2007-08-08

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest az adás szerkesztőjét hallják. Mostanában sok panaszszót lehet hallani mindenfelé. Okkal, ok nélkül öntjük magunkból a bánatot, és csak az döbbent meg bennünket, hogyha valaki, akinek igazán oka lenne a panaszra, hálásan néz ránk. Némethi János tolószékhez kötve megszégyenítő módon beszél hálájáról, hitéről. Beszélgető társa Sebestyén Katalin.

Németi János: A feleségem édesanyjához költöztünk Pápa mellé egy kis faluba, Nagyalásonyba. Gazdálkodtam, állatokat neveltem, kertészkedtem, nagyon jól éreztem magam faluhelyen.

A baleset akkor történt, amikor a gyermekeinkhez mentünk. A lányom Zuglóban lakott, a fiam pedig Tatabányán, és mivel minden évben segítettük őket egy kicsit baromfik, konzervek és zöldségfélék összepakolásával, hozzájuk tartottunk. Tatabányán, a fiamnál már leadtunk mindent, amit neki szántunk, és mentünk tovább Zuglóba, amikor Bicske magasságában az autópályán hátulról belénk szaladt egy Scania típusú kamion 130-cal. 20 métert repültünk a földek fölött. Sajnos az orvosok elkövettek egy-két hibát. Először is szét kellett volna szedni a kocsit, és úgy kiemelni, mert akkor már nyilvánvaló volt, hogy béna lettem, de a mentőorvos a jobboldali ajtón keresztül húzott ki. A tatabányai kórházba kerültem, ahol megoperált a főorvos úr, majd felküldött Budakeszire, és itt követték el a második hibát. Fapados mentővel vittek fel, és mire fölvittek, kinyílt a varrat a hátamon. Duzzanatok keletkeztek a bőr alatt, s hétfőn már eszméletlenül kerültem át a János Kórházba. Ott már nagyon aranyosak voltak. Lelohasztották azt, ami felgyűlt, és egy nap alatt láztalanná tettek.

Sebestyén Katalin: Fájdalmai voltak?

Németi János: Állandóan vannak fájdalmaim. Kínok közepette töltöttem el ott az időt, majd rehabilitációra kerültem, ahonnan hét hónap után engedtek el. Úgy-ahogy rendbe tudtak hozni, azóta élek így. Nem vagyok szobatiszta, pelenkáznak, katéter van bennem már. Szeretném megemlíteni és a jó Istennek megköszönni, hogy ilyen asszonyt adott mellém, mint a feleségem. Ha ő nem élne, én sem élnék. Nem tudok egyedül kiülni a kocsiba, nem tudok egyedül lefeküdni az ágyba. És ez a csöpp asszony, majd megszakad, fájnak a vállai, a dereka, de akkor is itt birkózik velem. Kivesz az ágyból, betesz az ágyba. Így tengetjük a mi életünket.

Minden reggel egy áldáskéréssel indítom az imámat Isten felé, és köszönettel arra kérem, hogy engedje meg, hogy együtt éljünk.

Sebestyén Katalin: Hét hónapot feküdt egy ágyban, az majdnem annyi idő, ami alatt egy kisbaba megérik az anyja méhében, és megszületik. Jani bácsinak mit hozott ez a hét hónap?

Németi János: Én már régebb óta hívő voltam, és ezt észrevette a szociális nővér is, illetve a belgyógyászati osztályon az orvos. Látták, hogy ott van a Biblia az éjjeli szekrényemen, meg is kérdezte, hogy hívő ember vagyok-e? Mondtam, hogy igen. Ezek a hívő emberek összefogtak, és annyi szeretetet adtak, amennyit még nem kaptam sehol sem. Ügyvédnőt szereztek nekem, aki szintén keresztyén volt. Egy gyülekezet figyelmét is felhívták rám. Nem tudom pontosan, hogy milyen gyülekezetből látogattak rendszeresen, de amikor az összejövetelüket tartották, engem is levittek magukkal. Engem is mindig meg akartak gyógyítani. Úgy gondolták, hogy az ördög munkája az, hogy fáj a lábam, és ki akarták űzni belőlem az ördögöt. Pszichésen hatott is, mert rövid időre tényleg megszűnt a fájdalom, de amikor elmentek, három perc múlva a fájások ugyanúgy visszajöttek. A kórházból azzal bocsátottak el, hogy engem ezek a természetgyógyászok és csodadoktorok meg fognak környékezni, de ne higgyek senkinek, mert engem ennél jobban nem lehet meggyógyítani.

Sebestyén Katalin: És hogy fogadta ezt a hírt?

Németi János: A gyógyulás helyett én annyi ajándékot kaptam Jézustól. Hétszer elutasították a villanymeghajtású tolószékigénylésemet. Amikor az egyik általam vásárolt szék tönkrement, megkerestem egy szerelőt, hogy nézze meg, mi a gond. Azt mondta: "Jani bácsi! Nem csinálunk ezzel a villanyszékkel semmit, mert magánál százszor egészségesebb emberek hajtanak villanyszéket." Azt mondta, hogy csütörtökön majd jöjjek be, mert jön a főorvos úr Budapestről, és az majd megvizsgálja. Így lett villanymeghajtású tolószékem. Az emberek, akik körülvesznek, akikkel beszélgetek, mind olyan aranyosak és segítőkészek. Ezek akkora ajándékok, hogy úgy fogom föl, hogy ezt kapom a gyógyulás helyett.

Talán, ha szabadna arról beszélnem, hogy hogyan lettem hívő, mondanék róla pár szót. Az én édesapám ateista, istentagadó ember volt, gyakran mondta, hogy nincs Isten. Volt neki egy Bibliája, és a bányászrádióban tartott előadásokat arról, hogy miben téved a Biblia. Okos ember volt, s azt mondta a Bibliáról, hogy babona az egész. Engem is próbált meggyőzni, de közben meghalt. A halálos ágyán kérdeztem meg, mikor már nem tudott beszélni, hogy most már hisz-e. Mutatta a fejével, hogy nem. Másnap reggelre meghalt. Aztán elkezdtem olvasni a Bibliát. Nagyon tetszik a Prédikátor könyve. Az evangéliumokat és a többi bölcsességeket is nagyon szívesen olvasom. A hitemet elsősorban az váltotta ki, hogy éreztem Jézus segítségét. Megtapasztaltam, hogy az ember -és így én is- valóban uralkodik a növényeken, az állatokon, a teremtett dolgok felett. Rengeteg nyulam volt, nyúltenyésztésből éltünk egy darabig. Kis palántákat is neveltem, gyönyörű paprikáim és paradicsomaim lettek, kész varázslatnak éreztem, amit csináltam.

Sebestyén Katalin: És hogy van most a hite? Betegen, bénán fekszik az ágyában, gondolom most bőségesen ráér gondolkodni, emlékezni.

Németi János: A hit borzasztóan érdekes dolog. Hálás vagyok az Istennek, hogy kapcsolatba tudok vele kerülni, hogy el tudom mondani a köszönetemet és kéréseimet. Ez egy akkora ajándék, amelyikről tudom, hogy nem mindenkinek adatik meg. Sokan próbáltak lebeszélni a hitetlen ismerőseim közül, mondván, hogy nem vagyok hülye gyerek, ne higgyek ilyenekben, de mondtam nekik, hogy nem vitázom velük, mert még fel kell ahhoz nőniük, hogy a hit kialakuljon bennük.

Mindennap elmegyek a boltba vásárolni, és másoknak is nagyon szívesen bevásárolok, ha odaadják a listát, és persze hozom a blokkot meg a visszajárót. Tolószékkel könnyen mozgok, a 8 km/óra sebességgel gyorsabb vagyok, mint a gyalogosok. Nem tudok úgy elmenni az utcán, hogy 10 emberből 9 ne köszönne.

Egyszer boldog Karácsonyt kívántam egy Jehova hívőnek, mire megkérdezte, hogy mit jelent a Karácsony. Én azt feleltem rá, hogy Jézust, a szeretet. Ő úgy tudta, hogy az ő tanításuk szerint nincs Karácsony. Én utána akartam járni ennek a dolognak, így hát felhívtam egy ismerősömet, aki egy könyvet ajánlott nekem. El kellett volna érte mennem, de nem tudtam, így hát ő hozta el hozzám. Megkérdezte, hogy nem akarom-e, hogy többen is meglátogassanak. Mivel ők is hívő emberek, ezért én szeretettel láttam őket. Most már ott tartunk, hogy sokszor 8-10 ember is összejön nálam, élettörténeteket mesélünk egymásnak, gondolatokat cserélünk. Végtelenül jól érzem magam a körükben. Minden héten péntekenként találkozunk 5-től 8-ig. Sokszor úgy hiányoznak már, mintha valóban a testvéreim lennének.

Sebestyén Katalin: Akkor nem Jani bácsi megy a gyülekezetbe, hanem a gyülekezet jön ide. Az előbb említette, hogy Teréz anya imájával fohászkodik.

Németi János: Igen. Reggel, amikor felkelek és elindulok a boltba, útba esik az Erzsébet utca, ahol a templom is áll. Így hangzik ez az ima: "Drága, jó Jézusom! Hiszem, hogy Te vagy az Isten egyszülött Fia, az én Megváltóm. Szükségem van a Te szeretetedre, hogy elűzze a lelkemből a gonoszságokat és a bűnöket. Szükségem van a világosságodra, hogy elűzze belőlem a sötétséget. Szükségem van a békédre, hogy betöltse a szívemet. Kitárom a szívem ajtaját, kérlek, jöjj az életembe és ajándékozz meg az örök élettel. Ámen"

Gyönyörű a világ, a teremtett föld, amit látunk. Sokan nem hiszik, hogy mi tönkretesszük.

Betegtársaimnak azt tanácsolom, hogy akármilyen rossz helyzetben is vannak, találják meg az élet apró örömeit, és akkor majd a hitük is kialakul. Voltam én már 9 kórházban a 10 év alatt, és az a tapasztalatom, hogy az emberi szeretetet mindenkitől visszaköszön.

Fekete Ágnes: Számos esetben érezzük, hogy hitünk nem elég erős. Jó lenne olyan forrásokat találni, ahol felfrissülhetünk, megmerítkezhetünk, közelebb kerülhetünk Istenhez. Fürjes Balázs és Porcsalmi Zoltán most arról beszélnek, hogy egy csendeshétvége, egy lelkigyakorlat milyen sokat segített nekik. Ennek a mozgalomnak a neve: Cursillo. Először e szó eredetéről kérdeztem Fürjes Balázst.

Fürjes Balázs: Ez egy spanyol szó, a keresztyénségről szóló rövid tanfolyamocska a mozgalom teljes neve. A katolikus egyházban létezik egy elismert lelkiségi mozgalom, mely gyakorlatilag abból áll, hogy evangelizációs hétvégéket tartanak. Ezeken egyre több református, illetve protestáns testvér vett részt az évek során. Megfogalmazódott az idők folyamán az a gondolat, hogy ahogy az egész világon, úgy Magyarországon is, a protestáns egyházak vegyék át és alkalmazzák a maguk missziós munkájában ezt a programot. Összeültünk néhányan olyanok, akiknek az életében ez a lelkigyakorlat hitelmélyülést, újjászületést jelentett, és elkezdtünk ezen dolgozni. A katolikusoktól megkaptuk a módszert, sok imádságot és egyéb segítséget is. Veres János és még néhányan átformálták a tartalmat. 2005 novemberében tartottuk az első tanfolyamot Kecskeméten, az Emmaus házban.

Fekete Ágnes: A Cursillo gyakorlatilag teret ad annak, hogy az emberek az életüket, az Istennel való kapcsolatukat végiggondolják. Mi akkor a különbség egy Cursillo és egy csendeshét között? Hiszen csendes hétre sokan járnak.

Fürjes Balázs: Olyan értelemben intenzív, hogy meg van határozva minden napnak a napirendje: előadások, beszélgetések kis szünetekkel követik egymást. Valahonnan valahová el szeretnénk jutni egy ilyen hétvégén, és talán a csendeshétvégénél feszesebb napirend biztosítja ezt. Ami még nagy ereje ezeknek a hétvégéknek, hogy azt látják, akik eljönnek, hogy olyan emberek, mint ők maguk beszélnek a hitükről. Tehát a nem lelkész egyháztagok szolgálata dominál, habár természetesen mindig részt vesz több lelkész is. Néhány kérdésről ők beszélnek, de döntő többségben nem lelkész egyháztagok beszélnek arról, hogy hétköznapjainkban, a munkahelyünkön, a családunkban, a mindennapokban, hogyan lehet megélni a hitünket, ez milyen nehézségekkel, milyen elesésekkel jár, abból, hogyan lehet felállni, hogyan lehet hittel a nehéz kereszteket is elviselni, és hogy mennyi ajándékot kaphatunk, ha figyelünk a mindennapi életben is a jó Istenre.

Porcsalmi Zoltán: Amikor először találkoztam a Cursilloval – hát úgy szoktuk mondani, hogy gödörben voltam – elég rossz állapotban éreztem magam. Ha mondhatom így, szinte kapóra jött. Elsőre azt mondtam, hogy ide el kell menni. És valóban részesül a résztvevő egy teljes körű megtisztulásban, feltöltődésben. Tényleg egy nagyon mély, megrendítő érzés. Nagyon jó volt nekem is. Az ember rákényszerül arra, hogy sok mindennel szembe nézzen. Szoktuk mondani, hogy most megfeneklett az életünk, hullámvölgyet élünk meg, de ez bizonyos időszakban önámítást. Arról van szó, hogy "ébredj föl, aki alszol, támadj föl a halálból, és felragyog néked a Krisztus". Tehát nem kis hullámvölgy, hanem feltámadás a halálból. Végül is, egy ilyen imádságos légkörben feltépik a sebet, de utána bekötözik, begyógyítják, feltöltenek. Valamelyik Cursillo után az egyik résztvevő azt mondta: "Na, ez egy jó alapos elemcsere volt".

Fürjes Balázs: Lehetőség van – és úgy tűnik, hogy ezzel élni is szoktak a résztvevők – lelki beszélgetésekre az ott szolgáló lelkészekkel. Ezek közben elég nagy terheket szoktunk, szoktak lerakni, és nagy szabadulások történnek.

Fekete Ágnes: Mi az, ami más egy katolikus és egy református Cursillo között?

Fürjes Balázs: Úgy álltunk hozzá, hogy csak a szükséges, minimális változtatásokat hajtsuk végre. Számunkra sok minden bizonyította, hogy ez egy jó módszer, elég régóta működik, de például a kegyelemről, vagy a sákramentumokról természetesen úgy beszélünk, ahogy azt mi hisszük. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy ahogyan a református Cursillo elindítását a Szentlélek munkálta, a mozgalom indulásánál is ugyanígy volt jelen. A 40-es években Spanyolországban, egy polgárháború után, egy kettészakított országban, az a gondolat vetődött fel, hogy csak az evangélium segíthet újjáépíteni az országot. A katolikus egyházban élő, hithű emberek azt gondolták, hogy elég nagy a baj, és csak Isten és a hit nyújthat erre megoldást. Többek között ezért elhatározták, hogy szerveznek egy nagy ifjúsági zarándoklatot, komoly felkészüléssel, lelki tartalommal Santiago de Compostellaba, Jakab apostol sírjához. Ehhez viszont kellettek olyan emberek, akik két lábbal állnak a világban, gyakorlati ügyekben is eligazodnak, tudnak vezetők lenni, de a szívük ép és eleven, élő hitük van. Ilyen vezetőket kezdtek el képezni a hétvégeken, és egyszer csak felismerték, hogy az, amit már többedik alkalommal csinálnak, egy nagyon jó evangelizációs módszer, mely láthatóan megújítja az emberek hitét, és akkor elhatározták, hogy ne csak a zarándokútra való fölkészülésben használják ezt. Kialakult az elnevezés, és a mozgalom az egész világon elterjedt.

Fekete Ágnes: Van-e példa arra, hogy egy gyülekezetnek is nagyon nagy erőforrás lett?

Fürjes Balázs: Igen. Nagyon jó megélni, amikor egy gyülekezetből többen jönnek. Eddig a paksi gyülekezet az, amelyik ebben élen jár. Ők felkerekedtek, és megtöltöttek egy hétvégét, huszan eljöttek Monoszlóra, tízen pedig eljöttek a kecskeméti Cursillora. Azt látom rajtuk, hogy nagy ajándék, amikor együtt erősödik meg egy gyülekezet tagjainak a hite. Mindig felébreszti az embereket, ha hosszabb időt szánnak az Istennel való kapcsolatukra, közösségükre. Megelevenít gyülekezeteket, kis közösségeket ezen keresztül is a jó Isten.

Fekete Ágnes: Hogyan lehet jelentkezni, ha valakit ez érdekel?

Fürjes Balázs: Lesz még ősszel két alkalom, ebben az évben szeptember 27-e és 30-a, valamint október 11-e és 14-e között.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Zsidókhoz írt levél 12. fejezetének 15. verséből:
"El ne hajoljatok Isten kegyelmétől, hogy a keserűség gyökere felnövekedvén kárt ne okozzon."

Ha hátra tekintek életemben, akkor hihetetlen áldást látok. Annyi ajándékot kaptunk az életben, hogy szinte érthetetlen. Távolról nézve termékeny búzamező az, mely egyébként rögös is, gazos is. Kegyelemben élünk. Az ember sajnos kísértésben is él, azért, hogy kiessen ebből a kegyelemből. A jó unalmas a gyarló ember számára. Vágyak születnek bennünk, egész korunk erről szól, hogy szomjúságot szeretnének bennünk gerjeszteni. Nem benned, nem körülötted van a boldogság kulcsa, mondják, hanem valahol máshol van. Ha elutazol egy távoli, romantikus szigetre, ha veszel egy tárgyat, ami még nem a tied, ha megeszel valamit, amit még nem kóstoltál, akkor az majd jó lesz neked. El onnan ahol vagy. Sokan, rengetegen felülnek ezekre a hullámokra, és tékozló fiúként eltávolodnak az áldás helyéről. Aki kalandra vágyik, elkóborol. De a legtöbb ember nem kalandor. A legtöbb ember számára ez az ige festi le leginkább azt, ahogy elhagyjuk a kegyelmet. Maradunk otthon, de felnő bennünk valami keserűség, mint egy gyökér, és megkeseríti az egész életünket. Mivel nem akarunk és nem tudunk elfutni onnan, ahol maradni kényszerülünk. Mint a tékozló fiú bátyja, az atyai házban maradt testileg, de a boldogság és a lelke messze szárnyal.

Én zsörtölődős tudok lenni, szívesen odamondogatom otthon mindazt a rosszat, amit észreveszek. Még ha szálka méretű is, de úton-útfélen belebotlok a rosszba. Sokszor összehúzott szemöldökkel megfürdök a panaszokban. Mintha a hétköznapok teremnének bennünk valamilyen rettenetes gyökeret, amely először láthatatlan, aztán egyre erősebb és valósabb szagot és ízt áraszt. Ami, ott az áldás helyén megkeseríti az életünket. A kegyelemtől ilyenkor nem elszakadunk, hanem elhajlunk. Kezeket érzek a torkomon, fojtogatnak. Nincs levegőm. Beakadtam a hínárokba és húznak lefele az indák, és lassan elmerülök.

Egy csepp tintát rácsöppentek egy itatós papír közepére, és nem sokára egy hatalmas folt lesz belőle. Megkeseredek, savanyú leszek, és mintha egyedül nem lenne kiút. A gonosz alattomos módon alulról rontja le azt, ami szép. Észre sem vesszük és már csak a rosszat látja a szemünk.

Számomra a hit mindig valami bátor döntést jelentett az egyszerű dolgokban. Például ránézni a gyerekre, amikor csak azt a szót tudja kimondani, hogy nem, és megtalálni valami jó kérdést, azt a szót, amit éppen most kell mondanom. Ugyanígy, mint amikor a mobiltelefon itt van a kezemben, és ezt kell intézni, meg azt kell intézni. Együtt ülünk a kocsiban, jaj most az jut az eszembe, és már nyomom is a gombokat, egymásra nézünk és kikapcsolom a telefont.

Sokszor előfordult már életemben, hogy elhatároztam, minden tettem előtt megkérdezem: fontos? Biztos, hogy itt és most ezt nekem kell megtennem? És a legtöbb mozdulatomról kiderül, hogy kapkodás, fölösleges, hogy ráér, hogy nyugodtan átadhatom valakinek, és így tovább.

Voltaképpen mi hajszoljuk ösztönösen magunkat a rohanásba. Ebből az ideges és állandó ténykedésből adódik, hogy az élet szép színei egybeolvadnak, és szürkévé változnak. Megkeseredik a gyökér és az élet. A keserűség gyökerének a hatását az istenképűség tudja lerombolni. Gyermekek vagyunk. Isten szeretetében lennünk érdemes. Ő csak jót ad, Benne édessé lesz a keserű. Ezt adja meg Isten.
Ámen