2007-05-30

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Pünkösd ünnepét egy kedves kis baranyai faluban töltöttük, Fekeden. Az én igen mozgékony gyerekeim is ott voltak, amikor a helyi játszótér hintája leszakadt. Arra járt a polgármester. Röstelkedtünk egyfolytában, mire ő azt mondta, semmi baj, egy nyolcas csavar kell. Hazament, hozott egyet és együtt megszereltük a hintát. Nagyon megörültem, mert mindenütt bábeli zűrzavarokat, már-már lét alatti, kard ki kard szemléletet és nemtörődömséget látunk. Vagyis példám szerint mégsem mindenütt, csak sok helyen. Pünkösd ünnepe éppen annak a jele, hogy lehetséges ezen a földön a nagyon különböző embereket és népeket egy ügyben megszólítani. Isten Lelkének a csodája volt, hogy akkor a pártusok, a médek, az elámiták és a sok kisázsiai nép egy akaratra jutott.

Ezt a történetet szeretnénk ma sokféleképpen körbejárni. Először a nyelvek, embercsoportok elszigetelődéséről hallunk szomorú tapasztalatot. Varga Domokos György mondja el, hogyan határozta el, hogy abbahagyja a politikai újságírást. Azt értette meg, hogy ezen a nyelven nem lehet ma Magyarországon embereket megszólítani. Mert mindent félre lehet érteni. Legutóbbi adásunk után az egyik telefonálónk sérelmezte, hogy az áhítatban az egyik pártot szidtam. Hogy miből hallotta ezt ki, nem tudom. Talán van olyan helyzet, amikor nincs lehetőség a nagy megegyezésre, egy másik beszélgetési szinten kell egymásra találnunk. A Fityfiritty mese szerzője ezt az utat keresi.

Varga Domokos: Akik egy táborhoz tartoznak, azok jól elvannak egymással. De ezzel messzire nem lehet jutni. Arra lenne szükség, hogy a táborokon túl, azok felett, legyen egy közös akarat, eltökéltség. Egyelőre ezek kioltják egymást. Egymás ellenében használják a szót, az Igét. A túloldalt, a másik tábort én a legpontosabban az antinacionalista kifejezéssel tudom meghatározni. Találkoztam néhány nagyon becsületes, tisztességes emberrel ebből a táborból, és ez döbbentett rá arra, hogy nekem a politika hadszínterén jelenleg nincs teendőm. Nagyon sokan vannak, akik a túloldalról megvilágosodtak, gyönyörű példái ők annak, hogy az igazságot szerető ember számára, akármilyen kötődéssel is rendelkezik, az igazság a legfontosabb. Ők eljutottak odáig, hogy ma sokkal nagyobb veszedelem a demokráciára és a közös életre nézve az, ami az országban folyik, mint a szélsőjobboldali, nyilas mozgalom megerősödésének veszélye. Azért is bántó az ilyen okoskodás, mert ha azt néznék meg, hogy ki milyen mértékben tette tönkre ezt az országot, kótyavetyélte el a nemzet közös vagyonát, akkor körvonalazódna az igazi veszélyforrás. Ezt hiába mondom el, akár nyugodt hangon, akár ingerülten a másik tábor becsületeseinek, nem hisznek el belőle egy szót sem. Ők egy démonnal kelnek, és démonnal fekszenek. Ez azt jelenti, hogy a demokrácia ellenségeinek mindent megbocsátanak.

Fekete Ágnes: Ez óhatatlanul indulatokat gerjeszt, az indulatok pedig még jobban gerjesztik azt, hogy mindenki a maga igazát hajtogassa.

Varga Domokos: Így van. Viszont indulat bennem már nincs, csak az a felismerés, hogy teljesen felesleges ezeket a dolgokat ilyen sokszor elismételni. Azok, akikre áldozatokként hivatkoznak, ma már igazából balekok, és felhasználják őket arra, hogy mint az őrző-védő kft. munkatársai, körbevetessék magukat velük. Ezek az emberek nem szívesen teszik ki magukat annak, hogy politikai vita középpontjába kerüljenek, mert valóban széplelkűek. Ha nem értek velük szót a politika nyelvén, akkor valamilyen más nyelven, más szférában, más dimenzióban kell megkeresni őket. Úgy látom, mintha a meseíráshoz valamennyire értenék. Nem akarok álszerény lenni, pont azokból a dicséretekből következtettem erre, amelyeket a túlsó oldalról kaptam.

Ez is azt mutatja, hogy megvan bennük is a tisztesség. Elküldtem sokaknak a mese első fejezetét azzal, hogy ha tetszik, elküldöm a többit is. Mindenki azt mondta, hogy nagyon tetszik neki, küldhetem a többit is.

Mihelyst a mese világával, szépségével, gyengédségével közelítek hozzájuk, ahol nincsenek olyan szavak, amelyek dühöt, indulatot, keserűséget, félelmet váltanak ki, le tudunk ülni úgymond a "közös tűz köré": tudunk találkozni, szót értünk egymással, dicsérjük egymást. A megkereséssel nyitottam feléjük, ők pedig ugyanígy reagáltak. Az is elképzelhető, hogy ez a mostani kurzus eltart 1-1,5 évig még, de elképzelhető egy gyors, forradalmi változás vagy lassú változás, de az mindenesetre igaz, hogy amikor elkezdődik a megnyugvás és visszarendeződés, akkor – ha belül ugyanazok maradunk, egy idő után minden ugyanoda jut vissza. Ezért nem mindegy, hogy sikerül-e ezeket az embereket megnyerni vagy sem. Ők – még egyszer mondom – tisztességesek, és védik a mostani kurzust egy démonnal, egy képzelettel szemben.

Nem is éreznék esélyt arra, hogy ebben a pici mesevilágban bármit tenni tudnék a politika világához képest. Az egyik világ harsány, a másik pedig egy szűkebb, kevesebb érdeklődésre számot tartó világ. Ha az embernek sikerül valami olyat csinálnia, letennie az asztalra, amely előtt a túloldal tisztességesei meghajolnak, akkor ennek a hatása elkezd sokszorozódni.

Az a tapasztalatom, hogy sokkal többen vannak a rendes, tisztességes, jólelkű emberek, mint az alávaló, álnok, eleve pusztítani akaró embertípus. Ezért van esélye a jó szándékú politikusoknak is, mert végül mégiscsak jobbítani tudják a társadalmat, ha valami hasonlónak fognak neki. Ha van türelmük, szívósságuk, eltökéltségük, akkor fel fogják ismerni, hogy ezek az emberek nem rosszindulatból mondanak és akarnak rosszat, hanem vagy tévedésből, vagy mert nehéz belátniuk azt, hogy rosszul gondolkodtak az elmúlt évtizedekben, vagy valami más miatt, de a lényeg mégis csak az, hogy van esély jobbítani. Az embert örömmel tölti el, ha próbálkozhat.

Fekete Ágnes: Meggyőzhetőek, csak egy másik nyelven, ha jól értem.

Varga Domokos: Egy másik nyelven és abban az esetben, ha igazolni tudja ez az illető, hogy érdemes figyelni rá, hogy hitelesen beszéli ezt a nyelvet. Nem elég az, hogy bennem jóhiszeműség van. A másik meggyőzésére csak akkor van esélyem, ha el tudom vele hitetni, hogy érdemes figyelni rám. Mondjuk úgy, hogy az egyik tábor meg akarja győzni a másik tábort, akkor ehhez nem elég, hogy neki nagyon igaza legyen. Ehhez neki felkészültnek, jónak kell lennie, mert ez által tud annyira hitelessé válni, hogy a másiknak a bezárkózása megszűnjék. Azt hiszem, hogy ez a Fityfiritty ilyesmi lehet.

Fekete Ágnes: Ha jól értem, a címből az következik, hogy ez nem egy távoli mese, hanem egy nagyon is mai.

Varga Domokos: A budakeszi út ad ennek színteret. A gyermekfőszereplőnek, egy 4 éves kisfiúnak, szüksége van arra, amire a világunknak is szüksége van, hogy örömmel töltse el a jócselekedet. A kisfiú nem szeret óvodába járni, a történet azonban úgy alakul, hogy mégis elmenne az óvodába csak azért, hogy onnan megszökhessen és egy kutyát vihessen egy hajléktalannak. Azért akar kutyát vinni neki, mert az édesapjától hallotta, hogy olyan egy hajléktalan, hogy se kutyája, se macskája. A történetnek az ad aktualitást, hogy az Árpád-házi hercegnő, Szent Erzsébet, aki éppen 800 évvel ezelőtt született, hasonlóan viszonyult a társadalom akkori hajléktalanjaihoz

Fekete Ágnes: A mese a régi rendszerben is egy érdekes menekülési útvonalnak számított. Számos író nem jelentethetett meg felnőtt irodalmat, csak ifjúsági könyveket.

Varga Domokos: Igen. Úgy is fel lehet fogni, hogy az ember egy új utat, egy jó utat választ, a rossz helyről menekül a jó irányba. A mesének pont az a lényege, hogy nem akar senki ellen szólni. Éppen a napi hadakozásból emel ki bennünket. Ez a könyv arról szól, hogy egyáltalán nem jelenti ez a felgyorsult világ, hogy nekünk el kell veszítenünk a fonalat.

Nagyon sokan tettek azért, hogy a sokszor elátkozott nemzeti érzelműek, a magyar közösségi érzésűek úgy érezzék, hogy maradiak és rosszat akarnak a világnak. Most eljutottunk oda, hogy a különböző táborokban lévők elkezdhetnek másról beszélni. Érdemes ezzel kísérletezni. A mindennapi dolgokban jelöljék ki a közös célt, a közös törekvések irányát, és akkor gyerünk.

Fekete Ágnes: Az, hogy az édesapja is a gyermekek világában élt, és ön is, ez egy családi tradíciónak köszönhető?

Varga Domokos: Édesapám, Varga Domokos írta a Kutyafülűeket, amelyet az jellemzett, hogy a család dolgairól a lehető legtermészetesebben szólt. Természetessége folytán vált számomra is járható úttá, lehetőséggé. Úgy igaz, hogy mégiscsak egy kitalált történetből alakult. Valahol ebben benne van az egész élet lényege, hogy képesek vagyunk egy igaz kitalált történetet írni.. Éppen itt mutatkozik meg igazán az ember képessége: az anyagi világ biztosan a szellemi világ teremtménye. Az anyagi létnek viszont éppen nem az a lényege, hogy a lelkünk nemesedjék tőle.

Fekete Ágnes: A hit is egy olyan "nyelv", ami összeköt egészen különböző embereket.

Varga Domokos: Én 1952-ben születtem, ez a dátum elég beszédes. Ma rendszeresen járok templomba. Ott is leginkább a csöndet, a zenét, Iván nagylelkű prédikációit szeretem. Számomra ez a fajta hit az igazán fontos. Az a hit, amelyik azt mondja, hogy ha a jóságban, a tiszteletben, a becsületben hiszel, akkor tudsz emelkedni, ha mások is veled emelkednek. Az életnek több értelme van annál, mint magunknak kapargatni a gesztenyét. Bizonyos, hogy mögöttünk vagy felettünk olyan rendező erőnek kell lennie, amely azzal bizonyítja létét, hogy amikor valaki alkot, akkor nem lehet tudni, hogy honnan, de jön a gondolat. Ha kellően türelmes az ember, mindig elér arra az útra, amire szüksége van ahhoz, hogy élhessen, gondolkodhasson, akár az embertársai javára is. Nem büntet, hanem segít. Nem vagyok vallásos, mégis az az állandó érzésem, hogy Isten tenyerén ülök. Egyre inkább érzem, hogy azok az igazán értékes dolgok, amelyekért tenni kell, amelyekért meg kell küzdeni.

Fekete Ágnes: Mit jelent az, hogy nem vallásos? Engem nagyon foglalkoztat az, hogy az emberekben van egy ösztönös védekezés: hiszek, de nem vagyok vallásos.

Varga Domokos: Ez nem védekezés, csak nem akarok úgy csinálni, mintha egy jó gyerek lennék, még Istent is úgy hiszem, ahogy a templomban hiszik. Azt szoktam mondani, hogy érzem Istent. Szükségem van arra, hogy azt érezzem, hogy soha nem lépek többet, mint amire a tapasztalataim megtanítottak. Ez a magam hitelessége szempontjából fontos: nem azért érzem, mert valaki sugallja. Amikor leírok valamit, néha úgy érzem, mintha nem is belőlem jött volna.

Fekete Ágnes: Tehát, amikor azt mondjuk, hogy vallásosak vagyunk, akkor megragadhatóvá tettünk valamit, ami nem az?

Varga Domokos: Ez kétségtelen, hiszen semmi sem teljesen megismerhető. Ugyanis abban a pillanatban, amikor teljesen megismerhető lehetne, tehát ha valaki eljutna arra a felismerésre, hogy tulajdonképpen hogyan működik ez az egész, azzal véget is érne az élet. Az az élet, amit itt mi élünk, szükségképpen csak úgy működhet, hogy rengeteg minden rejtve marad. Ezért nem mondok biztos szavakat ebben, mert nem tudok.

Zene

Fekete Ágnes: Benkei Ildikót innen a rádióból ismerhetik, de talán kevesen tudják, hogy református, és hite értelmében igyekszik a Vasárnapi Iskola – az általa létrehozott alapítvány – szellemében határon túli gyermekeket segíteni.

Benkei Ildikó: Úgy kezdődött, hogy kisfiam tanító nénije elszegődött Böjthe atya szolgálatába. Amikor hazajött, előadást tartott a munkájáról. Olyan megindító volt, ahogyan a székelység sorsát ecsetelte, hogy azt mondtam: eddig nem tudtam erről, nem kellett tennem semmit, de most, hogy tudok róla, nem tehetek úgy, mintha nem tudnék. Azon gondolkodtam, és erről vele is beszéltem, hogy milyen formában segíthetünk. Eszembe jutott, hogy a pedagógusok csak hét végén kérhetőek meg bármilyen feladatra, amikor nem tanítanak: csak szombaton délután és vasárnap délelőtt tudnak a gyerekekkel foglalkozni.

A Partiumban nagyobb szükség van ránk, mert nehéz szórványhelyzetben élni. Kerestem kapcsolatokat a határ innenső oldalán, nagyon elszánt, nagyon lelkes, nagy felkészültségű pedagógusokat, akik még azt is vállalják, hogy havonta egyszer-kétszer elmennek szombaton, és foglalkoznak a gyerekekkel A másik oldal szervezésében pedig mindenütt a református lelkészek segítettek nekünk. Tanító már mindenütt van, a lelkészek pedig még működnek többnyire. Helyet tudnak adni nekünk.

Van egy alap-tanmenetünk. Ebben célként az szerepel, hogy a magyar irodalmat és történelmet ismertetjük meg a gyerekekkel, irodalmi művek segítségével. Ez az alap. Hogy erről merre felé mennek el, az a pedagógusokra van bízva. Legutóbb, anyák napjára üdvözlőlapokat, március 15-re kokárdát készítettek.

Fekete Ágnes: Hány tanár vesz részt ebben a szolgálatban?

Benkei Ildikó: Két tucat körül vagyunk, és esetenként nem pedagógusok is csatlakoznak hozzánk. Volt, hogy az intenzív osztályról egy szaknővér jött velünk, vagy a múltkor egy fotóst tudtunk magunkkal vinni.

Fekete Ágnes: Azért Vasárnapi Iskola, mert hétvégén kerül sor az iskolára?

Benkei Ildikó: Így van. Felekezeti hovatartozástól függetlenül működünk. A felekezeti hovatartozás azért érdekes, mert az ember hívőként talán jobban érzi, ha szükség van rá, és ha segítenie kell, akkor ez kötelezettsége. Akkor is segítsen, ha nincs ideje, ha nem fér bele az életébe. Helyet kell készíteni ennek.

Kőröstárkányban 1919. áprilisában, egy nagyszombati napon, a falu jelentős részét lemészárolták. Ha jól emlékszem 90 embert. Hosszú évtizedekig gondolni sem mertek arra, hogy ennek emlékművet állítsanak. Jött egy lelkes, elszánt lelkész, aki azt mondta, hogy ezek az áldozatok megérdemlik, hogy emlékművük legyen. Kérdezték a gyülekezeti tagok, hogy nem lesz-e ebből bajuk. Nem lett bajuk, és az emlékmű is áll. Én abban szeretném segíteni őket, hogy lássák, hogy a magyarságuk megőrzésében nincsenek magukra hagyva. A jelenlétünkből is érzik a biztatást, hogy mellettük vagyunk december 5-e, és minden egyéb ellenére. Amit mi tudunk, azt nyújtjuk, visszük. Persze kevesen vagyunk. Ha több jelentkező lenne, több anyagi támogatás, akkor több faluba el tudnánk menni.

Fekete Ágnes: Aki szeretne valamilyen támogatást nyújtani, vagy szeretne bekapcsolódni, akkor mit tehet?

Benkei Ildikó: A legegyszerűbb, ha a honlapunkra rákattint: http://www.vasarnapiiskola.hu. Egyetlen segítőkész szándékot sem utasítottunk el, tényleg mindenki előtt nyitottak vagyunk, mert ha egy énekművész, egy zenész vagy egy irodalmár érzi úgy, hogy szívesen jönne, úgy szervezzük meg egy hétvége programját, hogy beleférjen.

Fekete Ágnes: Ma a hónap utolsó szerdája van. A budapesti teológia tanára, Papp Ferenc fogja hirdetni az Igét. Pünkösd után a tűz jelképét hozza majd közel. Hiszen a Szentlélek kitöltetését úgy vették észre, hogy az apostolok feje fölött tüzes nyelvek jelentek meg. A tűz az oltáron égő áldozat jele is volt régen, de néha a mindent elpusztító, megtisztító isteni erőt is jelképezi. Az Ószövetségben egy szomorú történet szól arról, hogy két fiatal pap, Nádáb és Abihú idegen tüzet vitt az oltárra. Mózes 3. könyvének, 10. fejezetében olvassuk:

"Nádáb pedig és Abihú, Áronnak fiai, vették egyen-egyenként az ő tömjénezőjüket, és beletettek azokba szenet, és raktak arra füstölő szert, és vitték az Úr elé az idegen tüzet, amelyet nem parancsolt nékik. Tűz jött azért ki az Úr elől, és megemésztette őket."

Papp Ferenc ezt az igehirdetést Budapesten, teológushallgatóknak mondta el, a felvétel minőségéért előre elnézésüket kérjük.

Papp Ferenc: Nádáb és Abihú, az ígéretes karrier előtt álló tehetséges két papfiú, Áronnak fiai és egyúttal hivatalos utódai, játszadoztak a tűzzel. E cselekedetnek eredménye nem tisztítótűz, hanem pusztító tűz lett. Vagyis mégis: tisztítótűz, amely az Isten szentélyét, az Isten előtt való helyet megtisztította.

Az izraeli papság kezdeti korában, az abszolút kezdet, az eredet hősi és ősi idejében, Áron első áldozatát Istentől jövő mennyei tűz emésztette meg. Nádáb és Abihú nagyon is mélyen megfontolt szándékkal és eltökélve tömjéneztek az idegen tűzzel. Az Úr színe előtti füstölőkbe idegen tüzet vittek. Olyan tűz volt ez, amelyet az Úr nem parancsolt, nem rendelt, nem kért, ezért idegen, ezért hiteltelen, és ezért jogtalan ez az idegen tűz. Talán eljönne egy újabb istenség újabb tüzének az ideje, amelyet meg kellene gyújtani az oltáron? Talán itt lenne az idő váltani, újítani, átalakítani egy új istenséget, egy új erőt? Egy új ideológiát jelenítenek meg, mutatnának és vezetnének be: idegen tűz, amit az Úr nem parancsolt.

A tűz az egyetlen Isten eljövetelét, megjelenését, állandó, tiszta, valóságos jelenlétét mutatja és fejezi ki az Ószövetség gondolkodásában. Cselekedni akartak ők, de mindez az Isten és a történelem szemszögéből csak próbálkozás maradt, méghozzá tragikus próbálkozás. Megsértették Istent, beszennyezték jelenlétét, színe előtt lobogó tüzet égettek, lobogó vágyakkal. És az Úr nagyobb, hatalmasabb, emésztő tüze megemészti őket. Ezek után semmiképpen nem lehetséges többé idegen tüzet vinni az Úr színe elé Izrael népe számára. Áron mindezek után mélyen hallgat. Az Úr maga mondja több helyütt: dicsőségemet másnak nem adom, sem egyiptomi, sem babilóniai isteneknek, sem modernkori istentelenség bálványainak. De hát ott van maga Áron, aki félreérthető módon aranyborjút készített egykor, és ott van Hofni és Fineás, Éli gonosz fiai, akik háromágú villácskáival szedtek az áldozatból. Ott van Ákán, aki tulajdonképpen Izrael Istenét lopja meg, és ott van az egyház legkorábbi történetében Anániás és Szafira, akik magát, az Isten Szentlelkét csalják, lopják. Ők, a legközelebbiek, akiktől talán el sem várnánk mindezt, akik alázatos megőrzői, átadói, folytatói, tűztáplálói lennének, képviselői lennének az örökkévaló Istennek ezen a földön.

Mert az Úr a te Istened, emésztő tűz, féltőn szerető Isten Ő. Örök tanulság és örök figyelmeztetés nem csak a papságnak, hanem ennek az egész megváltott és megszentelt népnek. Ma nem sújt le az Úr tüze azokra, akik az Ő igaz tiszteletét és tiszta ismeretét megrontják, kiforgatják. A legközelebbiek történelmi felelősségéről van szó ma is, mondjam így: azokhoz szól ez a történet, akiken megmérik az Isten Országának erőit. Üvegfalú református lakok, iskolák, üvegfalú öntudat, lelkiismeret és gondolatok. Mert azt mondja az Úr: "akik hozzám közel vannak, azokban kell megszenteltetnem, és az egész nép előtt megdicsőíttetnem". Nádáb és Abihú régen volt, talán nem a mi ügyünk. De tényleg? Tudod szívedben és eszedben, hogy az Úr, amikor hívővé tett, amikor szíved és lelked legbensőbb, kibeszélhetetlen mélységében felgerjesztette a vágyat, hogy Őt szolgáld, amikor megértetted és rádöbbentél létezésed céljára, amikor remegő szájjal és megtisztulást keresve igent mondtál, akkor az Úr egyúttal szentségét és dicsőségét bízta rád? A nádábi, abihúi megélhetési tűzcsiholás lett az osztályrészünk. Azóta mennyi minden változott: korruptálódtunk, elkoptunk, az egyenes és a görbe, a fekete és a fehér, a hitvallás és a tagadás, a bűn és az igazság, az elszéledés és az összegyűjtés lassanként összemosódik. Az ünnep és a hétköznap is. Egykor még szólt az Isten, ma már csak az ember beszél vég nélkül. Egykor volt pénz, dicső múlt, megélhetés, adomány, hálaáldozat, most pedig talán egy hatalmas görögtüzet kellene csiholni ahhoz, hogy végre történjen valami. Kezdet ez vagy vég? Messze van a hiba vagy egészen közel? Nem a kezdeti megemésztő tűz, testvéreim, hanem az ítélet megemésztő tüze rémiszt. Vagy az, amit már nem is érzel, nem is érzünk, mert belülről égünk, kiégünk: felemésztettük az Úr szentségét és dicsőségét, felemésztettük a Szentlélek ajándékait. Az öt balga szűz hiába menne olajat vásárolni, miután sötétség lett, a boltok bezártak, a kereskedés ideje elmúlt, mert végzetesen elmúlt az idő. Soroljuk napi érzéketlenségeinket?

"Uram, közel voltam hozzád, mégis elszakadtam."

A reformáció előtti korra ekként emlékezik Oecolampadius: A keresztyénség egyik legnagyobb ünnepét, a húsvétot akként élték meg, hogy a prédikáló pap, szerzetes vagy barát minden erejét és tehetségét összeszedte, hogy a hallgató közönséget minél édesdedebben megnevettesse. Az egyik lelkész a szószéken a kakukkot, a másik a pulykát, ismét másik a ludat utánozta. Elég ennek a szomorú következményeit jelezni – írja a reformátor – hogy a szószék színpaddá, a lelkészek pedig valóságos komédiásokká lettek. Idegen tűz, idegen hang, idegen dicsőség? Talán ezt ma show-műsornak hívnánk. A közellévők ekként dicsőítik meg Urukat? Nem rajtad kívül történik, hanem benned. 1926-ban Szabó Dezső azt írja az egyik írásában megkeseredve: "Az egyházi beszéd, a tanúságtétel nem stiláris kéjgáz-eregetés, azaz nem olyan légfrissítő, ami a kellemetlen szagokat néhány percig elnyomja."

Várjuk most is, ma is az Isten nagyságos, hatalmas és teremtő Lelkét, mert ezt mondta az evangéliumban: "Az enyémek mind a tieid, és a tieid mind az enyémek. Én megdicsőíttetem őbennük, és azt a dicsőséget, amit nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, amiként mi egyek vagyunk, hogy megismerje a világ: rólunk van szó." Elküldte Lelkét, a Vígasztalót, kettős tüzes lángnyelvek formájában, aki nem megemésztette, hanem megbátorította és összekötötte az apostolokat. Péter a nyilvános beszédre kap erőt és felhatalmazást. Nem másról beszél, hanem húsvétról, a megfeszített Krisztus titkáról pünkösdkor. Nem az apostolok csiholták a Szentlélek tüzét, nem ők kényszerítették, adták-vették, nem az ő hatalmukban volt, hanem ők voltak az Ő hatalma alatt. Ki ne oltsátok ezt a lelket! Ő a hitet, az ajándékait, az Istenhez tartozást erősíti és tisztogatja bennetek. Mert azokban, akik Hozzá közel vannak, nem másban, nem más népekben, hanem bennünk: Izraelben és az egyházban dicsőíttetik meg az Úr.
Ámen.