2009-04-29

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Van egy nagyon érdekes kép, amit több irodában láttam már, az evolúciót ábrázolja gúnyosan: a négy lábon járó majom után egyre jobban kiegyenesedik az ember, végül a számítógép előtt görnyed ugyanolyan tartásban, mint egykor a majom. Ennyi az élet? – kérdezi az ember magától is néha. Gép nélkül már moccanni sem lehet? Mintha újra fel kellene tennünk a legalapvetőbb emberi kérdéseket a mai korban, amiken – azt hittük – már túl haladt az idő. Nagyon örültem, hogy egy ilyen kérdést tettek fel egy budapesti előadáson: Micsoda az ember? Ebből is hallhatunk majd részleteket. Először azonban egy csillagász meséli el, hogyan értette meg önmagát, ahogyan egyre jobban megismerte a hatalmas világmindenséget. Zombori Ottót halják, aki az elmúlt héten egy budapesti református gyülekezetben tartott előadást. Vörös Virág kereste fel.

Zombori Ottó: Egyszer az egyik fizikatanárom megmutatta egy távcsőben a Szaturnuszt az égen. Látni lehetett a gyűrűt is, távcső nélkül azonban nem. Nem értettem, hogyan lehetséges, hogy ugyanazt ennyire másként látom távcsőben, mint anélkül. A tanár nem magyarázta el a dolgot, csak annyit mondott, menjek el csillagásznak, és akkor majd tudni fogom. Jó ötletnek tartottam, igaz a megvalósítása még odébb volt, mert előbb el kellett végeznem a gimnáziumot, majd pedig matematika-fizika szakot végeztem az egyetemen. Nem bántam meg soha. Én vidéki gyerek vagyok, ezt ma is büszkén és örömmel vállalom, Gyöngyösön születtem, a Mátra tövében. A vasárnapok rendszeresen úgy teltek, hogy templom után elmentünk kirándulni. Ezeken a kiruccanásokon közel kerültem a természethez, észrevettem az eget, és kíváncsian szemléltem éjjel-nappal. Mivel alkatilag nyeszlett, vékonydongájú legény voltam, tudtam, hogy favágónak nem leszek jó, de ott voltak nekem a csillagok. Vágytam megbizonyosodni arról, hogy a pöttyök az égen valóban ott vannak-e, és ha nem, akkor hol vannak, miért látjuk őket. Akkoriban még az is felvetődött bennem, hogy azok talán az angyalkák szemei. Naiv, gyerekes, bátor, álmodozó korszakot éltem meg akkoriban. Ha öreg fejjel azon gondolkodom, hogy miért lettem csillagász, a vallás kapcsán felvetődő igénnyel magyaráznám. Szerettem volna tudni, hogy hol a mennyország. Ezen kívül pedig az emberekben munkálkodó tudásvágy, a megismerés vágya is erre vitt. Az ember saját magát akarja ezeken a külső pontokon megmérni. Amikor Debrecenbe kerültem, a magyarságtudatom megerősödött. Megismertem a debreceni hangulatot, a város lakóinak református hitét. Mindig jó emberekkel kerültem össze. Később visszamentem Gyöngyösre fizikát tanítani, és mint fizikatanár szerveztem csillagász-szakkört. A gyerekek haraptak rá, rögtön észre lehetett venni, hogy ez egy kitörési lehetőség a szürke világból. A nagy fordulat, ami végleg eldöntötte a sorsomat: gyöngyösi fizikatanárként és csillagász-szakkör vezetőként felfigyelt rám a budapesti, Sánc utcai csillagvizsgálóban dolgozó Kulin György professzor, aki a szakmának "márkás" egyénisége, ráadásul református. Meghívott maga mellé dolgozni tudományos munkatársként. A tanári pályámat fel kellett adnom, ami fájt, mert nagyon szerettem tanítani. Az Uránia Csillagvizsgálóban minden lépcsőfokot végigjártam, kezdve onnan, hogy a postára jártam, távcsőtükröket csomagoltam. Ez is hozzátartozott a munkámhoz. Az egyszerű munka becsülete is ránk ragadt. Erről a munkahelyemről mentem aztán nyugdíjba. Most nyugdíjas tanár és csillagász vagyok a Fasori Evangélikus Gimnáziumban. Itt is van csillagász-kör. A csillagászati kérdések kapcsán az ember óhatatlanul is találkozik más világokkal. Amikor a világegyetemmel foglalkozunk, akaratlanul is előkerül a kérdés: mekkora ember is vagyok én? Ezt meg szoktam fogalmazni az előadásaimban. Ha az a kérdés, hogy mi közünk a csillagokhoz, akkor a válasz nem az, hogy az ott ragyog, én pedig itt vagyok. A csillagokat szemlélve az ember nem nagyon tud másra gondolni, mint hogy van egy felső "személy", aki mindezt igazgatja. Egy korban, szinte egy pillanatban fogalmazta meg ugyanezt Newton és Kant. "A kozmosz csodálatos elrendezése és harmóniája csak egy mindentudó és mindenható lény tervében születhetett meg." Ez az egyik legnagyobb felfedezés a világon szerintem. Én hiszek Newtonnak. Egy kicsivel később mondta Kant: "Két dolog tölt el csodálattal, és bizonyítja számomra Isten létét: a csillagos égbolt a fejem fölött és az erkölcsi törvények bennem." Ennél több megerősítésre egy fizikatanárnak nincs szüksége. Én a vallásban ezt a lehetőséget találtam meg. Média-döppingben élünk. A gyerektől mást sem lehet hallani, csak hogy mi mindent látott a televízióban, az Interneten. Szerintem nekik nehezebb tájékozódni, mert rengeteg információ kering a világban, és nincs semmi, ami alapján megszűrje őket. Ha az alapszabályokat, mint például a 10 parancsolatot, megtanuljuk és betartjuk, akkor nincs nagy veszély az eltévelyedésre. Nem akarom a fizikatanárok jelentőségét túlhangsúlyozni, de ha ők hisznek ilyen lelkesültséggel, és ezt el is mondják, akkor a diákok elgondolkodnak azon, hogy ha még ők is így látják, akkor nem lehet-e, hogy van ebben az egész keresztyénségben valami. A törvények kapcsán, amelyeket matematika vagy fizika órán úgyis megismer, párhuzamot lehet vonni az emberi élet más területeivel is. Ha ott működhetnek a szabályok, akkor miért ne működnének máshol is. Felment-e bennünket bármi a ne lopj, vagy ne ölj parancsolata alól, éljünk akármelyik korban is? Azt, amit csinálok, ingyen is megcsinálnám, de Isten kegyelmét látom abban, hogy még fizetést is kapok érte. Ez egy csodálatos ajándék. Most 64 éves múltam, de még sok előadást szeretnék tartani. Személyes élményem, hogy a hit biztatása az ember számára az élet legmélyebb pontjain segít. Ott, ahol a fizika törvényei már nem tudnak megtartani, Istenhez még mindig fordulhatunk. Sokat vezetek szakmámból kifolyólag még éjszaka is, és érzem, hogy rám vigyáznak: sokszor vétek hibát vezetés közben, például jobbra rakom ki az indexet, de balra fordulok be. Soha nem történt még baj. Most "űrkort" élünk, szoktam mondani a gyerekeknek is. Ennek a kornak a 10 parancsolatai közül néhányat mondanék el. Tamkó Sirató Károly készítette.

Örülj, hogy a földön élsz, és embernek születtél! – Öröm a számomra, hogy nem hangyának teremtett Isten, hanem embernek.

Ne félj! Ha elmúlsz is, mint ember, örökrezgő atomjaid új ünnepekre várva továbbtáncolnak a mérhetetlen térben. – Érzem, hogy a kozmosz része vagyok.

Tanulj mindenből, és mindenre magad is rájössz! – Ez a kedvencem, ebben az egész keleti és nyugati filozófia is benne van.

Fekete Ágnes: Ezekben a hetekben a Németajkú Gyülekezet Budapesten szokásos Protestáns Tavasz sorozatának a "Micsoda az ember?" címet adta. Szabó István püspökkel és Lánczi András filozófussal beszélgetett Balog Zoltán. Részleteket hallhatnak ebből az érdekes beszélgetésből, amelyben a filozófus és a teológus beszélgetett az ember istenképűségéről, amit latinul imago deinek neveznek. Hallgassunk bele a filozófia és a teológia ősi dialógusába.

Balog Zoltán: Szokták viccesen mondani, hogy a kígyó képében a filozófusok voltak jelen a Paradicsomban. Remélem, ez nem sértő!

Szabó István: A legokosabb állat.

Balog Zoltán: Mi is eljutottunk oda, hogy a történetnek van olyan olvasata is, amiben a kígyó nem a gonoszt testesíti meg, hanem az ember egy gondolatát. Az ember szabadságban lett teremtve, az a választási lehetőség, amire a kígyó rámutat, benne van a teremtettségben. Az embernek kell eldöntenie, hogy elhiszi-e az Istennek, hogy nem jó megennie azt a gyümölcsöt. Mi a teremtéstörténet aktualitása?

Szabó István: A megteremtett világ Isten dicsőségének visszatükröződése. Valamilyen isteni lenyomatot hordoz a világon. Ezt az üzenetet hihetetlenül fontosnak tartom ma, amikor a világ az ember számára kitermelhető fáról, a felhasználható szénhidrogén- származékokról, a beépíthető sztrádáról, a mélygarázsról, a tőzsdei hozamról és a kamatról szól. Szentgyörgyi Albert is azt mondta, hogy a világegyetem, a Nap, a Hold, a csillagok, a bolygórendszerek himnuszt énekelnek. Ezt az embernek észre kellene vennie. Isten képmása a történelem is, mondja Kálvin. A Római Birodalom, Nagy Károly Birodalma, a Német-Római Császárság, a Harmadik Birodalom, a Szovjetunió mind megszűntek létezni. Most van pax Amerika, de majd az is megszűnik, aztán jön Kína, és az is meg fog szűnni. Ezeket mind tudjuk, mégis olyan hisztisek vagyunk mindig, ha valami jön, mintha nem tudnánk.

Az ember istenképűsége a kapcsolatban állást jelenti. Azért imago, mert tükröz valamit. Átfénylik az emberi életen. Kálvin persze azt is mondja, hogy az ember gőgje és kétségbeesése miatt megromlott ez a képmás. A filozófus azt mondja, hogy az embernek emberhez való viszonya nem tud megváltozni. A teológus erre lecsap, és azt mondja: ez az eredendő bűn. Magunktól nem tudunk kizökkenni abból, amiben vagyunk, mert összetört a képmás. Olyan mértékig megroncsolódott, hogy torzót váltunk: a kicsit sztoikus, nagyon római Pilátus csak kiállítja azt a galileai lázadót, aki a vád szerint királynak mondta magát, és mondja: Ecce homo! Íme, az ember. Krisztusra mutat rá, és azt mondja, íme, az igazi isteni képmás. Azt a kérdést, hogy kicsoda az ember, Krisztusra nézve tesszük fel. Sőt, ha nem lenne Krisztusunk, feltehetőleg fel sem tennénk ezt a kérdést.

Balog Zoltán: Az imidzs és az imázs varázsszóvá váltak a kommunikációban a 21. század elejére. Akkor lehet, hogy mégsem olyan nagy a baj? Mit tud a filozófia a teremtéstörténettel kezdeni?

Lánczi András: A teremtés problémája a filozófus számára az idő problémája. A filozófus azt kérdezi, hogy a teremtés mikor volt. Erre nagyon nehéz, ha nem lehetetlen, választ adni, vagyis szeretnénk az időt megérteni, megállítani vagy kilépni belőle. Ezt úgy tudjuk megtenni, hogy állandóan az örök visszatérésről beszélünk. Az ember szeretné a teremtést újra megélni, hogy az időt megállítsa és kilépjen a történelemből. A történelemben élünk, és ez a tragédiánk is, mert mindent abból akarunk megérteni, elmerülünk az időben. Pontosan az emberi spiritualitás, az emberi létezés lényege ellen hatunk, elveszítjük magunkat, szétfolyunk.

Szabó István: Az ember, amikor filozófiát olvas, nem talál el Istenhez. Nem biztos, hogy Seneca vagy Platon miatt, de nem talál el. Kell a közvetlen isteni megszólítás. Nem kell a filozófusokat bántani, hadd kérdezzenek, hadd gondolkozzanak. A gyermekeink is kérdezgettek bennünket 4-5 éves korukban, mi pedig nem győztük összecsapni a kezünket meglepetésünkben, hogy miket tud ez a gyerek kérdezni.

Lánczi András: Óvakodjanak attól a filozófustól, aki meg tudja mondani, hogy mi a megoldás. Mindig arra várunk, hogy valaki megmondja a megoldást. A politikusoktól és az orvosoktól is ezt várjuk. Amikor emberek egymás közötti viszonyáról van szó, és feláll egy politikus, aki azt mondja, hogy egyetlen igazság van, és semmi más nincs, ott nagy baj van. A filozófia ettől próbál meg eltávolítani. A veszély persze az, hogy tudni kell, meddig lehet ezt a kételyt húzni, vinni. Nem lehet a végtelenségig, mert akkor leesünk a bolygóról. Tehát, ha kenyeret akar venni, ne a henteshez menjen! Ez az utolsó szavam.

Balog Zoltán: Hol van az a kiindulópont, ahonnan a mai ember gondját meg lehet közelíteni? Hol van a közös pont a teológia és a filozófia között? Azt is mondhatnám, hogy a mai ember gondjához eljuttató közös kiindulópontra vagyok kíváncsi.

Lánczi András: Én két szót mondanék: nevelés és társalgás. A filozófia mindig társalgásban valósult meg, általában csak később írták le. Szókratész azt gondolta, hogy mihelyst leírunk valamit a beszélgetésből, már elvész valami abból a gondolatból, amit át akart adni valaki.

Szabó István: Az a pont, ahol ki lehet lépni az időből, az ünnep ideje.

Fekete Ágnes: Az ember az, aki gondolkodik, ő az, aki felnéz az égre, és csodálkozik, micsoda hatalmas teremtett világ kis része vagyunk, de ő az, aki odafordul a másik emberhez, aki segít. Harmadik beszélgetésünk a diakónia, az emberi segítségnyújtás üzenetét hordozza. Egy kis holland csapat járt nemrég Magyarországon, a Károli Gáspár Egyetem vendégei voltak.
Hollandiában egy keresztyén, szociális munkára képző főiskola diákjai. Vörös Virág beszélgetett velük.

Vörös Virág: Nem találjátok nehéznek, hogy keresztyénként egy nagyon liberális országban éltek?

Hollandia tényleg nagyon liberális, toleráns és szekularizált, mégis általában tisztelettel találkozom. Azt mondják, ha te hiszel, az jó és szép, de maradj ezzel távol tőlem. Nem könnyű evangelizálni, mert arra ténylegesen azt mondják: fejezd be. Addig, amíg megtartod magadnak, nincs probléma.

Vörös Virág: Hogy jutott eszetekbe, hogy szociális területen dolgozzatok? A keresztyén meggyőződésetek miatt?

Részben igen, de nem csak emiatt. Azt hiszem, elsősorban azért, mert emberekkel akarok dolgozni, a tanulmányaimat pedig kifejezetten ezen a főiskolán akartam végezni, mert fontos számomra, hogy a keresztyén meggyőződésemmel minden átitatódjon. Ez az iskola ezt erősíti. A hitem olyasvalami, amire építek, és ezt nem tudom elválasztani a hivatásomtól vagy a tanulmányaimtól. A szociális munka mindig is nagyon tetszett, nagyon szépnek találtam, hiszen próbálsz a felebarátodnak segíteni, a másik mellett állni, és ez jó. Nem tudom, miért, de az emberek gyorsan elmondják a problémáikat nekem, és ez – szerintem – fontos. Hollandiában egyébként sok olyan iskola van, amelyik ezt a képzést nyújtja, de az Ede-i keresztyén főiskolán külön hangsúlyt fektetnek a keresztyén mivoltunkra, ezért jelentkeztem éppen oda. Tavaly gyakorlaton voltam, ahol sérültekkel kellett foglalkoznom. Egyszer összehívtak egy megbeszélést, ahol egy betegről kellett döntenünk. Már idős volt, és nagyon rossz bőrben volt: nem volt életkedve, soha nem kelt ki az ágyból. Arról kellett döntenünk, hogy mit csinálunk, ha megbetegszik. Próbáljuk-e életben tartani, vagy ne kezeljük, és hagyjuk elmenni. Mint keresztyén asszisztens vettem részt ezen a tanácskozáson, és sokat gondolkodtam azon, hogy hol az a határ, amikor még tart a felelősségünk. Mikor mondhatjuk azt, hogy ebbe már nem nyúlunk bele? Nem volt beteg, de azt hiszem, hogy belefáradt már az életbe. Miután megmosdattuk, mindig aludt, nem vett részt semmilyen nappali programon, még az evésre is úgy kellett biztatni. Szellemileg súlyosan sérült volt, fejlettség tekintetében egy babára hasonlított, nem tudott beszélni, nem tudott járni, nekünk kellett kitalálni, hogy mit érezhet, vagy gondolhat. Ebben persze soha nem lehetsz egészen biztos, és pont ettől nehéz, mert ha véletlenül ébren volt, és velünk együtt csinált valamit, azt szemmel láthatólag élvezte. Abban sem lehettünk biztosak, hogy elege van az életből.

Vörös Virág: Keresztyénként hogyan tudsz egy ilyen nehéz szituációt kezelni?

Nagyon nehéz volt, nem is tudok erre igazán felelni. Tudjuk jól, hogy mi van a Bibliában az élet végéről: minden élet Isten kezében van, Ő dönt életről és halálról, másrészt pedig nem akarom az embereket szenvedni hagyni. Biztos, hogy te magad is azt akarnád, hogy segítsenek rajtad. Szerintem ez a férfi is azt akarta, még ha nem is tudta ezt kifejezni. A reggeli munkánál megpróbáljuk Istent is bevonni a munkába, hogy a nap során jó döntéseket tudjunk hozni, és ne csak azt nézzük, hogy mit találunk mi magunk jónak, hanem az Isten akaratát keressük. A hit olyan, mint egy teli hátizsák: fontos dolgok vannak benne, amelyeket használhatok, ha szükségem van rájuk. Ennek öröme sugárzik. A hit számomra egy magasabb dimenziót ad. Jobban érzem magam tőle. Például, ha egy emberrel beszélgetek, és észreveszem, hogy valami balul fog elsülni, megkérdezhetem Istent, hogy mit csináljak. Akkor vagy eszembe jut valami, vagy egyszerűen csak megnyugszom. Persze még most is vannak kételyeim és nehézségeim. Még mindig nehezen fogadom el, hogy Jézus meghalt a bűneimért.

Vörös Virág: Tudtok mesélni valamit a református életről Hollandiában?

Hollandiában bizonyos református egyházak nagyon tradicionálisak, sok régi szokásuk van. Ugyanakkor vannak olyan egyházak, amelyek nagyon szabadon élnek. Ők gyakran értetlenül nézik egymást. A reformátusság nálunk nagyon tág. Mi egy szigorúbb református egyházhoz tartozunk, vasárnap kétszer megyünk templomba, ez nálunk így szokás. A két alkalom között nincs nagy különbség: reggel általában egy bibliai részletet magyaráznak, este pedig a katekizmust. Általában zsoltárokat éneklünk, de vannak olyan templomok, amelyekben más énekeskönyvet használnak, viszont a nagyon tradicionális templomok kizárólag zsoltárt énekelnek. A lányoknak ruhát vagy szoknyát kell viselniük a templomban, nadrágot nem szabad, mert az a férfiak öltözéke. Persze, ha nadrág van rajtad, nem küldenek ki, de azok az emberek, akik a templomhoz tartoznak, tudják a szabályt, és be is tartják. A tradicionális templomokban a nőknek és a gyerekeknek kalapot kell viselniük. Ezek az irányzatok ahhoz próbálják magukat tartani, ami a Bibliában áll: nem jó, ha a nő viseli otthon a nadrágot vagy fedetlen fejjel megy a templomba. Hollandiában nagyon sokfajta egyház van. A reformátusokon belül is több, mint 10. Erre nem vagyunk büszkék, nem hiszem, hogy Isten úgy akarta, hogy ennyiféle irányzat és vita alakuljon ki arról, hogy hogyan kell érteni az Igét.

Vörös Virág: Mi alapján alakult ki ez a sokféle irányzat?

Néha csak külső, formai okok miatt, de vannak tartalmi eltérések is. Az egyházszakadást okozhatja ruhaviselet vagy két lelkész eltérő véleménye is. Az is előfordult már, hogy az egyházszakadáson belül is kialakult még egy szakadás. Mára már egyházfát lehet Hollandiában készíteni, ami nagyon szomorú, de a fiatal generáció igyekszik ezen túllátni, és nem problémázni azon, hogy ki melyik templomba megy, hanem figyelni arra, hogy együtt éljünk és higgyünk.

Vörös Virág: Ezek mind hivatalos egyházak?

Igen, hivatalosan mindegyik külön egyház, de én úgy gondolom, hogy a tanítás a lényeg, ami nagyjából megegyezik.

Vörös Virág: Elmondanátok az étkezés előtti imádságotokat?

Ó Atyánk, ki minden életet táplálsz, koronázd meg asztalunkat áldásoddal, táplálj minket és szomjunk oltsd adakozó kezed által! Taníts meg minket várakozni, hogy úgy éljünk, ahogyan kell! Add, hogy a mennyeiekre figyeljünk, s lelkünk szavad által erősödjék. Ámen

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János evangéliumának 7. fejezetéből!

Ha valaki szomjúhozik, jöjjön énhozzám, és igyék. Aki hisz énbennem, amint az Írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.

Többféle szomj létezik. Amikor az ember lázas, akkor csak inna, inna, de sohasem érzi azt, hogy szomja valóban oltódott volna. Hiába gondolja azt, hogy majd most jobb lesz, nem segít az ivás. Az segít, ha elmúlik a láz. A lelkünk is sokszor lázas, és inna mindenfélét, csak végre csituljon valami, de semmi nem segít. A lázat kell csillapítani. Lázas vágyódásunkban rohangálunk mindenfelé, minden buta tárgyat összegyűjtünk, mondván, akkor majd nem vágyódunk másra, csak az az enyém legyen, de persze rohanunk tovább, mert soha nem tudunk megelégedni. Jézus ezért kínálja önmagát. Nem ezt vagy azt ad, hanem a létet magát. Aki szomjazik, jöjjön hozzám. E nélkül a bevezető nélkül érthetetlen a folytatás. Nem azt mondja, ha lázas vagy, és vallásos keresgélésedben már megfáradtál, már jártál mindenféle közösségben, és egyik sem tetszett, akkor próbáld ki azt, amit én adok, hanem azt mondja, jöjj hozzám. Jézus mindig önmagát tudja csak adni. De ha nála vagyunk, akkor tapasztaljuk azt is, hogy Ő ad vizet.

Létezik olyan szomjúság, amelyik egészséges és valódi szomj. Mindenki tudja, ha kirándul, és igazán szomjas, csak a víz oltja a szomjat. Lehet mindenféle műitalokat inni, de az nem segít. Amikor igazán kiszáradtunk, nem iszunk ilyen förtelmes leveket, hanem rohanunk a forráshoz vagy a csaphoz. Jézus ezt a szomjúságot képes oltani. Amikor a lelkünk kiaszott, amikor süket csöndet érzünk mindenütt, amikor nem szól senki egy értelmes szót, akkor Jézus szava olyan üdítő, tiszta víz. Bárhol járok, tapasztalom, mennyi ember szomjazza a tiszta szót. Mennyire vágyunk arra, hogy ne álmosolyokkal, ne érdekből, nem mézes-mázosan és hatásvadász módon, hanem szívből szóljanak hozzánk. Jézus adja meg ezt a tiszta szót! Ha ezredszer olvasom is a Bibliát, mindig az a fő élményem, mennyire tiszta ez a beszéd.

Nemrég jártam egy idős házaspárnál. Úgy jöttem el tőlük, hogy van értelme az életnek! Ez a boldog mondat önkéntelenül hagyta el a számat, mert annyira tiszta volt a beszédük, mert valahogy a sok kesze-kusza mondat, amit korukból kifolyólag mondtak mégiscsak egy nagyon őszinte életigenlés volt. Vannak mellettünk források. Lehet, hogy el kell hordani felőlük a köveket, lehet, hogy betemették őket, de vannak. Vannak gyülekezetek, ahol sete-sután, de mégis az élet forrása körül vannak. Nem érdemes pocsolyából inni, nem érdemes a körülöttünk kínált lőréket kóstolgatni, hanem érdemes azokat a hiteles embereket felkeresni, akiknek a szava tiszta. Kívánom mindenkinek ezt a kutakodást az élő víz forrása után.
Ámen