2009-02-18

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Az elmúlt héten Olaszliszkán jártam. Amikor olyan helyen járok, amit az újságokból ismerek egyébként, mindig megdöbbenek, mennyire távol áll a valóságtól mindaz, amit olvasunk és hallunk. Mintha két külön világ lenne ebben az országban. Álproblémák, áljogvédők vitája és a hús-vér emberek ügye. A vilmányi lelkész elmondta például, hogy pályáztak cigánygyerekek számára tartandó főzőiskolára. Nagy nehezen be is szerezték a gáztűzhelyet, de azon a napon, amikor megérkezett a készülék, kikötötték a gázt, mert az önkormányzat fizetésképtelenné vált. Gyorsan szereztek egy palackot, egy gázzsámolyt, és ment az élet tovább. Ez a valóság. A legmegdöbbentőbb az volt számomra, mennyire nem kaptak az olaszliszkaiak segítséget, hogy feldolgozzák mindazt, ami történt. Ma is lezáratlan az olaszliszkai per, és mivel semmiféle nemzetközi nyomás nem nehezedik erre az ügyre, egyhamar nem is lesz megoldás. Semmi nincs megbeszélve, ott lebeg sötét foltként a lelkeken az, ami történt. Nincs helye, nincs tere a kérdésnek.

Pedig beszélnünk kell, meg kell találnunk a helyes szavakat.

Azt tapasztalom, hogy a tragédiák azért történnek, hogy valami jót hozzunk ki belőlük. Azért vagyunk emberek, mert képesek vagyunk a legnagyobb rosszból is jót kovácsolni. Kérdés, ma Magyarországon hány ember keresi a tragédiákban a megújulás lehetőségét. Persze sokkal egyszerűbb szítani köreinkben a rettenetet. De hála Istennek, bár erről keveset hallunk, sokan teszik a jót. Hatalmas öröm volt például azt tapasztalnom, ahogyan a vilmányi református lelkész végzi a cigánymissziót. Most őt, Sohajda Leventét hallhatják.

Sohajda Levente: Egy asszonnyal, aki 20-30 éve özvegyasszony, évente háromszor, négyszer hívja a rendőrséget, mert betörtek, rátörtek, vagy kitörték a kezét, sajnos ez is előfordul, nehéz elhitetni, hogy van értelme belekezdeni, végezni ezt a szolgálatot. Még akkor sem könnyű, ha komolyan veszi a hitét, az evangéliumot és azt, hogy Jézusnak semmi sem lehetetlen. A cigánymissziót csak akkor látom hatásosnak, ha a gyülekezet aktivitásából nő ki. Ha kiszáll egy szabad csapat Csajágaröcsögére, akiknek a tagjait a zsinat fizeti, hogy cigánymissziót csináljon, az nem fog működni. Ennek nincs realitása. Csak megérett gyülekezeti döntésből kinövő missziónak van értelme. A vilmányi gyülekezet átlagéletkora hatvan vagy hetven év. Nekik csak azt tudtam mondani, hogy ha azt akarjuk, hogy tíz év múlva ne rettegjenek úgy nappal, mint ahogy most éjszaka, akkor tennünk kell valamit. Két megoldás van: vagy együtt élünk, vagy együtt halunk meg. A magyar fiatalok nem maradtak a faluban, és amikor hazajönnek látogatóba, csak a pusztulással találkoznak. Az a generáció hiányzik, amelyiknek oda kellett volna lépnie azoknak a helyére, akik kiöregednek a gyülekezetekből. Amikor meglátják az idősebb nénik, hogy két, három év alatt el lehet jutni odáig, hogy cigány fiatalok kimeszelik a templomot, vakolnak, őrséget szerveznek, hogy ne lopják el az ablakot a templomról, kicsit elgondolkodnak. Bizony ilyen is volt, és a cserepeket is ellopták a tetőről. Ezek a gyerekek ma Áldás békességgel köszöntik a néniket, akiknek az életminősége már ettől változik, akármilyen furcsán is hangzik ez. Mert ettől a köszönéstől otthon érzik magukat.

Fekete Ágnes: Hogy történt az ablakos eset?

Sohajda Levente: Minden nyáron szervezünk rétegtáborokat a különböző generációk számára. Egy negyven fős csapattal voltunk éppen táborozni, amikor történt, kicsit örültem az egybeesésnek, mert tudtam, hogy nem a mi gyerekeink közül tette valaki.

Fekete Ágnes: A mi gyerekeink alatt a helyi hittanos cigánygyerekeket kell érteni?

Sohajda Levente: Igen. Nem tudom másként megélni a gyülekezetet, csak mint családot. Természetesen megtudtuk, hogy ki vitte el, de mivel a kár nem volt több, mint 20000 Ft, a rendőrség nem indított nyomozást, nem foglalkozott az üggyel. Viszont a táborban lévő 17-18 éves fiataljainkat ez arra indította, hogy szervezzenek őrséget a polgárőrséghez hasonlóan. Minden éjszaka körbejárnak, szétnéznek a templomban, a gyülekezeti ház, a parókia körül, megbizonyosodnak arról, hogy nincsenek illetéktelenek a környéken. Nekem nagy öröm, hogy úgy tekintenek a gyülekezetre és a gyülekezet dolgaira, mint sajátjukra. Ezt mindig is próbáltam megértetni velük. Itt nincs olyan, hogy köz, ez nem a kommunizmus, amiben minden mindenkié, közben pedig semmi senkié. Ez egy gyülekezeti tulajdon, amiben nekem részem van. Ha annak leesik a vakolata, amikor odarúgom a focilabdát, akkor az az én károm is. Ez azért fontos, mert nekik a tulajdonnal vannak problémáik: csak használni akarják.

Fekete Ágnes: Amikor ezt elmondja nekik, akkor mit szólnak? Hogyan lehet ezzel konfrontálni őket?

Sohajda Levente: Én hiszek a hosszú távú munkában. Ha egy hároméves gyermekkel elkezdünk foglalkozni, annak meglesz a gyümölcse. Ez a gyülekezet 20, 25 főből áll, ugyanakkor 220 gyerekkel foglalkozunk a hittan keretén belül. Ők 3 és 19 év közöttiek, vannak közöttük, akik leérettségiztek, már családjuk van. Ők mind a hosszú táv gyümölcsei. A személyes kapcsolat nagyon sokat számít. Ha tudja, hogy megyünk együtt vakolni, és megtanítom simítani és különböző fogásokra, kialakul egy bizalmi kapcsolat, amelyben ő saját maga számára kíván egy tekintélyt. Abban a világban, amiben a tekintély minden szerepét elveszítette, az önkéntes tekintélyvállalás lehet út. Ma elvesztette tekintélyét minden tiszt. Nemcsak a lelkészi, hanem a tanári, a miniszterelnöki is, és még sorolhatnám. Nem a palást által tekint úgy rám Márió, mint lelkészre, hanem azért fogad el engem, mint lelkészt, mert bízik bennem. Nem azért vagyok lelkész, mert palástot viselek.

Fekete Ágnes: Mi lett az eredménye az őrző-védő egyletnek, amit alakítottak?

Sohajda Levente: Azóta nem lopták el az ablakokat a templomról, amit én már eredményként könyvelek el. Ezen túl egy konfirmandus csapat kovácsolódik össze. Nálunk nincs 14 éves korban konfirmáció. Most van egy 8-9 fiúból álló masszív csapat, akik közösen tudnak imádkozni, olvassák a Bibliát, és megpróbálják megérteni azt, amit olvastak.

Fekete Ágnes: Van-e két tábor a cigányok között, tehát amelyikbe azok tartoznak, akik betörik az ablakot vagy bántalmaznak valakit, illetve egy azok számára, akik nem követnek el ehhez hasonló dolgokat? Elkülöníthető két ilyen csoport egymástól? Van magyarázat arra, hogy kik azok, akik bűncselekményeket követnek el, és kik azok, akik konfirmációi előkészítőre járnak?

Sohajda Levente: Valakikből lesz valaki. Tartunk fejlesztő, felkészítő órákat, és azokra többen is járnak. A konfirmandus csoportból négyet már kizártak különböző iskolákból, van olyan is, aki megjárta a fiatalkorúak börtönét, betört az informatika terembe és ellopta a gépet. Mi lesz ezekből a gyerekekből, ha nem tudunk egy utat felkínálni? A cigánykérdés szerintem társadalmi probléma. Egy olyan generációt neveltünk ki a magunk számára, akiknek semmi sem szent. Ez nem csak a cigány fiatalokra igaz, hanem általában is, hogy nem tudják az indulataikat féken tartani. Ha egy kést lát, beleszúrja a másikba. Ez igaz a magyar fiatalra is, sajnos. És ugyanúgy igaz, hogy ahogy egy magyar fiatal leül, és értelmesen képes gondolkodni, a cigány fiatal is le tud ülni. Ha komolyan vesszük, hogy nem csak oktatni, hanem nevelni is kell a gyerekeinket, akkor ide el tudunk juttatni egy nagyon nagy mentális és pszichés hátrányokkal küszködő gyermeket.

Fekete Ágnes: Mondta, hogy a cigány többségű falvakban azért nagyobb a deviancia.

Sohajda Levente: Az elmúlt 30 év katasztrofális szociális és családtámogatási rendszeréről, amely azt az elgondolást érvényesítette, hogy pénzzel mindent meg lehet oldani, bebizonyosodott, hogy nem jó út. Ide jutottunk vele. Sajnos nem működik, másfelé kell lépnünk. Amikor a gyermek otthon verést kap, és elküldik fáért, mindegy, hogy honnan, de fát kell kerítenie, akkor fáradtan és büdösen érkezik majd meg az iskolába, mert neki hajnalban fát kellett hordania. Természetesen a tanártól is megkapja a magáét, nem tud teljesíteni, folyamatosan a negatív tapasztalatban őrlődik. Nem jöhet ki más belőle se, ha nem kapott mást, és ezért fog már 12 éves korában védelmi pénzt szedni az iskolában a kicsiktől. Akkor már ő lesz a valaki, mert elérte apunak a szintjét.

Fekete Ágnes: Létezik védelmi pénz szedés Vilmányban?

Sohajda Levente: Szerintem ez mindenhol létezik, akkor is, ha nem beszélünk róla.

Fekete Ágnes: Mit lehet ezzel kezdeni? Van értelme egy ilyen fiatallal leülni beszélni? Van eredménye?

Sohajda Levente: Igen, van. Azt nem mondom, hogy 100 százalékosan működik. Fontos, hogy észrevegyük, társadalmi szinten azok, akiknek az a feladatuk, hogy ezeket a helyzeteket kezeljék, nagyon hamar elfáradnak, mert olyan hangvétellel, magatartással találkoznak, amit ember normálisan nem tud elviselni. Egy megkeményedett hivatalnokréteg kezeli ezeket a dolgokat. Az Egyháznak óriási a küldetése. Mi fenntartunk egy menedékházat, ide bárki jöhet, függetlenül attól, hogy mit követett el. Ha komolyan veszi azokat a szabályokat, amelyeket felállítottunk, akkor ide jöhet bárki.

Fekete Ágnes: Született egy menedékház?

Sohajda Levente: Igen, így nevezzük azt a házat, ahol a már említett programok folynak. Nem csak gyerekeknek, hanem például az anyukák számára is szervezünk programokat, éppen formálódik is egy kis kör. A fiúkat oktatjuk az apaszerepre. Meg kell érteniük, hogy nem ciki, ha a gyerekeikkel foglalkoznak, ha bepelenkázzák őket, napjában többször újrapelenkázzák. Egy három hónapos csecsemőt azért kellett eltemetnünk, mert a szülei nem pelenkázták át, és tüdőgyulladást kapott a hideg lakásban. Emberileg felfoghatatlan és érthetetlen egy ilyen eset. Mi azonban tudunk valamit tenni annak érdekében, hogy többet ilyen ne forduljon elő.

Fekete Ágnes: Most már mindenki látja, és ki is mondják, hogy létezik cigánybűnözés, de ez nem cigányjelenség, hanem egy össztársadalmi jelenség leképeződése, ahogyan mondta.

Sohajda Levente: A börtönben ülők döntő többsége cigány származású, ezt az adatot kétségbe vonni nem sok értelme van. Nem akarom felmenteni őket a felelősség alól, nem mondom, hogy ők nem hibáznak. Azt mondom, hogy sokkal inkább cél az, amire az evangélium döbbent rá bennünket: meg kell értenünk, hogy mi a saját felelősségünk. Nem máson múlik, hogy mi lesz velük, hanem saját magukon. A kegyelem arról szól, hogy az Isten mindent elrendezett. Ő tényleg mindent elrendezett a bűneinkkel kapcsolatban a kereszten. Az ebből fakadó hálaadással kell megélnünk a szabadságot. Erre rádöbbenteni például egy cigány embert azért nagyon nehéz, mert a mai szociális és oktatási struktúrák éppen az ellenkezőjét erősítik meg. Amikor valaki ugyanannyi pénzt kap segélyként, mint a másik a munkájáért, akkor nagyon nehéz rávenni, hogy megtanuljon festeni, szögelni, egy mester keze alá dolgozni. Ha ezeket megtanulja, akkor a mester meg fogja becsülni, fizetést fog kapni, de ez egészen odáig nem fog semmit sem jelenteni, amíg a segélyt kapja, mert nem látja be, hogy miért kellene neki 3000 Ft-ért naponta güriznie. Nehéz megértetni az emberekkel, hogy a munkából fakadó fáradtság szent fáradtság, hogy annak is nagyon fontos szerepe van, ha úgy ül le este, hogy annak a napnak értelme volt. Egy 13 éves, iskolába járó gyermekkel nagyon sokszor előfordul, hogy ő az egyetlen, aki reggel 7-kor felkel a családból, mert a többiek még mind alszanak, hiszen nem járnak dolgozni. Ezeknek a gyerekeknek nagyon sokszor az lebeg a szemük előtt, hogy az iskola elvégzése után majd ők is alhassanak 11-ig. Ez társadalmi felelősség, mert mi generáljuk ezeket a helyzeteket. Ezt nem a cigányok hozták létre, ők csak alszanak. A családsegítő rendszer a mi találmányunk, nem ők találták ki.

Fekete Ágnes: Igen, és ezt most már nehéz visszacsinálni.

Sohajda Levente: Szerintem, nincs olyan politikai alakulat, aki bevállalná, hogy hozzányúljon egy családtámogatási rendszerhez, mert ez választási kérdés. Pedig minden egyes órában nehezebb kezelni ezt a kérdést.

Fekete Ágnes: Egyre többen lesznek.

Sohajda Levente: Így van. A politikát annál inkább sakkban lehet tartani, minél többen tartoznak egy-egy társadalmi csoporthoz. Valljuk meg, a politikában mi magunk is gyakran megerősítjük azt a gyakorlatot, mely szerint pénz beszél, kutya ugat. Ha valaki azzal állna ki választások előtt, hogy meg kell változtatni a családtámogatási rendszert, ezentúl nincs alanyi jogon járó családtámogatás, gyermekek után járó támogatás, akkor nem tudom, hogy mekkora sikere lenne. Meg vagyok győződve arról, hogy ha ezeket a pénzeket az oktatásba tennénk, és azt mondanánk, hogy minden gyermeknek jár a reggeli, a tízórai, az ebéd, az uzsonna és a vacsora, és reggel fél 8-tól este fél 6-ig az iskolában tudjuk tartani a gyereket, komoly eredményeket érhetnénk el. Arról nem is beszélve, hogy tanári állások maradnának meg, nem kellene megszüntetni az iskolákat. A gyermek relatív biztonságban tudja tölteni a napját.

Fekete Ágnes: De ha a többségi társadalom ezt akarja, akkor miért nem tudjuk az akaratunkat érvényesíteni?

Sohajda Levente: Ha feltennénk azt a kérdést, amit az előbb felvezettem, a többségi társadalom mondana nemet rá. Ez egy megdöbbentő helyzet. Amikor református lelkészként azt mondom, hogy nem egygyermekes családok kellenek, nem két-háromgyermekesek, hanem sokgyermekesek, ugyanakkor mindenki magának vállalja a gyermekét, ne a magyar államnak, azt felelik rá, hogy alanyi jog, hogy az állam segítsen. Én akkor lennék boldog, ha az állam azt biztosítaná, hogy ha beteg a gyermekem, akkor az orvos paraszolvencia nélkül vizsgálja meg, vagy ha elmegy az iskolába, nem kell tankönyveket venni, jó kezekbe kerül, biztonságban van, odafigyelnek rá, és megkapja a szükséges ételt. Az összes többiről én, mint édesapa szeretnék gondoskodni. Ehhez belátás kell, nem tudok jobban fogalmazni. Szerintem Magyarország még nem nőtt fel ahhoz, hogy ezt belássa. Nekünk még mindig az a jó, ha meghozza a segélyt a postás, vagy sípol a mobil, és jelzi, hogy átutalták a pénzt. Ez megnyugtató.

Fekete Ágnes: Félelmetes.

Sohajda Levente: Az is jellemző a térségre, hogy a cigány lakosság szeparálódik. Gettósodási kérdés lesz, hogy mit tudunk ezekkel a vidékekkel kezdeni. Húzunk egy vasfüggönyt, és kiírjuk, hogy belépés csak fegyverrel, saját felelősségre? Ez súlyos országos probléma lesz, szerintem.

Fekete Ágnes: A Református Missziói Központ az ősszel egy egészségfelmérő utat szervezett ezekben a falvakban. Az olaszliszkai lelkészt, Egeresi Gábort és Járásiné Kassai Éva igazgatóhelyettest, a gyülekezet gondnokát hallják majd. Megszólal majd Dr. Velkey György, a Bethesda Kórház főigazgatója is, aki önkéntesként vett részt ősszel ezen az úton. Most arról hallhatjuk Kókai Csaba hangképét, ahogyan Vilmányban egy szemétgyűjtő versenyt szerveztek.

Résztvevő1: Korábban beugráltam másoknak az udvarába szőlőért, lopni, de 3 éve, amióta ide járok, már nem csinálom. Sok kisgyerek is jár ide, játszanak, és ők sem csinálnak sok mindent azóta, amióta ide járnak: az ablakokat nem törik be kővel. Már nem csinálják, hanem inkább eljönnek ide, aztán szórakoznak a társaikkal. Sokat tanulnak Istenről is.

Kókai Csaba: Te is szoktál jönni?

Résztvevő2: Igen, kedden és csütörtökön lányokkal és fiúkkal. Képeket és feladatokat szoktunk csinálni.

Kókai Csaba: Miről szól ez a mai nap?

Résztvevő2: Bementünk a bátyámékhoz, az utcákon, a pálya felé, és összegyűjtöttük a szemetet. Mi gyorsak vagyunk.

Kókai Csaba: Milyen feladatokat kaptatok? Úgy tudom, hogy többféle szemetet is lehetett gyűjteni.

Résztvevő1: Igen. Flakonokat, papírt, vegyes szemetet gyűjtöttünk külön zsákokba. Szerintem, ez jót is tett a falunak, tisztán néz ki. Az út, a járdák, az árkok megtisztultak minden szeméttől. Legalább egyszer legyen tiszta ez a falu.

Kókai Csaba: Megkérdezte valaki tőletek, amikor szedtétek a szemetet, hogy mit csináltok?

Résztvevő1: Igen, és mind kinevettek bennünket, amikor látták, hogy mit csinálunk. Mi pedig megmondtuk nekik, hogy amit ők eldobáltak, mi gyűjtjük össze, mert csak így lesz tisztaság.

Kókai Csaba: Kortársaitok vagy idősebbek nevettek rajtatok?

Résztvevő1: Sokan nevettek, a haverjaink is, de a felnőttek közül is, amikor elmentünk mellettük a zsákokkal a kezünkben.

Egy idős asszony: Segítettünk nekik szemetet szedni, kihozni.

Kókai Csaba: Nem is tudom, hogy az szabályos-e.

Egy idős asszony: Csak szabályos, mert egyedül nem is tudta volna szedni. Nem bírták volna.

Kókai Csaba: Hány gyermek van itt a családból?

Egy fiatalabb asszony: Hét gyermekem van.

Kókai Csaba: Itt vannak mindannyian?

Egy fiatalabb asszony: Nem, otthon is vannak még.

Kókai Csaba: Ők szoktak rendszeresen járni a gyülekezeti programokra?

Egy fiatalabb asszony: Jártak együtt mindannyian.

Kókai Csaba: És a szülőket is be szokták néha vonni? Tudnak arról, hogy itt mi minden történik? Szívesen engedik ide őket?

Egy fiatalabb asszony: Szívesen engedjük őket ide. Van, amikor főznek, csokit vagy sampont kapnak.

Egeresi Gábor: Volt két évvel ezelőtt ez a tragédia, ami után nagyon sok szekta megjelent a faluban. Megpróbálták kihasználni a fennálló helyzetet, megcélozva a cigányságot. Elég rámenősen igyekeznek a cigányság között maguknak teret nyerni.

Járásiné Kassai Éva: A bajban lévő embereket előszeretettel keresik meg.

Egeresi Gábor: Úgy látom, hogy különösebb eredményt nem tudnak elérni. Akik hittanra jártak, most ugyanúgy járnak. El szokták mondani, hogy hétvégén voltak náluk a "bibliások" beszélgetni, hoztak könyveket, de hittanra ugyanúgy eljönnek, mint korábban. Ők még nem fogják fel ennek a súlyát, örülnek, ha meglátogatják őket, jó néven veszik bárkitől. A lemorzsolódás kamaszkorban nagyobb a cigányoknál, mint a nem cigányoknál. Konfirmálásig kevesebben jutnak el, de azért vannak olyanok, akik eljutnak. Házasságukra is egyre többen kérnek áldást, esetenként akár anyagi áldozatokat is hoznak. Ez a szőnyeg is egy cigány testvérünk adománya, tőle kaptuk, amikor felújítottuk a parókiát. Kaptunk még egy felajánlást, egy harmóniumot, de még nem tudtunk elmenni érte.

Fekete Ágnes: Két éve, amikor ez a tragédia történt, mint tanárt, gondolom, nagyon mélyen érintette.

Járásiné Kassai Éva: Igen, mint minden tragédia, ez is nagyon megrázta az embereket. Ennek az iskolában néhány napos hiányzás volt a következménye, illetve néhány cigány elmenekült a Bodrog túloldalára. Amikor a polgármester meggyőzte őket, hogy nincs üldözés a faluban, visszajöttek. A gyerekek között volt bizonyos lecsendesülés, de a teljesítményükön nem mutatkozott meg.

Fekete Ágnes: Beszéltek erről az iskolában?

Járásiné Kassai Éva: Nem. A konkrétan érintett gyerekeket nem akartuk kellemetlen helyzetbe hozni. Persze adódott néhány helyzet, amelyben helyre kellett tenni a dolgokat. Ha az igazságszolgáltatás lezárná végre az ügyet, akkor mindenkiben nyugvópontra kerülne.

Fekete Ágnes: Nem záródott még le az ügy?

Járásiné Kassai Éva: Még nem. Ha lezáródik, akkor a két család és a község is megnyugvásra talál majd. Mindenki azt várja, hogy ez megtörténjen.

Dr. Velkey György: Hátrányos helyzetű falvakba mentünk el mind a négy egyházkerület területén. Magyarné Balogh Erzsébet, a Missziói Központ vezetője kért meg bennünket erre a szolgálatra, és én nagyon örültem, mert mihelyst meghirdettem a kollégáim között, már be is teltek a helyek. 12 orvost és asszisztenst érintett ez a program. Olaszliszkán, Vilmányban voltunk mi, ahol fontos tapasztalatokat gyűjtöttünk. Korán reggel érkeztünk, és megkezdtük a szűrések elvégzését. A másik helyen, a kultúrház színpadán állítottuk fel az EKG vizsgálóhelyet, ott végeztük a cukormérést, a vérnyomásmérést, utána pedig elbeszélgettünk mindenkivel az egészségügyi bajokról. Százasával jöttek a betegek, megfeszített munka volt. Néhány helyen borzasztó ellátatlanságok voltak, aminek megvan a helyi oka, de számomra nagyon rossz volt látni, hogy az egészségügyi rendszer néhány periférián mennyire felpuhult, és bizonyos tekintetben afrikai viszonyok között maradt. Nagy hasi daganat, komoly szívbetegség, egyéb komoly betegségek voltak ellátatlanok. Bánt, hogy ilyen helyzetben élnek emberek. Próbáltuk a kiszűrt eseteket megfelelő vágányra tenni. Vittünk egy égés-prevenciós anyagot, amit az iskolásoknak és a falu többi lakójának is bemutattunk.

Fekete Ágnes: Erre hogyan reagáltak a gyerekek?

Dr. Velkey György: Nagyon érdekes volt, hogy izgatta őket. Az egyik tanárnő figyelmeztetett bennünket, hogy készüljünk fel a legrosszabbra, mert biztosan nem fognak semmire figyelni, nagy zajongás lesz. 5 perc után néma csend volt. Az előadás háromnegyed órán át tartott, utána pedig élénken kérdezgettek.

Fekete Ágnes: Önkéntesként vett részt ebben?

Dr. Velkey György: Igen, mint ahogy az összes többi kollégám is. Nagy tapasztalat, hogy sok minden esetlegessé vált az országunkban. Ha van néhány rátermett, életét hivatásként megélő ember, orvosként vagy lelkészként, abból a nagyon lehetetlennek tűnő helyzetből is ki lehet hozni nagyon szép dolgokat. Rendet lehet teremteni. Máshol pedig azt láttuk, hogy ahol tunyább, nem odafigyelő, egyéni érdekek mentén szerveződő munka folyik, ott darabokra esnek dolgok.

Fekete Ágnes: János evangéliuma 14. részében olvassuk.

Egy tanítvány mondta Jézusnak. Uram, mi dolog, hogy nekünk jelented ki magad, és nem a világnak?

Mostanában sokszor fáj az a vakság, ami az emberek lelkére ráül. Amikor annyira egyértelmű lenne a jó út, miért nem látják? Itt van például az említett családtámogatási rendszer. Mindenki látja, hogy ez csőd, hogy egyáltalán nem azt érjük el vele, amit kellene, mégsem meri senki kimondani. De sorolhatnánk a példákat az életből, nyilvánvaló fonákságok, egyszerű megoldások, és mégsem talál ez a kettő. Az ember néha beszél egy-egy hivatalnokkal, és mintha nem is a valóságos világban élne. Pedig csupa jó ember. Miért ez a feszültség? Miért vakok az emberek a jóra? Azt hiszem azért, mert engedjük magunkat elvakítani. Isten úgy alkotta meg ezt a világot, hogy a dolgok nem közvetlenül érthetők. Mindig más, ami a szemünk előtt van, és más annak az értelme. Hogy ez mennyire így van, ugyanezt mondta el Platon a híres barlang hasonlatában, amikor az árnyak és a valóság különbségét írta le, és amiről a múlt héten beszéltünk, a Mátrix film, amelyik a modern embert, mint a számítógép által irányított, nem igazán létező lényt írja le. Más a valóság és más, amit arról képzelünk. Az ember szeretné jól érezni magát, ezért általában beéri azzal, amit lát. Egy az egyben elfogadja, és igyekszik valahogy elrendezni a gondolatait, életét az evés-ivás, munka, barátok és egyéb dolgok között. Akkor hiába méltatlankodunk a tanítvánnyal, hogy miért nem jelented ki magad neki! Előbb el kell jutnia oda, hogy ki akarjon emelkedni a vakító fényekből. Platon ezért tartja nagyon fontosnak a nevelést, amely által az ember eljuthat annak a felismerésére, hogy az ideális valóság sokkal magasabb, mint amit a szem lát. Érdekes, hogy Jézus válasza más. Így válaszol: Ha valaki szeret engem, és beszédeimet megtartja, Atyám szereti azt, és elmegyünk, és annál lakozunk. Nem az emberi értelem erőfeszítését kéri, nem szellemi megvilágosodást, hanem szeretetet. Ha képesek vagyunk a szívünket kinyitni Isten számára, akkor ő eljön, és átalakítja azt a világot, amiben élünk. Nem mi kerülünk ki a barlangból, vagy a másik hasonlattal élve, a Mátrixból, hanem ő jön el hozzánk. Befészkeli magát az életünkbe, velünk lesz. Nem megoldás hát a bosszankodás azon, hogy ez a világ nem érti meg a saját érdekét sem. Csak a szeretet, életünk Isten számára való teljes kinyílása a megoldás arra, hogy valami változzon. Nincs más útja a megértésnek, mint a szeretet.
Ámen