2009-08-05

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. A nyár a fiatalok számára még az utazások, a táborozások ideje. Mai műsorunkban ismét a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozóra látogatunk el, mert annyi megkapóan erős hitű, bátor beszélgetőtársra akadtunk. Vörös Virággal ketten jártuk a sátrakat. Halljuk majd Simon Istvánt, aki a lelkigondozásban vett részt, fiatalokat Felvidékről az imasátorban, Százói László kisvárdai lelkészt, beregszászi fiatalokat a láthatatlan színházról és Achs Károly mezőtúri középiskolai tanárt. Ő a Visszatérés című orosz filmről és Kákicsi Kiss Gézáról beszélt.

Achs Károly: Körülbelül két évvel ezelőtt egy volt tanítványom adta nekem ezt a filmet, mert tetszett neki. Azóta rendszeresen levetítem gyerekeknek, mert nagyon megérinti őket. Az iskolába, ahol tanítok, nem a felső tízezerből származó gyerekek járnak, még csak nem is a legrendezettebb családokból kerülnek ki a diákok. Vannak elvált szülők és nehéz sorsú gyerekek. Egy 15 éves gyermek kapcsolata az apjával – szemmel láthatóan – izgalmas téma a gyerekek számára. A Csillagpont által felvetett kérdéshez is passzol, mert a 12 évig nem látott édesapa egyszer csak visszatér, és elviszi a két fiát kirándulni, hogy megismerjék egymást. Hogy időközben pontosan hol volt, nem derül ki, utalások vannak a filmben erre nézve. Másként kezeli őket, mint az édesanyjuk: egy kicsit keményebben, önállónak tekintve őket, felnőttként. A nagyobb fiú nagyon élvezi az apja társaságát, imponál neki, a kisebb már nehezebben, talán azért is, mert korából adódóan már nincs igazi emléke az apjáról. A tékozló fiú története is benne van a kisebbik fiú lázadásában, és abban is, hogy végül tragikus fordulatot vesz a történet, mert az apa meghal a kirándulás során. Meglepő módon a kisebbik fiút érinti érzékenyebben, drámaibban apja halála.

Fekete Ágnes: A fiúk megmaradtak?

Achs Károly: Igen, és az egy hét hatása érződik is rajtuk: felnőttebbé váltak, és amit az apjuktól hallottak, befogadták. A tragédia után vissza-visszatérnek korábban elhangzott gondolatok. Például az, hogy gondolkodni kell egy-egy probléma megoldásán, hogy mit kell tenni, ha egy lakatlan szigetről tér vissza valaki. Látszik, hogy az egy hét átgyúrta őket, felnőttebbé váltak. A tragédia talán elkerülhető lett volna.

A film annak a típusú művészetnek a terméke, amit én nagyon szeretek: tragikus, mélységes, megdöbbentő, de a mélyén ott az emberség. Azt nem szeretem, amikor egy film képünkbe vágja, hogy minden rossz, és nem megy tovább.

Fekete Ágnes: Mi a bátorság? Mit jelent bátornak lenni?

Achs Károly: Például bátorság volt az, amit Kiss Géza csinált. A Kálvin téren volt lelkész, nagyon szerették, értelmiségi gyülekezete volt, lehetett volna nagyon befolyásos ember, ő azonban inkább elment egy 400 lelkes kis faluba, és ott volt lelkész. Így ismerjük. Lehetséges, hogy ha a Kálvin téren marad, csak néhányan ismernék most. Bátorság nem kivándorolni, hanem itt csinálni a dolgokat. Pont a vacsoránál hallottam két fiatal beszélgetését a jövőjükről. Az egyikük sebész szeretne lenni, de nem itthon, hanem Angliában vagy Amerikában. Gondolkodtam rajta, hogy közbeszólok, de mégsem tettem, talán mert távol ültek, vagy mert nem voltam elég bátor megmondani, hogy sokkal nagyobb bátorság itt maradni, és ha valami nem tetszik neki Magyarországon, tenni ellene. Nekem nagy családom van, öt gyermekem. Nem az a bátorság, hogy vállalkoztunk a feleségemmel a negyedikre és az ötödikre is, hanem az, hogy szembe kellett mennünk közben az árral, amely azt sulykolja, hogy ilyen sok gyermeket vállalni már nem bátorság, hanem vakmerőség. Kiss Gézánál olvashatjuk, amikor az egykézésről ír, hogy ez kezdetben csak gazdasági kérdés volt, aztán filozófiává válik, majd általános követelménnyé, végül erkölcsi kérdéssé. Ennek a hatása még ma is érezhető valamilyen szinten. Amikor a harmadik gyermekünket vártuk, már találgattak, hogy vajon addig kísérletezgetünk, amíg fiunk nem születik, vagy csak nem tudjuk, hogyan kell védekezni a gyermekáldás ellen. Szerintem, ahhoz kell bátorság, hogy ezeket az elképesztő vélekedéseket ne vegye figyelembe az ember. Nem az a bátorság, hogy négy-öt gyereke van az embernek, az jó. Nem bátorság az, hogy látjuk, hogy egy dán vagy angol társadalom milyen jól működik, és eldöntjük, mi is csatlakozunk hozzájuk, mert akkor nekünk is jó lesz.

Fekete Ágnes: Egy mezőtúri iskolában küzdeni bátorság, nem?

Achs Károly: Egy mezőtúri iskolában küzdeni? Nem futok el előle, de még soha nem jutott eszembe, hogy bátornak tartsam magam emiatt. Olyan természetesnek tűnt a számomra, hogy ott van, ez a dolgom, tehát megcsinálom. Az a nehéz, hogy mindenkinek meg kell magyaráznom, miért. Matematikát kellett tanítanom egy osztályban, ami nem volt túl eredményes, mert járt oda öt gyerek, akik teljesen maguknak követelték a figyelmet. Az az elvem, hogy őket is rendbe kell hozni, meg kell tanítani, és ebben az esetben az elvek ütköztek a gyakorlattal, mert nagyon zavartak a tanításban. Nehézkesen haladtunk csak előre. A közhangulat ugyanaz ebben az esetben is: meg kell csinálni!

Fekete Ágnes: Milyen érzés Kákicsi Kiss Géza unokájaként ezzel a hagyatékkal élni? Ha jól értem, egy csomó mindent onnan merítesz.

Achs Károly: Gyakran szóba került odahaza. Kamaszként egy kicsit ellenszenves volt, de soha nem beszélhettünk róla negatívan. A szüleim csak úgy beszéltek róla, mint valamilyen istenségről. A gyerekek ilyenkor akaratlanul is valamilyen gyarlóságot keresnek az emberben. Úgy gondolom, hogy a szüleim az ő örökségét vitték tovább, és ha nem is lettek olyan híres emberek, mint a nagyapám, de az általa képviselt értékrendet ők is képviselték. Ebből valamit rám is átörökítettek talán.

Felvidéki fiatal: Az imasátor abból a koncepcióból alakult ki, hogy elgondolkodtasson. Négy imaszobát alakítottunk ki, ami egyre beljebb visz a sátorba és magunkba, hogy aztán a sátor közepébe érve, amit mi kicsit viccesen Szentek Szentjének nevezünk, olyan gondolatok fogalmazódjanak meg az emberben, amelyek közelebb viszik Istenhez és magához. Igyekeztünk kreatívan berendezni a sátrat, mert segíteni szerettünk volna azoknak is az imádságban, akik még nem gyakorlottak. A sátor elején ki volt írva: Jézus Krisztus fogadóórája. Nem csak vasárnap 10 és 11 óra között. Ha valakinek már előre volt megfogalmazott imakérése, akkor a vízben egy kavics alá lehetett rejteni. Az, aki a kavics alatt talált egy imakérést, elvihette magával, és imádkozhat érte. Így alakul ki egy láncolat, egymásért imádkozunk. Utána az emberi élet sötét vermében, a bűn rabságában találjuk magunkat, ahol olyan fogalmakkal szembesülünk, ami minden ember életében jelen van: lustaság, szemtelenség, paráznaság, önzőség, hiúság.

Fekete Ágnes: Leplek vezetik az embereket a különböző ösvényeken.

Felvidéki fiatal: Igen, és ennek a résznek a végén csak egy kis rés marad, ott lehet továbblépni. A résnél egy vörös leplen keresztül tudunk továbbmenni. Ez a lepel Jézus értünk kiontott vérét jelképezi, amely megszabadít bennünket ezektől a bűnöktől. A következő lépés az életünkben és az imasátorban is egy mennyei állapotba vezet bennünket, ahol Isten ígéretei töltik meg az életünket.

Fekete Ágnes: Áttetsző tüll leplek fejezik ki mindezt.

Felvidéki fiatal: Itt megkérdezzük az embereket, hogy mit jelent számukra Jézus. Elgondolkodtató és megrázó, amit az emberek leírnak a lapra. Meglepően sokan kifejezték, hogy mit jelent nekik Jézus.

Fekete Ágnes: Ennél a résznél Jézus alakjában olvasható főpapi imádsága.

Felvidéki fiatal: Ez különösen szép napnyugtakor, mert a sátor külső falain keresztül, a fehér ponyva körül bevilágít a Nap, és olyan, mintha ez az írás világítana. Még most is, hogy csak beszélek róla, bizsergek, mert annyira érezhető Isten áldása ezen a helyen. A Szentek Szentjében a keresztet találjuk, ráírva pedig: Elvégeztetett! Arra lehet felszegezni azokat a bűnöket, amelyekkel szembesül az ember, és amelyeket le szeretne tenni. Az egyik szobát kineveztük az imalánc helyszínévé, mert egy 48 órán át tartó imaláncot indítottunk el az imasátorban. Az emberek félóránként váltják egymást, és eszerint legalább 96 ember idejött, és imádkozott egy-egy adott témáért.

Fekete Ágnes: A témák között szerepelt Magyarország és az ébredés is.

Felvidéki fiatal: Igen, és azokért a résekért, amelyeket az életünkben találhatunk. Ha az ember meggyógyul, felépül, akkor saját maga is hatékonyan tud közbenjárni a saját közösségéért.

Simon István: Ahhoz is bátorság kell, hogy bejöjjenek a sátorba. Nem mindenki mer bejönni, inkább körüljárják, és kíváncsian tekingetnek. A sátrunk a Meghallgat-lak elnevezést viseli ma, régen egyszerűen csak lelkigondozói sátor volt. Én kértem, hogy változtassunk az elnevezésen, de még így sem könnyű bejönni. Bátorság kell hozzá, hogy bejöjjön valaki, és azt mondja, hogy beszélni szeretne valakivel.

Fekete Ágnes: Milyen problémákkal fordultak elsősorban a lelkészekhez?

Simon István: Párválasztás, pályaválasztás, gyülekezeti problémák. Olyan beszélgetés is volt, amit nehéz is most hirtelen felidéznem. Volt olyan, aki a szerelméért aggódott, mert egy másik fiú is kerülgeti a lányt. Keresik magukat és az utat, amelyen járhatnának, ez önmagában is nagyon szimpatikus. Nehezen tudnak kapcsolatot teremteni, kommunikálni, de ha hallgatunk, és jól hallgatunk, akkor egy idő után megered azoknak a nyelve, akik idejöttek.

Fekete Ágnes: Lehet rosszul is hallgatni?

Simon István: Lehet. Velem is megtörténik, hogy egy pillanatra nem figyelek, mert eszembe jut valami más, vagy egyszerűen csak eltereli valami a figyelmem. Az a lényeg, hogy nagyon kell figyelni, és amíg figyel az ember, a másik jól érzi magát. Ha észreveszi, hogy nem követed, nem kíséred, akkor lanyhul a bizalom, akkor elhallgat. A hallgatás csodálatos dolog: két fülünk vagy és csak egy szánk, mégis többet beszélünk, mint hallgatunk. A hallgatás áldás. Ha tényleg sikerül jól hallgatni, egy fantasztikus kapcsolat jön létre kettőnk között, és nekem is jobb hallgatni valakit. Amíg hallgatok, addig gyarapodom. Ezért fel sem vetődik, hogy titok-e, amit mondok, el ne áruljanak engem. A csend és a szó találkozik egymással, amikor ketten találkozunk. Keveset teszek vagy sokat? – kérdezik sokan. Igazából semmit, csak hallgatok, de aki sírt, megnyugszik, és azt mondja: De jó, milyen könnyű most már a lelkem! Ez Isten ajándéka nekünk.

Százói László:A kisvárdai református ifjúsággal hoztunk egy kiállítást, aminek a Kontraszt-kiállítás nevet adtuk. Egy esztendővel ezelőtt készült el. Azért kontraszt, mert a következő témáknak a fény és árnyoldalát igyekszik egymás mellé állítani kíméletlen őszinteséggel: család, gyermekvállalás, családon belüli erőszak, abortusz, öngyilkosság, példaképeink, hazaszeretet. A mai fiatalok fokozottan ki vannak téve annak, hogy ne vállaljanak gyermeket, ne kössenek házasságot. Elvész a fiatalok életcélja. Ha megkérdezünk egy 25-30 év közötti fiatalt, sokan kilátástalannak, cél vagy tartalom nélkülinek, sötétnek látják a jövőjüket. Ha valami hiányzik az életükből, akkor a tiszta, világos célok, amelyekért küzdeni lehet, amelyekért megéri áldozatot vállalni, dolgozni, biztosan. Pontosan ezt veszi el sokszor az élet, a média, a politika, a helyzet, amiben vagyunk, és amibe egyre inkább sodródunk. Az erőszaknak nem csak tettleges formái vannak, nem csak fegyverekkel lehet veszélyeztetni valakit, hanem éles szavakkal is.

Vörös Virág: A kiállítást 16 éven felülieknek ajánlják, ez ki is van írva.

Százói László:Igen, mert nem elég látni valamit, fel is kell dolgozni. A kiállítás egy nyolcszög alakú sátorban került megrendezésre. Az utolsó kis boxban van egy könyvasztal, ahol a legjobb szakirodalmat igyekeztünk összeválogatni minden egyes témához. A Csillagponton működik egy lelkigondozói sátor is, ahol két szakembernek valószínűleg nem kevés munkát fog adni a kiállításunk. Ez volt legalább is a tapasztalat tavaly Kisvárdán is. Vannak, akik segítenek a feldolgozásban. 16 év alatt nem biztos, hogy az szűrődik le, ami a valódi tartalma lenne. Maguk a témakörök is nehéz és meglehetősen mély üzeneteket hordozó témák. Egy abortusszal foglalkozó bejátszáshoz is fel kell nőni. Személyesen, számomra a legnehezebben feldolgozható téma – akármilyen furcsa is – a családon belüli erőszak. Nem azért, mert erőszaktevő vagy erőszakot elszenvedő vagyok, hanem mert van két kisgyermekem, és nehéz látnom, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek az otthona nem otthon, remegve mennek haza az iskolából, mert nem tudják, hogy mi várja őket otthon. Témáról témára vezetjük a látogatót, nem is lehet fordítva körbemenni a sátorban. Ha valaki egyben szeretné megnézni az egészet, legalább másfél órát kell rászánnia. 12 videót játszunk le, illetve vannak szöveges és képi anyagok is, amelyek ennyi időt legalább feltételeznek. De igazából nem javasoljuk, hogy egyszerre nézze meg valaki. Ha úgy érzi valaki, hogy már nem tud továbbmenni, akkor fontos, hogy ne rohanjon ki, hanem menjen tovább a hetedik stációhoz, és a nyolcadikban fejezze be, ahol a megoldás, a válasz található, ami segít az egészet helyre tenni.

Vörös Virág: Mi lenne az?

Százói László:Egy nagyon érdekes videó-bejátszás. Ezzel most lelövöm a poént. Egy hatperces filmről van szó, ami egy hídmesterről szól, aki a vasútnál dolgozik. Van egy fia, akit nagyon szeret, rengeteg helyre magával viszi, tanítgatja az élet különböző dolgaira. Látszik is a filmből, hogy igazi szeretetkapcsolat van közöttük, ami bizalomra épül. A filmben van egy rész, ami azt mutatja, hogy az apa a munkahelyén dolgozik, és a vasúti vonalon egy vonat halad át a piros jelzés ellenére. Elindul a híd felé, ami fel van nyitva. A kisfiú szól az édesapjának, de az apa a zajtól nem hallja. Amikor a kisfiú látja, hogy nagy baj lesz ebből, felmászik a hídra, mert tudja, hogy van egy akna, amiben van egy kapcsoló, amivel lezárhatja a hidat. Amikor a kisfiú felnyitja az aknát, az apa észreveszi, hogy belecsúszik az aknába a gyermek. Már csak néhány másodperc maradt hátra, és döntenie kellett, hogy a vonaton utazókat menti-e meg vagy a fiát, hiszen az aknában ott vannak a fogaskerekek, amelyek működtetik az egészet, és ha elindulnak, összezúzzák a fiát. Dönt, és ordítva húzza meg a kart. A híd lezáródik, a vonaton ülők pedig semmit nem vesznek észre az egészből. Az evangélium üzenetével összecseng ennek a filmnek az üzenete: Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Itt van a megoldás. Nem az a bátor, aki nem fél az élet kihívásaitól, hanem az, aki bár fél, mégis szembemegy azokkal, amelyek előtte állnak. Mi nem ismerjük a jövőt, de ismerjük a jövő Urát.

Fekete Ágnes: Milyen volt bent?

Beregszászi lány: Még mindig a hatása alatt vagyok. Jó volt nőként bent lenni. Isten megteremtette a nőt, engem. Aztán kislány voltam, szerelmes voltam, döntenem kellett, egyszerre kellett dolgoznom és főznöm, majd megöregedtem. Innentől kezdve sírtam, mert eljátszották, hogy idős vagyok, remeg a kezem, egy kanál ételt sem tudok a számhoz emelni. Én idősekkel foglalkozom, és ezután az élmény után sokkal nagyobb beleéléssel tudom végezni majd a diakóniát. Aztán meghaltam, és vége lett. Illetve fel is támadtam, azt hiszem.

Fekete Ágnes: Az volt a feltámadás, hogy kivezettek?

Beregszászi lány: Meztelenül jöttem a világra, és úgy is megyek vissza onnan, ahonnan jöttem. Azt hiszem, valahol szimbolizálva volt az, hogy visszatérek Istenhez.

Fekete Ágnes: Jelentősége volt annak, hogy bekötött szemmel vezettek ki a végén.

Beregszászi lány: Igen, az ember visszatér ahhoz, akitől jött. Teljesen másként lehet nőként úgy élni, hogy Isten az én Atyám, mint olyan nőként, aki ebben az értéktelen világban egy cafat is lehet a másik ember számára.

Fekete Ágnes: Mi a láthatatlan színház annak, aki egyáltalán nem ismeri?

Beregszászi lány: Semmit nem látunk, mindent éreznünk kell. Bekötik a szemet, és a többi érzékszervünkre kell hagyatkoznunk, amikor azt próbáljuk meg kideríteni, hogy mi történik velünk. Azért színház, mert szereplővé, méghozzá főszereplővé válik az egyén.

Az egyik résznél egy labdát tehettek a hasamhoz, csipőre tették a kezem, és egy magzat szívdobogását – a labdán finoman dobolva – imitálták. Aztán hirtelen nem volt hasam, de éreztem valamilyen súlyt, amit ringatnom kellett. A szerelem nagyon érdekesen volt ábrázolva. Lefektettek egy ágyra, és az Énekek Énekéből olvastak fel: Gyere velem a borozóházba, a szőlők alá, és majd ott szerelmeskedünk. Fura volt ezt hallani. Nem láttátok a szerelmesemet? – hangzott a kérdés, mintha én mondanám, és közben lökdöstek, sokan fogtak, majd eldobtak. Az nagyon rossz érzés volt. Két oldalról két férfi mondott nagyon szépeket, és húztak két irányba.

Fekete Ágnes: Hol dolgozol egyébként?

Beregszászi lány: A Beregszászi Református Egyházközségben vagyok diakónus.

Fekete Ágnes: Sokan jöttetek onnan?

Beregszászi lány: Öten jöttünk együtt, de több kárpátaljait is láttam.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János első leveléből, a második fejezet 8. versét!

Viszont új parancsolatot írok néktek, ami igaz Őbenne és tibennetek; mert a sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik.

Mikor kezd szűnni a sötétség? Ha meggyújtunk egy gyufaszálat, ha felkapcsoljuk a villanyt? Vagy csak akkor, amikor ragyog a napfény? Mai szemünk nagyon sötétnek lát már egy szobát, ahol egy szál gyertya ég csupán. Évszázadokon keresztül ez a fénymennyiség volt a természetes. Már a százas izzó sem világít be egy szobát, mert megszoktuk a vakító és kápráztató fényeket.

Vajon nem így vagyunk a lelkünkkel is? Nem látjuk meg egykönnyen sem magunkban, sem másban a világosságot. Magam előtt látom a sekrestyést, aki örökké bajlódik a gyertyákkal, mert nem akarnak égni rendesen, mindig elalszanak. De hallom a tűzoltó szavát, aki meg a gyertyát egy nagyon lángoló és veszélyes eszköznek tartja, mert örökké tüzet okoz. Egy szélfuvallat, és már fel is gyújtja környezetét. Félelem van mindkét emberben. Tapasztalatait megsokszorozza, és azt látja, hogy a tűztől félni kell: vagy azért, mert megszégyenít és sötétben hagy, vagy azért, mert elemészt.

Új parancsolatot adok, írja János apostol. Ez a parancs nem is parancs, hanem egy kijelentés: a sötétség szűnni kezd. Mi itt a kérés? Ez egy ténymegállapítás. Talán az a parancs van mögötte, hogy a szemünket tisztítsuk meg. Félelmeink által ködössé vált látásunkat engedjük áttetszővé válni, és lássuk meg a fényt. Ég a láng, és nem kell félni tőle. Nagyon sok ember szívében ott van a tűz, fénylik már a világosság.

A tűz sokáig varázslatos erő volt az emberek számára. Egy külön lételem. Az élet egyik alapjelképe. Az Ószövetségben az áldozat lángja hordozza ezt a jelképet. Isten az, aki felemészti azt, amit Neki szentelünk, újra övé lesz az, ami eddig is az övé volt, egy áldozati bárány, vagy éppen kenyér. Világosságot ad a földre az, amit a menny számára áldozunk. Ma persze már csak gyakorlatiasan és a hőtan szabályai szerint beszélünk a tűzről. Akárhogyan is, az bizonyos, hogy a tűz ugrás egy másik állapotba: ami meggyullad az átalakul, és ezáltal láthatunk a sötétben. Ez a mi számunkra most azt jelenti, hogy nincs kicsi világosság és nagy világosság. Ha valami átugrott azon a küszöbön, hogy égni kezd, az akármekkora is, világít a sötétségben. Nincs kicsi áldozat és nagy áldozat az Ószövetségben sem. Vagy az Istennek adja valaki vagy nem, e kettő között van a szakadék.

Tisztítsuk hát meg látásunkat, és vegyük észre, a sötétség szűnni kezd már! Minden kicsi fény, a lelkünk minden tiszta cselekedete az igazi világosság része. Ha most mondunk egy szívből jövő imát Istennek, azzal is szűnik már a sötétség. Ha egy igaz szívből jövő jó szót mondunk, azzal is szűnik a sötétség. Mert a sötétség igazán Krisztus földön megjelent szeretetével szűnt meg egészen. Mi is és minden tettünk ennek a világosságában létezhet.

Egyik egyiptomi remetéről írták le, hogy este nézte a naplementét, majd hátat fordított neki, és felemelt kézzel várta imádkozva a virradatot. Mi is várjuk felemelt kézzel a virradatot akkor is, ha a nap most eltakarja arcát előttünk, mert a sötétség szűnni kezd, és az igazi világosság már fénylik!
Ámen