2007-11-21

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Kevés ügy mellett képesek az emberek összefogni. E kevés mellett is kiemelkedő a Böjte Csaba nevéhez fűződő dévai Szent Ferenc Alapítvány, amely árva gyermekeket fogad be. Felekezeteken és határokon túl is megmozgatja hitelessége az embereket. A Magyarországon már működő anyaotthonát Csobánkán éppen a református vallású Gál Klára vezeti. Ő vall életéről és munkájáról.

Gál Klára: Két évvel ezelőtt csatlakoztam a gyülekezethez, mert bár jó régen megkereszteltek, azóta nem jártam a templomba, kivéve a nagymamám temetésén. Az volt a megrázó, hogy ő nem járhatott templomba, mert a nagyapám párttag volt, és rossz néven vette volna ezt. Ezért inkább nem járt, vagy ha mégis, akkor titokban. Amikor meghalt, arra gondoltam, hogy ha már úgyis véget ért az élete, akkor legalább ezzel az aktussal záródjon le. A keresztelés és a temetés között van azonban néhány évtized, ami arról szól, hogy ott a helye az embernek. A gyülekezetben működik egy hagyományőrző csoport, a Hátravigyázók, hozzájuk csatlakoztam, és ők hívtak el a vasárnapi istentiszteletre. Ott ragadtam, de ehhez szükség volt a két lelkész varázslatos személyiségére is.

Fekete Ágnes: Tehát egy hagyományos református családba születtél bele?

Gál Klára: Nem kifejezetten. A nagyszüleim reformátusok. Nálam a vallás vagy a hit a hagyományőrzésnél kezdődött. Ha valaki megkérdez, akkor mindig azt mondom, hogy én a lovaknak köszönhetem, hogy Istenhez elkezdtem közeledni, mert a lovak, a hagyományőrzés és a hozzájuk tartozó csoportok által kerültem közelebb a templomhoz. Két évvel ezelőtt részt vettem egy erdélyi utazáson, ami nagy hatással volt rám, és az utóbbi években Wass Albert műveit olvastam. Aki olvasta már a Hagyaték című művét, az szerintem nem úgy gondolkodik a magyarságról és a hitről, mint azelőtt. A saját nyűglődésem és istenkeresésem odáig vezetett, hogy a Tatabánya-bánhidai református gyülekezet tagja lettem. Most, hogy Csobánkára kerültem, ez a kapcsolat azért meglazult, de kialakul majd ez is valahogy. Nagyon sok barátom, ismerősöm lett ott, és szeretem azt a közösséget. Úgy gondoltam, hogy nem lehet örökre perben és haragban lenni az Istennel. Az életben mindig történnek olyan dolgok, amik fájnak, amik keservesek, és elbizonytalanítják azt, aki nem stabil hittel indul. Isten sokszor fekete papírba csomagolja az ajándékait, és meg kell tanulni kibontani azt is, ami először nem olyan szépnek tűnik, mert abban ajándék is van. Ahhoz, amit most csinálok, rengeteg erőt ad a hit és a hazaszeretet, amit én nem tudok egymástól elválasztani.

Fekete Ágnes: Itt mivel foglalkozol?

Gál Klára: A csobánkai Élet Háza nevű intézményt vezetem. Ez elég sokféle feladatot foglal magába: szervezést, szociális munkát, közösségszervezést, lelkigondozást, és még sorolhatnám.

Fekete Ágnes: Hogy indult ez a ház?

Gál Klára: Erdélyben nagyon sok bentlakásos otthont működtet a dévai Szent Ferenc Alapítvány, de Magyarországon eddig nem létezett ilyen otthon. Az Élet Háza válsághelyzetben lévő, fiatal, várandós anyákat, illetve a gyermekeikkel együtt érkező anyákat vagy párokat fogad be, akik nem tudják megoldani a lakhatásukat. Egy-másfél évre biztosít otthont azoknak, akik egyébként elvetetnék a magzatukat. Azért merült fel ennek a háznak a gondolata, mert a Kárpát-medencében évente körülbelül 100000 magzatelhajtást hajtanak végre, ami mindenféle szempontból szomorú tény. Mindenki tudja, hogy fogyunk. Azért jött létre ez az otthon, hogy legyen néhányaknak lehetőségük arra, hogy nyugodt, békés környezetben, egy kicsit magába fordulva, de nem magára hagyva elgondolkodhasson arról, hogy hogyan rendezi tovább az életét. A háznak az is a célja, hogy a keresztyéni szemléletben a lelkét is megerősítse az ideérkező. Aki idejön, nehéz döntés előtt, alatt, után van, azaz abban az időszakban, amikor szülővé válik valaki, amit sokan nehezen emésztenek meg. Ha ezt az időt úgy tudjuk kihasználni, hogy megerősödve kerül innen ki valaki, akkor az egy jó történet, mert életben marad egy baba, és a szülő pedig megerősödik. Itt megkapja azokat a segítségeket, amelyek előrelendítik.

Szívügyem, hogy az elszakadt családi szálakat a nagyszülők, szülők felé újra felvegyék és helyrehozzák az emberek. Mindig azt mondom, hogy szeretném a hátukat látni a hozzánk beérkező családoknak, ahogy elhagyják a kapunkat: nem azért, mert alig várom, hogy elmenjenek, hanem mert akkor látszik, hogy mennek a dolgok, és ez boldoggá tesz.

Fekete Ágnes: Már itt lakik néhány anya vagy család, ugye?

Gál Klára: Igen. Van, aki egyedül érkezett, van, aki várandósan, és olyan is van, akinek már megvan a babája, de nincs hová vinnie. Hajléktalan anyák élnek a városban, akik az utcán töltik az éjszakát várandósan. Döbbenetes belegondolni, hogy ilyen van, pedig van.

Fekete Ágnes: Mi a tapasztalat eddig? Hogyan zajlik egy nap?

Gál Klára: Megfőznek, kitakarítanak, elvégzik azt, amit el kell végezniük.

Fekete Ágnes: Kis lakásokban élnek?

Gál Klára: Két szinten élnek 10-10 szobában, és öt szobánként közös a fürdő és a konyha, de mindenki külön szobában lakik. Térítési díjat nem kell fizetniük, a lakhatást tudjuk biztosítani. Fontos az, hogy bizonyos jövedelemmel azért rendelkezzenek, azaz önellátóak legyenek. Mi a beérkező adományok fényében tudunk hozzájárulni az életükhöz. Vannak olyan krízishelyzetek, amikor egy-egy csomag ruhával, élelemmel kell segítenünk.

Hogy jó hírt is mondjak: 5-én megszületett az első gyermek, aki most éppen nincs a házban, mert a szülők kivitték, ugyanis hirtelen megjelentek a rokonok is, de ez nem baj. Ő a ház első kislánya, Piroska, akit Csaba testvér meg is áldott, amikor itt járt. Megtiszteltetés volt, hogy részt vehettünk a szülésen, úgyhogy nem csak papás szülés volt, hanem alapítványos is.

Sok segítséget kapunk, önkénteseink is vannak: szülész, nőgyógyász, védőnő, csecsemőgondozó, vagy nagymamák, akik úgy gondolják, hogy szeretnének itt segíteni, amit mi nagy örömmel fogadunk. Akár csak egy-egy óra segítség is jól jön, de sokan fél napra is eljönnek.

Tegnap egy ringató-foglalkozást rendeztünk zenével, játékkal. Baba-mama foglalkozás volt, amit rendkívül élveztek. Nagyon szeretném, ha ez egy szoros programú, színes ház lenne az itt lakók számára, és hogy az Élet Házából kinőtt jó szellemiség, másokat is megérintsen.

Fekete Ágnes: Úgy hallottam, hogy nagyon sok önkéntes munka áll a ház mögött.

Gál Klára: Így van. Amikor a szövetség napján Csaba testvér meghirdette, hogy május 12-én kerül megrendezésre az első önkéntes nap Csobánkán, akkor jártam először én is itt önkéntesként. Nagyon sok ember eljött, akik a kétkezi munkájukkal hatalmas értékeket teremtettek, és ez a mai napig így van. Azt látom, hogy akármennyit is kesergünk néha azon, hogy nincs összetartás a magyarokban, van olyan ügy, ami megmozgat embereket. Nem mondom, hogy nincsenek vajúdó napok, minden szülés nehéz, de ez azt is jelenti, hogy minél nagyobb a vajúdás, annál nagyobb lesz az öröm, ha valami megszületik.

Fekete Ágnes: Ha jól tudom, akkor a szociális intézmények rendszerében nem kíván ez a ház részt venni. Nagyon sokan vannak, akik szeretnének tenni valamit a szociális szférában, de a rendszer, a bürokrácia megfojtja őket. Ha jól értem, akkor ez a ház is keresi ebből a kiutat.

Gál Klára: Igen. A tevékenységünk egyértelműen a szociális ellátórendszerbe illeszkedik, de nem szeretnénk, hogy egy legyünk a sok közül. Családok átmeneti otthona vagyunk – egy harmadik utas megoldást fogunk képviselni talán elsőként az országban.

Fekete Ágnes: Aki beépül a szociális rendszerbe, az egy íróasztal és egy kupac papír előtt találja magát.

Gál Klára: Az a félő mindig, hogy a szellemiség esik áldozatul az előírásoknak való megfelelni akarásnak. Amikor idejöttem, nagyon boldogan pakoltam a szemetet, koszosan mentem haza, fáradt voltam, de mégis jó volt. Ki az, aki szombaton elmegy és dolgozik? Az régen volt, és máshogy nevezték. De ez itt nem ugyanaz. Sikerült embereket is meggyőzni arról, hogy ez az ügy fontos. A mai napig is van egy törzsgárda, akik szinte minden szombaton itt vannak. Volt olyan, hogy egymás kezéből kapkodták ki a felmosó vödröt, mert nem volt elég, és mindenképpen segíteni akartak. Nagyon jó érzés, és ebből lehet erőt meríteni. Van bennünk tartalék.

Fekete Ágnes: A Református Egyházban leginkább a gyülekezetekben folyik a diakóniai, karitatív munka. Egy lelkészházaspár beszél arról, hogyan dolgoznak többek között cigányok között Baranyában, Szaporcán. Berecky Örsöt és Juditot hallják.

Bereczky Judit: Kedvenc Misi bácsink egy katolikus cigányember, aki minden istentiszteleten, katolikus liturgián és vallásos rendezvényen jelen van. Az egyik zsebében református énekeskönyv, a másikban katolikus van, Bibliája is van, és ragyog, mert tudja, hogy itt a Szenttel találkozik, és valami történik. Erőt ad, hogy ő ott van, de az igaz, hogy nem ez a jellemző. Vannak néhányan ilyenek.

Bereczky Örs: Misi bácsi járt iskolába azelőtt, és ezt mindig el is mondja. Mielőtt iskolába mentek, templomba kellett menni. A gyerekkorában szerzett ismeretek még mindig élnek.

Fekete Ágnes: Hány cigány él itt a faluban? És mi a különbség a falvak között?

Bereczky Judit: Nem feltétlenül attól függ a falu helyzete, hogy milyen az etnikai összetétele a lakosoknak, hanem sokkal inkább attól, hogy milyen a polgármester. Mert ahova jut egy jó polgármester, mint ahogy a mi falunkba is, ahol a polgármester bár csak az általános iskolát végezte el, de nagyon jóravaló, jó szándékú ember, annak jó. Nála jobbat találni sem lehet, az biztos. Annak a falunak pedig, amelyiknek nincs szerencséje, egy szélhámos jut nekik, ők lehúzhatják a rolót.

Bereczky Örs: A szegregáció közös. Egyre kevesebb pénz van, egyre olcsóbb helyre megy az ember, megveszi az olcsóbb házat, és egyre nehezebb visszaköltözni az emelkedést jelentő településekre: a nagyobb községekbe, kisvárosokba. Itt ragadnak néhányan, és kialakul egy réteg, amelyik már nem tud feljebb jutni, már nincs átjárási lehetőség.

Bereczky Judit: A faluban az egyik legszorgalmasabb család egy cigánycsalád. Gyönyörű kertészetük van, napszámosokat fogadnak, akár nem cigány napszámosokat is. Azt a következtetést lehet levonni, hogy nem lehet ilyen alapon osztályozni.

Bereczky Örs: Az egész vidéknek van egy státusza, amely sem javulni nem tud, sem romlani, mert már annyira lent van. Nem látjuk előre a jövőt: most pedig lehet, hogy bezárják azokat az iskolákat, amelyek még működnek.

Bereczky Judit: Az iskolában azért láthatóak bizonyos különbségek. A tanárok dolgát nagyon megnehezítik, és inkább a cigánycsaládok. Az a vehemencia és vérmérséklet, amivel a cigány szülők a gyermekeik ügyeit rendezni szeretnék az iskolában, felismerhető, és nem könnyű vele mit kezdeni. Nincsenek észérvek, igazságok vagy tények, csak érzelmek, amiket – ha valaki ügyes varázsló – el tud rendezni, de ha nem, akkor inkább meneküljön. Nyilván a felnőtt lakosságban is vannak különbségek.

Bereczky Örs: A férfiak 40-50 éves korukra leharcolják magukat egy szintre, és meghalnak. Itt vagy együtt emelkedik vagy együtt csúszik a falu. Ugyanakkor egy lakótelepi gyülekezetet kevésbé választanék társul. Bármit kint merek hagyni az autóban, mert soha semmi baja nem lesz, eddig még semmi sem tűnt el. A katolikus plébániaigazgató szándékosan nyitva is hagy mindent, és soha nem történik semmi rossz. Nem feltétlenül egy romantikus közösség miatt, hanem a közelség miatt tartanak az emberek rendet. Itt senki nem dúlja szét a szomszédja életét, mert mindenki mindenkit ismer, és lát. Ez az előnye a kistelepüléseknek.

Bereczky Judit: Itt még megtalálható egy-két ember a régi parasztok közül, akik becsülettel, szorgalommal és értékekkel élik az életüket. Részt vettek a templom háború utáni újjáépítésében, és igaz, hogy mára már tönkrementek, meggyengültek, de még megvannak, és a jelenlétük sokat számít. Nem mindegy, hogy itt vannak-e vagy sem.

Bereczky Örs: Az Ormánság belső részében van olyan gyülekezet, aminek három fizető reformátusa van, ott már a végét lehet látni ennek a folyamatnak, a lakosságcserének. Ha ők meghalnak, akkor már csak a cigányok maradnak meg. Nálunk ez még nem látszik. Ez nem egy nyílegyenes folyamat, aminek mi egy korábbi pontján állunk. Nem vagyok biztos abban, hogy velünk is ez fog történni.

Fekete Ágnes: Ahogy beszéltek, abból úgy tűnik, itt nagyon integráltan élnek egymás mellett az emberek.

Bereczky Örs: Közös a dezintegráció, maradjunk ennyiben. Lehet, hogy más origóból isznak. Az egyik azért, mert a nagypapának elvették a lovait, a másik pedig azért, mert nem tudta ellopna, de mindegy. Mindegyik leharcolja magát ugyanarra a szintre.

Fekete Ágnes: Használtad a leharcolás kifejezést. Ez az alkoholizmust jelenti?

Bereczky Örs: Igen. A határon túli területekkel összehasonlítva itt azért van mobilitás. Aki jól tanul, és minden évfolyamban van egy-két gyerek, aki jól tanul, az bekerül egy-egy környékbeli gimnáziumba, és még az is lehet, hogy diplomát szerez valahol, de akkor már nem fog visszajönni. A jobbakat elszívják. Van egy-egy család, akik tartják a szintet, de ezeket nem sikerült megtámogatni annyival, hogy Pécsről kijöjjenek ide. Mert lemegy Harkányba, ami csak 25 km, negyven perc alatt, ott vár másfél órát a buszra, és jön vele 20 percet. Ezt a helyzetet nem segíti elő a magyar közlekedési hálózat: a busz és a vasútrendszer. Akiknek lenne is igényük, nem tudnak eljutni, vagy csak nagyon nehezen tudnak eljutni bárhova. Tömegközlekedésileg olyan messze vagyunk Pécstől, mint Budapesttől Pécs.

Fekete Ágnes: És hány km Pécs ide?

Bereczky Örs: 40.

Fekete Ágnes: És több, mint két óra az út ezek szerint.

Bereczky Örs: Busszal három.

Bereczky Judit: Van egy fiatal tanárnő, aki itt lakik a faluban, és azon szomorkodik, hogy nem tud bemenni színházba Pécsre, mert hatkor jön az utolsó busz.

Fekete Ágnes: Nincs autójuk az embereknek?

Bereczky Örs: Honnan lenne? Egy autót fenntartani irgalmatlan sok pénzbe kerül. Egy-két család engedheti csak meg magának.

Bereczky Judit: Egy sötét felhő lebeg most felettünk: valószínűleg be fogják zárni az iskolát. Ebben az évben még sikerült megmenteni, még működik úgy, hogy a diósviszlói iskola felső tagozata is hozzánk csapódott, de ez is megoldhatatlan feladatnak tűnik. Tragikus küzdelem van az iskolában. Diósviszlóról Harkányba is lehet járatni a gyerekeket, ahova ráadásul óránként van busz. Tőlünk pedig messzebb is van Diósviszló. Az ügyesebbek és okosabbak bementek a harkányi iskolába, a többiek pedig jöttek "megmenteni" bennünket. A mieinkkel sem könnyű, és akik most jöttek, ők sem egy elit csapat, szóval a két csoport együtt nem könnyű feladat a tanárainknak. Valószínűleg ezen az áron sem sikerül sokáig megtartani az iskolát. Ha nem lesz iskola a körzetünkben, akkor el sem tudom képzelni, hogy az milyen rohamos csúszáshoz fog vezetni. Így azért mégiscsak történik valami.

Bereczky Örs: Megmutatjuk a térképen a körzetünket, mert ezt izgalmas látni.

Bereczky Judit: Légvonalban nincs messze Diósviszló és Szaporca, ámde busszal?

Bereczky Örs: Láthatod, hogy Pécs nincs messze, itt van a közelben. És ezek a mi falvaink: Ipacsfa, Kovácshida, Szerdahely, Csepely, Kémes, Szaporca. Az út ki van építve.

Fekete Ágnes: Miért pont Diósviszlóval társult az önkormányzat?

Bereczky Örs: Mert ott volt egy fél iskola, és itt is volt egy fél iskola, és földrajzilag végül is közel van. Gyalog például nincs messze, de busszal nagyon messze van. A gyerekek minden reggel és este fél órát utaznak. A két körzetnek semmi köze nincs egymáshoz, mert nincs út. Ez hihetetlen! A busz, amivel jönnek, olyan falvakon megy keresztül, ahonnan máshova járnak a gyerekek az iskolába. Ez Pestről nézve hatékonyságnövekedés, mert egy busszal meg lehetett oldani a problémát. Itt viszont teljesen összekuszálódtak a viszonyok. Ennek a problémának a megoldására javasoltam, hogy ürítsenek ki Pakson egy blokkot, állítsanak be egy tanárnőt, és vigyék oda a gyerekeket buszon. Ez egy olcsó megoldás lenne: egy tanító elég egész Dél-Dunántúlnak. Akkor nem kell minden iskolában megfizetni a külön igazgatót. Csakhogy ez nem pénzkérdés! Itt emberek élnek. Lehet, hogy fentről nézve kevésnek tűnik az 500 ember, de akkor sem lehet összegubancolni két vidéket csak úgy.

Fekete Ágnes: Ti, mint lelkészek, mit tudtok tenni ebben az egész helyzetben?

Bereczky Judit: Én nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mit lehet csinálni, és arra a meglátásra jutottam, hogy a legkisebbeknél kell elkezdeni. Ezért elkezdtem óvodapedagógus szakra járni, hogy jogosítványom és lehetőségem legyen minél többet az óvodában lenni. Nagyon igyekszem, és egyre jobban megy. Náluk kell egyértelművé tenni a dolgokat. Egészen alulról kell elkezdeni az építkezést.

Bereczky Örs: A jelenlét nagyon sokat számít, jó, ha az ember itt tud lenni, mindenki megismeri. Barna az autónk, mindenki látja, hogy itt vagyunk. Minél elhagyatottabb helyen van valaki, annál jobban értékelik, hogy mégis ott van. Mi jól érezzük magunkat, a feleségem is bólogat, tehát mindenki jól érzi magát. Arról beszélhetek, és azt csinálhatom, amit szeretek.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Nehémiás könyve 13. fejezetéből:

"Megfeddtem Júda elöljáróit, és mondtam nékik: Micsoda gonosz dolog, amit cselekedtek, hogy megfertőzitek a szombat napját? Nem így cselekedtek atyáitok, s a mi Istenünk reánk hozta mindezt a gonoszt e városra?! Parancsolatomra bezárták Jeruzsálem kapuit, s megparancsoltam, hogy meg ne nyissák azokat szombat utánig. A kereskedők és minden áruk árusai kívül aludtak Jeruzsálemen egyszer vagy Kétszer. És bizonyságot tettem ellenök: Miért alusztok e fal előtt itt? Ha ezt ismételitek, kezet vetek rátok! És ettől fogva nem jöttek szombat napon."

Szombaton egy gyönyörű koncerten voltunk. A fiatal hegedűművész épp egy Bach adagiot szeretett volna ráadásként eljátszani, amikor a szomszéd szállodában egy tűzijáték kezdődött. Először zavart mosoly, csendes várakozás, hallgattuk a pukkanásokat, aztán tanácstalan sutyorgás, végül belekezdett a hegedű. Csak sírt-sírt a hangszer. Közben lövöldöztek. Mert mit neki Rádió, meg hogy Bach nem erősítőkre írta darabjait, neki pénze van, ő petárdázik az 5. kerület közepén.

Ebben a képben egész világkorszakunk megjelent lelki szemeim előtt. Régen az a mondás járta, hogy imádkozni a templomban kell. Ehhez valahogy tudtunk alkalmazkodni. A legtöbben tehetségük legjavát is bevetve szolgáltak a falak között, amelyek bizony kisugároztak. Számos templomba nem fértek be az emberek. De ahol kevesen is voltak, azért tartották a falakat, a hagyományokat. Túléltük ezt a kort.

De ma, bepetárdáznak a templomokba. Ma beüzennek, kitöltendő papírhalmazokat küldenek be, "bemobiloznak", betévéznek, befektetnek tőkét még az egyházba is. Rettenetes nehéz az ellenállás ebben a helyzetben. Nem hagynak egy talpalatnyi szent területet. Bejön a tüzijáték, ez a pillanatnyi hangulat, a múló másodpercek öröme, ez a furcsa világ. Ott állunk a hegedűnkkel, és jó esetben játszunk. Sír a hangszer. De a koncerten a történet vége az lett, hogy a tűzijáték petárdák hamarabb fogytak el, mint az adagio. Erő az, hogy ma ugyanúgy szól ez a darab, mint több száz éve. Az idő a hegedűnek áll.

Nagyon nehéz alkalmazkodni korunk individualizmusához. Ahhoz, hogy akinek éppen születésnapozni van kedve, talán nincs is rosszindulat benne, de eszébe sem jut, hogy zavarhat másokat. Annyira hangos a korunk, annyira úgy alakul minden, hogy az egyén és a közösség szembe kerül egymással.

Nehémiás könyvének történetében is kívül rekedtek az árusok, bent ünnepelték az Úr napját. A kint és a bent folytonos dilemmája ott van ebben a történetben. Ők úgy vészelték túl azt a korszakot, hogy megerősítették magukat, és elzavarták azokat, akik értékeiket megkérdőjelezték. Akik csak üzérkedni akartak, végül elkullogtak. De az első dolguk nekik is az volt, hogy megerősítették a falakat, hogy világosan kimondták, mik azok az értékek, amik mentén újra szervezik az életet.

Ránk sem vár más feladat. Tisztán húzni a hegedűn a harmóniát. Húzni, és föl nem adni. Akkor sem, ha rossz a közérzetem. Akkor sem, ha kevesen vagyunk. Megtartjuk az ünnepet. De talán néha ki is kellene mennünk Nehémiással, hogy kemény beszédet intézzünk azokhoz, akik csak a pillanatnyi érzésüknek élnek, akik csak az üzérkedésen törik a fejüket.

Adja Isten, hogy megtegyük azt, amit az Úr ránk bízott!
Ámen