Polcot készítettünk az előszobába. A nyári szaladásban még nem sikerült „a nagy pakolást” elintézni, ami az álmom! És az történt, ami ilyenkor szokott: Minden vízszintes felület megtelt. A polcra csusszantak papírok, fényképek, csavarok, csapágyak, rossz vasaló, metszőolló, cuccok és még mindig cuccok. Ezen a földön minden hely megtelik.
A természetes földi élet nem ismeri az ürességet. Ha valahol valami összedől, netalán kiszárad, más jön a helyébe. Ez az isteni logika: minden mindennel összefügg. Egyetemesen és ugyanakkor személyesen minden beleilleszkedik a nagy egészbe. Ha én visszautasítom az isteni meghívást, akkor is valami betölti azt az űrt, amit elutasításom okoz.
Mostanában annyi aggodalmat fogalmazunk meg. Folyik ki a genny a világ ezer sebéből. Nem lehetne ezeket a nagy vacsora példabeszédének nyugalmával szemlélni vagy akár letörölni? Majd jönnek mások, akik beülnek az elutasítottság helyére. A Jó Isten kezében maradnak a dolgok.
A kérdés, hogy mi a lényeg? Az, hogy jóllakjunk? Lehet bárhonnan szerezni ennivalót. Élvezni az életet millióféleképpen lehet, és a végén teljesen mindegy lesz, hogy melyiket választottuk. Isten vágya az, hogy benépesüljön országa. Hogy ne üljön egyedül az asztalnál! Számára a szerető tisztelettel teljes kapcsolódás a lényeg. Ez a vágya kifordított világot hoz létre: mintha Ő tartozna nekünk.
A vacsora-példázat tragédiája, hogy a meghívott vendégek nem tudják, hogy ők hol vannak ebben a rendszerben. A fals látás miatt elhomályosodik az óriási veszteségük. Ha megértették volna, hogy ki hívja meg őket, hogy milyen lakoma vár rájuk, akkor semmilyen munka nem vehette volna rá őket a távolmaradásra.
De Isten elmegy a magabiztosok mellett, hogy megszólíthassa az alázatosakat.
Ha valahol „a sor végén” látom magam, ha hívatlan vendég vagyok, akkor én vagyok a meghívott. Magas polcra, Isten polcára helyeztek.
2026. október 11. – Évközi 28. vasárnap
Abban az időben Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez: A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: „Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?” De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: „Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak! Mt 22,1-14
kép: Szretenszkij-kolostor, Moszkva