2009-10-07

Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Mindig érdekeltek a határmezsgyék, azok a gondolatok, amelyek különféle területeket összekötnek: Például az irodalom és a hit közötti kapocs.
Kodolányi János egy olyan író volt, akiben a kettő együtt jelent meg. Most ünnepeljük születésének és halálának is az évfordulóját. Jövő héten, október 10-én Telkiben, szülőfalujában egy konferencia keretében ünneplik meg az évfordulót. A szervező Molnár Rita Krisztina, aki maga is író. Először magáról, hitéről vall, majd a Kodolányi emlékkonferenciáról számol be.

Molnár Rita Krisztina: Kicsi koromban hittem Istenben, sőt, azt hiszem, féltem is tőle, amikor az Egri csillagokat olvastam. A regényben van egy jelenet, amelyben Gergő egy égő kereket gurít le a várról. Miután ezt olvastam, álmodtam, és álmomban a tüzes kerék engem üldözött. Álmomban tudtam, hogy Isten gurítja ezt a tüzes kereket, nagyon féltem.

Édesanyám fiatalon halt meg, 39 éves korában, én 16 voltam, négyen voltunk testvérek. Onnantól kezdve én imádkozva éltem, de nem hittel. Kerestem Istent, de egyáltalán nem éreztem, hogy van. Imádkoztam, hogy ha mégis létezne, hallja. Sok mindenben magamra voltam utalva. A családban én voltam a nagylány. Észrevettem, hogy ha valamit elhatározok, ha összeszedem magam, ha elég erős vagyok, akkor képes vagyok elérni azt, amit akarok.

Amikor a férjemmel összeházasodtunk, nem kértük Isten áldását, azaz nem volt egyházi esküvőnk, mert nem akartam, hogy ez csak egy ceremónia legyen, ami nekünk semmit nem jelent.

Amikor először ikreket vártunk, elvetéltem. Ma úgy tekintek erre vissza, hogy Isten fejbevágott egy kővel, hogy észrevegyem végre, jön a vonat. Ahhoz hasonló módon, ahogyan egy állomásfőnök fejbe dobta a gyermekét egy kővel, mert jött a vonat, és ha csak kiabálva figyelmeztette, azt a gyerek nem hallotta volna meg. Nyilván borzalmas érzés lehetett a kisfiúnak, hogy a saját édesapja egy követ dob a fejéhez, de megmenekült. Ez a történet nagyon jól példázza, hogy miért történnek velünk bajok. Isten az utolsó pillanatban dobott engem fejbe még egy kővel. Megtanultam, hogy nem akkor lesznek gyerekeink, amikor mi úgy döntünk, nem akkor indulnak be az események, amikor összeszedjük magunkat, és minden energiánkkal arra összpontosítunk, hogy egy terv teljesüljön.

Egy nyáron bejöttem Pestre egy tanítványomhoz, pont akkor újították fel a Kálvin téri aluljárót és a templomot. Nyilak vezettek az aluljáróban a Kálvin téri gyülekezet lelkészi hivatalához, de én eredetileg nem oda indultam. A nyilak azonban olyan egyértelműek voltak, hogy követtem őket. Éppen nálam voltak az első kötetem kéziratai is. Még öt perccel azelőtt sem tudtam, hogy oda fogok menni, de odamentem. Feri bácsi volt bent, az egyik lelkész. Éppen uborkaszezon volt, kérdezte, hogy miért jöttem. Azt válaszoltam neki minden habozás nélkül, azért, mert szeretnék megkeresztelkedni. Egy darabig a szokott rend szerint beszélgettünk, mondtam magamról egy-két dolgot, ő pedig javasolta, hogy szeptemberben kezdjek el bibliaórára járni, de addig is olvassak minden nap Igét. Váratlanul megkérdezte, hogy milyen paksaméta van nálam. Elárultam, hogy a verseim, és innentől kezdve a beszélgetés közvetlenebb és barátságosabb lett.

Közben a férjemmel eljutottunk Izraelbe, mert meghívták egy konferenciára, ahova – mint a felesége – vele tarthattam. Hitre jutásunk szempontjából ez az út sem volt elhanyagolható, mert elmentünk azokra a helyekre, ahol Jézus is járt, tanított, gyógyított, csodákat tett. Az volt a csodálatos, hogy rettenetesen szegények voltunk, és mégis ott lehettünk. Alig tudtuk elhinni.

Rögtön ezután ismét teherben maradtam, és megint ikreket vártunk. A nőgyógyászom dadogva azt mondta, hogy ezzel még a szakirodalomban sem találkozott, nem hogy a gyakorlatban. Az előző ikerterhességemhez képest nagyon rövid időn belül vártunk ismét ikreket.

Veszélyeztetett terhes voltam, emiatt nem tudtam elkezdeni bibliaórára járni a Kálvin térre, de istentiszteletre minden vasárnap elmentem, otthon pedig minden nap olvastam a Szentírást. Amikor megszülettek a gyerekek, felhívtam Feri bácsit telefonon.

Isten csodálatosan rendezte az életünket, a férjemnek ugyanis időközben lett egy doktorandusza, aki hívő ember. Nem akartam megtéríteni a férjemet, de már három éve minden este azért imádkoztam, hogy térjen meg, mert addig nem lettem volna teljesen biztos abban, hogy Isten létezik, amíg ő el nem kezd hinni.
Közben én Feri bácsihoz jártam bibliaórára, a férjem pedig teázás közben hitvitákat folytatott a doktoranduszával. Mire a konfirmációra került a sor, Feri bácsi megkérdezte, hogy a férjem, Gyuri nem konfirmálna-e velem együtt. Otthon meg is kérdeztem őt erről, de akkor még azt mondta, hogy nem tart ott, bár Bibliát már minden este olvasott.
A keresztelőm napján táviratilag megüzenték, hogy Feri bácsi lebénult, elmarad a keresztelő, imádkozzunk érte. Feri bácsi egy hónapra rá már fel is épült, és addigra a férjem is eldöntötte, hogy konfirmál velem együtt.
Így történt, hogy együtt konfirmáltunk, egy hónappal később pedig megtartottuk az egyházi esküvőnket.

Nagyon röviden így történt a mi hitre jutásunk 11 évvel ezelőtt, és ez nyilván a szőlőtőnek csak az elültetése. A növekedés, az érlelődés hosszú évek története.

Fekete Ágnes: Az irodalommal való kapcsolatodat meghatározta valahogyan a hited? Született kapcsolat a kettő között?

Molnár Rita Krisztina: Próbálok hitvallást tenni olyan szelíden, mint egy galamb, és olyan ravaszul, mint egy róka. Nagyon fontos, hogy a költészetben ne didaktikusan, szájbarágósan jelenjen meg Isten, Jézus és a keresztyénség, mert az riasztó lehet. Ha az ember azt akarja, hogy hasson egy vers, akkor azt jól kell megírnia. Nem véletlen, hogy egy Reményik vers hallatán mindenkit kiráz a hideg, a Nemes Nagy Ágnes-i értelemben vett versikéktől pedig nem feltétlenül. Nem az ember ügyességén múlik ez, még csak nem is a szaktudásán. Szoktam imádkozni azért, hogy edény lehessek, hogy átfolyhasson rajtam az üzenet.

Fekete Ágnes: Akkor ez a kis csatorna elvezet bennünket Kodolányiig. Talán ezért is lett fontos ő, nem?

Molnár Rita Krisztina: Sokat töprengtem már azon, hogy miért küszködöm hét éve azzal, hogy Kodolányi emlékszoba nyissa meg kapuit Telkiben. Ő soha nem volt a kedvenc írom, rengeteg más dolgom is van, mégis csinálom. Valamiért ez rám lett bízva. Nem tudatosan, és nem a keresztyénségen keresztül. Egyszerűen múzeumpedagógusi és irodalomtanári hevületből érzem feladatomnak, hogy az itt meglévő értéket őrizzük. Őrzők vagyunk, strázsálnunk kell.

Fekete Ágnes: Tehát Kodolányi megkeresett. Az évforduló most még aktuálisabbá tette ezt a feladatot?

Molnár Rita Krisztina: Igen. Ez egy különleges évforduló: 110 éve született, és 40 éve halt meg. Én 8 éve élek Telkiben, és csak azután, hogy ideköltöztünk, tudtam meg, hogy Kodolányi itt született. Igaz, hogy csak négy évet élt itt, és választott hazája nem Telki volt, hanem az Ormánság, Vajszló és Pécsvárad. Az édesapja erdész volt, ezért is éltek itt, majd elrendelték innen, és így került el Kodolányi is Telkiből. Ettől függetlenül úgy gondoltam, hogy fontos lenne itt is a hagyományőrzés.
Egy-két műve nagyon közel került hozzám. Az Én vagyok című regényét emelnék ki.

Fekete Ágnes: Hogyan lett ismert?

Molnár Rita Krisztina: A Népi Írok mozgalmával vált fontossá az az áramlat, amelynek képviselői az akkori hamis kultúrpolitikával szembefordulva nem a népieskedő, nem a nép gondjait valóban feltáró munkák megírását tűzték ki célul. Nagyon aktuálisak azok a művei, amelyek az ormánsági egykézéssel szembefordulva íródtak. A hazugság öl című esszéje is arról szól, hogy hogyan mennek tönkre házasságok, életek. Hogy ne darabolódjanak tovább a pici telkek, minden család csak egyetlen gyereket vállalt, mindenféle praktikákkal megoldották, hogy csak egyetlen utód legyen. Ez egy beteg és hátborzongató értékrend, ami ma nagy méretekben hódít. Amikor ma azt mondja valaki, hogy inkább csak egy gyermekem legyen, de annak tudjak mindent megadni, az szó szerint képviselője az Ormánságban kialakult filozófiának. Annyi mentséget még felhozhatunk az akkori emberek javára, hogy ők igazi és nagy szegénységben éltek. Ma hihetetlenül félreértik sokan, hogy mi a fontos valójában.

Kodolányira nagyon jellemző, hogy mindig szembeállt valamivel. Mindennek a fonákságát próbálta tükörként felmutatni: így tett a fasizmussal és a szocializmussal is. Bár most hallottam, hogy megjelent Tüskés Tibor egyik tanulmánya a tavalyi Kortársban, amelyben azt fejtegeti, hogy Kodolányi végül is meghódolt.
Ellentmond ennek az, hogy a Szent István Társulat Kodolányi életművének kiadását pont azért tűzte ki célul, mert a szocializmus alatt a Kodolányi regények csak erősen húzott változatban jelenhettek meg. Ha elég idő eltelik, már csak a művek fognak számítani. Amikor valaki elolvassa Kodolányi Jézus-regényét, az Én vagyok címűt, nem gondolkodik többé azon, hogy összeférhetetlen irodalmár volt, akivel senki nem tudott hosszantartó, konfliktusmentes barátságot tartani, hanem egyszerűen nem tudja letenni a regényt.

Fekete Ágnes: Egy pár szót a Jézus-regényről beszélj, kérlek!

Molnár Rita Krisztina: Nagyon jó érzés a tanítványok esendőségét látni, megnyugtatja az embert a saját esendőségei felől. Attól még tartozhat Jézushoz valaki, hogy közben feltűnően félreérti, hiszen Jézus valamennyi tanítványa kisebb vagy nagyobb mértékben félreérti azt, amit Jézus mond. A Kodolányi regényben az a hihetetlen, hogy az utolsó pillanatig drukkol az ember, hogy Júdás ne árulja el Jézust.

Fekete Ágnes: Vajon miért írta meg ezt a regényt?

Molnár Rita Krisztina: Szerintem, az árulás kérdése nagyon foglalkoztatta. Érdekelte, hogy Júdás személye nélkül a megváltás hogyan ment volna végbe. Azt hiszem, Júdás és Jézus sajátos viszonyának vizsgálata volt ennek a regénynek a célja. Isten kezében a rossz is eszköz lehet. Ha ezt a mindennapokban továbbgondoljuk, a mi életünkben is felfedezhetjük, hogy a velünk történő rossz, hogyan tud Isten kezében eszköz lenni a mi formálásunkban. Ez közelebb visz bennünket a regény létrejöttének megértéséhez.

Fekete Ágnes: Molnár Rita Krisztina után, most egy rövid riportot hallgassunk meg a múlt szombaton rendezett Szeretethídról, melynek keretében a református gyülekezetek tagjai különféle helyszíneken segítettek. Gilicze Réka, a Szeretetszolgálat munkatársa beszél.

Gilicze Réka: Érdekes volt látni, hogy Bölcskei Gusztáv püspök úr és Dr. Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke felmentek az emelőkosaras kocsiban, hogy csatornát tisztítsanak. Amikor lejöttek, viccesen megjegyezték, hogy munka közben megbeszélték a költségvetést is, mert olyan magasan úgysem hallotta őket senki. Nagy élmény volt, hogy az egyházi vezetők és világi támogatók is a program mellé álltak, így Balczó András és Hűvösvölgyi Ildikó is. Tavaly leginkább szociális intézményeket érintett a program, most viszont szélesebb kört igyekeztünk elérni: javítóintézeteket, menekülttábort, óvodákat. Az önkéntesek szemetet is szedtek és kerítést is javítottak.

Vörös Virág: Hogyan sikerült a hétvége?

Gilicze Réka: Szerintem, jól sikerült, és az idő is jó volt. Ezért külön imádkoztunk. Olyan helyszínekre is ellátogattunk, ahol már befejezték a munkát, és remek visszajelzéseket kaptunk. Az egyik idősek otthonában egy gyülekezet adott koncertet, verset mondtak, beszélgettek az idősekkel. Amikor megkérdeztük az egyik nénit, hogyan érezte magát, könnybe lábadt szemmel válaszolt. Kiderült, hogy nagyon ritkán foglalkoznak vele, mert már nem élnek a rokonai, az ismerősei pedig csak kétévente jutnak el hozzá. Sokat jelentett neki az, hogy személyes figyelmet kapott, mert volt, aki melléült, akivel elbeszélgettek. Tényleg alakulnak ki személyes kapcsolatok.

Budapest minden önkormányzatát levélben értesítettük a tervezett programról. A legtöbben kedvező visszajelzéssel válaszoltak, leírták, hol és mit lehetne segíteni, rendelkezésre bocsátották a megfelelő eszközöket. Az is előfordult, hogy az önkormányzat vezetői is megjelentek, és ők maguk is együtt dolgoztak az önkéntesekkel.

Ennek a programnak az is volt a lényege, hogy az egyház kifelé is lépjen, és megmutassuk, hogy nem csak a saját berkeinket belül tudunk segíteni, hanem a társadalom felé is teszünk valamit. A visszajelzések alapján körülbelül háromezer önkéntes dolgozott ezen a napon. Mindenki kiveheti a részét a társadalomért való munkálkodásból: valaki fizikai munkát tud végezni, mások anyagilag tudnak támogatni, vannak, akik beszélgetni tudnak magányos emberekkel. Nagy élményt tud nyújtani, ha megtaláljuk a magunk feladatát.

Aki másokat felüdít, maga is felüdül.

Fekete Ágnes: További híreink következnek!

Október a Reformáció hónapja. 2009-ben Biztonság – Bizalom – Bizonyosság címmel rendezi meg a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa a központi rendezvényeket. Reformációi gálát tartanak október 18-án, 17 órától Budapesten, az Uránia Filmszínházban.

A központi rendezvényekhez országszerte csatlakoznak helyi programokkal. Sztárai Mihály emlékestet szerveznek Gyulán október 9-én, 17 órai kezdettel.

Folytatódik az Újpest-Belsővárosi Református Gyülekezet őszi
estékre szervezett előadássorozata október 9-én, 18 órától az Újpesti Színházban. Molnár Zoltán, Hajdúböszörmény városi főorvosa beszél a mai ember egészséghez és betegséghez való viszonyáról.

Hetesi Zsolt fizikus tart bevezető előadást a farkasréti ökumenikus összejövetelek következő alkalmán október 12-én, este fél héttől Budapesten, a Németvölgyi út 138. szám alatt.

Miért nem működnek és mitől működhetnek a Biblia házassági tanácsai? címmel tart előadást Pálhegyi Ferenc október 12-én, 18 órától Budapesten, a Ráday u. 28. szám alatt.

Dr. Kránitz Mihály beszél az ökumenéről és annak megvalósulásáról református teológushallgatóknak október 13-án, 10 órától Budapesten, a Ráday u. 28. szám alatt. Az előadásra mindenkit szeretettel várnak.

Fekete Ágnes: Mint minden hónapban egyszer, most e műsorban látogatunk egy istentiszteletre. Egy legalább húsz évvel ezelőtti, újpesti áhítatra, ahol Gyökössy Endre prédikált Pál apostol efézusi levelének következő mondatáról.

Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel szenvedjétek el egymást szeretetben. (Ef. 4:2)

Gyökössy Endre: Egy fiatal házaspár a gyerekeikkel egykor egy nagyon pici lakásban együtt élt a két nagymamával. Három generáció negyven négyzetméteren. Mindenki beleszólt a másik dolgába, és szépen lassan elviselhetetlenné vált az élet.
A fiatal férfit és feleségét külföldön élő öccse és nővére meghívták magukhoz, hogy egy kicsit kipihenhessék magukat, a lelki gázmérgezésből kikapcsolódhassanak. De az egyik nagymama éppen akkor betegedett meg, amikor mentek volna, ezért az asszony otthon maradt. Úgy gondolták, hogy akkor majd jövőre elmegy ő is, de a férfi menjen el mindenképpen.
A férfi elrepült, és már a repülőn átsuhant rajta a kísértő gondolat, hogy az egész szituációt – lakáskérdést, zsúfoltságot, egyre romló házasságot – gordiuszi módon meg lehetne oldani, ha egyszerűen ott maradna valamelyik testvérénél.
Megérkezett az öccséhez, és egy hét alatt azt tapasztalta, hogy bár rendkívüli jómódban élnek, de nem beszélnek egymással a házastársak. Meg is kérdezte az öccsét, hogy mi történt, hogyhogy nincs már egy szavuk sem a másikhoz, és ebben a páros magányban élnek. Az öccse elmagyarázta, hogy mi köti egymáshoz őket: a felesége annak az országnak a honpolgára, ahova a férfi kivándorolt. A nő rendelkezett tőkével, a férfi tudással, beindítottak közösen egy üzletet, de ha bármelyikük kiszáll ebből, akkor vége mindennek. Ez az érdek kötötte össze őket. Megpróbáltak egymás mellett élni, magányosan.
Ezután a nővérét látogatta meg a férfi, ahol egész végig a házaspár veszekedését kellett hallgatnia. Ádáz küzdelem, harc folyt a házastársak között, állandóan szurkálódtak. Két hétig akart maradni, de nem bírta. Egy hét után megkérdezte a nővérét, hogyan bírnak így élni, miért nem válnak inkább el. A válasz az volt: még ez is jobb, mint a magány. Mihez kezdenének külföldön egymás nélkül?
Amikor felszállt a repülőre, mert végül hazajött, egy ősz hajú asszony mellé került. Az éppen a csomagjával bajlódott, megpróbálta betuszkolni a feje fölé, a csomagtartóba, de nem nagyon ment neki, és a férfi ösztönös udvariassággal kisegítette. Így kezdtek el beszélgetni. Kiderült, hogy a fehér hajú, beszédes, aranyos hölgy is tovább maradhatott volna még külföldön, de a negyvenedik házassági évfordulójukat mindenképpen együtt szerette volna tölteni a férjével, ezért utazott korábban haza. Elmesélte, hogy a negyven év alatt mennyi mindenen átmentek: háború, hadifogság, gyermekhalál, újrakezdések. A férfi száján egy idő után akaratlanul is kiszaladt a kérdés: "Hogyan bírták ki egymás mellett negyven évig? Még kimondani is sok." Az asszony elnevette magát, és elmesélte, hogy náluk is volt tányércsörömpölés néha, és olykor egy napig egymásra sem tudtak nézni a férjével, de mivel hívő emberek, ha egymásra nem is tudtak nézni, egy felé mindig tudtak. A férfi nem értette, hogy Isten hogyan segíthet egy ilyen helyzetben, neki ez csupán egy vallásos kifejezés volt, ezért zavartan ugyan, de megkérdezte. Az asszony egy darabig maga elé nézett, elgondolkodott, aztán mosolyogva azt mondta: "Úgy segített rajtunk, ahogy maga az előbb rajtam. Maga átvette a csomagomat, a fejem fölé emelte, és eltette a helyére. Még arról is meggyőződött, hogy nem fog visszaesni a fejemre semmi. Valahogy így segít rajtunk Jézus is. Amikor nagy bajban voltunk a férjemmel, a Biblia felett átnyúltunk, és megszorítottuk egymás kezét. Ha haragudtunk egymásra, letettük a tegnapot, és arra kértük Istent, hogy legyen velünk holnap is, hogy jobban szerethessük egymást."
A férfi a leszállócsarnokban még látta az idős asszonyt, egy idős úr jött elé egy csokor virággal, aki senki más nem lehetett, csak a férje. Megtorpant, mert soha nem érzett még olyan meghatottságot, hirtelen visszafordult, és bement a virágüzletbe. Virágot vitt a feleségének ő is. A felesége később elmondta, hogy a lelke mélyén arra is fel volt készülve, hogy a férje nem jön vissza, hanem ott marad a testvéreinél. Arra azonban egyáltalán nem számított, hogy virággal jön majd haza.

Testvéreim! Időben vegyük meg azt a virágot!

Mereskovszki írta az egyik regényében, hogy Jézust nem a szögek tartották a kereszten, hanem a szeretete. Ha a kereszt misztériumát meg akarjuk közelíteni, egy nagy titok szemtanúi lehetünk. A kereszten összeér a szenvedés és a szeretet. Jézus azért szenvedett értünk, mert senki úgy nem szerette még az embert, mint Ő. Ezért lett emberré. Aki ennyire szeret, annak meg kell halnia. És aki annyit szenvedett a kereszten, még ott is szeretett. A kereszten függve megfordítani a fejet, odafordulni valakihez, és azt mondani neki, hogy még ma vele lesz a Paradicsomban, vigasztalni rettentő szenvedéssel, kínnal jár. Csak az édesanyák tudják, hogy mit jelent szenvedések között megszülni egy gyermeket, és szenvedésben felnevelni. Minél jobban szeretünk valakit, annál jobban fogunk szenvedni miatta. Ahogyan nő a szeretet az emberben valaki iránt, úgy lesz egyre érzékenyebb minden kis rezdülésére. Még akkor is, ha az illető egy rút fráter.

Aki nagyon tud szenvedni, a szenvedés kohójában ismerheti meg a misztériumot. A szenvedés kohójában történik a nagy alkímia, ott születik a tiszta arany, amit hiába keresett a középkor: a legtisztább szeretet.

Gyermekkorom egyik kedves emléke, hogy édesapám elvitt egy híres szobrász kiállítására, ahol láttam egy fekete márványba faragott, fejkendős parasztasszony szobrát. Arra a tárgyra volt egyedül felfüggesztve, hogy nem eladó. A többi műalkotást meg lehetett vásárolni. Megkérdeztem a szobrászt, mert apám ismerte őt, hogy miért nem eladó a szobor. Kiderült, hogy az édesanyját ábrázolja, aki szülte őt, aki szenvedett érte. Akkor faragta ki, amikor az anyja már haldoklott, rákos beteg volt. Sokat szenvedett vele, de készen akart lenni, mielőtt az édesanyja meghal. Abban a szoborban egyszerre volt jelen a szeretet és a szenvedés. Gyerekfejjel felrémlett bennem valami, de igazán csak később értettem meg, hogy a kereszten is ez a misztérium látható. Aki szeret, nagyon fog szenvedni, de a szenvedésben érik be igazán a szeretet.

Egyszer valakit meg kellett kérdeznem arról, hogy hogyan bírja elviselni a családját, mert a felesége és a gyerekei tényleg elviselhetetlennek tűntek. Azt felelte, hogy nem tud mit tenni, őket kapta, biztosan nem érdemelt jobbat, őket szereti, velük formálja őt az Isten, ők a vésői, reszelői. Figyelemmel kísértem az életüket, és azt láttam, hogy nem hiábavaló a szenvedő szeretete és szerető szenvedése.

Ha most valaki azt mondja a lelke mélyén, hogy ő próbálkozik szeretve szenvedni és szenvedve szeretni, annak azt mondom: Testvér, jó nyomon jársz, Jézus nyomdokán. Így menj tovább, így menjünk tovább!

Most tanulgassunk egy kis imádságot: Azt kérjük ma Tőled itt egyenként és együtt, hogy holnap jobban tudjuk elszenvedni a másik másságát, aki velem szemben ül az íróasztalnál, vagy mellettem fekszik az ágyban, és olyan más, mint én, más a gondolkodása. Add Uram, azt a tőled tanult, elszenvedni tudó agapét! És hátha egyszer a szeretet kohójában eltűnik a szenvedés, és megmarad a szeretet. Miért ne valósulhatna meg ez a csoda is? Egyszer csak eltűnik a szenvedés, és megmarad a másik szeretése. Amikor a másiknak már a hibáját sem vesszük észre, mert végül már csak a szeretet maradt meg. Mert az a legnagyobb.