2007-02-28

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Minden műsor után nagyon örülünk a kedves telefonálóknak. Azoknak is, akik rendszeresen, a legkülönfélébb okokból azt mondják, már megint politizáltak. Most kérem, ők figyeljenek. Kérdezzük meg együtt: amikor a parlamentben komolyan felmerül az a kérdés, hogy – például – ha egy 14 éves kislány elmegy egy születésnapi zsúrra, és ott pornográfiában vesz részt, ez ne minősüljön bűnténynek, akkor nekünk nem kell-e ehhez a kérdéshez hozzászólnunk. Nem kell-e nagyon komolyan részt vennünk abban a munkában, amely el akarja lehetetleníteni ezeket a hangokat. Most Tőkés Lászlót hallhatják ezekről a kérdésekről. Mint közismert, amennyiben 100 000 aláírást össze tud gyűjteni, indulhat az európai parlamenti választásokon.

Tőkés László: Ma ott tartunk, hogy noha egy nyelven, magyarul beszélünk, mégsem értjük egymást. Egyfajta "antipünkösdi" állapot részesei vagyunk.

Fekete Ágnes: Azt láthatjuk, hogy a politika tényleg eldurvult az utóbbi időben. A lobby-rendszer működik, a korrupció szinte intézményes kereteket ölt, ráadásul nem csak Magyarországon. Egy keresztyén ember, egy lelkész, egy püspök ebben a rendszerben hogyan tudja magát elképzelni?

Tőkés László: Nem hiszem, hogy csak a politika mocskos. Az egyház életében is voltak csúfos korszakok. Például a besúgó-rendszer az egyházban is kiépült. Én papgyerek vagyok, anyám elbeszéléseiből ismertem meg azoknak a lelkészeknek a galádságait, akik együttműködtek a hatalommal, a rendőrséggel, akik a lelkésztársukat árulták el. A bűn nem a politikai szereplők "kiváltsága". Nem az a megoldás, hogy kivonulunk a politikából, mert a politika mindent áthat. Az a feladatunk, hogy azt az isteni értékrendet bevigyük a politikába, amelyben bízunk, és amit képviselünk. Ilyen értelemben számomra soha nem volt kérdés az, hogy politizáljak-e vagy sem. Márton Áron nem politizált, amikor Groza Péternek levelet írt 1945-ben, számbavéve a magyar népet ért felháborító igazságtalanságokat, és kiállt értük. Természetes módon a szolgálatát végezte ezen a téren is.

Fekete Ágnes: Ez fontos üzenet lehet azok számára, akik most az apolitikus irányban akarják a hitüket, identitásukat megtalálni.

Tőkés László: Én őket is megértem, de hitbelileg gyávaságnak tartom, mert aki nem megy be a vízbe, az biztos, hogy nem fog megfulladni. De szerintem a megoldás nem az, hogy ne menjünk a vízbe, hanem sokkal inkább az, hogy tanuljunk meg úszni. Egy hívő embernek a világ minden területén lehetősége van arra, hogy a hitét megélje, gyakorolja. Úgy érzem, hogy a politikában az a nagy baj, hogy nincs elég hívő politikus, aki nem a hitet áldozza fel a politika oltárán, hanem a politikát szenteli meg a hite által.

Fekete Ágnes: Ez a terve?

Tőkés László: Én a hitemmel kapcsolatban nem programokban gondolkozom, mert a hitem működő erő. Nem a hajánál fogva ráncigálom elő a hitet, hanem vagy érvényesül, vagy nem érvényesül. A hitem arra vezet, hogy amikor Erdély számára létfontosságú, hogy legyen képviselete Európában, döntsek abban, hogy mi a fontosabb: hogy ne süssék rám azt a bélyeget, hogy politizálok, vagy fontosabb a jelenlétem, mint hívő keresztyén ember jelenléte Európában, ahol az alkotmányban még egy ráutalásos mellékmondat erejéig sem szólalhat meg a keresztyénség. Azt szeretném, hogy már a puszta megjelenésemmel úgy juttassam Istent az emberek, a politikusok eszébe, mint a kéményseprő az embereknek a kormos kéményüket.

Fekete Ágnes: Ez tényleg egy sajátságos helyzet lesz lelkészként.

Tőkés László: Miért ne lennék ott? Vannak orvosok, mérnökök, tanárok, jogászok, miért ne lehetne egy lelkipásztor? Kérdezték, hogy milyen programot állítok fel. Fel szoktam sorolni négy-öt fontosabb ügyet. Ezek között világias megfogalmazásban a keresztyén értékrendet, másfelől pedig azt a hitet, amit a szekularizált világban szükséges, hogy ne deffenzívába szorult egyházunk önigazoló stílusában képviseljünk, hanem az élő, ható, cselekvő hitet próbáljuk meg visszaállítani az őt megillető helyre.

Fekete Ágnes: Mit szeretnénk mi, amikor azt mondjuk, hogy a keresztyén gyökér nagyon fontos?

Tőkés László: A Duna Televízióban vetítik a Megtalált Európa című műsort. Európa elveszítette önmagát, elveszítette önazonosságát. Elég, ha megnézzük, hogy mi folyik a magyar Országgyűlésben: a gyermekpornográfiáról nyakkendős, miniszteri rangú emberek liberális javaslatokat terjesztenek elő. Hova jutottunk? Kik azok az emberek, akik tematizálják és mediatizálják a gyermekpornográfiát? Ugyanez a kérdés a droggal kapcsolatban. Abból, hogy vadházasságban születik-e több gyermek vagy normális családban, sok politikus messzemenő követeléseket von le: a szabad szerelemben nagyobb a szaporulat, mint a családban. Amikor ilyen tévútra jut hazánk, a politika, akkor meg kell hirdetnünk azt a programot, hogy hitben magára találjon Európa, észhez térjen a magyar politika, amely ahelyett, hogy népesedési problémák megoldásán fáradozna, inkább bezárja a gyermekkórházat. Egymillió ázsiait akar betelepíteni kies honunkba. A teljes önvesztés és önveszejtés állapotába jutottunk. Egyébként hasonló dolgokkal találkozunk Hollandiában és Németországban is. Ezek közös, európai gondok. A közös európai identitás nem hiszem, hogy a közös kereskedelmi vámunióban ragadható meg, hanem azokban az értékekben, amelyek kiállották az idő próbáját, amelyek Isten nélkül személytelen értékekké degradálódnának. Meg kell találnunk Istent. Persze nagyon nehéz politikusoknak azt mondani, hogy találják meg az Istent, mert elkacagják magukat, vagy megvonják a vállukat, de valamilyen módon lehet ezt hirdetni.

Fekete Ágnes: Vannak összefogó – igaz, hogy hamis eszmék mellett, de igenis összefogó – társaságok és politikai erők, és mellettük, vagy velük szemben nincs egységes csoport, hanem csak egy-egy magányos hős, aki nagyon karizmatikus, de egyedül áll. Az összefogás lenne a megoldás, de kivel fogjunk össze?

Tőkés László: Nem dicsekedhetünk ezen a téren, mert a jóakaratú vagy jóhiszemű emberek is nehezen tudnak összefogni. A megosztásnak olyan technikái alakultak ki a XX. században, amelyek 1989 óta is kifejtik károsító hatásukat. Sokszor azt sem tudom megítélni, hogy a vetélytársam vagy az ellenfelem a hibás azért, mert nem tud összefogni velem, vagy az a kívülálló hatalom, ami mindenhova beépíti a viszályt. Kolozsváron a Szent Mihály templomban az autonómiára, az önrendelkezésre és a nemzet ügyének szolgálatára hűséget esküvő politikai osztály egységének a szétforgácsolódása a szemünk előtt ment végbe. Nyilván a mi gyarlóságaink is belejátszanak, de véleményem szerint egy olyan gépezet áll mögötte, amely irányította a kisebbségi magyarságunk meghasonlását.

Fekete Ágnes: Mi az egység iránya?

Tőkés László: Értékelvű egységről van szó. Azt próbálom képviselni, hogy nem pártegységre, hanem nemzeti egységre, hitbeli egységre van szükség.

Fekete Ágnes: Aki a kérdés iránt érdeklődik, hívja a 06-20-3211264-es számot.

Fekete Ágnes: Nagyon sok derék ember van. Most a nemrég elhunyt Juhász Nagy Sándorról lesz szó, aki egy híres debreceni családból származott. Hihetetlen nagy tehetség volt: orvostudós. Mivel mindig megmondta a véleményét, nem vitte annyira, mint társai. Bertók Lórántot hallják, aki kutatótársa volt.

Bertók Lóránt: Nekem Juhász Nagy Sándor 66 éve a barátom volt. Elvittek minket az iskolába beiratkozni, és a tanító azt mondta, hogy üljünk egymás mellé. 12 évig ültünk egymás mellett.

Fekete Ágnes: Melyik iskolába jártak?

Bertók Lóránt: Debrecenben a református elemi iskolába jártunk. Ennyi idő alatt egyszer sem vesztünk össze. A halála előtt egy héttel azt mondta nekem viccesen: Lóri, sose vesztünk össze eddig, vesszünk már össze, nem sok időnk maradt hátra. Hallatlanul jó humora volt és ritka tehetsége. A magyar emberben ritkán van meg a tehetség és a szorgalom kettőse. Mindig azt mondtam, hogy mesterségesen svábosítom magam, hogy szorgalmasabb legyek, de Sanyiban megvolt az, hogy mindent pontosan tudott. Nagyon olvasott fiú volt. 16 éves korában tartott egy előadást azon a történelmi szakkörön, amit együtt alapítottunk. A marxizmus alapjait bírálta, nagyon jól csinálta. A középiskolában is átlagon felül teljesített. Egyedül verekedni nem tudott, igaz nem is sűrűn verekedett, de ha felmérgesítették, akkor olyan volt, mint a cséphadaró. Amikor betegen feküdt és meglátogattam, elmondtuk a Toldit együtt, felváltva a versszakokat. A Toldi estéjénél hagytuk abba. Nem sokkal később meghalt. Unta már ezt az állapotot. Megjelent róla egy könyv, nem tudom, hogy ismeri-e. Mindjárt megmutatom. Ezt még megélte.

Fekete Ágnes: A könyv címe: Apáink jönnek velünk szembe. Ő egy nagy református családból származott, ugye?

Bertók Lóránt: Az édesapja a Károlyi-kormány alatt volt igazságügy miniszter. Demokrata volt, bár nem a mai értelemben vett baloldali. A Tiszántúli Református Egyházkerület főgondnoka is volt. A kormány megalakulása után őt javasolták az Országgyűlés elnökének, de a kommunisták nem engedték, mert túlságosan demokratának tartották. Az orvosi egyetem előtti teret nevezték el róla, de aztán a Rákosi-éra alatt lefestették a táblákat, és ezeket az embereket, akik a magyar baloldalhoz tartoztak, mind kipusztították. Juhász Nagy Sándor gyerekkora óta demokrata volt, a szó jobbik értelmében, nem a mai értelemben. Nem szeretett kivételeket tenni, embereket megkülönböztetni származásuk vagy vallásuk alapján, hanem az értékük alapján tett különbséget az emberek között. Az alapgondolat az volt, hogy először magyarok vagyunk, ebben az országban élünk, ezért az országért teszünk valamit. Ő is kint volt Amerikában, neki is felajánlották, hogy maradjon ott, nekem is, de itt születtünk és itt akartunk élni. Ő is ugyanezt vallotta, ezért az országért akartunk valamit tenni. Igyekeztünk. De ő is abba a csapatba tartozott, amit az előző rendszer sem és az új rendszer sem akart teljes mértékben elfogadni. Szókimondó ember volt, és amit gondolt, azt ki is mondta. Ez nem tetszik azoknak az embereknek, akik csapatokba szerveződnek, mert az ő érdekük más. Népköztársasági gyűrűvel végzett, mert végig kitűnő volt.

Fekete Ágnes: Az orvosi egyetemre járt?

Bertók Lóránt: Igen, és miután elvégezte, tanársegéd lett az élettani intézetben. Amikor elhunyt a tanszékvezető professzor, akkor elbizonytalanodott a helyzet, és eljött Budapestre. Az érsebészeten jött létre egy kísérleti részleg, ami tulajdonképpen már régebben is megvolt, de ő felújította. Nagyon sokat dolgozott. A koszorúér-rendszerrel foglalkozott, és munkájának nagy gyakorlati haszna volt: ki tudták védeni a műtét alatti halálozást. Dolgozott nála Papp Lajos is. Termékeny intézet volt. Emellett ő lett a Széchenyi Professzori Bizottság elnöke, miután felkérték. Igyekezett a legtisztábban munkálkodni. Kevés ilyen ember volt, manapság meg, amikor mindent a pénz irányít, még ritkább. Elvei voltak, amelyeket semmi pénzért nem volt hajlandó feláldozni. Puritán volt.

Fekete Ágnes: Ez az a református gyökér, ami benne volt.

Bertók Lóránt: Hangsúlyozta is, hogy a protestáns szemléletmód, a festetlen templom, és minden, ami ezekhez hozzátartozik már gyerekkorunktól kezdve bennünk élt. Ez persze nem segíti elő a mai világban való érvényesülést. Nem tudom, hogy mi lesz az unokáimmal, ha Így nevelem őket? Juhász Nagy Sándor tudományszervezési tevékenysége is kiemelkedő volt. Tisztességes volt, s ehhez mindig próbálta magát tartani. Támogatta a fiatalokat. Odavette őket magához, és derék embereket nevelt belőlük. Az volt a bánata, hogy a mai gyerekekben nincs meg az "újat felfedezni" akarás. Bejött az amerikai gépesített tudomány, és ennek a hatásait nagyon nehéz kiszűrni. Az eredeti gondolatot nem veszi figyelembe a tudomány. A magyarság pedig ebben erős. A mai kor lesepri az új gondolatot az asztalról, nem lehet közölni. Korábban el lehetett küldeni tanulmányokat pl. a "Nature" folyóirathoz, és leközölték. Manapság ezzel már hiába próbálkozik valaki. Olyan csapatok alakultak ki, amelyek féltékenyen őrzik a dolgaikat, és egyébként pedig lopnak. Ő elindított egy sorozatot, aminek 15 kötete jelent meg eddig. Azoknak az embereknek az életművét mutatják be, akiket a hivatalos elismerés nem mindig ért el. Mindketten eljutottunk addig a szintig, ameddig lehetett, amíg a saját erőnk engedte. A Magyar Tudományos Akadémia nem fogadta be őt úgy, ahogy kellett volna.

Fekete Ágnes: Ezzel a tehetséggel, de egy másik múlttal és neveltetéssel minimum akadémikus lehetett volna?

Bertók Lóránt: Ha mindig azt mondta volna, amit vártak tőle, akkor akármi is lehetett volna. De ő nem azt mondta, hanem azt, amit ő gondolt. A független gondolkodás szintén a protestáns identitás jellemzője. Nézzük meg, hogy kik maradtak Magyarországon reformátusok: azok, akik 500 éven át nem tudták megszokni a római egyház rendszerét. Én lovas ember vagyok, és tudom, hogy ha a csikókat bezárják egy karámba hosszú időre, akkor miután kiengedik őket, addig rohannak, amíg össze nem esnek. A szabadságvágy sokkal nagyobb bennük. Mindig is protestáló, ellenálló ember volt. A beszédében, fordulataiban is megmaradt annak a debreceni embernek, aki volt. Régi típusú tudós volt: a tudós olyan ember, aki egész életében szépen játszik, és ebből a játékból néha haszon lesz. A tudomány régen kivételes emberek játéka volt. Ma ipar. Őt nem tudták begyűrni oda, ahova ma a tudomány begyűri az embereket. Debrecenben megpályázta az egyik tanszéket, de nem kapta meg, mert nem tartozott egyik csapathoz sem. Mindenki tudta, hogy ha Sanyihoz megy, ő azt fogja elmondani, amit igaznak tart. A magyarság ereje az agyvelejében van. Sajnos ezt nagyon kevésre értékelik egyesek. Sokkal nagyobb teret kellett volna neki adni, mert akkor többet alkothatott volna.

Fekete Ágnes: Ma, a hónap utolsó szerdáján egy istentiszteletre látogatunk el, a Károli Gáspár Református Egyetem Ráday utcai dísztermébe.
A teológusokhoz Dr. Szűcs Ferenc, az egyetem rektora szólt a 24. zsoltár alapján:
"Az Úré a Föld, és annak teljessége!"

Dr. Szűcs Ferenc: Talán többen is ismerik az amerikai reformátusok 1986-ban elfogadott hitvallását, amelyet Sárospatakon le is fordítottak magyarra, és ki is adták néhány évvel ezelőtt. Ennek a hitvallásnak az a címe: A mi világunk Istené. "Olyan világban élünk, amin egyesek uralkodni akarnak, míg mások aggódva szemlélik alakulását. Mi, akik Jézus Krisztus követői vagyunk, örvendezéssel és bizakodva jelentjük ki: a világunk Istené." Ha ez a hitvallás modernnek tartja magát, akkor azt mondhatjuk, hogy a 24. zsoltár is mai, amikor azt mondja, hogy az Úré a föld. A föld itt nem csak Izrael földjét jelenti, mint általában, hanem az egész földkerekséget, rajta az egész emberiséggel. Mondhatnánk azt is, hogy globális ez a zsoltár, mert az egész Glóbuszról beszél. Nyugodtan mondhatjuk, hogy globális szemlélete annak van, aki az egész Földet, az egész emberi történelmet úgy látja, hogy az valakinek a tulajdona. Nem a mienk, csak kölcsönkaptuk művelésre és megőrzésre, de a gazda, a tulajdonos Isten maradt. Erről a szép, de megsebzett bolygóról, amit olyan sokan uralni, kizsákmányolni akarnak, mások pedig aggódva figyelik a sorsát, mi örvendezéssel azt jelentjük ki, hogy Isten tulajdona. Neki ezt nem kell visszaszerezni, hiszen soha nem vette ki senki a kezéből. Amikor Jézus Krisztus megérkezik, akkor nemcsak az övéi közé jön, hanem a saját tulajdonába jön. Még akkor is így van ez, ha a világ tele van gonosz és szerződésszegő munkásokkal, ahogy az egyik példázat mondja. Ők azt hiszik magukról, hogy ők a tulajdonosok, és úgy is bánnak a gazdával. Ez a nagy váltás a bűneset után: az ember azt gondolja, hogy övé lett minden, az élete, a világ, ő irányít mindent, és nem érti, hogy miért avatkozik ebbe bele az, aki állandóan jön, és arra emlékeztet minket, hogy az Úré a föld. Az volna a legtermészetesebb válasz, ha a Föld az Égnek azt mondaná: én a tiéd vagyok. Így akar megszólítani bennünket ma is: te nem a magadé vagy.

Ki hát a dicsőség királya? Nem egy hódító hatalom. Vannak ilyenek a világon: azt akarják megszerezni, ami nem az övék. Az a dicsőség királya, aki úgy jön az övéi közé, hogy tisztázni akarja a tulajdoni viszonyokat.

Ki a dicsőség királya? Ezt azért kell megkérdezni, mert ettől megváltozik a szemléletünk a világról, az életünkről, magunkról, egyszóval: mindenről. Mert onnantól kezdve nem azt kérdezzük, hogy hol van Isten helye, hol kellene neki helyet szorítani ezen a földön, hanem azt kérdezzük, hogy hol van ez a Föld. Erre a kérdésre az a válasz: az Isten tenyerén, és jól van rögzítve. Gondoljuk végig, hogy az ókori ember, amikor elképzelte a világát, és a tengeren úszó lapos, tányérszerű földre gondolt. Lehetett olyan érzése, mint annak az embernek, aki a tengeren a csónakban ül és érzi a bizonytalanságot. Nem egy abszolút biztos talaj az. Mi inkább egy űrhajónak gondoljuk a földet, ami a roppant, jeges űrben száguld. A két szemlélet között sok hasonlóság van, mert mind a kettő hajónak látja ezt a Földet. Éppen akkor, amikor ez a hajó kibillen az egyensúlyi helyzetből, van szükség arra, hogy bizalommal és örömmel mondjuk ki: ez a világ Istené. És amikor az egyház hajója kibillen az egyensúlyból, akkor kell határozottan azt mondanunk, hogy azért királyi nemzet, noha kicsiny, mert a királyok Királyához tartozik.

Luther Márton állítólag egy fárasztó nap után kinézett az ablakon a wittenbergi éjszakába és ezt a kérdést tette fel: "Uram, kié ez a világ, az enyém vagy a tied?" Aztán visszanézett az asztalára, ahol az egyház sok problémája feküdt, és azt kérdezte: "Uram Jézus, kié ez az egyház, az enyém vagy a tied? Ha a tied, akkor vigyázz rá, én megyek lefeküdni." Azért kedves számomra ez az anekdota, mert megtanít arra, hogy időnként ki kellene tenni a kezünkből azt, ami nem a miénk. És amikor annyi szorongással nézünk bele mi is a magyar éjszakába, és kérdezzük, hogy kié ez az ország, ez az egyház, akkor meg kellene tanulni beletenni abba a kézbe, amelyik a legjobb, és amelyikből tulajdonképpen soha nem vette ki senki.

Ha a tied, vigyázz rá! Ez nem könnyelműség, nem azt jelenti, hogy nem törődök vele, hanem azt jelenti, hogy tudom, hogy nem én tartom meg. Engem is ez a kéz tart meg, másokkal együtt. Az egyik lelkészkörben, ahol szolgáltam, volt egy nyugdíjas lelkész, aki mindig kijavított bennünket, amikor azt mondtuk: az én gyülekezetem. Azt mondta, hogy az nem a mi gyülekezetünk, hanem Istené.

A zsoltáros felnéz a földről a templomhegyre. Arra a hegyre, ahol ott az a szikla, amelyen Ábrahám fel akarta áldozni fiát. A belépőket már akkor is papok vizsgálták. Legalább olyan komoly vizsgálat volt ez, mint ma, amikor az iszlám rendőrei vizsgálják át a táskákat és a zsebeket, idegen szent könyveket keresve. A templomőrség már akkor is szigorúan vizsgálta, hogy ki az, aki rituálisan felmehet az Úr szent hegyére. Volt azonban olyan, amit nem tudtak megvizsgálni: azt, hogy kinek mi van a szívében, milyen indulatok dúlnak benne. Ezért a zsoltáros egy szigorúbb vizsgálatot rendel el. Gyökössy Endre kedvenc képe volt, hogy a lelkészeknek is úgy kellene bemosakodniuk, mint a sebészeknek, hogy ne vigye be a saját tisztátalanságát, fertőző bacilusait az igehirdetésbe vagy a lelkigondozásba. Ezért kell feltennünk a kérdést: ki mehet fel, ki léphet be.

Végül arról szól ez a zsoltár, hogy a Dicsőség Királya jön, de kiderül, hogy a kapuk alacsonyak és szűkek. A szent hely bejárata nem elég tágas, mert a Dicsőség Királya sokkal nagyobb, hatalmasabb. Fel kellene bontani a felső kapufélfát, hogy bemehessen rajta a dicső Király. A dicső Király érkezése mindig bontással, átalakítással jár. Úgy jön a dicső Király, hogy be kell látni: alkalmatlanok a bejáratok. Sokkal szerényebbre van szabva, mint amilyen egy hatalmas király mérete volna. Ez a költői kép ez, a jeruzsálemi templom épületére alkalmazott kép, de nyilvánvalóan alkalmazhatjuk egészen konkrétan magunkra is, mert nagyon sok református templom bejárata is szűkre van szabva. Nem csak a hívek nem férnek be néha, hanem még az Úristen sem. Sokkal kisebb, alacsonyabb "Isten" méretéhez van méretezve, és ezen az alacsony keresztmetszeten nem fér át. Ezért kellene megtanulnunk a középkori skolasztikusok híres mondatát: Az Isten mindig nagyobb, mint amilyennek elképzeled. Nagyobb, mint amilyet a dogmatikában megtanultál, nagyobb, mint amit egyáltalán el tudsz képzelni, sokkal nagyobb. És Krisztus nagyobb, mint az egyháza. Hála legyen Istennek azért, hogy nagyobb. Át tudja fogni az egész földet.

És itt kiderül testvéreim, hogy nem elég csak kinyitni az ajtókat, hanem ki kell tágítani a bejáratokat, fel kell emelkedniük a kapuknak. Különös módon sokkal nagyobbat, különlegesebbet vártak annál, mint aki szamárháton jött Betfagé felől Jeruzsálembe. Talán fordítva is ki kellett volna tágítani az ajtókat, lefelé, az önmagát megüresítő Isten felé. Azért fontos ez, mert akinek a kapuján ő nem fér be, az soha nem találkozik vele. Az az ajtón kívül maradó Istennel találkozik csak.

Ti, kapuk emelkedjetek! Csak a felemelkedő kapuk számára lehet Isten még nagyobb, mint eddig volt. A dicsőség Királya be akar térni hozzánk.
Ámen