2012-11-28

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok.
Most éljük az egyházi naptár szerint az év utolsó napjait. Talán sokat nem tudják, de adventtel kezdődött régen az év. Az előtte levő utolsó vasárnapot pedig eléggé különbözőképpen ünnepelték az egyházak. Míg a katolikusoknál Krisztus király vasárnap az utolsó ünnepi nap, a protestánsoknál úgy hívják, hogy örökélet vasárnap. Ilyenkor különösen is arra gondolunk, hogy ez az élet nem a végső állomás. Manapság minden hír, minden cselekedet, a társadalom minden üzenete arról szól, hogy most és gyorsan kell mindent elérni, mert ez a világ a minden. Félünk a haláltól. Félünk még attól is, hogy beszéljünk róla. Most egy olyan asszonnyal beszélgetünk, aki számomra nagyon hitelesen ki tudta mondani, nem fél a haláltól. Kéri a jó Istent, hogy ha lehet, hosszabbítsa meg napjait, de elfogadja azt is, hogy belátható időn belül vége lesz. Számomra nagy üzenetté vált ennek a hitnek, ennek a beszélgetésnek a tartalma. Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamáriát hallják.
Fekete Ágnes: Hogyan kezdődött ez az egész?
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: Mellrákkal kezdődött.
Fekete Ágnes: Hogy derült ki?
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: Rendszeresen jártam mellrákszűrésre. Hat évig mondták, hogy van egy jóindulatú daganat, és egyszercsak átalakult rosszindulatúvá.
Fekete Ágnes: Ezek szerint hiába vették észre időben?
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: Akkor azt megműtötték, kaptam sugárkezelést meg kemoterápiát, utána évig nyugi volt. Azt mondták, hogy a petefészek rák nem áttét volt, nincs összefüggés a kettő között.
Fekete Ágnes: Milyen érzés volt, amikor legelőször megtudta?
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: Szörnyű. Telefonon keresztül tudtam meg december hatodikán. Ez volt a mikulás ajándék. Persze, rögtön sírva fakadtam azt kérdezve, hogy miért éppen én? Igen, az egy nagyon sokkos állapot volt. Később nem is az rázott meg, hogy a mellemet megcsonkították, hanem az, hogy kopasz lettem, mert gyönyörű, szép hajam volt. Nehezen viseltem a kopaszságot. A család elfogadta. Színes kendőkkel, turbánokkal, illetve jó kis parókával próbáltam takarni a fejemet. Ezt is meg lehet szokni, végülis háromszor voltam kopasz, három parókám van. Elég sokat olvastam. Sokat segített az iskolában az igazgató, a tantestület, a szülők, a gyerekek. Észrevették a gyerekek, hogy parókám van, akkor megbeszéltük, és utána már természetes volt. Most júniusban már abbahagytam a tanítást, mert egyre fáradtabb vagyok, és nem tudok öt órát végigállni és tanítani. Az ember mosolyogva tanít, és ha fáj valami, akkor nehéz mosolyogni. Úgy éreztem, hogy abbahagyom. Nehéz döntés volt. Amikor évvégén elbúcsúztam a kollegáktól, akkor egy szép aranypapírra kinyomtattam ezt a Reményik Sándor verset, és mindenkinek egy Merci csokit adtam mellé, Sütöttem egy tepsi meggyes süteményt is, így búcsúztam el a kollegáktól.
Reményik Sándor: Gyógyíts meg!
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Nézd: elszárad a fám,
A testem-lelkem fája…
De épek még a gyökerek talán.
A tompa, tunya tespedés alatt,
Gyökereimben: érzem magamat,
És ott zsong millió melódiám.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet!
Hiszen – nem is éltem igazában.
Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,
Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:
Rólam gondolt roppant gondolatod
Torz árnyékaképen.
Egy kóbor szellő néha-néha
Valami balzsam-illatot hozott.
Akkor megéreztem: ez az élet,
S megéreztem a Te közelléted, –
S maradtam mégis torz és átkozott.
Én Istenem, gyógyíts meg engemet.
Én szeretni és adni akarok:
Egy harmatcseppért is – tengereket.
S most tengereket látok felém jönni,
És nem maradt egy könnyem – megköszönni.
Fekete Ágnes: Hogy alakultak át a miértek?
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: Egy idős pap bácsival beszéltem, aki azt mondta, lehet, hogy a jó Isten a testemet nem gyógyítja meg, de a lelkemet igen. Gyönyörű szép idő volt és tényleg olyan érzés volt séta közben, mintha a föld felett lépkednék. Hihetetlen, hogy hat éve volt ez és még mindig élek. Közben megszülettek az unokáim, és remélem, hogy a négy gyermekemnél, még több unoka is lesz. Még azért az anyukámat is kell majd ápolni. Tehát úgy érzem, hogy szükségem van rá. Ezt majd a Jóisten eldönti. Most már megnyugodtam. Tulajdonképpen nem is a haláltól félek, hanem a fájdalmakat nagyon nehezen viselem. Fölvettem a hospice alapítvánnyal a kapcsolatot még tavaly, csodálkoztak, hogy a hozzátartozók szoktak jönni és nem a kliens. Alá kellett íratni a körzeti orvossal is, aztán lemondtuk, mert jobban vagyok és dolgozom is akkor mégsem. Aztán amikor lejárt a jogosítványom és telefonáltam a körzeti orvosnak, hogy mikor mehetek? Azt kérdezte: maga még vezet? Majdnem olyan hangsúllyal, hogy maga még él? Egy évre adták meg, most megint lejárt, és most megint csak egy évre adják meg, pedig ha rosszul vagyok nyilván nem ülök kocsiba és nem tudok vezetni.
Fekete Ágnes: Végül a hit segített abban, hogy ezek a miért kérdések kisimuljanak?
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: Igen.
Fekete Ágnes: És hogy segít a hit?
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: Minden reggel, ahogy felkelek, megköszönöm a Jóistennek, hogy föl tudtam kelni, hogy süt a nap, hogy el tudok menni, hogy tudok az unokákkal foglalkozni, és állandó hálát érzek, hogy élek. Az elején perlekedtem a Jóistennel, azt mondták, hogy akit szeret az Isten, annak annyi fájdalmat, és annyi terhet ad, és akkora keresztet, amit el tud viselni. De én már mondtam, hogy nem tudok többet elviselni, és többet ne adjon, ennyire ne szeressen! De hát akkor mégiscsak egy kicsit könnyebb. Ez a hit nagyon megerősíti az ember lelkét, a családot is megerősíti, a gyerekeim is nagyon-nagyon aranyosak, és sokat segítenek. Most majdnem, hogy azt mondhatom, hogy boldogabb vagyok, mint régen. Annyi jó történik velem. Például a gyerekeim elvittek Velencébe és gyönyörű hétvégét töltöttünk ott. Jó idő volt, amikor ott voltunk. Előtte mondtam, hogy mondják le, ugyanis előtte kórházban voltam, vért kaptam, fel se tudtam kelni. És a Jóisten megengedte, hogy jól bírtam, majdnem, hogy jobban bírtam, mint a család. Olyan helyekre eljutottam, ahova azelőtt soha. Ez jó érzés.
Fekete Ágnes: A kisebb dolgoknak való öröm ideje ez?
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: Igen. Átértékelődik minden. És az ember örül, hogy süt a nap és nem fáj semmi, vagy csak kevésbé fáj. Mondtam is az orvosnak, hogy nekem ne olyan fájdalomcsillapítót adjon, amitől egésznap alszom, mert akkor minek élek, hanem olyat adjon, amivel tudok unokázni. A Rákellenes Liga szervezésében is részt vettem a körtáncon, és a fakanál klubbon.
Fekete Ágnes: Ott egymástól merítenek erőt?
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: Igen. Olyan érdekes, nekem azt mondták a kollegák is, hogy példa vagyok, és a gyerekek is azt mondták, hogy példát mutatok nekik a küzdésben és a kitartásban. Pedig néha mondtam nekik, hogy abszolút nem vagyok erős, és elegem van, annyira, hogy azt mondom, állítsátok meg a földet, ki akarok szállni! De hát ez nem így működik. Tényleg a Jóisten mindig ad erőt, pedig most azt mondták, hogy ugyanott tartok, mint egy évvel ezelőtt, amikor három hónapot jósoltak, de látom, hogy mégiscsak vannak csodák. Hiszünk a csodákban és a Jóisten megsegít. Hogy kinek mennyi van, és hogy kinek mennyit kell szenvedni, meddig tart, azt nem tudjuk. Én még úgy érzem, hogy szükség van rám, itt a földön. Még nem szeretnék meghalni.
Fekete Ágnes: Azt mondta, hogy a haláltól nem fél?
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: A haláltól nem. Ha most elalszom, és nem ébredek fel, az nem rémít. Én a fájdalmat bírom nehezen. Próbálok egészségesen táplálkozni és igyekszem mozogni. A Rákellenes Liga egészség napján részt vettem és Monspart Sarolta, nagyon jó kis előadást tartott, nagyon sokat nevettünk. Majd elhívott másnapra, egy margitszigeti sétára, az is nagyon jó volt. A Margitszigeten láttam három mókust, ami nagy élmény volt. Tulajdonképpen az ember ezeknek is tud örülni. Meséltem az unokáknak, hogy majd kimegyünk együtt is.
Fekete Ágnes: A rák nagyon rossz, mégis egy érdekes fordulatot, normális értékrendet is hoz be a családba.
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: Ez tény. Idő az van bőven. Lehet imádkozni is. Nem annak rossz, aki meghal, hanem aki itt marad. Nekem még huszonkét éves a kislányom, aki még nincs férjnél, és kértem a Jóistent, hogy megvárhassam a házasságkötését és a diplomáját. Annyi mindent szeretnék még megvárni, de nem tudom, hogy ez mind sikerül-e? Muszáj, még a kemoterápiát végigcsinálni, és hogy bírjam.
Fekete Ágnes: Az imádkozás mennyire segít?
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: Az, nagyon segít. Akár saját szavaimmal, akár a különböző imákkal. A műtétem előtt a lányom kollégiumi szobatársa küldött nekem egy imát, azt én minden reggel ott a kórházban elimádkoztam. Este, reggel imádkozom, meg tulajdonképpen a kemoterápia közben is behunyom a szemem és imádkozom. Még, ha rosszul vagyok, akkor is. Most ez az ötnapos kemoterápia, olyan hogy nem fekszem be a kórházba, mert valahogy nem akarok befeküdni, akkor inkább hazajövök, és itthon fekszem, azért mégiscsak jobb a saját ágyamban, és akkor is hálát adok, hogy haza tudtam jönni. A lányom is hetente hazajön, de hát az is nagyon drága, hogy Szegedről hazajöjjön. A január mindig olyan depressziós hónap. A januárt és a februárt kell átvészelni és utána mehetek a nyaralónkba, ami Surányban van. Már alig várom, hogy mehessek, és ott a Duna partra kiülök, ott a jó levegő és ott is beszélgetek a Jóistennel. Ott olyan szép. Nagyon sok imacsoportot is kértem, hogy imádkozzon értem, és biztos, hogy ezért lett ez a hat év.
Fekete Ágnes: Mi a tapasztalata, mások is félnek a haláltól?
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: Az az igazság, hogy amíg az ember várakozik, addig annyi szörnyűséget hall, hogy az ember mindig megijed, és talán ezért sem akar a kórházba menni. Mondtam a gyerekeknek, hogy én nem akarok a kórházban meghalni, és ígérjék meg, hogy az utolsó háromhétre hazahoznak. És mondták, hogy megígérik, de honnan tudják, hogy melyik az utolsó három hét. Igazából azt sem várhatom el, hogy itthon pelenkázzanak meg ápoljanak. Az ember mindent hall, hogy milyen szörnyű, és ettől félek. Olvastam, hogy régen családi körben ápolták a halálos betegeket. Mostanában már nem ez a szokás és nem is beszélünk róla. Engem például nem vittek el temetőbe gyerekkoromban, mert akkor az volt a felfogás, hogy a gyereket hagyjuk ki ezekből a dolgokból! Nem vesszük természetesnek a halált. Olyan félelmetes az, hogy a legtöbb ember egyedül hal meg ott a kórházi ágyon. Remélem hogy a mennyországba kerülök, nem félek a haláltól tulajdonképpen. Csak jó lenne, ha minél később jönne. Talán ez a hit ad erőt.
Fekete Ágnes: Aki nem hisz, annak ezek tényleg nagyon nehéz időszakok.
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: Ezeket használják ki gyakran az természetgyógyászoknak mondott emberek. Tisztelet a kivételnek, akik tényleg segíteni akarnak. Én is elmentem egy természetgyógyászhoz, hogy valami étrendet állítsanak össze nekem, mert, hogy nincs epém, meg májáttét is van. Kértem a dietetikusokat is, de ők is csak valamilyen drága termékeket akartak rám tukmálni. Úgy néz ki ez is csak üzlet. Rossz tapasztalatom volt. A természetgyógyásznak mondott szélhámosnál egy kis pálcika volt. Megkérdeztem, hogy mit akar azzal a pálcikával: Azt mondta, elmulasztja a rákomat. Mondom, ne szórakozzon velem, ha a műtéten a sebész nem tudta kivenni, akkor ezzel a pálcával ne hókuszpókuszoljon nekem. Aki nem hisz, az az ilyen kuruzslóknak bedől, és odaadja a pénzét. Rengeteg könyvet olvastam, az egyik azt mondja, igyunk tejet, a másik azt mondja ne igyunk tejet. Az egyik azt, hogy együnk szénhidrátot, a másik azt, hogy ne együnk, és akkor mi van. Tehát ne ezekben higgyen az ember, hanem a Jóistenben. Nekem mindenfélét vettek a gyerekek, amikor megtudták, hogy nem sok van hátra. Mindent kipróbáltam, tehát onnan tudom, hogy nem jó.
Fekete Ágnes: A búzacsíra kivonat, úgy tűnt, hogy jó?
Dr. Páger Jánosné Wolszky Annamária: Az, jó. A legtöbben mondták, hogy a búzafűlé, az jó. Mindent mondtak, és sok mindent olvastam és ez nekem bevált. Hogy miben mi van, az tényleg csak a Jóisten tudja.

Fekete Ágnes: A lélek vigasztalódása, feltöltődése nagyon fontos. Hallottuk, hogy a természet, egy séta micsoda erőt tud adni. A másik ilyen feltöltő eszköz a kezünkben a zene. Most Tokajba látogatunk el, az ottani lelkipásztor, Kiss Gergely Márton egyben népzenész is, aki a hivatásáról beszél.

Kiss Gergely Márton: A családi legendárium szerint én a tizennegyedik generáció vagyok, aki palástot visel. Anyai ágon pedig a népzene, a népi hagyományokhoz való kötődés meglehetősen erős. Ez a két dolog párhuzamosan volt jelen egész életemben. Eredetileg népzenész voltam. Meglehetősen fiatalon kaptam meg a Népművészet Ifjú Mestere kitüntetést 1994-ben.
Fekete Ágnes: Mint citerás?
Kiss Gergely Márton: Igen. A Népművészet Ifjú Mestere kitüntetés, akkor is komoly megmérettetést jelentett.
Fekete Ágnes: Ez a teológia előtt vagy után volt?
Kiss Gergely Márton: Messze a teológia előtt volt. Akkor tizenhat éves voltam csak. Miután leérettségiztem Nyíregyházára akartam menni a népzene tanári tanszékre, de aztán végülis a teológián kötöttem ki. Nem véletlenül. Először a komáromi teológián végeztem el négy évet, majd hogy magyarországi szolgálati helyet kaphassak Sárospatakon kellett három év alatt abszolválnom az öt évet. Hála Istennek ez sikerült. A zene azért ebben az időben is nagy szerepet kapott az életemben. Akkor kezdtem kobzázni és az egyházi zenével is foglalkozni. Most már egy-egy fellépésnél, műsor összeállításnál sokkal nagyobb hangsúlyt kap az egyházi, reformációkorabeli dallamvilág.
Fekete Ágnes: Népzenész és mellette a teológia? Hogyan volt ez?
Kiss Gergely Márton: Nálunk a családban ezt nem lehetett és most sem lehet különválasztani. Egy magyar, hívő ember az Isten előtt és a magyar nemzete iránt is ugyanolyan elkötelezett kell, hogy legyen! Nem volt ilyen választási lehetőség, hogy vagy-vagy. Jól megfért egymással a népzene illetve a teológia és karöltve jár e kettő.
Fekete Ágnes: A lelkészet egy teljes embert igénylő hivatás. Több annál, hogy elkötelezett vagyok.
Kiss Gergely Márton: Nincs ellentmondás, mert a mindenható Isten kijelölte minden népnek a helyét és lakásának idejét, és ha minket a Mindenható Isten iderendelt a Kárpát-medencébe, az itteni értékeket, kincseket, nekünk meg kell őrizni. Nincsen valóban olyan sok magánélete az embernek, mint ahogyan lehetne, mert az ember nem tudja becsukni maga mögött négy órakor az ajtót. Egészen más életet él, mert a lelkészi szolgálat, huszonnégyórás szolgálat. Az az egyik kedvenc Igém, ami nagyon meghatároz, hogy akár esztek, akár isztok, minden embernek, minden körülmények között az Isten dicsőségét kell szolgálnia. Éppen ezért, akár a szószéken van az ember, akár muzsikál, akár metszi a szőlőt, kapál, vagy épp az istállót takarítja, mindenkinek ott, a maga helyén kell elvégezni, ami huszonnégy órás szolgálat, akárhol éljen az ember. Tragikusan keveset tudok foglalkozni a népzenével. Ha van egy fellépés, akkor tudom azt, hogy legalább két, vagy három héttel korábban el kell kezdenem végiggondolni, hogy mit fogok játszani és gyakorolni kell. Ha nincs fellépési motiváció, akkor nagyon nehéz elővenni a hangszert, pedig meg kell állni és csak kell egyet rajta pendíteni.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
A Történelmi Egyházak Közoktatási Intézményvezetőinek Országos Egyesülete konferenciát szervez december 7-én 10 órától Budapesten, a Knézich utca 3-13. szám alatt. Az egyházi nevelés közoktatásban elfoglalt szerepéről Balog Zoltán miniszter tart előadást. Jelentkezési határidő: november 30. (www.tekioe.hu)

Vannak- még örömhíreink? Ezzel a címmel beszélget Bölcskei Gusztáv és Várszegi Asztrik a médiáról, kommunikációról és kapcsolatokról december 4-én, kedden 19 órakor Budapesten, a Református Zsinati Székház dísztermében, az Abonyi utca 21. szám alatt.

A toleranciáról és az együttélés lehetőségeiről beszélget Bódis Kriszta író és Szeverényi János evangélikus lelkész november 29-én, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Protestantizmus, ismeret és a tudomány világa címmel nemzetközi tudományos konferenciát rendez a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara november 29-én, csütörtökön 9 órától 30-án kora délutánig Budapesten, a Reviczky utca 4. szám alatti díszteremben.

Nyílt napot tartanak két Református Kollégiumban is héten. A Sárospataki Református Teológiai Akadémián november 29-én, csütörtökön 10 órától, a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma és Művészeti Szakközépiskolájában pedig december elsején, szombaton 9 órától.

Advent első hetében, december 3-tól országszerte rendeznek evangélizációs estéket. Többek között Celldömölkön, Etén, Pesterzsébet-Szabó telepen, Soroksáron és Újpest-Belsővárosban.

A függőségek a témája az Ififél7 elnevezésű fiataloknak szóló rendezvénysorozatnak, amely november 29. és december 2. között lesz Budapesten, a Kispest-Rózsatéri református templomban. Lesz beszélgetés, film, bizonyságtétel, zene és játék.

Ismét megszervezi a Nőszövetség a Kárpát-medencei imanapot december 2-án. Az idén a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nőszövetségének tagjai készítették el az imanapi füzetet bemutatva az ottani életet és szolgálatot.

Zákányi Bálintra, az idén elhunyt lelkipásztorra és egyházzenészre egy koncerttel emlékeznek barátai december 2-án, vasárnap 18 órától a tahitótfalui Népházban.

Adventi muzsikák a barokk korból és a magyar néphagyományból címmel tartanak zenés istentiszteletet december 2-án, vasárnap 10 órától Debrecenben, a Füredi úti református templomban.

Várj ember szíve készen! címmel tartanak közös adventi éneklést a Bács-Kiskunsági Egyházmegye kórusai december elsején, szombaton délután 3 órától a kecskeméti öregtemplomban. Az énekeket Pálúr János orgonaművész improvizációi kötik majd össze.

A Református Esték programsorozat keretén belül a Kaláka együttes karácsonyi koncertjére kerül sor december 4-én, kedden 18 órakor a kisvarsányi református templomban.

Adventi hangversenyek lesznek december 2-án, vasárnap 10 órakor Celldömölkön, valamint délután 16 órakor Emődön, a református templomban.

Adventi játszóházat rendeznek december elsején, szombaton fél tizenegytől a Debreceni Református Kollégium Múzeumában. Amíg a gyermekek kézimunkáznak, addig a felnőttek tárlatvezetéssel tekinthetik meg a kiállításokat.

Bölcsföldi András magyar írók karácsonyi novelláiból összeállított kötetét mutatják be november 28-án, azaz ma délután 17 órakor Budapesten, a Múzeum körút 4. szám alatti Könyvtár Klubban.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Lukács evangéliuma 24. fejezetéből!

"És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük…" (Luk 24,30-31)

A kenyér az egyik legősibb, legalapvetőbb szimbóluma az életnek. Benne van annyi izzadságcsepp, de a nap sugarai is benne vannak. Benne van az éhező ember, és benne van a dolgos ember. Benne van sok-sok mag, amely mind elhalt, és gyümölcsöt termett.
Egy prédikációban (Henry Nouwen-től) hallottam egyszer azt, hogy amit Jézus tett, az a négy mozdulat mennyire az egész emberi életről szól – ezt osztom meg most: Jézus négy mozdulata, hogy vette, azután megáldotta, majd megtörte és odaadta.
Az első gesztus a kiválasztás. Ezer és ezer kenyérből Jézus egyet vett, és ez a kenyér lett az a kenyér. Isten első mozdulata mindig a kiválasztás. Nincs két egyforma ember. Nincs két egyforma út. Mindenki, aki Istent meghallja egyszerinek és különlegesnek élheti meg saját magát. Meghallhatjuk, hogy egyszer csak elhangzik a nevünk: Ágnes, Tamás, Laci vagy bárki, téged hívlak. Számomra egyfajta istenbizonyíték az, hogy Isten közelében az ember úgy élheti meg saját kiválasztását, hogy közben a másiké is egyre világosabb lesz. Ebben a világban, ahol mindenki egy szám csupán, ha valakit kiválasztanak például egy állásra, akkor az azt jelenti, hogy ezer más valakit nem választanak ki. Itt mindig a kizárólagosság az úr. Isten azonban úgy választ ki egyediként, hogy közben mást is kiválaszt a kizárólagosság feltétele nélkül. Csak Istennél, csak a földöntúli szeretetben van ezért az, hogy nem számok vagyunk. Ezt persze földi rendszerünkben nehéz megérteni, de át lehet élni.
Isten éppen engem, a nevemen szólított, magához vett, és megáldott. Ez Jézus második gesztusa. Az áldás. Latinul így mondják: benedicere, azaz jót mondani. Annyi rossz szavunk van. Kiválogatni a jó szavakat, és azokat kimondani. Áldott vagyok, azaz Isten jót mond rólam. És én a jót továbbadhatom. Bárcsak az áldás így működne közöttünk! Hihetetlen ereje van annak, ha valakinek azt tudom mondani: te egy értékes és kedves ember vagy. Ez egy áldó szó. Krisztus mindannyiunkat ilyen áldó szavak közvetítőjévé tett. Nem is gondolnánk, micsoda erőtere van ezeknek a szavaknak. Isten megáldott bennünket, hogy mi áldássá lehessünk. De nem csupán áldás van az emberi életben. Hanem vannak töréspontok is.
Jézus a kenyeret megtörte. Ezt a mozdulatot nekünk nagyon nehéz megértenünk. Rengeteg fájdalom van egy emberi életben. Széttört szülői házak, elhagyott barátok, emberek, akikre többé nem számíthatunk, az az érzés, hogy kivetettek, nem értettek meg, ezek megannyi töréspontok. Mindannyiunknak a szívéről elmondható, hogy egy kicsit összetört szív is. Persze van, aki erre legyint, ilyen az élet, majd csak túléljük. Ezek az emberek, akik eltávolítják maguktól a fájdalmat, eltolják, talán úgy kevésbé éri el őket. Mások pedig végeláthatatlan panaszokba kezdenek. Sírunk és kiáltunk hol hangosabban, hol halkabban, mert nehéz elfogadni, hogy az életünk nem csak kiválasztott, nem csak áldott, de megtört élet is. Ez legalább olyan nagy titok. Nem tudjuk, miért. De azt látjuk sok-sok emberi sorson, hogy aki nem tud ezzel szembe nézni, az boldogtalan marad. Talán ezt jelenti Jézus mondta: aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét és kövessen engem! Ott van az összetörtség, de nekem ezt magamra kell venni: ez vagyok, ez az enyém, az én életem is ilyen. Azonban nem mindegy a sorrend. A megáldott élet a megtört élet. Ha fordítva van, az rettenetes. Az áldás alá kell tenni összetöredezéseinket, akkor megtisztulnak, akkor bearanyozódnak. Különleges fény fog betörni életünk repedezettségein Isten áldása alatt. És ez a fény tovább terjed. Mert Jézus a felvett, megáldott és megtört kenyeret odaadta.
Ez a negyedik mozdulat. Jézus nem önmagáért nem valami díszletként adta a kenyeret, hanem azért, hogy átadhassa, hogy az emberek jóllakjanak. Mi mindannyian ajándékok vagyunk a másik ember számára. Kenyérré és itallá kell válnunk a másik ember számára, a családunk számára, a barátaink számára, mindenhol. Maradhatunk persze egyedül is, maradhatunk zárványainkban, de az a legnagyobb magány. A búzamag, ha nem adja oda magát, egymaga marad. De ha odaadja önmagát, akkor gyümölcsöt terem. Ez a szabad élet titka. Mert különben be vagyunk zárva kicsi élettörténetünkbe, abba a hetven-nyolcvan évbe, az eseményekbe, amik bennünket érnek, de Isten azt szeretné, hogy ez a kicsi kronológia bekerüljön a nagy egészbe, és nemzedékről nemzedékre átadják az ő szeretetének hírét. Gyümölcstermő életünk lehet. Szabad életünk lehet, ha ajándékként fogjuk fel az életet.
Krisztus kiválasztott, megáldott, engedte töredezéseinket, és elküldött minket. Ez a négy teszi az életet életté. Nem könnyű elfogadni, nem könnyű beleállni ebbe, de e négynek az elfogadása, egyensúlya tesz minket szabaddá. Ámen.