2012-12-26

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat. Fekete Ágnes vagyok.
Karácsony ünnepének utolsó délutánján idézzük fel azt a régi karácsonyi szokást, amit a reformátusok gyakoroltak. A kántáláskor, énekekkel mondták el: Krisztus megszületett. Nem gondolnánk, hogy van még Magyarországon olyan falu, ahol folyamatosan őrzik ezt a hagyományt, és ma is a lelkész lelkes gyülekezeti tagokkal indul a faluba, hogy mindenkinek szép, szent karácsonyt kívánjon. Így van ez a Borsod megyei Gesztelyen is. A kántálás főpróbáján járt Kojsza Péter és beszélgetett a gesztelyi reformátusokkal. Köztük Molnár Ferenc lelkésszel.

– Álljunk két csoportba! A szavak végére figyeljünk! Legyen hálaének az ég és föld Istenének:

Örvendjetek, ki e háznak lakosai vagytok
a Megváltó ma született, ezt zengik angyalok
az Úr Jézus a földre szállt, legyőzte a bűnt és halált
hozott békét, megváltotta népét!

– Ügyesek voltatok!
– Akkor szerintem hozzunk be egy kis teát, meg egy kis bort, ha jól láttam Zoli készült!

Szűcs Barnabás: Azt hiszem, én vagyok itt a legidősebb. Már iskoláskorunkban is voltunk kántálgatni, akkor egy-egy diót vagy almát kaptunk.
Kojsza Péter: Miért maradt életben itt ez a hagyomány, hiszen más tájon már kiveszett?
Szűcs Barnabás: 1953 óta vagyok tagja az énekkarnak, én azóta, sok éven keresztül énekkari levegőn voltam. Volt egy időszak, amikor csak egyetlen énekkar volt, és karácsony estén nem tudtunk elmenni minden családhoz, de ahol kimaradt, ott újév estéjén mentünk újévet köszönteni.
Szűcs Ferenc: Amikor annakidején, ha húsz vagy ötven fillért kaptunk fejenként az nagyon nagy dolog volt. Bizony voltak olyan házak, ahol nem tudtak pénzt adni, ott a mestergerendán tárolt almából adtak.

Molnár Ferenc: Hogy mikor csendült fel az első kántálási ének, azt nem tudjuk pontosan megmondani. Az idősek elmondása szerint korábban csak egy csapat ment, majd idővel, ahogy a település növekedett, kettő majd három csoport járta a községet. Sok készülődés van emögött, sok hívogatás, személyes beszélgetés. Már magának a próbának a létrejötte is nehéz, de az még nehezebb, hogy mindenki vállalja ezt a szolgálatot karácsonyeste. Nagyon érdekes, mert aki nem jön templomba, az azért nem jön, mert készül a kántálásra, a másik részük meg azért nem jön, mert készül a kántálóknak a fogadására. Katolikus részről is megy a kántálás, ott is élő ez a hagyomány, ott is három csoport van. Van egy férfikórus, egy asszonykórus, és van egy fiatalokból álló kórus. Azért mindig vannak olyanok, akik szívvel odaszánt idővel rendelkeznek, mert sokkal könnyebb családi csöndességben föltenni a lábunkat és televíziót nézni, valami finom étel mellett leülni és beszélgetni, mint mínusz tíz fokban járni a községet.
Kojsza Péter: Kik vesznek részt ebben a hagyományban?
Molnár Ferenc: Többnyire a hatvan körüliek, de hála Istennek vannak olyanok is, akik fiatalabbak, családok jelennek meg együtt, ami igazán példamutató. Vannak fiatal felnőttek, akik Budapest környékébe kerültek, de karácsony szent ünnepére hazajönnek, és rájuk is számíthatunk. A kántálás nem pusztán az éneklésről vagy a próbákról szól, ez erősíti, összekovácsolja a közösséget. Szenteste mi Krisztus követségében járunk. A kántálás úgy indul, hogy először hozzánk jönnek és a három csoport ott tart egy éneklést, minket köszöntenek, aztán válik a csapat háromfelé, és úgy járják a települést. Félötkor szoktunk indulni és általában kilencre érkezünk meg. Útközben nem éneklünk csak akkor, amikor az illető hajlék elé érünk, ott megállunk és énekelünk. Már előre tudunk tájékozódni, hogy ha a kapu nyitva van és a lámpa fel van gyújtva, akkor az azt jelenti számunkra, hogy várnak minket, de olyannal is találkozunk, hogy a kapu zárva van és teljes sötétség honol, akkor az számunkra egyértelmű üzenet, hogy oda nem megyünk.
Kojsza Péter: Meg próbálják azért, vagy nem is érdemes?
Molnár Ferenc: Kiáltunk egyet-kettőt, ha nem jött ki senki, az azt jelenti, hogy nem vártak minket szenteste. Csoportonként vannak pihenő helyek, ahol le tudunk ülni, ahol megvendégelnek bennünket, mindenféle jóval, amit ilyenkor a háziasszony és a házigazda készít számunkra. Egy meleg teára, kávéra megpihennünk, aztán folytatjuk az utat. Olyan is van, ahol az éneklés után a gazda kihozza elénk az ennivalót, innivalót és aztán békés ünnepet kívánunk!
Kojsza Péter: Mi történik akkor, amikor visszatérnek?
Molnár Ferenc: Mikor sokszor átfagyva, átfázva visszatérünk a gyülekezeti terembe, akkor megszámoljuk az adományokat, egy kicsit megpihenünk, elbeszélgetünk, egy kis forralt bort fogyasztunk és utána mindenki nyugovóra tér, megbékéléssel, jó hangulattal. A karácsony esti szolgálatnak egy különleges hangulata van, ami máshoz nem hasonlítható. Felmerül az a kérdés bennünk, hogy karácsonyra készülve mit kell tennünk? Jelképesen azt kell tennünk, amit itt a kántálókat várók tesznek, megnyitni az ajtót, megnyitni a kaput, ami jelezheti a szívünk ajtaját is, és világosságot gyújtani.
Kojsza Péter: Szűcs Barnabás régebb óta kántál itt a gyülekezetben. Az ötvenes évekre tehető, amikor elkezdték ezt a hagyományt.

Szűcs Barnabás: Voltunk tizenöt-húszan. Gesztelyen kívül mentünk a szomszéd településekre is kántálni. Elmentünk innen 1500 méterre lévő erdész házához, mert református volt az erdész. Még abban az időben a Hernádon ladikkal lehetett csak közlekedni.
Kojsza Péter: Ladikkal mentek kántálni?
Szűcs Barnabás: Azzal, de, ha be volt fagyva a Hernád, akkor a jégen mentünk át. Még a katolikus családok is nagyon szívesen fogadták annak idején, amikor egy ilyen református, kántálásos énekkar bement hozzájuk.

Szállj, szállj magasra, szíveink reménye
Vezess el minket Jézusunk elébe,
Ragyogj előttünk fénynek oszlopával:
Szent bíztatással.

Szűcs Ferenc: Annak idején, a gyerekkoromban, bizony, ha ötven fillért kaptunk az már nagyon jó volt. De nagy volt a szegénység és sok helyen nem tudtak pénzt adni, ezért adtak egy almát, vagy két-három diót, pogácsát, és az nekünk olyan jól esett, és örültünk neki. Láttuk a családon is azt, hogy szeretik és várják, az Úr születéséről szóló énekeket. Volt ahol a padlásfeljáróról hessegettük el a tyúkokat és odaültünk énekelni, hogy Krisztus Urunk áldott születésén, angyali verset mondjunk szent ünnepén… Mentünk kántálni minden református családhoz.
Kojsza Péter: A szülők mit szóltak hozzá?
Szűcs Ferenc: Örültek neki. Akkoriban olyan kapcsolat volt az utcán belül, hogy mindenki ismert mindenkit, ezért nyugodtan engedtek el a szüleink. Öröm volt kántálni menni és békesség volt azoknak is, akik vártak bennünket és hallgatták, hogy az Úr megszületett karácsonykor. Én az éneket Édesanyámtól tanultam. Vasárnap reggelenként, amikor ráért, mert nem kellett a határba menni, hosszan fésülgette hosszú haját és közben egyházi énekeket dúdolgatott. Mikorra akkora lettem, hogy már templomba járhattam, az énekek dallamát már mind ismertem, csak a szöveget kellett megtanulni.
Kojsza Péter: Mire fordítják ezeket az adományokat? Mire volt eddig példa?
Molnár Ferenc: A gyülekezet kasszáját erősíti minden adomány. A különböző számlákra fordítjuk, ami a mindennapi életet jellemzi.
Kojsza Péter: Tud esetleg más települést itt a környéken, ahol szintén hagyomány a kántálás?
Molnár Ferenc: Itt a Hernád mentén a szomszédos falvakban megmaradt ez a szép hagyomány.
Kojsza Péter: Simon Istvánnal Gesztely település polgármesterével beszélgetek, akiknél az egész család részt vesz a karácsonyi kántáláson.
Simon István: Amikor fehér a karácsony, nagyon szép a kántálás.

Szász Péter: Úgy emlékszem 1995-ben vettem részt először a kántálásban néhai nagypapám révén. Nagypapám presbiter volt és amióta az eszemet tudom ő kántált és magával vitt engem is. Nem is tudnám elképzelni a karácsonyomat, hogy otthon üljek, és a tévét bámuljam. Nagyon jó az a szeretet, amivel várnak a gyülekezet tagjai. Sajnos ennek ellenére egyre kevesebb helyre tudunk menni. Van olyan hely ahol nem várnak, pedig régebben fogadtak minket. Ez csalódás, de jó arra a pár helyre bemenni, ahol szeretettel várnak minket. Születésemtől fogva itt élek, ugye eltelt már egy pár év. Hála Istennek jönnek fiatalok, bár nem az én korosztályomból, de vannak tizennégy- tizenhat évesek is. Nem tartják ódivatúnak a kántálást. Tavaly például az egyik kórus csak fiatalokból állt.

Ó, szép fényes hajnalcsillag,
Ki a sötétségben ragyog.

Ragyog aranyos zászlaja,
Fénylik mennyország kapuja.

Kapu felett arany karszék,
Abban ül az Isten Fia.

Gyertek, fiúk, mi örvendjünk,
Pásztorokkal megjelenjünk!

Lássuk, mit adott az Isten
Hozzánk való szeretetben:

Egy kisgyermek szénán fekszik,
Jászoltól nem iszonyodik.

Fekete Ágnes: Egy másik karácsonyra is ellátogatunk, Budapestre, a Svábhegyre. Béres L. Attila egy régi svábhegyi szokást élesztett fel, a halászléfőzés közös élményét. Kiss Sándor beszélgetett vele.

Béres L. Attila: Az idén negyedik éve rendezzük meg a jótékonysági karácsonyi hallé vacsorát. A háború előtt volt szokás itt a hegyen, hogy adventben, karácsony előtt összegyűltek a hegyen lakók és közösen készítették az ünnepi halászlét. Erről a szép hagyományról beszélt nekem egy interjúalanyom, ami nagyon megtetszett nekem és mondtam, hogy ez olyan szép, hogy érdemes lenne feleleveníteni. Belevágtam. Voltak olyan pillanatok, amikor azt lehetett érezni, hogy ez nem az én ötletem, hanem emellett ott vannak a mennyei hatalmak is. A régi hagyomány szerint karácsony vigíliáját megelőző délutánon történt ez a halászléfőzés. Meg kellett találnunk azt a megfelelő napot, amikor itt a gyülekezeteknek a legalkalmasabb. Így jutottunk arra, hogy aranyvasárnap lesz ez az időpont. Délután négy órakor kezdődött az első alkalom. Négy évvel ezelőtt, ezen a napon volt az év leghidegebb napja. Mínusz tizennyolc fokban kellett felállítanunk a sátrat. A sátrat a katasztrófavédelemtől kaptuk, amelyet az önkormányzat biztosított nekünk. Azonban a sátorcövekek elhajlottak. Villanyfúróval kellett a sátorcövekeknek lyukat fúrni, annyira kemény volt a föld. Még haza kellett szaladnom betonvasakért. Minden összejött ahhoz, hogy ez a rendezvény kétségessé váljon. Ezzel együtt a háromszáz adag helyett háromszázötvenhat fogyott el. Ez úgy történt, hogy a Bajai Halászcsárda akkori tulajdonosa odajött megnézni a mise előtt. Látta, hogy az a három-négy bogrács kevés lesz és gyorsan még utólag négy bogrács halászlé alapanyagot rendelt. Ebben a nagy hidegben hiába állítottuk meleg vízbe a gázpalackokat mégis befagytak. A rendezvény elején a két gyülekezet lelkipásztora és az önkormányzat alpolgármestere, Fonti Krisztina is egy-egy rövid beszédet mondott.

Kiss Sándor: Ez egy jótékonysági halászléfőzés. De mitől jótékonysági?
Béres L. Attila: Az alapötletem az volt, hogy a hegyen lakók, lokálpatriotizmusát erősítsük ezzel a rendezvénnyel. Természetesen arra is gondoltam, hogy ha már együtt van a közösség, együtt főzi a halászlét, akkor már jusson azoknak is, akik szegények vagy magányosak. Sokan úgy gondolják, hogy egy vagy két személy részére nem szívesen fognak bele a főzésbe, de a régi emlékekre gondolva összefut a szájukban a nyál, ha szentestén a megterített ünnepi asztalra gondolnak. Ezért gondoltam arra, hogy nem ingyen osztogatjuk a halászlét, hanem a befolyt összegből, a református és a katolikus gyülekezet szegényeinek karácsonyát tesszük szebbé. Egyébként az első időtől kezdve változatlanul hatszáz forintot kérünk a halászléért. A lelkészek mondták meg, hogy kiket támogassunk. Vannak, akik a befolyt összegből pénzadományt, vagy valamilyen tárgyi adományt kapnak. Mindegyik szponzor önként vállalta, hogy mellénk áll ebben az ügyben. A református gyülekezet hét szegényebb családnak összeállított egy karácsonyi csomagot. Ez a hagyomány azóta is tart. Budahegyvidéken nemcsak nagyon gazdagok vannak. Vannak szegények is. Vannak, akik egyedül vannak vagy kisnyugdíjból élnek, és vannak sokgyermekes családok is. Felállítottunk egy karácsonyfát, meggyújtottuk az adventi koszorún a gyertyát, karácsonyi énekek szóltak. Az idén ötszáz adag halászlét készítenek. A budahegyvidéki 426. számú Szenczi Molnár Albert Cserkészcsapat sátrát fogjuk megkapni a rendezvényre, amelyet a cserkészek fognak felállítani. Szerintem többet értük el, mint amit korábban gondoltam. Nemcsak egy közösségépítő, gyülekezetépítő rendezvény, hanem a szeretet megnyilatkozása is. Az ókorban Julianus, az apostata (hitehagyott) császár meg akarta szüntetni a keresztyénséget, de a szegények támogatását, a betegek ápolását és természetesen a katonai betegek, a sebesültek gyógyítását, meghagyta a keresztyéneknek. Persze nem sikerült a törekvése a keresztyénség tovább él, annak a krisztusi gondolatnak a szellemében, amit azt hiszem, ehhez kapcsolva elmondhatunk, hogy ha valaki egy valakivel megcselekszi az embertársak közül, azt Krisztussal cselekszi meg. Talán lehet a Svábhegyi gyülekezet hegyen lakó városként példa a többieknek. Így kívánok áldott karácsonyt!

Repüljetek angyalok, angyalok,
Vigadjatok pásztorok, pásztorok.
Víg verseket mondjatok, mondjatok,
Muzsikát indítsatok, indítsatok.
Ékesen, szívesen,
Szívesen és frissen.
Jöjjön Jézus én szíven,
Jöjjön Jézus szerelmem!

Fekete Ágnes: Két nap múlva, december 28-án nagy ünnepe lesz a cserkészeknek. Száz éve alakult meg a Magyarországi Cserkészszövetség. Legközelebbi, már újévi adásunk erről szól majd, most ízelítőül hallgassuk meg Solymosi Balázs cserkészparancsnokot.

Solymosi Balázs: A szüleim meghaltak nyolcéves koromban. A barátom 1986-ban vitt el a cserkészközösségbe. Akkor az öreg cserkészekkel mentünk a nyári táborba, ahol az erdő mélyén mindenki cserkésztisztelgéssel tisztelgett.
Fekete Ágnes: Mindez a rendszerváltás előtt?
Solymosi Balázs: Úgy van. Én egyszerre voltam úttörő és cserkész. Az iskolában úttörőként kellett az évnyitóra menni, hétvégén meg mentem a cserkészekkel a programokra, nyári táborokba. Nem volt rendes cserkészegyenruhánk, de mégis hordtunk egyenruhát, ami teljesen más volt. Mi piros-fehér kockás inget vettünk fel, mert ilyet kevesen hordtak. 1989-90 körül maga a tájfutás már nem kötött minket annyira össze és az egész társaság valahogy szétrebbent, de a tagok jelentős része valahol cserkész lett a most már legálisan formálódó szervezeti keretek között.
Fekete Ágnes: Hogyan kerültél ilyen magas posztra?
Solymosi Balázs: Nagy felelősségű szolgálati helyre? Számomra a nevelőszülői ház, ahol laktam nagyon fontos volt, hiszen ők neveltek föl, de a cserkészet volt "a" közösségem nyolcéves korom óta és azóta is ez az a közösség, ahol én otthon vagyok. Ahogy az idő előrehaladt, a fejem lágya kezdett benőni, meg az Úristen áldásával tehettem a dolgomat, felelősséget kaptam a nyakamba. Vállaltam és kaptam hozzá erőt és támogatást. Jelenleg a mai Magyar Cserkészszövetségben önkéntes tisztségviselőként a nevelésért felelős vezető vagyok. Nyolcezer gyerek nevelésben folytatott munkájáért felelek. Ehhez nagyon sok önkéntes munkatársam van és egy fizetett irodai háttértámogatásom és mindezekkel együtt vagyok ennek a felelőse, a számadójuhásza, a pásztor felé és közben számtalan juhász, bojtár, terelőkutya van itt, akik mind-mind dolgoznak ebben a dologban. Ez nem az én érdemem, ezt mi csináljuk közösen, a mi munkánk gyümölcse.
Fekete Ágnes: Száz éves a magyar cserkészet. Mikor és hogy alakult?
Solymosi Balázs: Az első magyar cserkésztábortól számítjuk, ami 1907 augusztusában volt. A Magyar Cserkészszövetség, mint szervezet alakult meg 1912. december 28-án.
Fekete Ágnes: Miért épp akkor?
Solymosi Balázs: Az elején, papok, lelkészek, pedagógusok kezdtek el dolgozni, kezdtek egymásra találni, volt egy téli szünet, ráértek. Aprószentek ünnepén történt mindez. Száz évvel később azért nem akkora öröm, mert a két ünnep között senki nem ér rá. Család kontra ünnepség. Igazából mi táborozni szoktunk, természetben vagyunk, télen azért egy tábor mégiscsak más kihívást jelent. Nehéz ez az ügy így.
Fekete Ágnes: Lesz tábor?
Solymosi Balázs: Lesz egy százéves nagytáborunk, de az 2013 nyarán, augusztusban. Nemzeti nagytábort nem sokat tartottunk. 1921-ben volt Tapolcán a Nyugat-Magyarországi Cserkészszövetségnek, 1926-ban Megyeren volt, ahol már voltak határon túli magyarajkú cserkészek. Terveztünk 1940-ben Krasznahorkára, de az nem valósult meg a háború miatt. Terveztünk 1948-ban Csillebércre és volt is tábor ’48-ban Csillebércen. De ez egy kicsit nehezebb ügy ennél, azt az úttörőkkel közösen szerveztük. A cuccokat mi vittük és ők vitték haza.
Fekete Ágnes: Ez tényleg így volt, hogy a cserkészek holmijait elvitték az úttörők?
Solymosi Balázs: Sőt, a cserkészek által a honvédségtől kölcsönkért holmikat is elvitték az úttörők és utána a cserkészeken verték le a honvédek, hogy hol a cucc? Utána emléktáborokat tartottunk. 1993-ban a dzsembori kapcsán, 1996-ban a honfoglalás, 2000-ben az államalapítás kapcsán volt nagytáborunk. Ezek mind Magyar Cserkészszövetségi Nagytáborok voltak. Ez az első, aminek az a kifejezett célja, hogy a magyar nemzetben lévő cserkészek nagytábora lenne. Azt szeretnénk látni, hogy a világon létező körülbelül négyszázhúsz cserkészcsapatból legalább egy-egy őrs vegyen részt ezen a cserkésztáboron. Liptószentmiklóstól Belgrádig van egy hetven csapat, akik a Lajtától nyugatra élnek, ők a Külföldi Magyar Cserkészszövetség tagjai. A legerősebb vidékek Észak-Amerika keleti és nyugati partvidéke, Európában a német nyelvterület, Argentína, Venezuela, Brazília és Ausztrália. Körülbelül öt-nyolcezer cserkész lesz ott. A 2013 még azért szerencsés, mer 1913-ban volt az első nagy vállalkozásunk, százöt vezető és fiatal cserkész tutajtúrát szervezett a Vágon.
Fekete Ágnes: Kik alapították a cserkészetet? Beszéltünk róla, hogy reformátusok és katolikusok is voltak benne.
Solymosi Balázs: Eredetileg Lord Robert Baden Powell, egy angolszász ember alapította, aki egy anglikán felekezethez tartozó katonatiszt volt. Magyarországon úttörőknek számítanak ebben a dologban: Králik László, piarista tanár, aki először lefordította az alapművet, amit BP megírt. Ő találta ki a cserkész szót, hogy magyarítsa az angol scout kifejezést. Akik először elkezdtek cserkészettel foglalkozni, azok a piaristáknál Sík Sándor, a reformátusoknál Megyercsy Béla, Szilassy, tanárok, orvosok, illetve a zsidó felekezetben Bring Ede, Kránitz István. Az alapításkor felnőttek jöttek össze. Az a vicces helyzet állt elő, hogy aki először gyerekekkel csinált cserkészetet úgy, ahogy mi azt cserkészetnek hívjuk, idősebb vezető, fiatalabb gyerekekkel, gimnazisták fölső tagozatosokkal, ők az ötös számú csapat lettek, hiszen nem voltak meghívva erre az ülésre, mert oda a felnőttek voltak meghívva. Így a református Budai Keresztyén Ifjúsági Egyesület volt az egyes számú csapat. A kettes a Budapesti Kegyesrendi Gimnázium, a hármas a Regnum Marianum, a négyes a ma Országúti Ferenceseknek hívott templomhoz kötődően a Budai Ifjúsági Kongregáció. Az ötödik lett a Katolikus Egyetemi Gimnázium. Onnantól az alakulás sorrendjében számozták a csapatokat.
Fekete Ágnes: Most meg már egy kicsit furcsa, hogy mindenki a régi számát vette vissza, így bizonyos csapatok hiányoznak.
Solymosi Balázs: Akik elmenekültek nyugatra, időnként megtartották a számot vagy a nevet. Van az emigrációban a 7. számú Erős Gusztáv Cserkészcsapat, ami tudjuk, hogy az Attila úton lévő 7. számú Verbőczynek a tagjaiból jött össze. Azt tudjuk, hogy az egy, kettő, három számjegyű csapatok mind háború előtti jogutódok, a négyszámjegyűek az újjáalakulás utáni alapításúak. Igyekszünk mindenhol segíteni, hogy a régi csapatot újraindítsuk.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol Római levelének 12. fejezetéből!

"Az alázatosakhoz szabjátok magatokat! Ne legyetek bölcsek timagatokban!" (Róma 12,16)

Karácsonykor mindenki útra kelt. Miután Jézus azt az óriási utat megtette a hetedik mennyégből a földre, itt is elindultak az emberek. Két csoport ment a karácsonyi jászolhoz: a bölcsek, vagy királyok, annak a kornak a leggazdagabbjai és a pásztorok, az akkori legszegényebbek. De nem ebben a sorrendben, hanem éppen fordítva. A bölcsek azok, akik az alázatosokhoz szabták magukat, ráálltak a pásztorok szabta útra és beálltak a sorba, ugyanúgy letérdeltek a csoda előtt. De ez nem magától értetődő, iszonyatos nagy erőbevetést kívánt tőlük. Alázatossá nem úgy lesz az ember, hogy egyszercsak egy fotelban ülve rájön, hogy nem az övé az utolsó szó, hanem kemény kihívások, izzadságos utak tesznek minket alázatosakká.
A bölcsek mindenképpen látni szerették volna a Messiást. Ezt a három bölcset a hagyomány Menyhártnak, Gáspárnak és Boldizsárnak nevezte. Azt gondolták, három tájegység, három embertípus képviseletében az egész teremtett világ hódolt ott a jászol előtt.
Valahogy mindig azt érezték az emberek, hogy itt valami jelképes hódolatról van szó. Többről, minthogy éppen néhány mágus odavetődött Betlehembe. Azt fejezte ki ez a néhány bölcs, hogy Jézust csak együtt lehet imádni. Krisztus imádata mindig egy nagy, jelképes közösségben történik.
Lehet, hogy karácsonykor egyedül vagyunk. Akkor imánkban hívjuk oda szeretteinket, akár az egész világot. Több világrész jelen volt a jászolnál anélkül, hogy testileg ez megvalósulhatott volna. Ezek a bölcsek odavittek minket is Jézushoz egykor, és mi is odavihetünk ma másokat a szeretet forrásához. Az is fontos, hogy ez a három vagy ki tudja hány, különböző, imádatát kifejező ember, bölcs volt. Mások mágusoknak mondták őket. Egy biztos, az akkori átlagembernél sokkal többet tudtak. Bölcsességüket azonban nem a maguk gyarapítására használták, hanem arra, hogy mindannyiuk tudása összeadódva Jézus imádatához vezessen.
Voltaképpen nincs is bölcsesség önmagában. Aki magában ücsörög, és nem fordul a másik felé, aki nem akarja megosztani azt, amit megértett és nem teszi mellé a másikat, az nem bölcs. Három vagy talán több alázatos ember indult útnak, akik együtt akartak bölcsek lenni, egymást kiegészítve. Ha mi is készek vagyunk arra, hogy ezen az úton elinduljunk, ne a magunk bölcsességét fényezzük, finomítsuk, hanem összeadva azt, amink van, eljutunk majd oda, hogy a betlehemi csillag beragyogja az életüket.
A bölcseknek megmutatta Isten az igaz ösvényt, mert együtt voltak bölcsek. Mert az alázat útját választották. Ezzel áldjon meg minket is a Mindenható, hogy képesek legyünk arra, hogy meglássuk Jézust. Ámen.