2009-05-20

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Ezen a héten, pénteken nagy ünnepre készül a magyar reformátusság. Alkotmányozó Zsinat keretében kimondják végleges szándékukat, hogy egy egyháztesthez tartoznak a határokon túl is. Az egység ma az a valóság, amire mindannyian vágyunk. Szétszaggatott társadalom, gondolatok, érdekek mentén megyünk tönkre. De az egységet nem lehet csinálni. Az egység mindig születik. Bennünk van a gyökere. Felfedezhetjük, hogy fontosabbak az összekötő erők, mint a szétválasztóak. Egy ilyen felfedezésről szeretnénk most beszámolni. Egy református tanító egy katolikus iskolában megszervezte, hogy egy kárpátaljai iskola testvéri kapcsolatba kerüljön velük. Valóban lelkes egység, szeretet volt a határon túli és itteni gyerekek és családok között. Először egy kisfiút, Simó Józsefet hallják, aki a budaörsi Mindszenty József Római Katolikus Általános Iskola második osztályos tanulója, amint bemutatja a Hősök terét Budapesten, majd Simon Imréné Ágnes, tanítónőt és Dobsa Arankát, a tiszakeresztúri magyar iskola igazgatóját hallják.

Simó József: Egyszer eljöttem ide, és addig maradtam, amíg megjegyeztem, mit látok. Volt otthon mindenféle könyvem, és abból is olvastam erről a helyről.

Fekete Ágnes: Érdekel a magyar történelem?

Simó József: Igen.

Fekete Ágnes: Miért érdekel?

Simó József: Mert érdekes, hogy milyen volt a magyaroknak a múltja. Volt dicső kor, volt szomorú kor is.

Hősök tere. A hét vezér szobra látható a közepén. Árpád fejedelem, és utána apja, az öreg Álmos, Ond, Kond, Előd, Tas, Huba, Töhötöm.

Fekete Ágnes: Milyen volt ez a mai nap?

Dobsa Aranka: Csodálatos volt, a sétahajó a Dunán mindent felülmúlt. Kis Katinka kérdezte is csalódottan, hogy hát nem a hajón megyünk vissza? Jöttek a rokonai érte, leültek nagy büszkén a folyosón. A tévéből látottak lettek valósággá.

Fekete Ágnes: Milyen érzés volt, amikor jelentkezett valaki Magyarországról, hogy szeretnének testvériskola lenni?

Dobsa Aranka: Meglepődtem a felkérésen és magyarázkodtam, hogy de hát mi kis falu, kis iskola vagyunk, ennek ellenére nagyon biztattak, hogy nem baj az. Tudtam, hogy nagyon szívesen várnak. A gyerekek 90 %-a most járt először Magyarországon is. Sokaknak a szülője sem volt még itt. El tudom képzelni, majd ha hazamennek, mit fognak mesélni.

Fekete Ágnes: Azért ez nem kis feladat a szülőknek, vízumot szerezni, sorba állni…

Dobsa Aranka: Sőt, a vízum mellé még engedélyt oktatási osztályról, tehát ahhoz, hogy kihozzam a gyerekeket, kétszer kell közjegyzői engedélyt kérni. Mondják a gyerekek nekem, hogy "Aranka nénit biztosan ismerte a közjegyző!" Ez persze nem így van, csak a nevemet ismeri. A gyerekek nagyon izgatottak voltak, sokan mondták, hogy alig várják már, hogy menjünk. Olyan csodálkozva bámészkodtak, hogy ez az, amit a tévében láttak?! Igen, ez az.

Fekete Ágnes: Számomra ez valóban az egység jelképe. Katolikus iskola, egy református tanítónő, református gyerekek… Teljesen az egységről szól, mindenki tett valamit. Erre volna szükség.

Simon Imréné Ágnes: Pontosan. Én, amióta itt tanítok, soha nem éreztem, és soha nem éreztették velem, hogy református vagyok. Úgy éreztem, hogy elfogadják a munkámat.

Dobsa Aranka: Először kicsit meglepő volt, amikor a gyerekek elmentek hittanórára. Mi történelem órán voltunk, és akkor mondták, hogy hittan óra lesz: evangélikus, katolikus, református. Jött a református hitoktató, akit a gyerekek körbefogtak: nagyon tetszett nekik a hittanóra.

Simon Imréné Ágnes: A határon túli és anyaországi magyarok közötti egység létezik. A politika azt sugallja, hogy nem létezik, de ez nem így van. Az egyszerű nép, a polgárok között ez az egység létezik. Tudok nem egy olyan élő kapcsolatról – akár iskolák, akár családok, akár emberek között – ahol ez nem is kérdés. Számomra az a nagy tanulság, hogy úgy látom, a határon túliak sokkal jobban őrzik a magyarságukat, adott esetben mélyebben megélik a hitüket, végtelenül nagy a fogadókézség irányunkban, minden olyan megmozdulásnak örülnek, amit mi itthonról kezdeményezünk.

Fekete Ágnes: Ez így van?

Dobsa Aranka: Igen. Én is ezt tapasztaltam, amikor mondtam a szülőknek, hogy ez az alkalom arról fog szólni, hogy magyarok vagyunk és összetartozunk. A fogadó családokban pedig a gyerekek egyenesen családtagok voltak. Én is legszívesebben az összes fogadó szülőt úgy szólítottam volna, hogy ez a Gergő mostani apukája, anyukája, mert már olyan kapcsolat alakult ki közöttük.

Simon Imréné Ágnes: A kirándulás végén megkérdeztük a gyerekeket, hogy milyen olyan pozitív dolgot tudnak mondani, amit ebben a pár napban tudtak meg egymásról? Egyértelműen mindenki azt a mérhetetlen szeretetet említette – hiszen nem is tudták kit fognak fogadni.

Fekete Ágnes: Igen, mondták is többen büszkén, hogy az én kislányom.

Simon Imréné Ágnes: Igen, és ahol öt-hat gyerek volt, oda hetedik gyerekként befogadtak még egyet a családok. Én is határon túli vagyok, Ungváron születtem. A hetvenes évek elején, a legnagyobb kommunista időszakban, amikor a családunk áttelepült, kaptunk egy okiratot, ami szerint a családunkat "Losonczy Pál, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a magyar állampolgárság kötelékébe visszahonosítja". A szüleim voltak valamikor magyar állampolgárok, illetve hát a nagyszüleim természetesen, és minden gond nélkül a legnagyobb kommunista időszakban, visszahonosították őket magyar állampolgárságukba – így volt a dokumentumban megfogalmazva. A hetvenes évek elején! Ma, 2009-ben az a kérdés, hogy ki a magyar és kinek jár a magyar állampolgárság. Ez a dráma, ez a második Trianon. Egy évig hontalanként tartózkodtunk az országban, akkor adtak egy hontalan igazolványt, és amikor megadták az állampolgárságot – ennek alapján – akkor már teljes minőségben magyar állampolgárok voltunk. Ebben az a döbbenetes, hogy én valóban a Szovjetunióban születtem magyarként. A családi kapcsolatok révén a gyerekek megkapták a magyar állampolgárságot.

Fekete Ágnes: Azért azt mondtad, hogy a magyar közhangulat akkor sem volt annyira rózsás.

Simon Imréné Ágnes: Persze, bár a közhangulat lehet, hogy egy kicsit már enyhült. Amikor ötödik osztályba bekerültem, a többi gyerek "leruszkizott". Persze ezért nem a gyerekek voltak a hibásak, ők nem tudták miért tudok ilyen szépen magyarul beszélni, ha egyszer orosz, szovjet vagyok. Volt viszont akkoriban egy nagyon kedves énektanárom, aki felvidéki volt, és pontosan átérezte, hogy mit érzek én. Egyszer behozott egy nagy Magyarország térképet az egyik órára – ez ugye a hetvenes évek elején volt – föltette a táblára, és elmagyarázta a gyerekeknek Trianont. És én akkor döbbentem rá, hogy a gyerekeknek – de nem csak nekik, hanem a szüleiknek se – fogalmuk sincs arról, hogy tulajdonképpen mi történt ezzel az országgal. Akkor határoztam el, hogy tanár leszek, és megpróbálom a sötétséget legalább a magam környezetében szétoszlatni. Azóta szervezem a Trianon túrákat, járunk határon túlra, viszem a tanítványaimat, és úgy érzem, hogy ennek nagyon nagy a hozadéka. A mérhetetlen tudatlanságot meg sötétséget ezzel oszlatja az ember. Legalább abban a környezetben, ahol én élek és dolgozom.

Fekete Ágnes: Hogy néz ki mindez a másik oldalról?

Dobsa Aranka: Ugyanúgy. Én is nem egyszer utaztam úgy Magyarországra, hogy megkérdezték, hol tanultam meg ilyen szépen magyarul? Azt válaszoltam, hogy ugyanúgy, mint minden más magyar: anyámtól, és magyar iskolát végeztem, magyarul érettségiztem. Utána ez egy picit fájó pont maradt: Munkács, Nagyszőlős, Ungvár… Nem lehet kérdés, hogy hol tanultam meg, ha mondom, hogy Nagyszőlős környékéről vagyok!

Fekete Ágnes: A Református Egyház mennyire tud összekötő kapocs lenni a határokon túl?

Dobsa Aranka: Nálunk például van egy lelkész, aki ennek érdekében nagyon sokat dolgozik, és most ő is szeretne nyáron gyerekeket Szeged környékére elhozni, szintén családokhoz.

Fekete Ágnes: Tapasztalatom szerint, akik egyházi közösségekhez tartoznak, azoknak ez egy erős katalizáló erőt jelent – sokkal több a határon túli kapcsolat.

Simon Imréné Ágnes: Feltétlenül. Feladata is az egyháznak, hogy ebben példát mutasson, és hogy követőkre találjon.

Fekete Ágnes: Az egységért tettek a csőszi és a soponyai reformátusok is, amikor missziói napokat szerveztek két falu számára. Kimentek a templomon kívülre, hogy ott is éreztessék a hit és a szeretet erejét. Vass Edit lelkésznőt, és néhány résztvevőt hallhatnak.

Vörös Virág: Te egy egérke vagy?

Cimmel Helga: Egy jegesmedve. Pont ki volt nyitva egy könyv a jegesmedvénél, és nagyon megtetszett.

Vörös Virág: Ki festette be az arcodat?

Cimmel Helga: A testvérem osztálytársának az anyukája.

Vörös Virág: Te hogy fogsz kinézni?

Oláh Fruzsi: A varázsló baglya leszek. Fehér, kék, a szeme körül csillám és fenyőfa van itt, meg a másik oldalon.

Vörös Virág: A bábelőadást láttátok?

Cimmel Helga: Nem, most fogjuk megnézni. Vörös Virág: Jártok templomba?

Oláh Fruzsi: Én nem.

Cimmel Helga: Én igen, de Fruzsi Érden lakik, és unokatestvérek vagyunk.

Oláh Fruzsi: Igen, szoktunk eljönni Helgáékhoz, hogy ha valami előadás van, vagy programok, vagy ilyesmi. Én katolikus vagyok

Cimmel Helga: Én meg református. Az apukám itt a fiúknak szervezett játékokat, az anyukám meg ott halacskákat fest a többi gyerekkel, amit ki lehet díszíteni.

Vörös Virág: Te itt laksz?

Cimmel Helga: Nem, én Soponyán lakom.

Viczkó Piroska: A Mezőföldi Egyházmegye, csőszi és soponyai gyülekezeteinek egy rendezvénye ez, amivel az a célunk, hogy azokat az embereket, akik nem jönnek be a templomba, és nem tudnak, nem hallottak még az Istenről, megszólítsuk. Mivel nem jönnek be, mi próbálunk kimenni közéjük. Megpróbáltunk mindenféle korosztálynak megfelelő műsorokat találni, Simon András fog az életéről vallani, bizonyságot tenni, Balczó András ugyanebből a célból van itt. A holnapi napon az istentisztelettel párhuzamosan Levente Péterék fognak a gyerekekről "gondoskodni", utána felnőtteknek fognak életükről, hitükről, megpróbáltatásaikról vallani beszélgetés formájában. Mivel először szervezünk ilyet, nagyon tapasztalatlanok vagyunk, sok probléma menet közben derül ki, de összességében nagy reménységgel nézünk elé, sok érdeklődő volt, tetszett nekik az ötlet, a szervezés.

Sreiner László: Egy ismerősünktől hallottunk erről a három napos programról, akinek az édesanyja a szervezőség tagja. Ő javasolta, hogy jöjjünk. Utána pedig az Interneten néztünk utána.

Sreinerné Kati: Főleg a gyerekes programokra jöttünk, mert három gyerekünk van. Mi maguk egy gyerekneveléssel kapcsolatos előadást hallgattunk meg, ami nagyon megfogott minket.

Vörös Virág: Mi hangzott el?

Sreinerné Kati: Egy ötgyerekes édesanya tartotta az előadást, aki sok apró dolgot mondott, ami az ember életében megvalósítható.

Sreiner László: Attól kezdve, hogy a reggeli és esti közös étkezés mennyire fontos a család szempontjából, mennyire fontos a gyereknevelésben, hogy most, amíg még picik és a nyakunkon ugrálnának, és folyamatosan mondanák a dolgaikat, ne csitítsuk le, hanem hagyjuk, hogy mondják.

Vörös Virág: Mit szólnak ehhez a kezdeményezéshez? Ez teljesen új ebben a faluban.

Sreinerné Kati: Nagyon jónak tartjuk, szerintünk nagyon fontos, hogy a faluközösségeket, másrészt pedig az egyházak közötti együttműködést az ilyen jellegű programok erősítsék. Mi nagyon örülünk ennek.

Sreiner László: Nincsenek sokan, de ha azt vesszük, hogy faluszinten ez egy első kezdeményezés, szerintem minden korosztályt jól sikerült megmozdítani. Elindulni mindig nehéz.

Sreinerné Kati: Bár mi Fehérvárról jöttünk, nem helyiek vagyunk, de itt falusiak beszélgetését hallottuk, és ők mondták egymás között, hogy nagyon nehéz ebben a faluban bármire megmozdítani az embereket, úgyhogy szerintem ahhoz képest azért vagyunk elég sokan.

Vass Edit: Nyolc évvel ezelőtt, amikor április 28-án egy missziói konferencia után jöttem haza, ajánlotta egy lelkésztársam ezt a két gyülekezetet, mert lelkészt kerestek. Az első reakcióm az volt erre, hogy "hát keressenek mást, én Tiszántúlról nem jövök el ide." De mivel annyira határozottan javasolta, végül azt mondtam, hogy nem veszíthetek semmit. A legelső dolog, amit megláttam a faluban, az a temető melletti tritikálé föld volt, s mikor a gondnokasszony észrevette, hogy én ismerem a tritikálét, úgy gondolta: igen, ilyen lelkészre van szüksége a gyülekezetnek, aki még a tritikálét is felismeri, és nem keveri össze a zabbal! Annak idején csak néhány embert láttam vasárnapról vasárnapra. Próbáltam figyelni őket, és három és fél év után lehetett látni, hogy most már talán egy-két ember meghallotta az Igét, egy-két embernek fontos lett az Istennek dolga. Azóta sok a munkatárs, akikkel dolgozunk, akikkel megszerveztük ezt az alkalmat is. Körülbelül harminc munkatárs dolgozik szervezetten szeptember óta, hogy létrejöhessen ez az alkalom. Nyolc év után eljutottunk odáig, hogy szeretnénk kilépni a templom falain túlra, és bemutatkozni abban a közösségben, ahol többnyire nem feltétlenül mindennapos vendég az Isten, és nem is ismerik az emberek. Ódzkodnak, talán rossz tapasztalatuk van róla, nem feltétlenül ebben nőttek fel. Most sem törekszünk rá feltétlen, hogy játék közben percenként elhangozzék az Isten neve, akár pozitív, akár negatív formában. Szeretnénk érzékeltetni, hogy a dohos levegő, amit az egyházaktól várnak, nem is annyira dohos. Ez a zártság hadd kapjon egy friss szellőt.

Fekete Ágnes: A Magyarországi Református Egyház egy új missziót indított nemrég az útjára. Nevelőszülői hálózatot szervez Horváthné Váradi Ildikó, a Református Szeretetszolgálat munkatársa.

Horváthné Váradi Ildikó: Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, egy Gégény nevű településen a gyülekezet a lelkipásztorával együtt úgy döntött, hogy elindulnak ebben a szolgálatban.

Fekete Ágnes: Tehát elkezdtek leendő nevelőszülőket hívni.

Horváthné Váradi Ildikó: Így van. Mindezt úgy, hogy nem tudtak róla, hogy az egyháznak erről már létezik egy országos koncepciója. A gyülekezet vezetője kereste a kapcsolatot a Szeretetszolgálattal. A segítséget meg is kapta, miután Czibere Károly a helyszínre utazott, és tájékozódott arról, hogy mit is szeretne a gyülekezet. Kiderült, hogy nem csak a gyülekezet, de a gyülekezet kezdeményezésére a környékbeli lelkipásztorok segítségével voltak már érdeklődők, jelentkezők.

Fekete Ágnes: Akkor a gégényiek és ez a szándék pont időben találkozott.

Horváthné Váradi Ildikó: Igen, érdekes volt, egyszer csak összeértek a szálak, amihez kellett a szeretetszolgálati iroda. De hát ehhez még sok minden más is kellett, elsősorban egy magvető, aki mindenkiben munkálta az elszánást, hogy ezeknek a gyerekeknek létrehozzanak egy nevelőszülői hálózatot. Egy ilyen hálózat egyfajta olyan értéktöbbletet, szeretettöbbletet tud nyújtani, amelyre kizárólag egyházi fenntartású hálózat, intézmény képes. A gyerekeket hatósági intézkedések következtében sajnos gyakran kiemelik a családjukból, és máshol helyezik el. Elsősorban nevelőcsaládba, de ha ez nem megy, akkor nevelőotthonba, családotthonba. Ha egy gyerek bekerül egy nevelőcsaládba, akkor nem csak egy "pótcsalád" veszi körül, hanem a családot körülvevő gyülekezet is. Ugyanis minden nevelőcsalád egy gyülekezethez tartozik, ő támogatja, segíti. A gyülekezetekkel pedig az Egyház teszi ugyanezt. A mi egyházunk a gyülekezeteiben él. Tehát ez egy hármas kör, ami egy hatalmas szeretet többletet jelent. Az első és legfontosabb, hogy mindenki, aki ebben a hálózatban mozog – akár nevelőszülő, akár érdeklődő, majdan jelölt és később nevelőszülő – egy dologban megegyezik: mi ezt belső elhívásból végezzük, és szolgálatként értelmezzük. Nem egy nevelőszülőnél előfordult azonban, hogy megdöbbent azon, hogy erre pénzt is kell áldoznia. A nevelőszülők kiválasztására különös gondot fordítunk. A lelkészeken keresztül szólítjuk meg a gyülekezeti tagokat, egyfajta lelkészi garanciavállalást kérünk minden jelentkező lelkipásztorától. Személyiségében, körülményeiben, feltételeiben alkalmas jelentkezőnek kell lennie, meg van határozva, hogy hány négyzetméter juthat egy gyerekre, hány gyerek juthat egy nevelőszülőhöz, és így tovább. Eddig nagyjából száz érdeklődővel kerültünk kapcsolatba, és ennek a feléből lett nevelőszülő, akiket egy komplex alkalmassági vizsgálat után választottunk ki. Ezek közül mindenki elvégezte a képzést és tanúsítványt is kapott.

Fekete Ágnes: Tehát lehet jelentkezni.

Horváthné Váradi Ildikó: Természetesen, ez egy országos ellátási területtel működő hálózat. Folyamatban van a dunántúli régióban egy képzés elindítása, aminek kapcsán jártunk most Celldömökön és Székesfehérváron.

Fekete Ágnes: Hogy működik a gyerekek gyülekezetbe való bekapcsolása?

Horváthné Váradi Ildikó: Vannak lelkipásztorok, akik nagyon komolyan veszik ezt a szolgálatot. Keresztelések előtt vagyunk, hiszen január elsejétől működik ez a hálózat. Aki nincs megkeresztelve – ez a többség – azt megkereszteljük, azt pedig, akit már korábban megkereszteltek, a hitoktatásba kapcsoljuk bele. Egy konkrét nevelőszülőről hadd meséljek, aki rendkívül nehéz esetet kapott: egy olyan gyermeket, akinek többszörös gondozási helyváltoztatás és súlyos traumák elszenvedése után komoly magatartásbeli és pszichés problémái lettek. Egyébként egy nagyon okos, nagyon szeretnivaló, tündéri kisfiúról van szó. Ez a kisfiú menedéket talált egy olyan nevelőszülőnél, aki elmondta nekem, hogy ő mielőtt eldöntötte magában, hogy nevelőszülő lesz, másfél évig imádkozott azért, hogy mutassa meg neki Isten azt a szolgálati helyet, amiért őt életben tartotta. Másfél év után jött az elhatározás, hogy neki nevelőszülővé kell válnia. Ő ezt a gyereket olyan elfogadással és szeretettel veszi körül, hogy a kisfiú, ha nem is teljesen tünetmenetes, de tünetei alig vannak és az alkalmazkodóképessége sokkal jobb, mint korábban volt. Az ő betegsége arról szólt, hogy ki kellett vívnia magának a szeretetet és az elfogadást. Az, hogy mi szolgáljunk, számunkra nem egy lehetőség, hanem kötelezettség. Sokat jelent az a tudat, hogy ezért a hálózatért, a kiteljesedéséért, hogy ez a szolgálat valóban a szó legnemesebb értelmében szolgálatként működhessen, imádkoznak. Imádkoznak a gyermekekért is, akik mögött borzasztó sors áll. Az említett kisfiú nagyon komoly hányattatások után került a nevelőszülőjéhez – asztal lábához kötözték ki, súlyosan bántalmazták, éheztették, teljes érzelmi elutasításban volt a része. Már fel vagyok vértezve megfelelőképpen, nem érintődöm meg a szónak abban az értelmében, ahogy nem szabad megérintődni. A gyermek, miután elvitte haza a nevelőanyukája, a legfontosabbnak azt tartotta elmondani nekem a telefonban, hogy van itt két kutya, az egyiket kiverték, elzavarták, de Ibolya néni befogadta. Ezzel a mondattal elmondta nekem, hogy milyen élete volt azelőtt, és most mit élt meg. Pontosan értettem, hogy ezt akarta nekem mondani. Ezekért érdemes ezt a szolgálatot végezni. Az ilyen embereket, az ilyen elhívott szolgálattevőket keressük.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Példabeszédek könyve harmadik fejezetéből.
"Ne légy bölcs a te magad ítélete szerint; féld az Urat, és távozzál el a gonosztól. Egészség lesz ez a te testednek, és megújulás a te csontjaidnak."

Tavaly egy diófát átültettünk. Ez egy magától kelt fa volt, rossz helyen nőtt, és gondoltuk, hátha megmarad, akkor árnyas kertet ad, ha nem is nekünk, a gyerekeinknek. Egy fiú segített akkor nálunk, akit úgy küldtek ide kicsit azzal a céllal, hogy hátha összeszedi magát. Elmagyaráztam neki, hogy jó mélyre ásson, vigyázzon a gyökerekre, amennyire lehet nagy földlabdával ültesse át. Ő azonban gondolt egyet, jól lecsapkodta a mellékgyökereket, és csak úgy bedugta a földbe. Nagyon leszidtam, látod ennyit ér a munkád, hogy lehet így egy fához nyúlni, rettenetesen mérges voltam. Még dünnyögtem is magamban, mi lesz ebben az országban, nem lehet egy embert találni, aki a kertben dolgozna, és ne tenne mindent tönkre. Egész nyáron egy levelet sem hozott, ami rajta volt, az is elszáradt. Azért mégis adtunk neki egy év esélyt. Idén, már éppen ki akartuk vágni, amikor elkezdtek bújni a levelek. Nem akartam hinni a szememnek. Mégis él a kis diófa. Na mondom, ez annak a fiúnak az élete fája. Szinte a reményt öntötte a lelkembe ez a sarjadás. Akkor talán nem lehet annyira mindent elrontani. Akkor talán még ott is van remény, ahol emberileg nincs tovább. Jó hírt mondott a fa. Ahányszor ránézek, mindig elmosolyodom. Ne légy bölcs a magad ítélete szerint – ezt olvastuk. Az ember örökös kísértése, hogy nagyon jól összeállítja a valóság szeleteiből az általa vélt igazságot. Könnyen meg tudjuk ítélni a helyzeteket, azt mondjuk, hogy ez fog történni, ilyen lesz a jövő, micsoda baj fog történni, mintha istenek volnánk. Valójában mi csupán a pillanatok szeleteit látjuk. Isten úgy gondolta, meg a diófa is, hogy ennek a fiúnak a silány munkájából is gyümölcsöt fakaszt. Nem tudhatjuk soha, hogy miből mi sül ki. A mi dolgunk a mondat második fele: távozzál el a gonosztól. A magunk élete felől kimondhatjuk pontosan, hogy melyik úton akarunk járni. A saját életünket fontos is, hogy naponta megítéljük, de nem a másikét. Hányszor van az, hogy képtelen vagyok például a hasam vágyai fölött uralkodni, de elvárom, hogy a másik az ideje fölött uralkodjon pontosan. Ismerjük a szálka és a gerenda összefüggéseit, csak alkalmazni nem tudjuk. A példabeszédek egy ígéretet is fűz mondatához azok számára, akik a bölcsesség útját megtalálták. Egészség lesz testednek, és megújulás csontjaidnak. Ma, amikor az egészség egy ennyire központi kérdés lett a világban, érdemes ezt a mondatot megszívlelnünk. Amikor annyi pszichoszomatikus betegségről beszélnek, a Biblia régi üzenete mai módon szól: aki képes bölcs módon az ítéletet Istenre hagyni, aki nem gondolja, hogy átlátja a dolgokat, és tudja, hogy ki és mi mennyit ér, annak megújul a teste is. Az Isten – lám – képes egy rosszul átültetett diófát is életben tartani. Képes a legrosszabb úton járót is jóra téríteni. Akkor bölcsen azon törjük a fejünket inkább, hogy a gonoszt hogyan vethetnénk ki a magunk életéből és nem a másikéból, Ezzel a bölcsességgel újítsa meg Isten mindannyiunk testét és lelkét!
Ámen