2009-06-03

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Immár 6. alkalommal rendezik meg a Református Zenei Fesztivált Budapesten. Egy rövid beszámolót hallhatnak Böszörményi Gergely szervezőtől.

Böszörményi Gergely: Tekintettel arra, hogy éppen a Kálvin Évek ünnepségsorozata kezdődött meg Genfben, nálunk is megnyílik a Kálvin Kertje kiállítása. Egy menetet is terveztem, amelyre táblákkal várom a református intézményeket és iskolákat, hogy mindenki láthassa, hogy ki hova tartozik. Szombatra Bódiss Tamás összehívta annak a 100 református oktatási intézménynek a tanárait, akik most már kötelező erővel tanítják az egyházzenét. Sok helyen már zárva tartják a református templomokat, illetve a szeretetvendégségeink is kerítések mögött kerülnek megrendezésre, mindenki elé kiállni kevésbé bevett szokás a Református Egyháznál. Ha szabad Debrecenre hivatkoznom, ki merem jelenteni, hogy van értelme. Kiss Ferenc népzenész barátom – tudomásom szerint – az egyetlen, aki Kálvin emlékére zenei összeállítást készített. Június 7-én, vasárnap 10 órakor kezdődik az az istentisztelet, amelynek a keretében bemutatják ezt a művet. Most csak felsorolásszerűen, a teljesség igénye nélkül utalnék egy-két résztvevőre, akiknek már nagy nevük van és köztudottan elkötelezett, hívő keresztyének: Lovász Irén, a Kaláka Együttes, az Invocatio, Kollár Attila, a Vuicsics Együttes, a Misztrál, Vedres Csaba és a Kairosz Quartett, Berecz András. Június 7-én zajlanak az európai parlamenti választások, este 7 órakor zárják le az urnákat, és akkor kezdődik egy nagyon érdekesnek ígérkező kerekasztal-beszélgetés, melyen részt vesz Bogár László. Az Ünnepi Könyvhéttel egy időben és azonos helyszínen zajlanak majd az események. Azt hiszem, hogy igen változatos programok közül válogathatnak azok, akik eljönnek.

Fekete Ágnes: Mostanában számos egyházi kulturális eseményt szerveznek mindenfelé. Egy ilyen Budaörsön a Passió. Ezt a helyi Német Kisebbségi Önkormányzat szervezi, amivel egy háború előtti német hagyományt elevenítenek fel. Bató Géza akkori tanár írta a szövegkönyvet, az ő alakját is megeleveníti az előadás, amelyben nagyon sok református statiszta, szervező is részt vesz. Dér András rendezővel beszélgettem. Néhány részletet is hallhatnak majd a darabból.

Dér András: Már három évvel ezelőtt is beemeltünk a csíksomlyói Passióból néhány passzust. Idén az ördögök számát emeltük háromra, és jelenetet is írtunk számukra. Egy-egy korábbi előadáshoz képest hangsúlybeli eltérések vannak, ami lehet, hogy abból adódik, hogy a világot egy kicsit sötétebben látjuk, mint három évvel ezelőtt. Úgy látszik, hogy az elsötétedés időszakát éljük, de a belső fényt keressük, azt nem dobtuk el. A hit, a bizalom, a szeretet, a feltámadás ott van, miközben egyre fojtogatóbb szörnyek vesznek körül bennünket. Ez eléggé elkeseríti és kiábrándítja az embert, de talán éppen ez az, ami meg is acélosít bennünket. Azért sem adja oda magát ezeknek az embereknek!

Részlet a darabból:

Júdás! Te okos! Még hogy ő Isten, ilyen rongyosan? Beszélj, azt parancsolom! Júdás! Te vagy a mi vezérünk. Minden hatalmat és dicsőséget neked adok. Tenyerén hordoz majd a nép. A főpapok már várnak, menj! Mozdulj! Fuss!

Fekete Ágnes: Az elején van egy jelenet, melyben Mária éppen siránkozik, és Bató Géza beleszól a szövegébe, azt javasolja, hogy legyen benne a feltámadás is a mondandójában.

Dér András: Igen, egy kicsit színház a színházban indítása van a darabnak. Bató Géza 1933-ban maga írta meg és rendezte is ezt a passiójátékot. Ezt az időszakot beemeljük a darabba, az amatőrök és a színészek eljátsszák, hogy ők Budaörs népe, és elegük lesz abból, hogy fel kell járniuk. 1933-ban is világgazdasági válsággal küszködtek az emberek, ennek a hangulatát ma is át tudjuk érezni, saját bőrünkön tapasztaljuk. Ennek a párhuzamosságát csendítjük meg a darab elején: eljátsszuk, hogy próba van, beleszól Bató Géza, a színészek összevesznek egymással, otthagyják az egészet, aztán mégis csak elszánják magukat arra, hogy megcsinálják, mert ez egy jó ügy, reményt kapnak. Így indul az idei darab, és Bató alakja végigkíséri egyfajta narrátorként. A darab végén is van egy kis változtatás, de most nem árulom el, hogy mi: mindenki jöjjön el, és nézze meg!

Fekete Ágnes: Művészként milyen érzés Passiót rendezni? Úgy érzem, hogy ez egy kicsit kilóg az átlagos elvárásból.

Dér András: Mindenképpen. Én is érzem, hogy más. Főleg ez a hároméves ciklikusság jelent sokat, mert meg lehet újulni közben, és ez a munka újra és újra átmos. Céltudatosabb ilyenkor a bibliaolvasás, más hangsúlyokat kap, más képek, erők jönnek elő. Most Barsi Balázs ferences szerzetes A megkísértés misztériuma című könyvét olvasom, ami nagyon izgalmas a darab szempontjából is. Arról szól többek között, hogy hogyan kísértenek. Azért is izgalmas ez, mert a próbák során – mivel emberek vagyunk – természetesen adódnak feszültségek, viták, és nagyon jó ilyenkor nem visszaválaszolni, hanem inkább elmenni és befelé fordulni. Ez most elsősorban nem színházi munka, mint máskor, amikor az elsődleges cél, hogy színvonalas előadást hozzunk ki. Ez most elsősorban egy passiójáték: a lélek megfürösztése és megújhodása. A kettő együtt kell működjön és lüktessen. Egyik-másik próba előtt van egy csöndes elmélkedés, és úgy lódulunk neki a munkának.

Részlet a darabból:

Uram, Uram! Kizártak a zsinagógából, mert prófétának vallottalak.
Hiszel az Emberfiában?
Ki az, Uram?
Aki veled szól, ő az.
Hiszek, Uram.

Fekete Ágnes: Nagy dolog, hogy ez egy kicsit egyházi előadás, egy kicsit német is, és színvonalas. Ritkán találkozik ez a három, szerintem.

Dér András: A kultúra, az igényesség mérce. József Attila a "mindenséggel mérd magad" gondolata jut eszembe. Nem lehet nagyon megalkudni. A kompromisszumok persze elengedhetetlenek, mint minden egyes mű létrehozásában, de a szándék mindenkor az, hogy egy színvonalas előadást hozzunk létre, ami a nem hívő nézők számára is biztosítja az élményt. Szeretném megtenni azt, ami bennem van.

Fekete Ágnes: Ami még érdekes, hogy rengeteg statiszta, rengeteg gyermek vesz részt a darabban. Talán több, mint valaha.

Dér András: Igen, nagyon sok gyerek jelentkezett, két osztály itt van. Rendkívül izgalmas velük együtt dolgozni, és néha fárasztó. Lelkesek és élvezik, aminek én azért örülök nagyon, mert ma nagyon nem figyelünk oda a gyerekekre, és sokszor nem többek, mint rubrikák vagy költségvetési tételek. A gyerekek lepattintandó, szükséges rosszá válnak lassanként, ezzel pedig a saját sírunkat ássuk. Ha nem figyelünk oda a gyerekekre, a jövőnket likvidáljuk. Onnan vesszük el az odafigyelést, az erőt, a szeretetet, a pénzt, ahova a legfontosabb lenne tenni. Ezért is örülök annak, hogy van két osztály, ami betölti a teret, nyüzsögnek. Olyan szép az a jelenet, amelyben a Jézust játszó Kovács Ferenc odakuporodik közéjük: ott a sok csillogó szempár és közöttük Jézus. Nagyon tetszik, szép kép.

Fekete Ágnes: Pünkösd hétfőn szentelték fel a visegrádi református templomot. Vörös Ákos lelkésszel, és feleségével, a tervezővel beszélgettem a nagy ünnep forgatagában.

Bogárdi Szabó István: A Szentlélek Isten nevében, igaz szeretettel és örömmel, e szalag átvágásával adom át számotokra Istennek e házát és hajlékát.

Fekete Ágnes: Ez itt a hivatal?

Vörös Ákos: Erre található egy WC és egy kézmosó. Egy gondunk van: missziós központnak épült ez az épület, de azóta, hogy a Hit Gyülekezete Visegrádon misszionált, a szónak rossz íze van, és ezért a képviselőtestület azt kérte, hogy ezt a szót ne használjuk. Ezért református templom és épületegyüttes az, ami most itt épül. Eddig még csak a fele készült el a körtemplomnak, amely így 30-40 fő befogadására alkalmas. A szíve és a gyomra az épületegyüttesnek: a templom és a hivatal, az imaterem, a konyha, a mellékhelyiségek.

Fekete Ágnes: Ez a templom története röviden?

Vörös Ákos: A lehető legrövidebben. A képviselőtestülettől polgármester úr hathatós segítségével kaptunk egy 400 négyszögöles területet a Fő utca 165. szám alatt, a kies Duna-parton. A 21. századhoz mérten modern a templom, ugyanakkor puritán és egyszerű környezetben áll.

Fekete Ágnes: Igényes, de nem hivalkodik.

Vörös Ákos: A feleségemmel sétáltunk egyszer, amikor hirtelen azt mondta: "Ákos, megláttam a templomképet!" Olyan volt, mint egy villám.

Fekete Ágnes: Milyen szempontok vezéreltek?

Vörös Ákosné: Az egyik szempont a református istentiszteleti tér volt. A szószék és az Úr asztala centrikus elhelyezése ennek köszönhető. A másik szempont az ősistentisztelet volt: Jézus állt a középen, és a hívek körbefogták Őt. Ez a körbevétel adta az alapötletet: egy kör alapú templomot osztottunk meg azon funkciók számára, amelyeket a mai életünk megkíván. A fő cél az volt, hogy az embereknek minél több lehetőségük legyen arra, hogy megtalálják Istent az életükben.

Fekete Ágnes: Az első templomok is kör alakúak voltak.

Vörös Ákosné: Volt még egy tényező, amit nem hagyhattunk figyelmen kívül. A telek, amin a templom áll, két forgalmas út metsződésében helyezkedik el, ami miatt egy átriummal terveztük meg a teret. Ezzel az volt a célunk, hogy a külvilágot kizárjuk, és inkább befelé forduljunk.

Vörös Ákos: Az átriumot előbb-utóbb bogdányi kővel rakjuk majd ki, hiszen a bogdányi kőbánya itt található a szomszédságban. Ebből épültek Pest és Bécs utcái is, illetve Nagymaros is.

Fekete Ágnes: Ez lesz a karzat?

Vörös Ákos: Ez a kórus helye, itt fognak énekelni. A katolikus testvérek és két-három református is énekel a kórusban.

Fekete Ágnes: A templomban egy ölelő kart látunk.

Vörös Ákos: A gerendázat adja a tartószerkezetet és a díszítő elemeket is. A padok is követik a félkörívet, ha majd elkészülnek. Az imateremben székek állnak majd, és téli időben ez fog otthont adni a gyülekezeti alkalmaknak, így a fűtéssel spórolhatunk.

Fekete Ágnes: A torony egy kicsit az erdélyi fatornyokat szeretné idevarázsolni.

Vörös Ákos: Vagy a szatmár-beregi vidék hangulatát.

Fekete Ágnes: A gyülekezetről mit tudhatunk?

Vörös Ákos: Az 1930-as esztendőben volt egy imaházunk, amit Áprily Lajos költő hathatós anyagi támogatásával sikerült felújítanunk. Verseskötetének tiszteletdíját ajánlotta fel erre a célra. Visegrádon csak azok éltek, akik szolgálati idejüket töltötték, dolgoztak: bányamunkások, idénymunkások. Gizella-telepen orvos vagy ápolónői szolgálatra is mindig szükség volt. Az erdőben is sok munkás kézre volt szükség, így kerültek ide erdőmérnökök, fakitermelők. Ők alkották a gyülekezet nagy részét. 1910-ig gróf Pálffy Lipótnének a villájában tartottuk az istentiszteletet. Ő ezen felül adott még 100 aranytallér adományt is, amiből a dunabogdányi anyaegyház 26 méter kútját ásták ki. Forrást találtak a fúrás következtében, amelyből ma is élő víz folyik. Miután meghalt a grófné, államosították a villáját. Akkor vette meg az egyház ezt a kis parasztházat, amelyet imaházzá alakítottak. Ezt adtuk el, a vételárat pedig az új templom építésére fordítottuk. 2008. szeptemberében kaptam egy kedves levelet, amelyben
egyetlen kérdés hangzott el: lakik-e már a toronyban harang. Akkor még nem lakott, mire a kedves levélíró azt válaszolta, hogy ő szívesen adományozna egyet. Dr. Dobos Irma hidrogeológus asszonytestvérünk, aki Visegrádon a forráskutatásban is aktívan vett részt, adományaként már szól a harang. Eddig az idősebbek Dömösre vagy Pilismarótra jártak istentiszteletre, mert autót tudnak vezetni, de a lépcsőket nem tudták megmászni. Ezzel az új épülettel lehetővé vált a számukra, hogy csatlakozzanak a gyülekezethez.

Fekete Ágnes: Mai műsorunkban egy istentiszteletre látogatunk el. Hamar István, nyugalmazott lelkész magyarázza Pál apostol 2. Korinthusi levelének 12. részéből a következő verseket:

Ismerek egy embert a Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt elragadtatott a harmadik égig. Elragadtatott a paradicsomba, és hallott kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embernek elbeszélnie. És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam. Ezért háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy távozzék el ez tőlem. És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által él célhoz.

Az emberek minden időben rendkívül fogékonyak voltak a csodákra és a különleges lelki élményekre. Hogy miért? Elsősorban nyilván a szenzáció miatt, de mélyebb oka is van ennek. Minden ember szeretne egy kicsit önmagából kilépni, a hétköznapi élet taposómalmából önmaga fölé emelkedni. Amikor hírt hallunk arról, hogy valaki nem hétköznapi, rendkívüli élményekben részesült, azt az ember jeladásnak értelmezi. Több az ember, mi magunk is, mint ahogy azt gondolnánk. Az is fel szokott vetődni az emberben, ha ilyet hall, hogy ha neki sikerült, akkor talán nekem is sikerülni fog. Ezek rendkívül hálás témák, biztosan számíthatnak az emberek érdeklődésére azok, akik erről beszélnek.

Érdekes, hogy Pál apostol, aki valóban átélt ilyen rendkívüli dolgokat, erről nemigen beszélt. Igen tartózkodóan nyilatkozik. Vajon miért? Elmondja, hogy ott olyan dolgokat hallott és élt át, amelyeket nem lehet elmondani. Nincsenek rá szavaink. E földi életben nem neveztük meg ezeket. Időnként egy-egy földi ember átéli ezeket, de nem tudja szavakkal elmondani. A másik válasza az, hogy amiket ott hallott, titokzatos dolgok voltak. Ha valaki titkokat beszél ki, otrombaságokat követ el, árulást. Olyan dolgokat hallott Pál, amelyeket nem volt szabad elmondania. Azért is hallgatott erről Pál, mert ettől még nem lett több.

Elmondja, hogy erőtlen ember, tövis adatott a testébe. Egyesek valamilyen betegségre gondolnak: epilepsziára vagy szembajra, amire a Galata levélben is utalást találhatunk. Pálnak lehetett valamilyen betegsége. Háromszor imádkozott Istenhez azért, hogy vegye el az életéből. Ezek valószínűleg nem röpke fohászok voltak, hanem intenzív imatusák, Isten azonban nem vette el őket. Azok, akik azt vallják, hogy a gyógyulás hit kérdése, azt mondják, hogy Pál apostol itt nem betegségre gondolt, hanem valami másra. Eléggé valószínű, hogy betegségre gondolt, hiszen azt mondja: tövis adatott a testembe. Gondolhatnánk arra is, hogy testi szükségekben szenvedett: éhezett, fáradt volt, megverték. Arra kérte Istent, hogy ezeket vegye ki a testéből. Nem igen találunk jobb magyarázatot annál, hogy Pálnak volt egy betegsége, ami vissza-visszatért, és megnehezítette az életét, szolgálatát. Könyörgött, hogy Isten elvegye, de nem vette el. Talán egy kritikus időszakban, amikor nagyon sok szenvedésben lehetett része, ajándékozta meg az Úr azzal, hogy elragadtatott a harmadik égig, és úgy feltöltekezett lelkileg, hogy jöhettek a vesszőzések, a megkövezés, a gyalázkodások, jöhetett a testi fájdalom, az epilepszia vagy a szem gyöngesége, mégsem erről beszél fűnek-fának. Nem arról beszél, hogy az ő élete is pont ugyanolyan, mint másoké: felkel, gürcöl, sokszor hiába, sok szenvedéssel, nehézséggel néz szembe, aztán egyszer meghal, de volt az életében egy rendkívüli dolog, amit mindenképpen szeretne elmondani. Nem, nem erről beszélt Pál, mert nem ezt tartotta élete csúcsának, nem ez volt a legfontosabb üzenet, hanem a kegyelem. Isten kegyelme, amely mindenre elég. Elég néked az én kegyelmem. Ezt tartja a legfontosabbnak és az egyetlen igazán fontos dolognak.

Mire elég ez a kegyelem? Elég arra, hogy az ember minden nap tiszta lappal induljon. Elég arra, hogy minden bűnünket elfedezze. Nem tudunk olyat vétkezni gondolatban, szóban, tettben vagy mulasztásban, hogy ne volna rá elégséges Krisztus áldozata, a benne felkínált kegyelem. Nincs olyan bűn, amelyre nincs bocsánat. Minden nap újra tiszta lappal kezdhetünk: elég erre az Isten kegyelme. Elég arra, hogy elfogadjuk életünk korlátait, helyzetünket. Ne börtönnek tekintsük, hanem munkahelynek, szolgálati helynek. Pál nem börtönből akart szabadulni, hanem azt akarta, hogy a börtönben is úgy élhessen, ahogyan az Úr látni szeretné. Lehet, hogy ott több embert erősített meg vagy szólított meg, mint amikor szabad volt. Ez is szolgálati hely volt, az is szolgálati hely. Pál rájött arra, hogy a gyöngesége nem akadályozza az Úrról szóló bizonyságtételt. Sőt, amikor látják az emberek, hogy egy beteg, nyomorult, törékeny, kistermetű ember, földi mérce szerint egy senki sokakhoz képest, és mégis… Sokszor éppen az emberi gyöngeségek segítenek abban, hogy a szolgálatunkat teljesebben be tudjuk tölteni. Ezt sokszor én magam is átéltem. Szemem gyöngesége egyrészt kijelölte a szolgálati helyünket, korlátainkat, másrészt nagyon sok mindent elősegített, előmozdított, ami nem történt volna meg ilyen természetesen, ha nincs a szememnek baja. Mennyiségileg kevesebbet tudunk csinálni, emberi mérce szerint be vagyunk szorítva, szélességben nem terjeszkedhetünk, de mélységben igen.

Pál úgy érezte, hogy elég a kegyelem: nem csak ahhoz, hogy éljen, hogy minden napot Isten megbocsátó kegyelmével újra kezdjen, hanem hogy tökéletesen betöltse a küldetését, mégpedig örömmel. A kegyelem nem arra elég, hogy fogcsikorgatva, magunkon erőszakot téve, nagy küzdelmek árán elvégezzük a munkánkat, hanem arra is elég, hogy örömmel végezzük.

Árva Bethlen Kata nyolc éves korában elveszítette az édesapját, 18 éves korában édesanyját. Az akkori idők szokása szerint, már családos asszony volt. 19 éves korára elveszítette a férjét is, özvegyen maradt két gyermekkel, akiket az akkori osztrák vezetés nyomására el kellett engednie, mert az apjuk vallására való nevelést veszélyben forogni látták. Árva Bethlen Kata református volt, ezért kellett elvesztenie gyermekeit. Újból megházasodott, és egy nagyon kedves férje lett Teleki József személyében, aki azonban 35 éves korára meghalt. Három gyermekük született, akiket szintén elveszített, egy éven belül haltak meg mind a hárman. Ettől kezdve nevezte magát Árva Bethlen Katának. Hogy szokták ezeket átélni az emberek? Nem úgy, mint ő. Naplót vezetett, önéletrajzot írt. Ebből ismerhetjük meg lelki harcait, küzdelmeit. Imádságainak túlnyomó része hálaadás Isten bűnbocsátó kegyelméért, naponként megújuló szeretetéért. Kitűnő háziasszony, gazdasszony volt: foglalkozott kertészettel, ismerte a gyógyfüveket, nagyon sok szegény embert gyógyított ingyen, lovakat tenyésztett, hímzéssel, szövéssel nagyon magas szinten foglalkozott. Sok erdélyi templomban még ma is az ő iskolájából kikerült terítőket lehet látni. Szőlőtermesztéssel is foglalkozott, és irodalommal is. Jövedelmét folyamatosan iskolákra, templomokra, könyvkiadásra, tudósok támogatására, rengeteg szegény ember megsegítésére költötte. A legnagyobb hagyatéka, amelyet ránk hagyott, a következő volt. Bár ő is sokat imádkozott azért, hogy Isten segítse meg, gyógyítsa meg a család betegeit – ő maga is sokat betegeskedett egyébként -, de nem ez töltötte ki az életét és foglalta el az Istenhez való kapcsolatát. Hanem az a hihetetlen szabadság, amely abból fakadt, hogy elég neki az Isten kegyelme mindezek közepette arra, hogy minden erejét, tehetségét, pénzét Isten dicsőségére, embertársai megsegítésére fordítsa. Ez annyi örömöt jelentett neki, hogy életének alaphangulatát határozta meg. Istennel békességben és örömben élt. Azt írta, hogy ha Istennek így tetszik az élete, akkor neki is így tetszik.
Ámen