2008-04-02

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Mai korunk talán egyik legnehezebb cselekedete a koncentráció. Amikor olvasunk, egyszerre a főzésen, a gyerekeken és minden egyében jár az eszünk. Eleve szétszór az a sok minden, ami körülvesz bennünket. A "magyarító könyvecske" a koncentrálást elmélyedésnek fordítja. Azaz, a mi nyelvünkben életünk közepére úgy figyelhetünk, ha egyre mélyebb, egyre kevésbé nyilvánvaló dolgokat ásunk ki létünkből. Sokszor máshova kell elutaznunk ahhoz, hogy az élet mélyét megértsük. Most egy olyan házaspárt mutatunk be, akik Indiába mentek el orvosnak, és ott találtak meg sok alapvető igazságot az életről. Erdélyi Dániel és Falus Ágnes orvosok, egy észak-indiai kórházban dolgoztak. Nemrég megtartott előadásukból hallhatunk részleteket.

Erdélyi Dániel: 11 évvel ezelőtt végzős orvostanhallgatóként 10 hetet töltöttem el Bombay-től délre a Lepramisszió segítségével. Ezalatt a rövid idő alatt barátságot kötöttem egy ottani orvossal, aki többször is megkérdezte, hogy nem mennénk-e el segíteni, mert szükség lenne rá. Ágival, a feleségemmel már azelőtt is gondolkodtunk ezen, és elkezdtünk imádkozni érte. Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ez a feladatunk. A Református Egyház nagyon lelkesen támogatott bennünket, gyülekezeti adományokból valósult meg ez a szolgálat. A feleségemmel és három gyermekemmel együtt mentem Indiába: Áron, a legnagyobb gyermekem nemsokára 10 éves lesz, Zsombor 8, és a lányunk, Villő, februárban lesz egy éves. Eljött velünk Fruzsi is, aki a gyermekeinkre vigyázott, amíg mi dolgoztunk.

Fekete Ágnes: A templomban nem értettek semmit?

Falus Ágnes: Ők sokkal többet énekelnek, mint mi, és sokkal spontánabbul zajlik egy-egy istentisztelet. Az énekeket általában fejből éneklik, és nagyon lelkesen.

Fekete Ágnes: Ez egy protestáns gyülekezet?

Falus Ágnes: Számomra az evangélikus gyülekezetekhez volt legnagyobb a hasonlósága. Indiában vannak más felekezetek is: katolikus, a Dél-indiai Egyház, a presbiteriánus. Igyekeztünk azért jelen lenni, karácsonykor eljátszottak egy betlehemest, és a gyermekeink is játszottak benne: Zsombor volt a csacsi, Áron pedig a bárány. Ahhoz, hogy leüljünk másokkal imádkozni, nem volt szükség gyülekezeti alkalomra. Amikor valaki elindul, például, körbeálltak és imádkoztak azért, hogy minden rendben menjen az utazás alatt. Úgy tűnik, hogy ez még mindig nem természetes. Megértettük belőle, hogy az ember nem mindig ér oda akkor, amikorra azt tervezte, és olyan is van, hogy egyáltalán nem érkezik meg. A legtöbb alkalom imádsággal kezdődik.

Fekete Ágnes: A kórházban dolgozók többsége keresztyén?

Falus Ágnes: A nővérek nagy része az, de nem mindenki. A műtössegéd egy muzulmán férfi volt például, akit nagyon megkedveltünk. Amikor ők ünnepeltek, akkor mindenkinek hozott süteményt, mindenkit megkínált vele, és esetenként még a házában is vendégül látott mindenkit. Persze egyszerre nem fértünk volna el nála mindannyian, ezért váltásban érkeztünk meg hozzá, és így etetett meg 50 embert. Ragyogott az örömtől. Végtelenül kedves volt. Búcsúzáskor hiányolták rólunk az ékszereket, és ránkaggadtak mindenféle bizsut, mert fontosnak tartották, hogy legyen nekünk is. Ez szükséges kellék. Amikor megérkeztünk, üres volt a konyhánk. 24 órán belül kerítettek nekünk gáztűzhelyet, hűtőt és elektromos sütőt. Mindenki kipakolta a konyhájából a felesleges eszközöket, és így jutottunk hozzá egy csomó edényhez, kuktához és különféle eszközökhöz. Mindenkinek ilyen vendégszeretőnek kellene lennie: amijük van és megosztható, azt kapásból meg is osztják. Nem kell bejelentkezni hozzájuk, bármikor bekopogtathatsz, szívélyesen fogadnak, megetetnek, megitatnak. Mivel az összes muzulmán ünnepen vendégül láttak bennünket, ezért Fruzsi és én úgy gondoltuk, hogy karácsonykor viszonozzuk a kedvességüket. Pogácsát sütöttünk és egy olyan édességet, amiben nem volt tojást, és ezért mindenki ehetett belőle.

Fekete Ágnes: Az ottani keresztyéneknél ez nem szokás?

Falus Ágnes: Nem nagyon. Ők egymás neveiből meg tudták állapítani, hogy valaki keresztyén, muzulmán vagy szikh. Mi nem tudtuk, és ezért nehéz volt eldönteni, hogy ki mit eszik. Húst? Ha igen, akkor marhát is eszik-e? Mindenki tudta, hogy mi marhát is eszünk, és azt is tudják, hogy hol lehet marhahúst szerezni, de nem vertük nagydobra. A muzulmánok vágnak marhát, de tilos árusítaniuk.

Fekete Ágnes: Egész Indiában tilos marhahúst árusítani?

Falus Ágnes: Így van. Vágni lehet, enni is lehet, de eladni nem lehet. Szinte mindenki eszik is marhahúst, az ortodox hinduk kivételével. Ők még tojást sem fogyasztanak, éppen ezért bonyolult volt az ünnepeken annak eldöntése, hogy mit főzzünk. Kecskéből főztek sokszor rizseshúst, és vegetáriuánus ételt is kínáltak mellé. Mindent evéssel ünnepelnek. Azok a vékonyka nők annyit tudnak egyszerre megenni! Fruzsival mindig meglepetten bámultuk őket, amikor kiszedtek egy hatalmas tányér rizst hússal, és jóízűen elfogyasztották. Kézzel esznek, és mi is úgy ettünk, aminek az az előnye, hogy még egy érzékszervünket bevonhatjuk az étkezésbe: nem csak az illatát és az ízét tapasztaltuk az ételnek, hanem a tapintását is. Mindent nagyon fűszeresen készítenek el, ezért egy európai embernek rögtön elkezd folyni az orra, ha eszik. A ruhákon nincs zseb, ezért sokat kínlódtunk azzal, hogy hova tegyük a zsebkendőnket. Ők az orrfújást zsebkendő nélkül intézik el.

Erdélyi Dániel: Rengeteg gyíkunk volt, és nagyon szerettük őket, mert megették a szúnyogokat, amiből szintén rengeteg volt. A fürdőszobában sehol nincs mosdó, viszont az étkezőben mindig van, hiszen kézzel esznek. Praktikus volt, hogy a ház közepén volt a mosdó. Meleg víz nem volt, igaz, hogy szeptemberben és márciusban nem is kívántuk a meleget. Télen a háztól nem messze egy nagy kondérban melegítettük a vizet, és vödörben hordtuk be. Többször előfordult, hogy nem volt áram este, és ilyenkor koromsötét volt. Néhány motornak és autónak volt ugyan világítása, de általában biciklivel, illetve biciklis riksán közlekedtek, ilyenkor a sötétben botorkáltak. Úgy oldották ezt meg, hogy mindenki csöngetett és dudált, hogy tudják, hogy hol van.

Fekete Ágnes: Mi volt a dolgod Indiában?

Falus Ágnes: A kórház rendelkezett egy klasszikus röntgengéppel és egy alapszintű ultrahanggal, amelyhez egy vizsgálófej állt rendelkezésre. Ezt a felnőttgyógyászatban alkalmaztuk, leginkább a szülés előtt és utáni komplikációk felderítésére.

Fekete Ágnes: Hány órát dolgoztál naponta?

Falus Ágnes: Fruzsival váltottuk egymást 11-12 óra tájban, akkor ő hazajött és átvette tőlem a főzést és a gyerekeket. Volt olyan, hogy 11-től 4-ig folyamatosan ultrahangoztam, ami sok volt. Olyan is volt, hogy csak 3-4 beteg jelent meg ezalatt az idő alatt, és amikor meguntam, akkor inkább hazamentem, és kértem, hogy csörögjenek rám, ha jön még valaki. A nyitott gerinccel való születés gyakori probléma, mert az anyukák nem esznek folsavat, azaz zöldséget, gyümölcsöt nyersen, csak főzve. A populáció háromnegyede alultáplált, ezért mindenkinek szüksége van folsavra, kálciumra, vasra.

Erdélyi Dániel: Nem mindig volt forgalmas a kórház, de ha például megérkezett a szemész, aki minden két hétben három napot töltött ott, akkor ezalatt az idő alatt körülbelül 300 műtétet hajtott végre. Erre fel kellett készíteni a betegeket, illetve előbb ki kellett szűrni az 500-600 emberből azt a háromszázat, aki a műtétre alkalmas. Az idős emberek 20-30 %-áról kiderült, hogy magas a vérnyomása vagy cukorbeteg. Fontos volt kiszűrni őket, hiszen mindkét betegség alapesetben is látásromlást okozhat. Havonta egyszer volt tüdőgyógyászati kezelés, Cancunból jött az orvos. Minden szombaton oltásokat adtunk. Ezek voltak a forgalmas napok, és ezek mellett voltak nyugalmasabbak időszakok is. Az indiai kórházakban a rend és a higiénia máshogy érvényesül, mint nálunk. A kórházban két hűtő volt: egy a laborban, egy pedig a gyógyszertárban. Egyikben sem volt hőmérő. A betegek általában egyszerre többen is bejöttek a rendelőbe, mert ott nem alakult ki az a szokás, hogy megvárják, amíg az egyik kimegy, és csak utána jön be a másik. Újra és újra azt vettem észre, hogy három beteg és öt családtag áll a rendelőben, és nézik, amint ellátok valakit. Ilyenkor nagy morgások közepette ki kellett kísérni őket, és arra kérni, hogy kint várjanak. Aztán újra azt veszem észre, hogy valahogy "beszüremkedtek". Szükséges volt, hogy átnézzük azokat a gyógyszereket, amelyeket a gyógyszertárból hoztak el, mert történtek tévedések: ha hasonló nevű gyógyszereik voltak, akkor gyakran összecserélték őket. Köptető vagy antibiotikum, vérnyomáscsökkentő vagy nyugtató, érdekes terápák születtek volna!A kórháznak egy nagy kórterme és hat kisebb privátkórterme volt, amelyekért többet kellett fizetni. A nagy kórtermen ajtó nem volt, és amikor decemberben már nagyon hideg volt, szólnom kellett a műszaki osztálynak, hogy oldják meg ezt a kérdést. Az ottani asztalos funérlemezből összeállított egy ajtót, aminek ajtózárója is volt, igaz, hogy minden héten elromlott. Februárban, amikor elmúlt a nagy hideg, feladtam, és nem javítottattam meg a zárat. Teljesen más szokások uralkodnak Indiában: soha nem hagyják magukra a betegeket. Minden beteg két hozzátartozója is ott aludt a kórházban, a földön. Amikor vizitelni mentünk, kerülgetnünk kellett az embereket, akik a földön ültek vagy feküdtek. A babát gyakran egy-egy hozzátartozón áthajolva vizsgáltuk meg, halk hortyogás közepette.. A műtő profin volt berendezve: az az orvos, aki hívott bennünket, már négy éve dolgozott ezen az állomáson, és sokat tett azért, hogy ilyen műtő álljon a rendelkezésünkre. Ez volt a legfelszereltebb része a kórháznak. A műtőben még a sterilitás szabályait is megtartották. Egy nővér vezette a szülést, és csak akkor jelent meg orvos, ha valami probléma adódott. Szó szerint értsük, hogy ő vezette, mert mindent ő csinált: az előkészületektől az utolsó varrásig. Két éves tanfolyamon készül fel erre a feladatra. Az altatást is ők végezték. Én magam nem mernék bevállalni egy altatást, de számukra nem volt probléma. Hozzánk képest sokkal kevesebb a csecsemősírás az ottani osztályokon: nem etetik őket háromóránként, mint mi. Indiában mindenki akkor szoptat, amikor akar. A súlykülönbséget nem lehet lemérni, nincs mód rá, ezért nem is követhető nyomon, hogy ki mennyit szopott. Rengeteg kiszáradt csecsemővel volt dolgunk, mert nem tudtuk, hogy az édesanyjuknak nem volt elég tejük. Néha egy ágyban kellett feküdniük egy másik beteggel, de ez nem okozott gondot. Annak örültek, hogy segítenek rajtuk, boldogok voltak, hogy ott lehetnek, nem zavarta őket semmi sem. A csapvíz nem iható Indiában, egy vízszűrővel kell megtisztítani. Ennek ellenére sokan itták tisztítás nélkül. Egy edényben gyűjtöttük a vizet, ami kezdettől lyukas volt. Fontos alapelv, hogy amíg valami működik, addig nem szabad hozzányúlni. Nem használnak pelenkát. Egy nagy kendőt használnak, és azt forgatják, ha a kendő elhasználódott egy helyen. Ezen a képen egy branül látható, egy antibiotikumot igénylő fertőzött babánál. A felrakás után 10 órával már kakis lett a branülje. A nővérek nem mosnak kezet, csak akkor, ha láthatóan véres lett. A nagy kórterem végén, a folyosón van a mosdó. Vizitkor végigjártam a betegeket, és minden beteg után kezet mostam, úgyhogy végig sétáltam a nagy kórterem egyik végéből a másikba, a nővérek pedig vártak. A betegek zöme a körülmények ellenére meggyógyul, ha már kórházba került, jó esélyei vannak. De a halálozási adatok igazolják a rendszer "hatékonyságát". Egészségbiztosítás nincs Indiában, a kezelés költsége a betegeket terheli, csak olyan terápiát vetnek be, olyan vizsgálatokat végeznek el, amelyet a beteg hajlandó kifizetni. Hatalmas anyagi gond a betegség egyébként is, mert a családtagok nem dolgoznak, amíg valaki beteg a családban. Aggódnak a betegért.

Falus Ágnes: Az volt a legmegrázóbb, amikor diagnosztizáltunk egy betegséget, kezdett intenzíven kezelni egy újszülöttet, a család azonban két nap múlva úgy látta, hogy nem tudják kifizetni az oxigént. A gyermeknek tüdőgyulladása volt, a szülei pedig hazavitték. Dani figyelmeztette őket, hogy a baba meghal egy napon belül, mert nem bír még önállóan lélegezni, szüksége van az oxigénnel dúsított lélegeztetőre. A család mégis nemmel döntött. Volt egy alapítvány, aki fizette az oxigén nagy részét, de az ápolás és a gyógyszerek mégis nagy összegre rúgtak. A gyógyszerek egyébként nagyon olcsóak, mert Indiában gyártják őket, de a több száz rúpia, amibe egy-egy kezelés kerülhet, a havi fizetése egy apának, akinek otthon több gyermeke is volt még. Ezek nagyon szomorúak voltak, de a legszomorúbb az volt, amikor a család ki tudta volna fizetni, mégis azt mondták, hogy nem fizetik. A családfő dönt ezekben a kérdésekben. Dani ilyen esetekben azzal próbálkozott, hogy egy másik, indiai orvost kért meg, hogy magyarázza el a hozzátartozóknak, hogy mit lehet tenni a betegért, mi történhet a beteggel. Ilyenkor egy kis színjátszás is zajlik, mert mindenképpen hatni akarnak a hozzátartozókra. Azt is felajánlották esetenként, hogy nem kell fizetni, vagy kevesebbet kell fizetni, ennek ellenére voltak olyanok, akik nem fogadták el ezt az ajánlatot. Számukra egyébként rettenetes, hogy egy gyerek kórházban van, és nem otthon. Sokszor rosszabbnak tűnik ez nekik, mintha otthon lenne, és meghalna a gyermek. Volt egy gyermek, akit a családja három hetes korában hozott vissza hozzánk, 1100 grammos volt. Mazsolának neveztük el. Pár napos kezelés után a család kijelentette, hogy nem kívánja tovább támogatni a gyermek kezelését, mert úgyis meghal. Dani kérte őket, hogy hagyják a gyermeket a kórházban, naponta csak 100 rúpiát kért a kezelésért, ami körülbelül 500 Ft-nak felel meg. Kérte őket, hogy adják meg ezt az esélyt a gyermeküknek, hiszen szondával való táplálásra van szüksége, ezt otthon nem tudják biztosítani. Beleegyeztek, és látogatták a picit dett, érdeklődve nézelődött maga körül. Jó esélye volt az életben maradásra. Az emberekben él egyfajta bizalmatlanság az orvosokkal szemben, de amikor felfogják, hogy az ember az életükért küzd, akkor megfordul ez az érzés, és bizalomba csap át.

Fekete Ágnes: Ők teljesen máshogy állnak az élethez, mint mi? Más az élet értéke, mint nálunk?

Falus Ágnes: Egymilliárd ember él Indiában. De talán nem csak ezzel magyarázható az élethez és halálhoz való hozzáállásuk. Amióta világ a világ, azóta benne van a pakliban, hogy a szülésnél meghalhat a magzat is és az édesanya is. Szomorúak persze, ha így történik, és számukra is tragikus, de nem hasonlítható össze egy európai ember érzésvilágával. Tudatosabbak abban, hogy a szülésnél bármi megtörténhet.

Fekete Ágnes: Ha lánygyermek születik, az tragédia még ma is?

Falus Ágnes: Igen. A kórház előtt található egy kiírás, miszerint a születés előtti ultrahang alkalmával nem-meghatározást nem végzünk. Persze minden második kismama megkérdezte, hogy kisfiú vagy kislány a születendő gyermek. Bizonygatták, hogy őket nem zavarja az sem, ha kislány, de én megfogadtam, hogy nem fogom elmondani senkinek, hogy lányt vagy fiút vár.

Fekete Ágnes: Ennek ekkora tétje van?

Falus Ágnes: A 28. terhességi hétig el lehet vetetni a magzatot, a gyermek élete a tét. 28 hetesen körülbelül egy kilós a magzat, és Magyarországon jó esélyei lennének az életbenmaradásra. Indiában el lehet vetetni gyakorlatilag bármilyen indokkal. Már van is egy rés a születő fiúk és lányok száma között. Ezer fiúra nyolcszáz lány jut. Nagy tragédia lányt szülni, különösen, ha több lány is van a családban, mert nagy hozományt kell adni, ha férjhez megy. Egész életében azért dolgozik, hogy azt a hatalmas összeget ki tudja fizetni, és ezáltal a megfelelő társadalmi rétegből tudjon férjet választani. Ezt én persze megértem, de rettenetesnek és életellenesnek tartom.

Fekete Ágnes: Érdekes, hogy a hinduk egyébként annyira tisztelik az életet…

Falus Ágnes: Nagyon szeretik a gyerekeket és valóban tisztelik az életet, de meggondolják, hogy orvoshoz forduljanak. Volt egy beteg, akinek egy 16 éve meglévő krónikus bélösszecsúszása volt, ami nagyon fájdalmas. 16 évig nem jött el. Akkor szánta rá magát a család, hogy egy műtétet kifizessen.

Fekete Ágnes: Nem kaptatok gyomorrontást?

Falus Ágnes: De, mindenki egyszerre lett rosszul, ez még a Himalájában történt. Nem volt elviselhetetlen, de mindenki hányt, és két-három naponta hasmenésünk volt. Soha nem tudtuk meg, hogy féregtől vagy bacillustól lettünk rosszul. Nagyon mostuk a zöldségeket és a gyümölcsöket, de a gyomorrontás sajnos nem kikerülhető. Ezen mindenkinek át kell esnie. Hozzá kellet szokni. Volt még egy-két lázas betegség, de egyik sem volt rosszabb, mint ami itthon is elért volna bennünket. A közelünkben egyetlen étterem működött, amit bánatunkban néha meglátogattunk, és ahol tandori csirkét ettünk. Ez egy lángon megsütött fűszeres csirke, és a családnak menetrendszerűen hasmenése volt tőle. Nem izgattuk magunkat emiatt.

Fekete Ágnes: Magányosnak éreztétek magatokat?

Falus Ágnes: Persze, hiányoztak a barátok és a család, de inkább az volt a nehéz, hogy a campuson kívül semmi nem volt a közelben. Itthon megszoktuk, hogy néha elmegyünk biciklizni együtt, ott ilyen nem volt. Öt-hat hetente elmentünk pár napra egy-egy nem messze fekvő városba, ami nagy élmény volt. Mindig fennállt a veszélye annak, hogy valami bajunk lesz, de soha nem lett. Nyitott csatornák, patkányok, durva fertőzések a kórházban, tifusz, aktív TBC. Mi is vizsgáltunk ilyesmit, és persze gondoltunk arra, hogy bármikor megfertőződhetünk. De nem lett semmi baj. Tapinthatóan éreztük, hogy imádkoznak értünk, hogy védőburokban vagyunk, akármi nem történhet velünk. Fantasztikus élmény volt. A másik nagy élmény azoknak az embereknek a megismerése volt, akikkel együtt dolgoztunk. A műtőssegéd kedvessége, akit bármikor műtéthez lehetett hívni anélkül, hogy morgott volna. Szívesen tanított mindenkit. Két-három család rendszeresen meghívta a gyerekeinket játszani. Amikor elmentünk értük bennünket is meghívtak vacsorára. Azzal kínáltak, amit ők is ettek, amijük volt, megosztották velünk, és ez teljesen természetes volt. Ha valaki bajban volt vagy beteg volt, azért imádkoztak. A sebészek is mindig imádkoztak műtét előtt, már bemosakodva, szinte a szikével a kézben. És nem csak a ritka, nagy műtétek előtt, hanem egy császármetszés előtt és után is, pedig egy-egy ottani orvos talán már 500 császármetszést is elvégzett életében. Nem evidens, hogy minden jól megy.

Fekete Ágnes: A gondviselésből egy nagy leckét kaptatok, és ez biztosan továbbvisz benneteket.

Falus Ágnes: Igen. Az ember elméletileg tudja, hogy van gondviselés, hogy ha imádkozik, akkor az nem egy önmagáért való dolog. Ha ezt hosszan megtapasztalja az ember olyan helyzetek során keresztül, amelyekben egyáltalán nem biztos, hogy nem lesz baja, akkor ez nagyon meg tudja erősíteni. Amikor szeptemberben elmentünk Fatepurba, akkor még nagyon meleg volt, rengeteg szúnyog volt, a srácokat teljesen összecsípkedték, ők pedig kivakarták. A sebek begennyesedtek, ezért minden zuhanyozás után ezeket a sebeket felnyitottuk és lefertőtlenítettük. Rossz érzés volt, hogy a gyermekeim lába tele van gennyes fertőzésekkel. Érdekes módon ez volt az az időszaka az esti bibliaolvasásunknak, amikor nagyon komoly dolgokat kérdeztek.

Erdélyi Dániel: Milyen célokkal indultunk el Indiába? Gyerekgyógyászként dolgozni, hiszen erre a magas gyermekhalandóság miatt nagyon is szükség van, ez sikerült. Ági is az ottani ultrahanggal dolgozott. Célunk volt az is, hogy tanítsuk a dolgozókat, de olyan nagy vándorlás volt a kórházban, hogy ezt a célt részben fel kellett adnunk. Két hónapnál hosszabb ideig nem sokan maradtak az állomáson. Tanítgattunk, de a kórház működésében lényeges változás nem következett be, mert minden hónapban ugyanazokat a dolgokat újra kellett tanítani más embereknek. Szerettük volna segíteni ezt a kórházat, és úgy érzem, hogy ez sikerült. Isten majd megítéli, hogy mennyivel tudtuk az Ő dicsőségét szolgálni. Több ember kezelési költségét egy-egy ember állta. Édesapám két laborműszerrel támogatta a munkánkat, amelyek közül az egyik jelen pillanatban nem működik, de a nátrium-kálium mérő igen. Nagyon sokat aggódtunk a készüléskor azért, hogy milyen veszélyeknek tesszük ki magunkat, milyen áldozatokat vállalunk. Úgy éltük meg az ottlétünket, mint egy ajándékot, sokat tanultunk emberileg és szakmailag is. Sorolni lehetne a rengeteg dolgot, amiért hálásak vagyunk Istennek. Gazdagodtunk ezalatt a kilenc hónap alatt. Számomra fontossá vált Jézus mondata: Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét és kövessen engem.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Jeremiás próféta könyvének 6. fejezetéből!
”Őrállókat is rendeltem föléjük, mondván: Figyeljetek a kürtnek szavára! És azt mondták: Nem figyelünk! Azért halljátok meg, ti nemzetek, és tudd meg, te gyülekezet azt, ami következik rájuk. Halld meg, oh föld! Ímé, én veszedelmet hozok erre a népre: az ő gondolatainak gyümölcsét.”

Pilinszky János írja: "A közhelyeket a nyelvben a lélek figyelmetlensége szüli. Használunk egy igazságot anélkül, hogy tartalmára gondolnánk, egy ítéletet anélkül, hogy alkalmazásának érvényességét ellenőriznénk. Pedig a nyelv, a nyelvben megjelenő gondolat, szellemi érték önmagában nem áll meg." – Nagyon megragadó mondatok. Figyelmetlenségünk, szétszórtságunk okozza azt, hogy a szavak nem jelentenek semmit. Lelkünk bezárt, és észre sem vesszük, hogyan ütünk, vágunk szavainkkal, és hogyan maszatoljuk szét az igazságokat.

Figyeljetek a kürt szavára! Figyeljetek a jelre! Legyetek készen arra, hogy meghalljátok az Igét.

A molnár életében talán nehéz időszak volt, amikor nem fújt a szél. Nem őrölhettek a malomban, mert csendes volt az ég. Mégis ekkor volt idő arra, hogy rendbe szedjék magukat. Minden a helyére kerülhetett. Nehéz a lélek figyelmét fenntartani a szélcsendben. Nehéz azokban az időkben is nagyon figyelmesen élni, amikor Istent nem érezzük közelinek, amikor minden olyan szürke és fásult. Nem szól a kürt, nem látjuk az őrállókat, minden olyan kusza.

Most, Húsvét és Pünkösd között éppen ezt az időszakot ünnepli az egyház. Várjuk a Lélek szavát, de nem tudjuk honnan és miképpen jön el.

Jeremiás könyvében azt válaszolták: nem figyelünk a kürtre! Nem akarunk figyelni. Nem akarunk csak a megszokott menetben élni. Megtesszük, amit Isten követel forma szerint, bevásároljuk, ami az áldozathoz kell, minden kellék ott van egy helyen, de a figyelmünket, a szívünket nem adjuk.

Könnyebb letudni a dolgokat, könnyebb betartani a törvényt, mint magunkat Istennek kiszolgáltatni, és szívünk legmélyén odafigyelni szavára.

De mi lett a nép oda nem figyelésének eredménye? Saját gondolataik gyümölcsét hozza rájuk az Úr. Egy helyen így is ír a próféta: futni akartatok, hát futnotok kell. Ezt átfordítva: nem akartatok figyelmesen gondolkozni, hát elveszi a Jóisten a figyelmeteket! Fületek van, de nem hallotok.

Ma, amikor a füldugóval közlekedő emberek már valóban nem hallanak, amikor fiataloknak ordibálni kell, mert a füle már nem fogadja be a csendes szót, nagyon érthető ez az ítélet. Adja Isten, hogy a mi szívünk és figyelmünk kész legyen a hallásra! Ha Isten hív, megértsük azt!

Adja Isten, hogy üzenete ne váljon közhellyé, hanem érvényes valóság legyen ma is.
Ámen