákat nem folytattunk. Soha nem voltam ateista. Nem utasítottam el mereven az Istent, ugyanakkor nem is találtam meg, úgy fogtuk fel mind a ketten, hogy ez egy fontos folyamat. Kerestem, és később Kati elmondta, hogy folyamatosan imádkozott azért, hogy meg is találjam. Hosszú folyamat volt, de megtaláltam. Katin keresztül rengeteg embert ismertem meg, akik élővé tették számomra Istent. Egy lelkészbarátom mondta, hogy kétféle megtérést ismer a Biblia alapján: Pálét, aki rögtön teljesen odafordul Istenhez, és Péterét, aki fokról fokra jár. Olyan bizonyságtételeket hallottam, amelyek arról szóltak, hogy istentelen életet élt valaki, aztán egy ponton olvasott egy igét a Bibliában, és megváltozott az egész élete. Elhittem, hogy ez jó lehetett, de idegenkedtem is tőle, mert szeretem racionális úton megközelíteni a dolgokat. Ma már tudom, hogy ez hibás szempont; nem érteni kell, hanem megismerni, és ez nem ugyanaz. Volt egy olyan elképzelésem, hogy ha valaki keresztyénné lesz, Isten közelébe kerül, akkor annak tökéletesnek kell lennie. Megértették velem, hogy ez nem igy van. Kedvenc szerzőm így írt erről: hosszú időn át küzdött, de egyszer be kellett látnia, hogy Isten az Isten. C. S. Lewis életregénye volt az, aminek a hatására végleg elkötelezett lettem. Ő egy racionális, félelmetes intellektussal megáldott angol irodalomtörténész professzorként 40 éves korára jutott el oda, hogy Isten az Isten. Nagyon meghatott az is, amit Einstein mondott, amikor átvette a Nobel-díjat: abban is a magasságos Isten véghetetlen tökéletességét látta. Arra gondoltam, ha egy ilyen racionális gondolkodó is így látja, akkor e mögött kell lennie valaminek. Nem régen konfirmáltam, és el kellett mondanom a kedvenc Bibliai történetemet, a kapernaumi százados történetét meséltem el. Amikor azt mondja a százados, hogy nem méltó arra, hogy Jézus a hajlékába menjen, hanem csak egy szót mondjon Jézus, a szolga úgy is meg fog gyógyulni. Megragadott, hogy Jézus elcsodálkozott azon, hogy ilyen hit létezik. Annyira megrendített, hogy maga az Isten, aki mindent tud, mindent előre lát, elcsodálkozik, hogy ilyen hit létezhet. Ez az igehely meghatározó volt a számomra. Nincs más út, csak az Isten útja.

Fekete Ágnes: Mondtad, hogy nehéz keresztyénnek lenni, újra és újra elbukik az ember. Mi a legnehezebb?

Osváth Zsolt: A leginkább abban érzem a csapdát, hogy elfáradhatunk. Három gyermek mellett, a munkánk mellett nem mindig sikerül úgy reagálni, ahogy kellene. Sokszor érzem, hogy összpontosítanom kell arra, hogy Istennel legyek, meg kell várni azt az alkalmat, amikor leülhet az ember elcsendesedni. Bedarálódunk, veszéllyé válik a megszokás, vasárnap templomba megyünk, ülünk az istentiszteleten, utána pedig hazarohanunk. Ez ellen csak akkor tehetünk, ha az ember nemet mond. Volt egy megrendítő élményem. Gyerektáborban voltunk, 5-kor keltünk és éjfélkor feküdtünk le, készen kellett állnunk a nap 24 órájában, mert a lelkészbarátunk, akivel voltunk, nagyon elfáradt. Abban a pillanatban, amikor mondta, hogy fáradt, és elkezdte volna sorolni, hogy miért, bejött egy gyermek, el kellett kísérnie őt. A beszélgetés abbamaradt. Több gyermeket nevelünk, küzdünk a mindennapi élet, mindennapi problémáival.

Fekete Ágnes: Sok a félbemaradt mondat.

Osváth Zsolt: Sok. Hogy legyen időnk a félbemaradt mondatokat befejezni, egymás felé fordulni, tanulni kell. Ezt nekünk is meg kellett tanulnunk. Ki kell mondani a mondatokat, erre kell figyelni! A kapcsolatunkban is így működött: voltak feladatok, amiket meg kellett oldani, meg is oldottuk őket, azonban az érzelmi része nem tisztázódott.

Fekete Ágnes: Mi segített át ezen a helyzeten?

Osváth Zsolt: Egyrészt eljutottunk egy olyan pontra, amiből két út ágazott el: vagy továbbmegyünk a házasságunkban, vagy kilépünk a házasságból. Eljutott a házasságunk oda, hogy érzelmileg kihűlt. Nem úgy reagáltunk erre, hogy falat húztunk a másik elé, hogy ne lássuk a másikat. Nem indultunk el két különböző irányba. Úgy döntöttünk, hogy ha valóban létezik is az a fal, akkor bontsuk le. A mi házasságunk keresztyén házasságként kötődött, így akartuk: amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza. Ezt gondoltuk, és mindketten eljutottunk oda, hogy ha nem is vagyunk büszkék arra, ami történt, de el tudjuk mondani másoknak, még egy keresztyén ifjúsági közösség előtt is. A keresztyén házasságban is vannak hibák, csak másképp reagálunk erre, mint mások. Nem a független magyar bíróságra ruházzuk a döntést, hanem mi döntjük el, hogy együtt maradunk, és együtt próbáljuk megtalálni a személyiségünkben azokat a hibákat, amik gátolják a kapcsolat Krisztus szerinti teljességét. Nagyon sokszor eszünkbe jut az esküvői igénk: Egymás terheit hordozzátok, és igy töltsétek be Krisztus törvényét. Látta az eskető lelkész, hogy itt erről lesz szó, hiszen mindketten erős, független gondolkodású személyiségek vagyunk. Nem hiszem, hogy szégyen lenne ezt bevallani: szakavatott segítőket választottunk.

Fekete Ágnes: Volt egy pont, amikor azt mondtátok, hogy segítségre van szükségetek.

Osváth Zsolt: Azt mondtuk, hogy mi magunktól nem tudjuk megoldani a helyzetet. Imádságra szükség volt, kellett, de önmagában nem nyújtott megoldást, ellenben voltak szakemberek, akik képesek voltak tanácsot adni. Lett is hatása. Nem volt könnyű. Mindenkinek a saját jellemével is szembe kellett néznie. Megpróbáltuk felfedezni azokat az értékeket, amiket a legelején nem láttunk. Az elképzeléseink is megváltoztak, az én elképzeléseimet legalább is átalakította, mert egy romantikus lányregény helyett a házasság azért egy komolyabb történet. Nem mondanám, hogy melodráma, de azért az sem létezik, hogy a házasságkötés után minden megoldódik, és boldogan élünk, míg meg nem halunk.

Osváth Kati: Amikor egy keresztyén csapatban egy fiú és egy lány a házasságról hall, nem hiszem, hogy hallják a rossz oldalait is. Azon túl, hogy a Bibliában is vannak gyönyörű, erre utaló szép mondatok, a házasság hétköznapjairól nem sok mindent sejtenek. Mi sem hallottunk róla. Egyszer csak ott álltunk olyan problémákkal, amiket nem tudtunk megoldani, és nem hogy közelebb kerültünk volna egymáshoz, egyre távolodtunk, és már mind a ketten azon gondolkodtunk, hogy vajon mi lesz ennek a folyamatnak vége. Úgy gondoltam, hogy keressünk más megoldást is a váláson kívül. Meg is próbáltuk, és sikerült, de nem volt egyszerű.

Fekete Ágnes: Gondolom te találtad ki, hogy menjetek el terápiára, mert ez általában a nőknek szokott eszébe jutni.

Osváth Kati: Igen, ezt a nők szokták felhozni, a férfiak viszont nem nagyon akarnak elmenni. Ez nálunk is így volt. Nem akarta kiteregetni az életét senkinek. Nem is mentünk el együtt senkihez, hanem ő eljárt ahhoz, akit ő ismert, én pedig körülményes módon, de eljutottam egy emberhez, akiben én is megbízhattam. Elsősorban szakmailag volt nehéz találni egy olyan valakit, akire rá mertem magam bízni. Már az is nehéz volt, hogy kitől kérdezzem meg, hogy tud-e valakit ajánlani, mert a kollégáktól nem nagyon akaródzott tudakozódnom. A barátokat is csak a legvégső esetben akartam beavatni, a szülőket pedig csak akkor, amikor már túl vagyunk rajta. Először azt gondoltam, hogy ebből egy párterápia lesz, egy idő után majd kérni fogja ez a szakember, hogy jöjjön el a férjem is. Mindenki arról van meggyőződve, hogy jól csinálja a dolgokat, és a másiknak kellene többet változnia. De nem lett belőle párterápia, hanem én dolgoztam ezzel a pszichológussal együtt, ami olyan változásokat indított el bennem, ami által elkezdett a párom is változni. Azáltal, hogy én elkezdtem változni és változtatni, változott és változtatott a másik fél is. Végül is nem volt szükség arra, hogy együtt menjünk el valakihez. Miután túljutottunk ezeken a dolgokon, megbeszéltük, hogy megpróbálunk tanulni az esetből. Egy erős kép élt bennem mindarról, ami nem jött be, nem sikerült. Ő igazából teljesen más ember, mint amilyet én elképzeltem magamnak. Ott kezdődtek a problémák, amikor elkezdtük ezeket a különbözőségeket egymástól számon kérni, meg voltunk sértődve, hogy a másik nem úgy működött, ahogy mi azt elképzeltük. Nehéz volt ebből a kerékvágásból kilépni. Meg kellett találni a másikban azt, ami jó, ami ő maga valójában.

Fekete Ágnes: Nagy dolog, ha sikerül kijönni egy gödörből.

Osváth Kati: Meggyőződésem, hogy nagyon sokan vannak ilyen gödörben. Azt találom nehéznek, álságos dolognak, hogy nálunk az az elterjedt nézet, hogy egy hivő embernek meg kell tudni oldania a problémáit Istennel, imádsággal; hisz az Istennel való kapcsolat mindenre ad megoldást. Ezzel akkor van probléma, amikor már kezd kicsúszni a lábunk alól a talaj, kezdjük elveszíteni a társunkat, a kötödésünket, akkor általában nem vagyunk Istennel olyan jó kapcsolatban. Ezt muszáj helyre rakni, és van olyan eset, amikor ehhez segítséget kell kérni. Az emberek sokszor elfedik a problémáikat, mert szégyellik. Emberi módon működünk, és a működésünk sokszor zsákutcákba vezet. Ha nem kérünk időben segítséget, amikor mi magunk már nem tudjuk megoldani a gondjainkat, akkor az szakadásokhoz vezethet. Sebeket ejt az ember közben a másikon, a gyerekekről nem is beszélve. Szóval ezek veszélyes dolgok.

Fekete Ágnes: A gyerekek mennyire érzékelték ezeket a változásokat?

Osváth Kati: Az az igazság, hogy én akkor nem tudtam rendesen foglalkozni velük. Nem figyeltem oda arra, hogy mennyire terheli meg őket ez az egész. Mechanikusan elláttuk őket. Azt remélem, hogy nem sok mindent vettek észre a dologból, de biztos vagyok benne, hogy a gyerekek mindent megéreznek, igy azt is tudták, hogy baj van a házasságunkban. Nyugodt, kiegyensúlyozott gyerekekké váltak.

Fekete Ágnes: Ahogy hallgatom a családokat: majdnem minden kapcsolatban vannak krízisek. Úgy tűnik, hogy ez elkerülhetetlen.

Osváth Zsolt: Amikor a terápiára jártam, mondta a vezető, hogy minden házasságban bekövetkezik ilyen krízis. Minden hetedik év nehéz. A keresztyénség rengeteget tud segíteni egy ilyen helyzetben. A felelősség sokkal erősebben él az emberben. Ott van három gyermek, akikért felelősek vagyunk, akiknek nem lenne jó, ha elválnánk. Beállunk azon számos ember közé, akik azt mondják, hogy a mai társadalom válságban van, ez egy súlyos probléma. Okosan bólogatunk, közben pedig rólunk is szól a történet. Válságban van a társadalom, súlyos probléma a házasságok szétesése, mi magunk is valljuk, de közben velünk is ez történik, és nem tudjuk mit tehetnénk. Ne intézzük el azzal, hogy ilyen a világ. Szeretem azt mondani, hogy nem. Egy régi filozófiai bölcsességet szeretnék idézni: ha zavar a világ, vigyázz, hogy te magad ne légy a világ.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Márk evangéliuma 7. részének 24. versétől, egy pogány asszony, akinek lányában tisztátalan lélek volt, Jézus lábaihoz borult. Kérte, hogy űzze ki lányából az ördögöt. Jézus pedig ezt mondta:
"…Engedd, hogy először a fiak kapjanak. Nem jó a fiak kenyerét elvenni, és a kutyácskáknak adni. Ő pedig így felelt: Igen Uram, de hiszen az ebek is esznek az asztal alatt a gyerekek morzsalékaiból."

Mitől család a család? Nehéz megválaszolni ezt az egyszerű kérdést. Közhelyek jutnak az eszünkbe. Ezt boncolgatva arra jutottam, talán úgy lehetne a legjobban összefoglalni, hogy a megmagyarázhatatlan szeretetkapcsolatok közössége. Az életünk során sok olyan szeretet-kapcsolatban élünk, aminek ha bevalljuk, ha nem, de tudjuk az okát. Valaki szimpatikus, ezért a barátunk, ezért szeretjük. A munkatársaktól a szomszédokig egy sor olyan kapcsolatunk van, aminek tudjuk az eredőjét. De a család az a hely, ahol az ember képes sokszorosát teljesíteni annak, amire egyébként képes lenne. Ahol akkor is szeretünk, amikor már semmi értelme nincs, vagy még nincs értelme. A kánaánita, pogány asszony a lányáért képes odaborulni Jézushoz, egy zsidó rabbihoz, pedig ezzel minden írott és íratlan szabályt áthágott, de a lányáért a legvégsőkig képes volt elmenni. Ezt jelenti egy családi kapcsolat. Isten úgy alkotta a világot, hogy belehelyezett egy tudatos közösségbe. Ebben a történetben ez a közösség a tanítványok közössége. Ők a fiak, akik jelképesen az asztalról esznek. Isten kiválasztása bennünket is odahív egy asztalhoz, mindannyian lehetünk fiak, akik Isten nagy lakomájában vendégeskedünk. De mindannyiunknak van egy asztal alatti világa. Egy olyan világ, amit jobbára az ösztönök irányítanak. Mert mindig hull le morzsa a legszebben evők asztaláról is, a legtisztább házba is besettenkedik egy egér vagy hangya. Jézus első mondata elutasítja az asszony kérését, aki a lenti világ számára kér áldást. Jézus tudatosan jár megváltói útján. Ő Izrael népét szeretné az atyai ház asztalához hívni. Mindenkire nem is lehet ideje 3 év alatt. Az ő dolga a fiak kenyere. Talán lehet így mondani mai helyzetünkben, az ő dolga az egyház. Az asszony pedig meggyőzi, hogy létezik egy másik világ. Oda csak morzsák hullnak, de ezek a morzsák bőven elegek az asztal alatti létben. Talán lehet így mondani, ez a szint, ez az élet a család. Ott vannak azok a kapcsolataink, amik nem tudatosak, nem a kiválasztás első rendjébe tartoznak. Mert minket egyesével nevünkön szólít Isten. Mi első renden külön személyként az övé vagyunk, és csak másod sorban vagyunk az embereké, földi hivatásunké. Ez a második sor az asztal alá hullott morzsák világa. Az asszony oda, a lánya betegségéhez kéri az áldást. Azonban az áldás csakis az asztalon keresztül érkezhet hozzá. Isten elhívása, a fiak világa elejtett morzsái jutnak neki és családjának. Ez neki elég. Nem hagyja annyiban, könyörög a Messiásnak azért, hogy a fenti, alaposan végiggondolt elhíváson túl, hadd kapjon ő is valamit. Jézus megáldja minden kapcsolatunkat. Tudatosan választott és ösztönös világunkat. Megáldja egyházunkat és családunkat. Ad enni a fiaknak és a kutyácskáknak is. Mindenkinek hite szerint. De a sorrend sosem változhat. Az asztalról hull a morzsa, és az asztal mindig fent, lesz a kutyácskák pedig lent. A fiak kenyeréből jut bőven, de a fiak az elsők. Isten elhívása tartja meg életünket, ebből kap a családunk, és nem fordítva. Ezt a kettős áldást adja meg nekünk Isten.
Ámen