2010-04-28

Áldás békesség, szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

A választások azt hiszem mindannyiunk érzéseit érintették. A gyerekekhez is eljutott ez-az. Megyünk az utcán, és kérdezgetik, ez a szín melyik párt, mi milyen színűek vagyunk, és így tovább. Most hétfőn battyogunk az iskola felé, amikor lányunk megkérdezi. "Ez a párt milyen párt?" Gondolkodom, számukra mi lenne a legérthetőbb megfogalmazás. Végül azt mondom: ez egy környezetvédő párt. Mire a lányunk: "Akkor ők kevesebb papírt használnak? Kevesebb plakátjuk van, azért környezetvédők?" Már megint fején találta a szöget a gyerek. "Nem, – mondom – ők nagyon sok papírt használnak, de sokat beszélnek, a környezetvédelemről." Bennem most nagyon nagy bizakodás és várakozás van, és főként azt remélem, hogy a következő években szavaink újra megtalálják értelmüket. Az lesz a magyar, aki valóban a magyarokat részesíti akár pillanatnyi érdeke ellenében is előnyben, és az lesz a
környezetvédő, aki kevesebb papírt használ.

Vannak az életben olyan időszakok, amikor – ha akarjuk, ha nem – a szavaink megtalálnak minket. Talán a legszörnyebben így van ez akkor, amikor az ember gyászol. Az elmúlt napokban egy országos csendes napot tartottak Budapesten, a pasaréti református gyülekezetben özvegyek számára. A nap jelmondata az volt: Nem vagy egyedül. Albert Évát, az egyik szervezőt hallják.

Albert Éva: Múlt szombaton megtapasztalhattuk, hogy valóban nem vagyunk egyedül. Szinte nyolcvanan jöttünk össze: férfiak, nők, idősek, fiatalok friss vagy régi gyásszal az ország minden pontjáról. Kiscsoportokban beszélgettünk. Erősödhettünk egymás harcai, hite által.

Fekete Ágnes: A te kiscsoportod milyen volt?

Albert Éva: Volt két fiatalasszony, akiknek nagyon friss a gyászuk, elsírták magukat. Azon a napon lehetőség volt arra, hogy kijöjjenek a legmélyebb fájdalmak.

Fekete Ágnes: Az ilyen alkalmaknak talán az egyik legnagyobb nehézsége, hogy vannak olyanok, akik nem szeretnek mások előtt sírni, több ember előtt a problémájukról beszélni.

Albert Éva: A külvilágban ezt érezzük. Pár hétig még lehet sírni, de utána már elvárják, hogy az ember összeszedje magát. "Szedd össze magad! El kell engedned! Erősnek kell lenned!" Ezeket halljuk rendszeresen. Ebben a közösségben akár hosszú évek óta tartó fájdalmak is feltörhettek, nem kellett senkinek szégyellnie. A kiscsoportunkban volt egy asszony, aki közel harminc éve veszítette el a férjét, és beszélt arról, hogy szinte a mai napig ugyanolyan nehéznek tartja a helyzetét, mint az elején. Én is beszéltem a sorsomról, a harcaimról.

Fekete Ágnes: Beszélnél róla most is?

Albert Éva: A férjemet 14 év házasság és négy hosszú évnyi betegeskedés után veszítettem el. Négy év telt el küzdelemmel, harccal, imádsággal, könyörgéssel, reménykedéssel. Isten négy év után, 2003-ban mégis másként döntött életünk felől, és hazahívta a társamat. Ezután következett számomra a poklok pokla, megállt bennem az élet, nem akartam folytatni, de körülöttem nem állt meg. Tovább kellett folytatnom, vinnem a háztartást, nevelnem a gyerekeket. Kaptam egy Igét nem sokkal a férjem halála után, ami arról szólt, hogy talán azért szakadt el tőlem ideig-óráig, hogy mint mindörökké valót kapjam vissza. Az volt számomra a vigasztalás, hogy egyszer talán viszontláthatjuk egymást. Ez az Ige tartott életben, de a fájdalmat nem csökkentette, az nagyon nagy volt. A hitem is megviselődött, mert ha azt nem is mondanám, hogy megrendült, de nagyon nehéz volt elfogadnom négy év könyörgés után, hogy Isten nem hallgatott meg. Nehéz volt utána elfogadni a vigasztalást. Jób könyve szólt belőlem.
Tudom, hiszem, hogy Isten akarata volt ebben, tudom és hiszem, hogy ő él, de mindezek mellett ott vannak bennem az emlékek, a hiány, az üres ágy, amikor felébredek. Nem tudok többé hozzászólni, hozzábújni, megfogni a kezét, nem tudom megosztani vele a gyerekekkel kapcsolatos örömeimet, nehézségeimet. Főleg az elején volt ez nagyon nehéz.
Az özvegység állapota leginkább egy hullámvasúthoz hasonlítható. Az elején sokkal több völgy volt, mélység. Néha-néha egy kis domb. Az amplitúdók idővel változtak: Isten egyre több hegyet engedett megközelíteni a hullámvasúttal, de a mélységek ugyanúgy következtek mindegyik után. Az évfordulókat nagyon nehezen élem meg. A gyerekekkel kapcsolatos eseményeket, mint például a szalagavatót vagy konfirmációt, mindig hullámvölgyként élem meg, mert ezeken az alkalmakon ott kellene lennie az édesapjuknak is. Mások életében ezek örömpillanatok. Tudom, hogy Isten ezekből a mélységekből is kiemel.
Bibliai példaképem Anna, aki hét év házasság után imádsággal és böjtöléssel szolgált az Isten házában még 84 évesen is. Amikor találkozott a Messiással, elment és elújságolta. Bátorította azokat, akik még várták Őt. Ez lett az én életemben is fontos. Sokan várják még a Messiást, a vigasztalást. Nem vagyok 84 éves, hanem csak negyven-egynéhány, de azt érzem, hogy Isten ezt a feladatot bízta rám. Hálás vagyok, hogy eszközök lehetünk.

Fekete Ágnes: A gyerekekről nem beszéltél még. Ők hogyan élték át a te mélységeidet? Hogyan segítettek neked?

Albert Éva: A gyerekek egészen másképpen gyászolnak. Furcsa volt, hogy még aznap, amikor az édesapjukat elveszítették, a sírás után játszani tudták. Az egyik pillanatban elkeseredtek, a következőben pedig mintha semmi nem történt volna. Nagyon aggódtak értem, féltettek, nem akartak még engem is elveszíteni. Nem szerették kimutatni előttem a fájdalmukat. Nagyon nehéz helyzetben lehettek. Otthon szembesültek a gyásszal, a hiánnyal, a fájdalommal. Mindegyik különbözőképpen élte meg. Valamelyik a hitébe kapaszkodott, a legkisebb gyermekünknek még gyermeki hite volt, ami nekem is erőt adott.

Fekete Ágnes: Hány éves volt akkor?

Albert Éva: Hat. Az elején még nagyon sokat jártam a temetőbe. Egyszer utánam jött, végignézett a sírhanton, rám nézett, és azt mondta, hogy nem érti, miért ülök itt, hiszen apa nincs ott, ez csak a teste. Elszégyelltem magam. Abban segítettek, hogy tartották magukat. Ez akkor nekem könnyebbség volt. Most már látom, hogy ez nem volt jó. Közösen, együtt kellett volna gyászolnunk: együtt sírni, beszélgetni apáról. Én már a betegsége alatt megtanultam, hogy a gyerekek felé ne mutassam ki a félelmeimet, a fájdalmaimat, és sajnos ez folytatódott a gyászban is. A gyerekekből emiatt jóval később jöttek ki az érzések, lázadásban például. Tudom, hogy ez annak a böjtje, hogy ők akkor nagyon tartották magukat.

Fekete Ágnes: Volt-e lelkész, aki segített akkor? Mitől lesz egy lelkész segítséggé egy ilyen helyzetben?

Albert Éva: Az őszinte megértéssel, a teljes elfogadással. A lelkészem szinte velem együtt sírt, és ez a megértés, elfogadás nagyon sokat segített. Ugyanakkor folyamatosan közvetítette Isten vigasztalását Igékkel. Mindig hozott egy Igét, amikbe ugyan csak egy rövid ideig, de mégis meg tudtam kapaszkodni. Őszinte szeretettel állt mellettem. Ő beszélgetett utoljára a férjemmel. A feltámadásról volt szó, ezt később sokszor elmesélte. Minden hétfő este beszélgettünk.

Fekete Ágnes: Sokan gondolják azt, hogy a gyászolók egyedül szeretnének maradni, úgy érzik, hogy zavarják őket.

Albert Éva: Ez egy téves érzés, mert nehéz bármit is kezdeni egy gyászolóval. Nehéz szembesülni a fájdalmával és azzal, hogy esetleg nem tudok mit mondani, ami segítene. Sokan gondolták rólam is, hogy jobb nekem, ha magamban vagyok, hogy feldolgozzam az eseményeket. Nem volt jó.
Nehéz a friss gyászolónak segíteni, mert van, hogy zavaró lehet a telefonon vagy személyesen érdeklődők jelentkezése, máskor pedig pont az a rossz, hogy senki nem csörög rám, nem keres meg. A külvilágnak el kellene fogadnia, hogy a reakció bármi lehet, azaz teljesen kiszámíthatatlan. Ha egyszer az a reakció, hogy most nem, akkor azt el kell fogadni, de nem szabad véglegesnek tekinteni, és többé nem próbálkozni, hanem egy idő elmúltával újból meg kellene próbálni, mert lehet, hogy akkor éppen az a baj, hogy egy ideje már senki nem kereste fel a gyászolót. Nagyon nehéz elfogadni azt, hogy valaki lehet, hogy most éppen nem vágyik a velem való beszélgetésre.

Fekete Ágnes: Teljes alkalmazkodóképességet kíván.

Albert Éva: Igen. Van egy a visszajelzések között, amit szeretnék felolvasni, mert körülírja a nap értelmét. "Nagyon sokat adott nekem, hogy találkozhattam sokunkkal. Bár életkorunkból adódóan Isten más és más megoldásokat kínál számunkra ebben az életben, de hogy Benne találjuk meg a végső megoldást, és csakis Belé kell helyeznünk minden igyekezetünket, az a mi élethelyzetünkben még kristálytisztábban látszik."

Fekete Ágnes: Elém került egyszer egy interjú. Az emberi kapcsolatok működéséről beszélt egy neves szakember. Elhangzott benne egy érdekes állítás: "Mi azt gondoljuk, a viselkedésünknek oka van. Azonban nem oka van, hanem története." Ez nagyon elgondolkodtatott. Nem csak annak van története, hogy ki vagyok, hanem annak is, hogy miért vagyok ilyen. Egy egész életen keresztül átívelhet egy-egy gond jelenléte, és esetleg csak valaki más élete részként oldódhat fel. Nemrégiben megjelent egy könyv, Isten és élettörténet címmel, ami ezt a széles látásmódot kínálja fel az olvasóknak.
A szerzővel, Siba Balázzsal Vörös Virág beszélgetett.

Siba Balázs: A jézusi példázatoknak van egy olyan természete, hogy csak akkor kelnek igazán életre, ha a saját életünk történetét mellétesszük. Egy filozófus néhány évtizeddel ezelőtt azt mondta, hogy a nagy történetek ideje lejárt. Azt értette ez alatt, hogy az ideológiai rendszerek, amelyek minden választ meg akarnak adni az embereknek, hitelüket vesztették és széttörtek a XX. század folyamán. Most már nem sok minden maradt, amire felfűzhetnénk az életünket, hacsak nem a saját élettörténetünk. Az ezredforduló óta az élettörténeteket bemutató könyvek gombamód szaporodtak. Rengeteg kezdtek el foglalkozni tudományosan is, illetve különböző terápiákban szociálpedagógiai módszerekkel az élettörténetekkel. Érezhetően megnőtt az érdeklődés az élettörténetek iránt.

Vörös Virág: Úgy gondolod, hogy ezek esetleg azzal lehetnek összefüggésben, hogy a nagy, világmagyarázó rendszerek ideje lejárt, nem vált be, és mindenki megpróbálja a saját maga életében a magyarázatokat megtalálni?

Siba Balázs: A könyvem arról szól, hogy vitázom ezzel az állítással, szerintem, nem járt le. Úgy gondolom, hogy a keresztyénség nem járt le, de lehet az emberekben egy olyan életérzés, amelyet leginkább a bizonytalanság, kiszámíthatatlanság jellemez. Sokan nem tudják elképzelni, hogy mi lesz velük öt év múlva. Sok minden terhel bennünket, ami az előttünk lévő generációkat nem terhelte. Édesapám mondta egyszer-kétszer, hogy nekik könnyebb volt a helyzetük, mint nekünk, mert volt egy szakmájuk, és azzal le tudták élni az életüket. Mi már nem ebben a korban élünk, sok mindennel meg kell küzdenünk, és a legapróbb dolgokban is választásra vagyunk kényszerítve. A legkisebb döntésekben is úgy érezzük, hogy a lehetőségek halmaza súlyként nehezedik ránk. Ráadásul a lehetőségek sokasága néha csak látszat, mert bizonyos értelemben nem a korlátlan lehetőségek világát éljük, az érzéseink szintjén ez azonban mégis bennünk van. Az érzések szintjén eltávolodtunk a nagy történetektől, mégis vágyódunk rájuk. A keresztyénség átalakulóban van. Újra kell gondolnunk a keresztyénség formáit, kereteit, mert intézményként recseg-ropog, ahogyan élünk benne, de az üzenet, mely szerint Krisztus megváltott és él, még mindig fontos. Az az érdekes a keresztyénségben, hogy nem csak az az ember vagyok, aki végigküzdötte az életét, akit kihasználtak, vertek otthon, és még sorolhatnám, hanem az is, aki miután megismerte Istent, Benne egy új történetet is kap, újra írhatja, értelmezheti mindazt, ami vele történt egy új szempontból, mégpedig úgy, hogy úgy élte mindezeket végig, mint Isten gyermeke. És Isten, aki kipótolja az esztendőket, helyrerakja a jelent és a múltat is, illetve perspektívát ad a jövőre nézve.

Vörös Virág: Nagyon tetszik az a megközelítés, hogy az ember a történeteiben él.

Siba Balázs: Amikor megkérdezem, hogy ki vagy, elmesélsz egy történetet. Személyekről, eseményekről, időpontokról, arról, hogy mit csináltál, merre jártál, kivel találkoztál, mesélsz, felfűzöd egy történeti szálra, hogy ki vagy. Érdekes, hogy attól függően, hogy ki és milyen élethelyzetben kérdezi, gyűjtöd össze, hogy mit mondasz el magadról. Egy betegségben például azokat a mondanivalókat gyűjtöd össze az életedből, amelyek addig nem voltak olyan fontosak, amelyeket homály fedett, és a krízis, a határhelyzet hívta vissza az emlékeid közé. "Hoppá, ez egy fontos esemény!" Ilyenkor újraértelmezi, újraírja az ember az eseményeket. A történetkreálásban mindig arra próbálunk meg választ adni, hogy kik is vagyunk a világban. Bár ez nem tudatos, mégis folyamatos írása az élettörténetünknek. Az identitásunk, mint egy csomag, ott van velünk minden döntésünkben. Egy adott helyzetben annak függvényében döntök, hogy hogyan látom magam a világban. "Én ez az ember vagyok, ezekben a helyzetekben így döntök." Nem csak élem az életem, és különböző projekteket valósítok meg egymás után, hanem sáfárkodom az életemmel. A könyvem az egyháznak kíván segítséget nyújtani ahhoz, hogyan segítse az embereket az életükkel való sáfárkodásban. Németországban voltam, ahol egy gyülekezeti tag mutatott egy könyvet, ami a nagyapja életéről szólt. Összeszedték a fényképeket, az unokák interjút készítettek a nagypapával az életéről, és könyvbe foglalták. Léteznek kávézók is, ahol az emberek történeteket mesélnek egymásnak. Sok módszert is leírtam a könyvemben, amelyeket a gyülekezeti gyakorlatba is át lehetne ültetni.

Vörös Virág: Ha jól értem, az, amit felkínálsz a könyvben, inkább egyfajta látásmód.

Siba Balázs: Igen. Aki végigolvassa, egyfajta látásmódot érthet meg. Nem minden fejezet könnyű olvasmány, van olyan, amin – miután átolvastuk – el kell gondolkodni. Egy szemlélet található a könyvben, amely segít bölcsebben sáfárkodni az élettel.

Fekete Ágnes: Az imént hallott látásmódhoz hasonló az a felfogás, mely a manapság igen népszerű pszichodráma csoportok tevékenysége mögött áll. Ezekben a csoportokban bizonyos előre meghatározott helyzeteket kell eljátszani. A mély átélés során a résztvevők könnyebben kapcsolatba kerülhetnek saját bensőjükkel. Ez az út persze számtalan veszély forrása is. Hiszen bensőm mélységeivel szemben egyedül vagyok, és akár össze
is roppanhatok. Ezért van az, hogy egyházi körökben inkább a bibliodráma csoportok alakultak ki, amelyekben nem a lelkem mélységeit látom meg, hanem belehelyezkedhetek egy-egy bibliai történetbe, mintha az most és velem történt volna meg. Erről mesél most Potzner Irén, aki sok éve vezet ilyen kurzusokat, és májusban bemutató kurzust szervez lelkészeknek és hitoktatóknak Tóth János lelkésszel a Gyökössy Endre Intézetben.

Potzner Irén: József és testvérei története volt életem első bibliodráma élménye. Egészen addig, hiába tanultam, soha nem tudtam elmondani a tizenkét testvér nevét. Utána semmi nehézséget nem okozott. Mintha ott lettem volna abban az időszakban, bár tudtam, hogy az csak egy játék, és azt is, hogy mit vittem belőle haza a saját számomra.
A bibliodráma egy érdekes, dramatikus műfaj. Bibliai történeteket játszunk el, illetve dolgozunk fel az Istennel való viszonyunk, illetve a Biblia jobb megismeréséért és megértéséért, és nem csak gondolati szinten, hanem lélekben is. Másrészt önismeretet is nyerünk, mert amikor egy bibliai történetet eljátszunk, akkor abba a szerepbe, amibe belebújunk, és ahogyan azt eljátsszuk, az valamilyen szinten ránk is jellemző.

Vörös Virág: Belelépünk abba a történetbe, ami a Bibliában van, és így saját magunk számára is sokkal személyesebbé válik. Erről szól a bibliodráma?

Potzner Irén: Valószínűleg fordítva történik. Van egy bibliai történet, amiben én szerepet választok, és nem véletlen, hogy pont azt a szerepet választottam, mint ahogyan azt sem, ahogyan eljátszom. Ebből tudok egy kicsit magamra ismerni. A Biblia azért játszható el, mert minden benne van, amit az emberi természetről, cselekedetekről, az emberek egymáshoz való viszonyáról tudnunk kell az életben. Gyakorlatilag más történeti helyzetbe helyezve, mégis ugyanazok a dolgok izgatnak bennünket, mint a Biblia idejében élt embereket.
Kiválasztunk egy bibliai történetet, amiben vannak bizonyos szerepek. Vegyük példának az aranyborjú történetét.

Szerepel benne Mózes, Áron, aki belemegy abba, hogy elkészítsék a borjút, és az emberek, akik úgy érzik, hogy elveszítették Istent és Mózest is, ezért megépítik az aranyborjút. Mózes pedig jön a kőtáblákkal, és látja, hogy az emberek bálványt imádnak. Mindenki választ magának egy szerepet a fent említettek közül, sőt néha még az aranyborjút is kiválasztják maguknak. Nem mindegy, hogy olyan embert választok, akinek nagy a hite, és nem akar aranyborjút építeni, vagy olyat, aki nagyon benne van az aranyborjú felállításában, és tulajdonképpen gerjeszti a hangulatot. Mózest különböző okok miatt választhatják az emberek. Vagy azért, mert a főszerep, egy Mózes formátumú vezető eljátszása valami miatt fontos az életükben, de amikor választják, persze nem erre gondolnak. Vagy ki akarják próbálni, hogy mi mozog ebben az emberben. Tehát a résztvevők szerepet választanak maguknak, eljátsszák a történetet, utána pedig megbeszéljük, hogy ki mit miért választott. Mindig mindennek van hozadéka. Annak is, ha valami nem úgy sikerül, mert abban a pillanatban, amikor elakadok, az életem nagyon erősen ráfényképeződik a bibliai történetre. Ez a nagyszerűsége. Ezek azok a szentséges pillanatok, amikor ez a játék gyógyítani tud.

Vörös Virág: Ez tulajdonképpen az emberi lélekben véghezvitt mélyfúrás, amely szükségszerűen egy rövid időn át a széteséssel fenyeget. Mi a garancia arra, hogy utána összeáll minden egy egésszé?

Potzner Irén: A dramatikus játékok avatatlan kezekben félresikerülhetnek, mert amikor én a magam eszével, lelkével, testével dolgozom, rizikót vállalok. Ez sokkal rizikósabb, mint csak úgy beszélni valamiről. A vezetőnek mindig tudnia kell, hogy mit kérdez, mibe megy bele. Nem valószínű, hogy a samáriai asszony történetét kisiskolásokkal dolgozom fel ilyen módon, mert ami ott történik, még nem az ő gondolati szintjükön van. A bibliodráma nem egy-egy alkalom, hanem egy hosszabb kurzus, amelynek egyes alkalmai egymásra épülnek. Bármikor vissza lehet csatolni egy korábbi esetre, senki nem marad lógva.

A bibliodráma alkalmazásának vannak más területei is. A Gyökössy Intézetben Tóth János lelkésszel a bibliai szerepjátékot mutatjuk majd be, amely más módszerekkel dolgozik. Nem pszichológiai, hanem pedagógiai alapú, tehát a lélek mélységeibe csak annyira megy bele, amennyire egy pedagógus egy órán belemehet. Ez azt jelenti, hogy általában nem egy egész bibliai történetet játszunk el, hanem annak csak egy részével foglalkozunk. Egy-két kisebb részletre kérdezek csak rá, és nem arra, hogy miben hasonlít ez a történet az életéhez, hanem csak arra, hogy milyen volt ebben a szerepben lenni, hogyan látta a másikat, mit gondol, mi történik majd ezzel az asszonnyal. Csak és kizárólag a bibliai történetet játsszuk el, de a párbeszédeket rögtönözzük, nem a Szentírásban szereplő dialógusokat mondjuk el szó szerint. A feldolgozás célja, hogy jobban az övé legyen, közelebb kerüljön hozzá, jobban megtanulja, megértse.

Vörös Virág: Tehát a pszichodramatikus, mélylélektani fúrások elmaradnak ebben az esetben?

Potzner Irén: Igen. Olyan is van, hogy Jézus szerepére, amely mindig központi a csapat közösen választ ki valakit. Volt olyan alkalom, hogy Jézus szerepére egy nem hívő hölgyet választottak. Elkezdődött a játék, és az asszony szájából olyan mondatok jöttek, amire én még csak gondolni sem mertem: természetesen, tisztán és hitelesen, harmonikusan alakította Jézus szerepét. Volt egy-két pillanat, amikor nagyon erősen lehetett érezni Jézus jelenlétét. Csodaként éli meg az ilyet az ember. Egy-egy történet átélése csodákra ad alkalmat. Ezért érdemes ezt csinálni.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János evangéliumából!

Jézus, amikor a kereszten volt, látta, hogy ott áll az anyja és az a tanítvány, akit ő szeretett. Ezt mondta anyjának: Asszony, ímhol a te fiad!

Vasárnap anyák napja lesz. Sokan vagyunk úgy, hogy már a temetőbe megyünk ezen a napon. De ebben nem fájdalom van, inkább megbékélés. Édesanyám halála volt talán az az esemény, ami a leginkább megértette velem, az igazi dolgok nem a földön játszódnak. Két napig együtt volt a család. Ott ültünk az ágyánál, és mivel mindenki olyan kínkeservesen kereste a szavakat, felvetettem, énekeljünk. Anya kedvenc énekeit igyekeztünk énekelni, azután taizéi énekeket, és ez hihetetlen megnyugtató volt mindenkinek. Talán tízszer is elzúgtuk: "Maradj velem, mert mindjárt este van."

Vannak pillanatok, amikor nem használhatóak a szokásos emberi szavak, amikor egy versbe, egy énekbe, egy rítusba szedett szó képes csak arra, hogy a legszemélyesebb gondolatunkat kimondja. A kisgyerekek építettek egy hóembert az ablakába. Mindenki azon dolgozott, hogy a hóember ne olvadjon el, leszedtük, amikor sütött a nap. Aztán már nem is foglalkoztunk a nagy kapkodásban ezzel, és amikor meghalt, verőfényesen sütött a nap, ott feküdt édesanyám teste az ágyon, és ugyanazon a napon az ablakpárkányon a hóember illedelmesen letette a sálját, a szemeit, és elpárolgott.
Megdöbbentünk mindannyian az egybeesésen: anya elpárolgott, elment. Amit itt látunk, az a gombja, a sálja, valami földi maradvány. Soha ennyire erősen nem éltem át azt, amit egyébként hiszek és tudok, mint akkor. Szinte borsózott a bőröm, ahogy a jó Isten kitapinthatóvá tette számomra a feltámadást éppen anya életén keresztül.

Azt éreztem, valami történet, valami több ezer éves ősrégi történet részesévé lettem, én is játszom a szerepemet, amit mindig is mindenki játszott, és minden mozdulatomat szinte irányítják, és teljességgel Isten kezében vagyok. Az ember örökké küzd kívül vagy belül, de küzd az édesanyjával. Belőle jöttünk, és el kell tőle válnunk. Ez a küzdelem valami hihetetlen kegyelemmé változhat át, ha átengedjük magunkat ennek a kegyelemnek. Én legalábbis ezt éltem át.

Ilyen kegyelmi átváltozás az, amit Jézus, János és Mária átél. Új család születik, az édesanya édesanya marad, a fiú fiú, de valami magasabb szinten, valami titkosabb és lényegesebb módon. Jézus sem búcsúzik, hanem tovább lép. Ezt mi egyszerűen úgy szoktuk mondani, az élet megy tovább. De nem erről van szó. Nem a verkli továbbforgatása ez a mondat, hanem a kegyelem átváltoztatása. Hogy nincs az a lehetetlen állapot, nincs az a gyász, nincs az a veszteség, amit Isten szeretete fölül ne tudna írni.

Így ünnepeljük, szeressük, hordozzuk emlékezetünkben Isten kegyelméből az édesanyánkat! Ámen