2011-10-26

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.
Reformáció ünnepe lesz nemsokára. A református egyház azért eredezteti ettől az eseménytől magát, mert hisz a megújulásban. Semper Reformanda. Mondták a régiek, azaz mindig meg kell újulnunk. Nem úgy van az, hogy egyszer, 1517-ben megújult az egyház, és aztán jól van. Mi abban hiszünk, hogy szüntelenül magunkba kell néznünk, és jobbítani azon, amit látunk. Most egy olyan házaspárral beszélgetünk, akik ebben a jobbító szándékban hisznek. Dr. Somody Imrét a Plusssz pezsgőtablettákról ismerik a legtöbben. Ő alapította a Pharmavitet, a Misszió Egészségközpontot, és a Bólyai programnak is alapítója. Feleségével, Helgával tíz éve a veresegyházi református egyházközség tagja. Azt mondják el, hogyan lett az életük Isten követőjévé. Somody Imrével és feleségével Takács Ibolya beszélgetett.

Somody Imre: Egyikünk sem volt gyakorló hívő. Hosszú ideig ateistának tekintettem magam. Amikor megházasodtunk, egyházi esküvőt szerettünk volna. Én másodszor házasodtam. Az első házasságkötésemkor csak polgári esküvő volt pontosan amiatt, mert azt gondoltam, hogy az elég. Úgy döntöttünk, hogy jó lenne ebbe az irányba nyitni, és megtanulni a hitet. Volt egy elkötelezettség bennünk, és rájöttünk, hogy erre időt kell fordítanunk, tanulni és közeledni kell. Úgy gondoltam, hogy amikor a gyerek elkezdi a keresztyén hitet tanulni, majd mi is vele megyünk és reméljük, hogy egyre közeledünk majd mi is! Amikor ezt mondtam anyáméknak, akik Veresegyházon laktak, ők mondták, hogy most indul itt egy iskola a reformátusoknál. Ők katolikusok és nem nagyon ismerték a helyzetet. Elmentünk oda és láttuk, hogy óriási lehetőség a nullából épülő közösségbe belekerülni. Nálunk ez nem volt eldöntve, hogy melyik felekezethez akarunk tartozni, ezért döntöttünk úgy, hogy akkor menjünk ebbe az irányba. Nemcsak Levente jár oda az iskolába, hanem mi is, mindketten rendszeresen járunk a templomba és mindketten konfirmáltunk. Először Helga, azután én is. Szerencsésnek érzem magam, mert ma úgy gondolom, hogy vállalható számomra a református egyház, amit nem ismertem eddig.
Somody Helga: Édesanyám furcsállja is és a mai napig nem tudja feldolgozni, hogy mi is az, amit csinálunk. Valószínűleg sokszor azt gondolja, hogy ez az iskola kedvéért van. Magyarországon az értékrendet ezek az iskolák alapozzák meg a legjobban. Innen jutottunk oda, hogy hosszútávon egy nagyon szilárd döntésnek kell lenni és mindent meg kell tenni, hogy ne kerüljünk önmagunkkal és a családdal meghasonlásra. Ez bizony, egy nagyon hosszú folyamat.
Somody Imre: Már az elején eldöntöttük, hogy fogunk menni a templomba. Azonban ez egy hihetetlenül nagy váltás, amíg beépül, mint szokás az ember életébe a templom és a reggelenkénti Bibliaolvasás. Én például beírtam a naptáramba minden vasárnapra az istentiszteletet, hogy ne tegyek oda más programot! Amíg az ember agyába ez nem rögzül, addig könnyen úgy reagál, mint régen, hogy jó, menjünk el vasárnap valahová. Félév vagy talán egy év is kellett ahhoz, hogy rögzüljön, vasárnap istentiszteletre megyünk, és nem lehet más programot csinálni arra az időre. Sokan arra hivatkoznak, hogy nem érek rá, mert sok dolgom van. Ez egy csapda, hisz ennél fontosabb dolgom nem lehet.
Somody Helga: Anyaként elég nehéz megtalálni azt az egészséges egyensúlyt, hogy megadjuk Istennek, ami az Istené és a család ebben ne sérüljön.
Takács Ibolya: Ateistaként bár sikeres üzletember volt, mégis hit felé fordult.
Somody Imre: A felületesség, a látszólagosság, az álságosság azok, amik úgy éreztem átitatják az akkori életemet. Egy szocialista nagyvállalatnál kezdtem dolgozni. Átéltem azt, hogy mit jelent egy globális multinál dolgozni, vagy amikor a tőzsdén el kell számolni mindennel, átéltem azt is, hogy mit jelent a saját pénzemet költeni, hogyha a politika mindent áthat, és a pártbizottság dönti el, hogy merre menjen a cég. Bármelyiket is vesszük, egyik sem törődik azzal, hogy mi kell az embernek. Lehet pénzt keresni, lehet egy picit jobb terméket csinálni, mint a konkurensünk, de ez egy kíméletlen pénzhajhászás. Nekem az volt a fixa ideám, már a kilencvenes évek végétől, hogy emberközpontú az emberiség, de sajnos máig azt gondolja a többség, hogy pénzközpontú. Nem tudtam jól érezni magam ebben a közegben, ahol a trükközés az úr, hogy hogyan tudjuk egy kicsit másképp eladnia terméket átvágva egy kicsit a fogyasztót a több pénz érdekében. Én ezt annyira embertelennek tartom, de sajnos, ez az egész globális gazdaságot átitatja. Ettől megcsömörlöttem. Azt láttam, hogy akiket követünk, mind ilyen talajtalan, valójában tartalom és megalapozottság nélkül beszélő emberek. Sem a múltban, sem a jövőben nincs jelentősége annak, hogy ezek az emberek mit találtak ki. Nehéz ezzel szembesülni. Addig csináltam valamit a gazdaságban és azt gondoltam, hogy miért ne lehetne csinálni valamit az egészségügyben, miért ne lehetne az oktatást megjavítani, miért ne lehetne a közigazgatást, a kultúrát jobbá tenni? Végül rájöttem, hogy megvan a számomra is egy keskeny út, amin mennem kell. És ez csodálatos!
Somody Helga: Talán ki is szakadtunk a magyarországi elit környezetből.
Takács Ibolya: Egyszerre konfirmáltak?
Somody Imre: Nem. Egymás után.
Somody Helga: Amikor Levente másodikos lett, az a tanév volt az enyém. Valahogy az egész templomban lehetett érezni, hogy ott a Szentlélek.
Somody Imre: Az egy csodálatos dolog, hogy ez ember felesége már várja a szerdát és rohan el a felnőtt konfirmációra, mert emögött az van, hogy ott jólérzi magát. Egy olyan folyamatnak a részese, ami a számára rendkívül fontos és ezzel pozitív példát adott. Az egész történet arról szól, hogy tudunk-e Jézushoz hasonlóvá válni? Olyan hihetetlen nagy a mozgástér és olyan nagy távolság van előttünk, amit még be kell járni. Képes vagyok-e szeretni azokat az embereket, akik rosszat tesznek nekem? Hogy tudom ezt egyáltalán kezelni? Mennyire tudom az életembe bevinni magát a Bibliát és Istent? Nyitott pályák vannak, amiket be kéne járni! Másik nagy kérdés, az egyház. Az egyháznak, a gyülekezetnek nagyon komoly szerepe van az életünkben. Ott meg az ember azt látja, hogy mennyi minden nem úgy van, ahogy kellene, hogy legyen, mennyi mindent lehetne jobban csinálni. Hajlamos az ember a gyülekezettel, az ottani testvéreivel, a presbitériummal, a lelkészekkel kritikusabb lenni úgy, mint a saját családjában is teszi. S akkor abban a pillanatban feszültségek állnak elő. Az a kérdés, hogy kimondom, vagy nem mondom ki? Jönnek a nagy öregek, akik azt mondják, hogy nem kell itt idegeskedni, nem kell mindenért szólni, így van ez már húsz éve. S akkor az emberben van egy hallatlan feszültség, hogy merre kell menni? Helyes-e, ha megalkuszik? Az iskolán keresztül látom, hogy az emberek, mennyire elkótyavetyélik az életüket. Ma az országban az emberek meg vannak zavarodva, nem tudják, hogy a különböző kifejezések mögött mi kéne, hogy legyen a valóság. Van egy református iskola és attól fél mindenki, hogy nem lehet szólni annak a családnak, ahol nem járnak a szülők templomba, sőt a gyerekük is azt mondja, hogy hülyeség ez a Biblia, és csak azért jár ide, mert jobb ez az iskola, mint a másik, és kénytelen ezt elviselni. Az ma nem demokrácia kérdése, hogy valaki behozza ide a gyerekét, fölvesszük és azután ő büszke arra, hogy nem akarja betartani a református értékrendet. Ilyen nincs! Akinek ez nem tetszik, az menjen ki a kapun! Ehhez kőkeményen ragaszkodni kellene! Látjuk azokat a szülőket, akik a vasárnapi iskolára bedobják a gyereket, de azt sem szívesen, csak azért mert ez is hozzátartozik az iskolához. Ez a nyolc év arról szól, hogy mindenki erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy legalább megismerje az értékrendünket. Mondhatja azt, hogy még nem tartok ott, mint ti, vagy kevesebb időm van rá, de ha a jóindulat sincs meg benne, akkor ez tévedés.
Somody Helga: A keresztyéni türelem talán még nem az erősségünk és abban még fejlődnünk kell, hogy hagyjuk a dolgokat a természetes fejlődésükben.
Somody Imre: Az üzleti életben és a Bólyai műhelynél (egy tehetséggondozó alapítvány) szerzett tapasztalatomban, azt látom, hogy egy csapatnak, egy munkának össze kell állnia. Ha például egy focicsapat összeáll, és az ember nézi, akkor irigyli, hogy minden a helyén van. Amikor a Pharmavitet csináltam az elején ezt átéltem. S ez a világ legcsodálatosabb dolga, amikor átéli az ember, hogy csapatban szinte elsuhan a dolgok mellett. Istenre, a Bibliára, református tudásunkra vonatkoztatva, azt kell mondani, hogy gyerünk előre! Talán soha nem volt ebben az országban, akkora szükség olyan valódi hittel telített közösségekre, amelyek vonzzák az embereket magukhoz és segítenek, ebben a sok esetben kilátástalannak hitt életünkben értelmet találni. Ezek a gyerekek kétezer-ötven körül lesznek majd valakik. Legyen a felelősségünk az, hogy ezeknek a gyerekeknek hitet adjunk a jövőbe! Hogy fognak ezek a gyerekek kiállni a jó mellett, hogyan meri majd mondani, hogy ne bántsd a szerencsétlent, ne lopj, ne kábítózz! Ehhez borzasztó erős hátteret kell biztosítani, hisz úgy tűnik, kisebbségben lesznek a jóravaló fiatalok.
Somody Imre: Ha nekem nem tetszik a gyülekezet működési módja, arra nem az a jó válasz, hogy elmegyek a következőbe, hanem oda kell hatni, hogy ez egy jó gyülekezet legyen! Pál levelei erről szólnak, hogy végig kell gondolni, ki kell mondani, hatni kell, egyértelmű üzeneteket kell megfogalmazni! A lelkésznek a lelki dolgokkal kell foglalkozni, ezért ki kell rántani abból, hogy a pénzzel, a személyzeti kérdésekkel meg mindennapi kicsiségekkel foglalkozzék. Ezekkel agyon terheli magát és ezért nem tud a lelki ügyekkel foglalkozni. Ha mindent haveri módon kezelünk, akkor az egész bizalmatlanná válik. Odahozhatunk nyolcszáz gyereket meg szülőt az iskola miatt és rákényszeríthetjük őket, hogy templomba menjenek, de akkor csak nézik az órájukat és abból dráma lesz. Nem szabad összekevernünk a dolgokat. A lelkésznek nem az a kérdés, hogy hányan voltak ott a prédikáción, hanem, hogy hányra tudott hatni? Neki mennie kéne a huszonötödik után is! Küzdjünk értük! Mi azért vagyunk református gyülekezet, mert azt mondjuk, hogy demokratikusabb a rendszerünk, rugalmasabbak vagyunk, tudunk egymással beszélni, közösen akarjuk megoldani a dolgainkat. Akkor tegyük meg!
Takács Ibolya: Vállalna presbiteri feladatot?
Somody Imre: Ezt a feleségemtől kérdezze, mert azt hiszem, erre alkalmatlan vagyok.
Somody Helga: Elég sokat beszéltünk az elmúlt időben ezekről a barátainkkal is. Idősebb, tapasztaltabb hívő emberek közül kell választani a presbitériumot. Én nem értek egyet azzal, hogy frissen vagy két-három éve megtért emberek alkossák az egyházközség világi vezetőségét. Hat év múlva esetleg újra el lehet ezen gondolkodni.
Takács Ibolya: Az itthoni feladatokat ki vállalja jobban?
Somody Helga: Valószínűleg sokan nem gondolnák, de a férjem biztos, hogy ötven százalékban ellátja az itthoni feladatokat.
Somody Imre: A két lány haját minden reggel én fésülöm. Ez fizikai küzdelem volt önmagammal, hogy ehhez hozzászoktassam magam, mert azt gondoltam, hogy ez az anya dolga és különben is, nekem pihennem, olvasnom kell. Hosszú ideig éltem úgy, hogy én egy fontos ember vagyok és a vagyonomat, a pozíciómat, megfelelő módon tudom tovább fejleszteni, ha ehhez megadják a lehetőséget. Ezért nem baj, hogy sofőröm, két-három titkárnőm és tanácsadóim vannak. Ha ez kell ahhoz, hogy én értéket teremtsek, akkor ez így van jól. Sokáig én ezt elfogadtam és elhittem, hogy ez így jó. Akkor nekem elfogadható volt az is, hogy a családomra sincs időm, mert nekem állandóan dolgoznom kell. Büszke voltam arra, hogy voltak olyan évek, amikor szenteste kivételével minden nap dolgoztam. Egyszercsak rájöttem, hogy ez nem jó így. Ez a váltás azt jelenti, hogy az élet egy komplexebb dolog, mint, hogy én egy üzletember vagyok, és igenis fontos, hogy együtt visszük a gyerekeket az óvodába. A régi, racionális énem azt mondja, hogy milyen ostobaság ketten menni a gyerekekkel az óvodába, de én velük akarok lenni. Nem azért vagyok ott, mert nincs más tennivalóm, hanem mert ez fontosabb, minthogy egy irodában üljek. Nem úgy van, hogy milyen jól be tudjuk osztani az életünket pont úgy, hogy sose találkozunk. Tipikus dolog az üzleti világban, hogy a férj itt fut, a feleség ott fut, és csak néha találkoznak. Mi meg azt mondjuk, hogy minél több időt akarunk együtt tölteni! Van egy folyamatos konfliktus közöttünk, hogy a korábban szerzett javainkat hogyan költsük vagy fejlesszük? A hívő léttel kapcsolatban ez nagyon izgalmas és nehéz kérdés. Itt a településen csinálunk egy jótékonysági dolgot és százötvenezer forintot össze tudnak az emberek hozni, akkor meg vannak elégedve. Mi sokszor százötvenezer forinttal segítjük a települést vagy az egyházat. Ebben megtalálni azt a szerepet, ami nem ráerőszakoltság, nem azt érzékelteti a többiekkel, hogy nekünk ennyi van. Kérdés, hogy miként tudunk betagozódni abba a közösségbe, ahová mi tartozunk. Egy világból kikerültem és egy másik világba bekerültem és ezt a másik világot fel kell építenem. Most képviselő vagyok Vácegresen a testületben és egy nagyon nehéz küzdelem, hogy előre lépjünk és napmintnap kiborulok, hogy miért nem lehet ezt megérteni és aztán rá kell jönnöm, mert itteni lakosok. Ez a falu itt tart és ebből a helyzetből kell kimásznunk. Azt szokták mondani, hogy vezető az, akit követnek. Hiába vagyok én vezető, ha senki nem lát engem. Én csak olyan gyorsasággal tudok bárkit is vezetni, amilyen gyorsaságban tud ő engem követni. Akár a faluban, az iskolában, a gyülekezetben, akár az üzleti életben, amiben most kevesebbet foglalkozom, nem úgy van, hogy kitalálom, hogy milyen gyorsan tudok haladni és keresek ehhez egy olyan intézményt, céget, környezetet, csapatot, ahol ezt elviselik, hanem azt mondom, hogy olyan gyorsan kell futnom, hogy tudjanak követni. Ez egy egészen más hozzáállás. Nekem kell időnként lebutítani magamat és nem hiszem, hogy ez bármivel is kisebb kihívás lenne, mint egy multinacionális vállalatnál dolgozni. Nem hiszem, hogy bármivel is kevesebb lenne. Nem ezen múlik ez a társadalom? Nem az a legnagyobb bajunk, hogy nem tudunk szót érteni az egyszerű emberekkel, akikből társadalmat akarunk építeni?
Takács Ibolya: Ha még mindig ateista lenne, másképp viselkedne ezekkel az emberekkel?
Somody Imre: Teljesen egyértelmű, hogy otthagynám őket. Az életem tele volt olyan élményekkel, hogy ha alkalmatlanok vagytok arra, hogy kövessetek, akkor felejtsük el egymást! Így csináltam a múltban, hisz én építem a karrieremet. A normálisnak tartott világban hogy tud valaki sikeres lenni? Adott esetben legázolva más embereket.
Somody Helga: A férjemet vissza kellett hozni a valóságos világba. Az anyagi jólétben az ember el tud szakadni a valóságtól. Egy szűkebb környezetben mozog, és nem tudja, hogy milyen az élet valójában. Ugyanakkor mivel kiköltöztünk vidékre, itt választottunk óvodát és iskolát nem élhetünk úgy, mint egy burokban. Az elején szerveztünk ide a házunkba egy bulit, amire meghívtuk az óvodai szülőtársakat és ők alig mertek eljönni. Ott át tudtuk szakítani ezt a falat és megértették ők is, hogy mi is emberek vagyunk, és nem kell másképp beszélni, máshogy viselkedni velünk. Amit nehéz volt megértetni az anyagiakkal kapcsolatban, hogy ha szüksége van az alapítványnak, az iskolának pénzre, akkor nem az a megoldás, hogy átutalom a pénzt, bár lehet, hogy egyszerűbb és sokkal keservesebb, amit mi csinálunk, de sokkal örömtelibb. Vásárolunk alapanyagokat, leülünk a szülőkkel, kifestjük a tányérkákat, eltöltünk vele több estét, majd kimegyünk a szombati piacra és adományt gyűjtünk és összejön az az összeg, amire szükség volt. De teljesen más, mert élményt adtunk, mert közösség van mögötte és mi is részesei vagyunk ennek és nem egy fél perces mozzanat, amíg az interneten átutalja az ember ezt a pénzt. Azt gondolom, hogy ez sokkal fontosabb és ezzel kell segítenünk és nem utalásokról kell, hogy szóljon, hanem arról, hogy beépülünk és próbálunk a többi embernek is példát mutatni, hogy ha Somodi Imre felesége kimegy hatkor a piacra és nem derogál neki a kis csengettyűket árulni karácsony előtt, akkor ezt más is megteheti.
Takács Ibolya: Mindig ilyen nyugodt kiegyensúlyozott ember volt?
Somody Imre: Nem. Én égtem és valószínű, hogy az egészségemet is ez emésztette fel. Mindenkinek a figyelmébe ajánlom, tíz éve tanulom, hogy másfajta ember legyek. Volt egy olyan időszak, amikor ezt önmagam próbáltam megoldani, sikertelenül. Majd jött az az idő, amikor a hittel, a Bibliával, Istennel és úgy érzem, hogy jó úton vagyok. Még nem oldottam meg, de önmagamon látom, bizonyítékaim vannak, hogy egyes dolgokat jobban tudok kezelni, le tudok mondani dolgokról, túl tudom tenni magamat ügyeken, veszteni tudok. Korábban soha nem tudtam veszíteni. A feleségemmel ellentétben nem tudom azt mondani, hogy én hitre jutottam, azt gondolom, hogy ennek a küzdelemnek a második felében tartok. Nekem erre kell összpontosítanom, mert ha nem, sohasem fogok hitre jutni. Nem azon múlik, hogy hány oldal Bibliát olvasok, hanem azon múlik, hogy mennyire tudom az életemet a gondolkodásomat átalakítani és akkor hiszem, hogy egy olyan újfajta emberré válok, aki remélhetőleg ugyanolyan hatásos tud lenni, mint a korábbi mivoltomban voltam, csak egészen másképp.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

A reformációra emlékezve az ország számos pontján tartanak istentiszteleteket, előadásokat, megemlékezéseket. Az Országos Reformációi Istentisztelet a Pápai Református templomban lesz. Igét hirdet: Szemerei János evangélikus püspök, az úrvacsorai liturgiát Steinbach József református püspök vezeti.
Az Őrségi Református Egyházmegye központi reformáció ünnepi hálaadó istentiszteletét október 31-én, hétfőn délután 3 órakor a szentgyörgyvölgyi református műemléktemplomban tartja.

Liszt Ferencre emlékezik Kovács Endre orgonaművész segítségével a Debreceni Református Kollégium Budapesti Baráti Köre október 29-én, szombaton délután 15 órakor Budapesten a Salétrom utca 5. szám alatt.

A Fülöp-szigeteken élő keresztyének életéről tart előadást Eller Galang a fülöp-szigeteki származású, teológiai végzettségű festőművész ma este fél hétkor Budapesten, az újpalotai Kontyfa utca 6. szám alatt.

Ünnepélyes keretek között zárják le az Észak-keleti Református Találkozót október 31-én, hétfőn délután 3 órakor. Az ünnepi istentiszteleten igét hirdet Csomós József tiszáninneni püspök.

A kárpátaljai Credo együttes október 28-án Mátraházán, 29-én Mezőkövesden és Hevesen, 30-án, 10 órakor Budapesten, a Szabadságtéri templomban, délután Ózdon és Mályinkán lép fel. 31-én hétfőn 16 órakor Budapesten, a MOM színház teremben és 19 órakor Veresegyházán tart koncertet.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Máté evangéliuma 10. fejezetéből!

"És ne féljetek azoktól, a kik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, a ki mind a lelket, mind a testet elvesztheti a gyehennában." (Máté 10:28.)

Egyik nap bejött hozzám valaki teljesen felindultan, hogy ő azt hallotta a rádióban, hogy neki ezen túl egymillió forint adót kell majd fizetnie, de azt nem tudja kifizetni a nyugdíjából, és akkor ő inkább felakasztja magát. Valahogy nagyon felindultam, megfogalmazódott bennem akkor valami a mai korról. Ha bemegyek a Rádióba vagy bemegyek a boltba, akkor is ugyanezt hallom csak az adóhatóságokkal kapcsolatban. Akkor felemeltem a hangomat, és azt mondtam: "Kedvesem, világosan kell látni, hogy háború van". Pontosan ugyanúgy, ahogyan átélted ezelőtt ötven évvel, ma is golyózáporban élünk, csak nem a testünket, hanem a lelkünket záporozzák. Tudomásul kell venni, hogy mindenki, aki a XXI. században él, ha gyereket nevel, ha házas, ha kimegy az utcára, egyfolytában bombázzák, lövöldöznek rá. Csak éppen ma nem a test, hanem a lélek a cél. Végre fel kell ébrednünk, és észre kell vennünk, hogy egy iszonyatos lelki háború van körülöttünk. Hogy pontosan ugyanúgy, mint egyszer régen a puskák tüzében kellett rettegni, ma szellemi golyózáporban élünk. És a golyók ma nem vasból vannak, hanem az a nevük, hogy félelem. De a történet ugyanaz: a bőrünkbe, a húsunkba, a szívünkbe mar a félelem golyócskája. Mert ha gyereket nevelek, akkor ott sutyorogják, nem fogják felvenni, nem lóghat ki a sorból, jaj, valami baj lesz ebből. Ha pénzem van, elértéktelenedik, vigyázz, félj, váltsd át, vagy ne váltsd át. Ha nincs pénzem, jaj, jaj mi lesz veled, most vegyél fel kölcsönt, mert holnap nem lehet. Ha dolgozom, akkor félnem kell, mert talán kirúgnak. Ha beteg vagyok, az orvostól, ha nem vagyok beteg, a rendszertől. Mintha valami jól betanított rendszer oltaná belénk a félelmet módszeresen és tudatosan.
De ha ma, ebben a XXI. században valaki normálisan szeretne élni, először is ki kell mondani, nem állok oda ebbe a golyózáporba. Nem vagyok hajlandó félni. Persze ez nem olyan egyszerű, mert jó, a vagyonomat nem féltem, mert legfeljebb elmegyek albérletbe, vagy majd csak lesz valahogy. De ha például a gyerekemről van szó: nem mondhatom, hogy nem féltem. Sőt a mai fogyasztói világ jól tudja, hogy ha másként nem, a gyerekével mindenkit meg lehet fogni. Ha nem hiszem azt, hogy Isten jobban félti a gyerekemet, mint én magam, ha nem tudom egy sokkal hatalmasabb valóságra bízni, akkor mindig vissza fogok zuhanni a félelem mocsarába.
Ne féljetek! A mai korszakunknak ez a nagy tétje. Képes vagyok-e kijönni abból a félelemburokból, ami körülvesz, vagy sem. Látom-e azt a nagy kezet, aki minden hajam szálát őrzi? Látom-e hogy nagyon kicsi vagyok ahhoz, hogy akár a családomat, akár magamat megóvjam bármitől. Csak Isten kezében van jó helyen a sorsom. Ez a gondolat, ez a hit, ez az odaszánás óv meg minket a XXI. században. Egyre fontosabb a tisztán látás, hogy a hadszínteret észrevegyük. Hogy imádkozzunk, hogy Istenre bízzuk életünket. Ezt kívánom mindenkinek! Ámen.