2014-01-29

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Manapság soha nem jönnek el a hosszú téli esték. Csak várunk rájuk, de ebben a kapkodó világban megváltozott az időszemléletünk. Nem a természethez igazítjuk az életünket, hanem a természetet igyekszünk a magunk kényelméhez igazítani. Mégis, hogyan lehetne alázatosabbakká válnunk, hogyan lehetne a természetet életkörnyezetként elfogadnunk? A Gödöllői Szent István Egyetem agrártudományi hallgatói is ezen kezdtek el gondolkodni, majd egy Édenkert elnevezésű tervvel álltak elő. Egy szabadon választható tantárgy az életkérdések sorozat keretén belül szeretnének egyfajta mintakertet létrehozni. Judák Endre nyugalmazott egyetemi docens, Sztojka Csilla természetvédelmi hallgató és Bencze Dezső mezőgazdasági mérnökhallgató beszélnek az Édenkert nevű mintakert tervéről.

Judák Endre: Azt mindnyájan látjuk, hogy legalább két generáció óta megszakadt a falusi létmód, ezért van ez a nagy nyomorúság. Dániában azért van paraszti réteg ma is, mert ott nem szakadt meg ez a munkamód. Mivel a Jóisten Magyarországot a Duna-Tisza közével áldotta meg, nem pedig svájci hegyekkel, ezért a földművelés szeretetét és a föld szeretetét bele kell plántálni a gyermekekbe, hogy ne legyen idegen nekik, ha a kertben gazolni kell. Tanulják meg mindazt, ami a falusi élethez kell!
Bencze Dezső: Az általános iskolában technikaórán mi a gyakorlókertben dolgoztunk. Jó volt! Legalábbis jobb volt, mint a tanteremben ülni. Nyáron is mentünk kapálni és gazolni négyszer egy-egy napot.
Fekete Ágnes: Akkor még volt gyakorlati óra, amely már nincs.
Bencze Dezső: Nincs. Tanulnak a gyerekek mindenfélét, de nem mennek ki a kertbe. Mi az iskola környékét is rendbe tudtuk tenni technikaórákon.
Fekete Ágnes: Most az a terv, hogy létesüljön egy olyan kert, ahol a gyerekek egy kicsit közelebb kerülhetnek a természethez?
Sztojka Csilla: Igen, a valósághoz szeretnénk visszatérni! Szeretnénk közösséget teremteni, és az ökumenikus gondolatokat átültetni a magyar népbe! Nemcsak azt, hogy évente egyszer találkozunk, megnézzük egymás hitét és szeretjük egymást az alatt az egy hét alatt, hanem szeretnénk, ha ez továbbra is megmaradna. A gyerekeink által is, hiszen a szülők nagyon sok mindent megtesznek a gyerekeikért. A gyerekek nagyon fogékonyak.
Judák Endre: Egy falunak más az illata, ha a polgármester, a lelkipásztorok, az iskolaigazgató, az orvosok, tehát a falu értelmisége biblikus körben együtt tud lenni. Ezeket az alapértékeket, ezt az együttgondolkodást ide, ebbe a kertbe is ki szeretnénk vinni. Jó lenne egy olyan tér, ahol vendégeket lehet fogadni és legalább ötven gyerek le tud ülni, amikor például egy osztály meghív egy másik osztályt. Születésnapokat is lehetne ott tartani. A kert körül pedig egy futópályát tervezünk, ahol a tornaóráknak lenne természetes helye, ahol a gyerekek sportolhatnak.
Fekete Ágnes: Hol lenne ez a kert?
Bencze Dezső: Azt még nem tudjuk pontosan.
Fekete Ágnes: Gyakorlatilag egy fiktív tervezés folyik? Egyelőre elképzelik, hogy milyen lenne a kert, amelyet szeretnének megvalósítani?
Judák Endre: Igen.
Bencze Dezső: Ha találunk olyan települést, amelyik szívesen vállalja ezt a mintakertet, akkor elmegyünk és segítünk megépíteni.
Fekete Ágnes: Miben segítenek?
Bencze Dezső: Például a tervezésben, vagy a növényfajták kiválasztásában.
Judák Endre: Van egy építésztervezőnk, aki kerteket tud rajzolni. Szeretnénk azt is, hogy egy-egy fát például egy-egy család adjon majd, hogy mindenki sajátjának érezze ezt a kertet! Az is nagy szomorúság, amikor látja az ember, hogy egy-egy fáról nincs, aki leszedje a gyümölcsöt. A gyerekek már nem ismerik a lekvárfőzést sem. Szeretnénk, ha egy gyereknek természetes lenne, hogy nem a bevásárlás határozza meg az életet! Jó lenne, ha tudnák, hogyan lesz egészséges ételük, és hogy hogyan tudják azt előállítani!
Fekete Ágnes: Jelenleg az történik, hogy összegyűlnek és megbeszélik, hogy hogyan kellene egy ilyen iskolakertnek, ennek az Édenkertnek kinéznie?
Sztojka Csilla: Ez történik. Azt szeretnénk, hogy pontos terv legyen akkor, amikor esetleg találunk egy helyet.
Judák Endre: Egy hektárra van elképzelt tervünk. Ebbe a kertbe a modern technikákat is bevinnénk. Azaz lennének benne kutak, csepegtető öntözés és üvegház is. Szeretnénk pályázni, hogy napelemet is telepíthessünk, amiről a gyerekek majd föltölthetik a mobiljukat!
Bencze Dezső: Az az álmunk, hogy a gyerekek ne nyűgnek érezzék a feladatokat, hanem megérezzék annak az örömét, hogy a kapálásnak ott az eredménye, amikor leszedik a borsót vagy az epret. Számomra mindig nagy élmény, amikor végzek egy kerti feladattal. Ha kisgyermekként megismerik ezt az örömöt az emberek, ez a későbbi életükre is jó hatással lehet.
Fekete Ágnes: A hit és ezen gondolkodás között van valamilyen összefüggés?
Bencze Dezső: Én úgy érzem, igen. Református vagyok. A szüleimmel és a nagyszüleimmel kiskorom óta jártam templomba, a gyülekezetbe és mi mindig kertészkedtünk. Ez a két dolog mindig jelen volt az életemben. Isten adja nekünk az esőt, a napot, a jó időt és ránk bízza a földet, hogy műveljük. Vétek lenne, nem élni vele.
Sztojka Csilla: Én görög katolikus vagyok. A szüleim mezőgazdasággal foglalkoznak, ezért úgy nőttem föl, hogy a közelemben érezhettem a természetet. Ezért is választottam az agrárterületet. Szeretném, ha a gyerekeim is olyan világban nőhetnének fel, mint amilyenben én, és bizonyos alapelveket ugyanúgy megkapnának, mint ahogy én is megkaptam. A mezőgazdaságban nagyon sok párhuzam van a vallással. Isten szeretete nemcsak az emberekre terjed ki, és Ő nemcsak azt akarja, hogy egymást szeressük, hanem azt is, hogy a környezetünkben lévő földet, állatokat, növényeket. Szeretném, hogy az agrárterületen egy kicsit visszatérjen ez a felfogásmód!
Judák Endre: Ma olyan időket élünk, amikor az evidenciák kihaltak. Régen minden parasztember tudta, hogy ha esik az eső, akkor nő a fű. Ma, ezeket a természetes dolgokat, újra kell tanulnunk. A gyermekeket pedig el kell juttatnunk a természetre való rácsodálkozás közelébe, és példát kell eléjük adnunk. Az Édenkert lehetőséget adna az iskolák közötti áldott tapasztalatcserére is.
Sztojka Csilla: Jelenleg öten vagyunk ebben a projektben, de szeretnénk, ha többen lennénk. Mindenkinek megvan a saját területe, amivel foglalkozik, és amihez ért. Az egyik társam gyógynövényekkel foglalkozik. Szeretne egy olyan kertrészt létrehozni ebben a nagy Édenkertben, ahol gyógynövényeket termesztenek és utána fel is használják. Terveink szerint egyre több gyógynövénnyel ismertetnénk meg a kert környezetében élőket.
Fekete Ágnes: Akkor ásót, kapát fogtok, és mentek segíteni?
Bencze Dezső: Igen.
Fekete Ágnes: Ehhez nagyon sok energiára van szükségetek.
Bencze Dezső: Valóban.
Sztojka Csilla: Belegondolni is félelmetes. Természetesen voltak gyakorlataink, de az mégsem olyan, mint amikor már élesben tervezi és készíti el a kertet az ember. De nagyon szívesen segítenénk, és akár a gyerekek oktatásában is részt vennénk.
Fekete Ágnes: Elképzelhető, hogy jelentkezik egy iskola, hogy őt ez érdekli?
Judák Endre: Gyűjtjük majd a jelentkezőket, és ki fogjuk választani a helyszínt az első projektekhez. Ha a Jóisten segítségével felépül ez a kert, akkor ennek a mintáján már könnyebb lesz másoknak is megépíteni.
Fekete Ágnes: Tehát ez egy példa szeretne lenni?
Judák Endre: Igen az. Ehhez még arra van szükség, hogy egy mindenki számára érthető, pontosabb terv készüljön.

Fekete Ágnes: Ez egy mai nevelési terv. Menjünk azonban vissza az időben? Volt egy árvaház a háború előtt, ahol mindezt a maga természetességében megvalósították. Budaörsön, Kamaraerdőn működött a Szilágyi Dezső téri gyülekezet alapítványának árvaháza, a Nagypénteki Református Társaság Erzsébetháza. Abaffy Tiborné ma 91 éves, akkor húszévesen maga is részt vett abban, hogy a gyerekek megtanulják az ottani gyönyörű barackost művelni. Az árvaházról mesél Abbaffyné, Éva néni.

Abaffy Tiborné: Az alsó négy osztályt tanítottam és a fiúk felügyelője voltam. Így állandóan ott voltam, ott is laktam.
A Baár-Madasban érettségiztem 1941-ben. A vallástanárnőm, Novák Olga néni nagyon szeretett és azt mondta nekem egyszer, hogy engem a Jóisten is papnénak teremtett, ezért menjek tanítónőnek. Ugyanis a papok szívesen vesznek feleségül tanítónőket, mert akkor együtt tudnak szolgálni, akárhová kerülnek is. Ezek után beprotezsált a kecskeméti Horthy Miklós Református Tanítóképző ötödévére az érettségi után. Így lettem tanító.
A Szilágyi Dezső téri gyülekezetben nőttem fel. Az apám is itt volt alkalmazásban.
Fekete Ágnes: Mint?
Abaffy Tiborné: Mint adószedő. A Baár-Madasban vasárnapi iskolát vezettem és itt a gyülekezetben is mindenben benne voltam. Jártam a lánykörbe, a Soli Deo Gloria-ba, az énekkarba, a színjátszó csoportba, egy rövid ideig a cserkészcsapatban is ott voltam. Amikor az árvaházban meghalt a tanítónő beadtam a pályázatomat erre az állásra. Fel is vettek rögtön. 1942 szeptemberében kerültem ide Kamaraerdőbe és itt tanítottam 1945. június elsejéig.
1944-ben behívták az igazgatót katonának. Felesége volt a gondnok és elvitte a családját magával. Ottmaradtam a huszonnyolc fiúval. Volt egy lova az árvaháznak, de a kocsist is behívták katonának. Az ő felesége maradt ott, meg egy tizenhat-tizennyolc éves falusi kislány. az asszony főzött a konyhán, a lány meg olyan mindenes volt ott. Velük maradtunk ott. A háború borzalmas volt, éjjel-nappal bombáztak. Folyton le kellett menni a pincébe. A gyerekek, úgy vettek körül, mint a csirkék és ahol értek fogták a szoknyámat, amikor az óvóhelyre mentünk. Húszéves voltam akkor. Ha megjelent egy magyar vagy német katona, a gyerekek szinte ösztönösen testőrként voltak mellettem. Akkoriban nagyon sokat dolgoztam. Éjjel varrtam a kisfiúk ruháját, hogy reggel legyen, mit felvenniük, mert hát nem volt olyan sok ruhájuk. Nappal meg tanítottam, mert voltak a környékről bejáró gyerekek is.
Fekete Ágnes: Még a háború alatt is?
Abaffy Tiborné: Igen. 1944-ben végig tanítottam, de a beszerzés is rám hárult. Budaörsre kellett menni kenyérért meg mindenért, mert már minden jegyre volt. Én, a pesti lány, befogtam a lovat és elindultam Budaörsre. Nagyon sokszor megtörtént, hogy a határban ért a légiriadó, akkor bebújtam a kocsi alá. Iszonyatos volt a szabadban lenni, amikor jöttek a nehézbombázók. Évvége felé, amikor nagyon közeledtek az oroszok, már nehezen bírtam. Ekkor az egyház elkezdte megkeresni a gyerekek hozzátartozóit. Végül csak öt gyerek maradt, de őket befogadta a Vöröskereszt. Így történt, hogy 1944 végén otthagytam az árvaházat, és hazajöttem. Akkor üresen maradt az árvaház. Azt hallottam később, hogy még a gerendákat is ellopták. Pedig milyen gyönyörű volt! Volt egy tizenkét holdas őszibarackosa az árvaháznak. A gyümölcsöt a piacra hordták, amiért sok pénzt kapott az árvaház. Az igazgató intézte ezeket a dolgokat, amíg ott volt.
Én nemcsak tanító voltam, hanem ezeknek a gyerekeknek anyahelyettes is. Életemnek az egyik talán legnehezebb, de a legszebb korszaka volt. Este, amikor már mindegyik gyerek megmosakodott és lefeküdtek, akkor minden este másnak az ágyánál ültem és beszélgettünk. Meséltek, elmondták az élményeiket. Egyszer az egyiket betakargattam és megkérdeztem tőle: "Nem fázol kisfiam?" Akkor megfogta a kezem: "Tanító néni, tessék nekem még egyszer ezt mondani, mert nekem az életben, még sohase mondta senki, hogy kisfiam!" Másik alkalommal egy másik fiú azt mondta: "Tanító néni, tessék megengedni, hogy azt mondjam, hogy édesanyám, mert én ezt nem mondhattam soha senkinek." Így éltem én! Csodálatos volt! Egyszer például nagyon poros szenünk volt, csak pislogott a kályha tőle. A gyerekek leszöktek a pincébe és kiválogatták a darabosat, hogy a tanító néninek a kályhájába darabos szén legyen. Szóval, annyi szeretetet kaptam, hogy azt el se lehet mondani!
Fekete Ágnes: Sok volt abban az időben az árva?
Abaffy Tiborné: Igen. A Szilágyi Dezső tér nagyon pártolta, hogy segítsék őket.

Fekete Ágnes: Hány gyerek volt akkor?
Abaffy Tiborné: Körülbelül ötven. Olyan harminc körüli fiú és húsz kislány. Volt ott a fiúk között olyan is, aki már kijárta a nyolc általánost és inas volt, de nem volt hova mennie és ott kapott helyet. Nem tették ki az árvaházból. Az egyik ilyen ipari tanuló volt és jártam be a műhelybe, meg a tanárához, hogy egyengessem az útját.
Fekete Ágnes: Hogy telt egy nap az árvaházban?
Abaffy Tiborné: Felkelés. Reggeli. Délelőtt tanítás.
Fekete Ágnes: Ott helyben volt egy szoba, amit erre a célra használtak?
Abaffy Tiborné: Az első emeleten volt két tanterem. Az egyikben az igazgató tanított, a másikban, meg én. Én az alsó négyet, ő a felső négy osztályt. Tanítás után ebédeltünk, majd foglalkozások voltak. A nagyobb fiúkat a kertben és a ház körül foglalkoztattuk. Mindenkinek volt feladata. Volt, aki tüzelőt hordott, volt, aki takarított… Az őszibarackosban is volt mindig feladat. A gyerekek csomagolták a gyümölcsöt, és az egylovas kocsival hordták be a piacra. Délután volt a tanulási idő, és este a vacsora. Meleg vizet mindig a konyháról hozták fel a mosakodáshoz. Mosakodás után ellenőriztem, hogy tiszták-e, utána jött a lefekvés és a beszélgetés. Így telt egy nap.
Fekete Ágnes: Imádkozás nem volt?
Abaffy Tiborné: Ima, az mindig volt. Minden reggel és este imádkoztunk. Vasárnaponként az igazgató tartott bibliaórát.
Fekete Ágnes: Templomba nem tudtak elmenni?
Abaffy Tiborné: Nem volt rá lehetőség.
Fekete Ágnes: Túl messze volt?
Abaffy Tiborné: Nem volt ott templom sehol. Budaörsön sem volt. A Szilágyi Dezső térhez tartoztunk, de nagyon árvák voltunk akkor.
Fekete Ágnes: Nem volt egyszerű.
Abaffy Tiborné: Nem volt egyszerű, de nagyszerű volt! Ezek a gyerekek, amikor odakerültek mindenfelől, nem tudták, hogy mi a család. De az árvaházban nagyon jó nevelést kaptak. Emberségesen, de szigorúan az életre neveltük őket.

Fekete Ágnes: A nevelés mai módja egyrészt a számítógép. Vajon tudunk-e nevelő célzattal pozitív példákat adni ezen a területen? Nagyon fontos lenne. Abban a világban, ahol következmények nélkül és sokszor névtelenül beletaposhatja egyik ember a másikat a sárba, megjelent egy hang, amely szeretetteljesen és kulturáltan mond bírálatot. Köntös Lászlót hallhatják a dunántúli református lelkészek reposzt blogjáról.

Köntös László: Először Dunántúli Református Közélet címmel csináltunk egy oldalt, és vártuk azt, hogy ömlenek majd az írások. Hát az írások nem ömlöttek. Aztán két ifjú kolléga találta ki ezt a formátumot, miszerint kiválasztunk egy hírt, és arra reflektálunk. A mai magyar református nyilvánosság részévé vált már ez a program.
Fekete Ágnes: Merthogy ez a nyilvánosság volt a hiány?
Köntös László: Így van! A nyilvánosság az én vesszőparipám, meg az, hogy nem tudjuk artikuláltan megfogalmazni a véleményünket. Igen, folyosói beszélgetések zajlanak nagyon gyakran, de nem fogalmazzuk meg azt, hogy mit gondolunk. Nincs nyilvános diskurzus. Ennek nagyon nagy hiányát láttam, és úgy gondoltam, hogy miért ne? Ez az egyik. A másik meg az, hogy nagyon gyakran elhangzanak ilyen-olyan vélemények az egyházon kívüli társadalomban, amelyekre érdemes lenne reflektálni. A keresztyén ember éppúgy gondolkodik a világról, a társadalomról, a politikáról, a közéletről, tehát legyen egy olyan fórum, ahol elmondjuk a véleményünket. Ez egy újdonságként hat az egyházon belül, mitöbb az egyházon kívül is.
Fekete Ágnes: Most egy díjat is kaptak.
Köntös László: Így van. Tavaly a Goldenblog díj közéleti kategóriájában hetedik helyezést kaptunk. Fölfigyeltek arra, hogy vannak egyházi emberek, akik nem az egyházi belterjességben mozognak, hanem reagálnak a társadalom különböző eseményeire. Ezt értékelték.
Fekete Ágnes: Nekem nagyon tetszett az a cikk, amelyet Tóta W. Árpádnak írt. Azt hiszem, hogy nem szokványos az ilyen típusú párbeszéd, egy kifejezetten ateista emberrel.
Köntös László: Így van. Már régóta készültem arra, mert a Tóta W. Árpád, ugyan egy kitűnő publicista, de kitüntette magát azzal, hogy a keresztyénségről elég lesújtó véleményt elég sajátos nyelven fogalmazott meg, és elegem lett már ebből. S abból is, hogy miközben tiszteljük a másságot, a keresztyénséget mindenféle konzekvencia nélkül nyilvánosan lehet szidalmazni, semmiféle eszközt nem válogatva lehet véleményt mondani, úgyhogy megírtam. Ennyi.
Fekete Ágnes: Nagyon gyakran olvasható, hogy egyfajta sárdobálós stílusban írnak egymásnak az emberek. Ez azonban nem ez a stílus volt.
Köntös László: Igen. Más stílus volt, ez kétségtelen.
Fekete Ágnes: Kifejezetten szeretetteljes stílusban válaszolt neki.
Köntös László: Tartjuk magunkat ahhoz, hogy mi ebbe a dobáló stílusba nem szállunk be. Meg lehet fogalmazni kritikus vélemény, de csak szeretettel.
Fekete Ágnes: Pozitív értékelés volt benne: "mi örülünk neki, ha elmondja", és "mondja el, csak gondolja végig!"
Köntös László: Kritikus vagyok, de mindig visszafogott. A szélsőséges stílus idegesít, akármelyik oldalról is jön. Én ebbe sose szállok be, de a szerzőink sem. Természetesen kritikusak vagyunk, és ugyanakkor önkritikusak is, tehát egyházzal és egyes társadalmi jelenségekkel szembeni kritikát is megfogalmazunk. De nem föltétlen csak azt. Igazából a blognak nincs tematikus vonala, mert nincs is szerkesztőség. Itt mindenki saját magáért felel, és azt mond, amit akar. De miután felelős lelkipásztorokról van szó, nem lehet, hogy csak úgy, össze-vissza beszéljünk.
Fekete Ágnes: Válaszolt egyébként erre az írásra Tóta W. Árpád?
Köntös László: Hogyne! Egy óriási beszélgetés bontakozott ott ki. A válaszai visszafogottak voltak.
Fekete Ágnes: Végülis ez is már egy eredmény.
Köntös László: Valószínűleg. Az a gyanúm, hogy a Goldenblog helyezésünk, meg a Tóta W. Árpádnak írt levél között van összefüggés. Tehát kívülről sokan felfigyelhettek. A mai napig tartja az olvasottsági csúcsot ez a cikk.
Fekete Ágnes: Hol lehet ezt megtalálni?
Köntös László: www.reposzt.hu Csináljuk rendületlenül. Az olvasottság folyamatosan növekszik. Bizonyos körök folyamatosan követik.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!
Tegnap, ma, holnap címmel tart előadást Takaró Mihály irodalomtörténész január 28-án, kedden 18 órakor Miskolcon, az Egyházkerületi Székház Nagytermében.

Tizedik alkalommal rendezik meg február elsején 18 órától a Debreceni Református Kollégium egykori diákjainak jótékonysági bálját Budapesten, a Stefánia Palotában. A bál bevételével a mai diákok ösztöndíját támogatják.

Angol tábort szervez a Szentírás Szövetség középiskolások részére január 31. és február 2. között Piliscsabán, a Béthel Konferenciaközpontban.

A Gyökössy Intézet és a Budai Református Gyülekezet Lelkigondozói Szolgálata húsz órás képzést tart gyülekezeti munkásoknak Lelki útjaink címmel. A képzés február elsején és másodikán lesz Gödöllő-Máriabesnyőn. ([email protected])

Májusban rendezik meg a Szeretethíd elnevezésű kárpát-medencei református önkéntes napokat. A főszervezők helyi segítőket, egyházmegyei koordinátorokat keresnek, akik segítenek a szolgálatok összehangolásában. Érdeklődni és jelentkezni a Magyar Református Szeretetszolgálatnál lehet. ([email protected])

A Csomasz Tóth Kálmán Református Alapfokú Művészeti Iskola negyedik alkalommal hirdet egyházi ének versenyt a Tiszáninneni Református Egyházkerület területén lévő református oktatási intézményekben tanuló diákok részére, névadójának emlékére és tiszteletére. Jelentkezési határidő: február 10.

Az idén már hetedik alkalommal rendezik meg a Házasság Hete országos rendezvénysorozatot, amelynek a fő témája, hogy hogyan lehet az egymásra találást segíteni. Számos előadás, filmvetítés, beszélgetés lesz szerte az országban. Többek között: a hét ünnepélyes megnyitása február 9-én vasárnap 10 órakor lesz Sárospatakon a református templomban. Február 10-én, hétfőn a Házasság Hete arcaival találkozhatnak az érdeklődők 18 órakor Budapesten, az Aranytíz Kultúrházban, kedden Pálhegyi Ferenc tart előadást a XI. kerületben, a Zsombolyai utca 6. szám alatt.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Római levél legelejéről!

"Pál, Jézus Krisztusnak szolgája, elhívott apostol, elválasztva Isten evangéliumának hirdetésére." (Róma 1,1)

Pál Jézus tizenharmadik apostola volt. Kilógott a sorból, egy különleges új utat mutatott meg az egyház számára, amikor a pogányok felé fordult, eljött Európába. A 13-as szám egyébként is az ugrást jelképezi. Az angol nyelv a tizenhármasnál kezdi egy újfajta logikus rendben sorolni a számokat. Talán emiatt a jelképes, számsorbeli ugrás miatt félnek a tizenhármastól az emberek. A világhálón olvastam a következőket. "A mai napot, tizenharmadikát túl kell élni. Ezért ha tehetjük, fel se keljünk az ágyból, nehogy véletlenül bal lábbal tegyük. Ha mégis muszáj, kössünk a könyökünkre párnákat, mielőtt még bárhová is beütnénk. Munkába menni eszünkbe se jusson, jelentsünk inkább beteget, mintsem megadjuk az esélyét annak, hogy éppen ma rúgjon ki minket a főnök."
Megdöbbentő babonák élnek az emberekben. Ezeknek a gondolatoknak az alapja mind a félelem. Bizonyos versenyeken nem osztanak ki tizenhármas mezt. Egy olyan meghatározó rendszert látnak a világban, ami elől nem lehet kitérni csak különféle praktikákkal. Sokan azután a félelmet erősítő rendszerektől elkezdenek még jobban félni: a közelükbe sem szabad lépni, és teljessé lesz az ördögi kör – félek attól, hogy ne féljek.
Az apostolokat egyáltalán nem foglalkoztatta a tizenhármas kérdése, meg az összes babonaipari ügylet. Ha megfigyeljük, hihetetlen magabiztossággal Krisztus nevében szemben álltak akár a Diana-kultusszal, akár a kígyóval, amikor az megmarta Pált, és mindenki a dolog értelmét kereste. Egyszerűen azért, mert a félelem fölött álltak a tanítványok. Azt hiszem, a babonás gondolatokkal szemben Pál kiáltása a leghathatósabb (Rm 8,15) "Mert nem kaptátok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, a ki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!"
Kivel ne fordult volna elő, hogy megijedt egy fekete macskától? Isten szeretne kiszabadítani ezekből az önsorsrontó összefüggésekből. A babona valamilyen tárgyiasult láncolatként fogja fel az életet, a szerencse egy-egy dologtól függ, levélírástól, gombtól, kopogástól, Isten viszont személyes kapcsolatot keres velünk. Ő az apánk szeretne lenni! Láthatatlan, mégis személyes kapcsolódás, szeretetből fakadó erő, nem pedig láthatatlan kötelék, amely ok okozati összefüggésbe akar hozni mindent. Isten szeretetének lelke kilóg ebből a világból, kilóg még a tanítványi kör szűk tizenketteséből is, de nem a halál, a vég irányába, hanem a megújulás, a többé válás irányába. Pál, a tizenharmadik apostol egész személyisége ezt képviselte. Egyedüliként, a sorból kilógóként előrevivő üzenettel vitte Krisztus örömhírét oda, ahova más nem.
Adjon Isten nekünk szabadságot, elhívást, hogy ne félelmek diktáljanak az életünkben, hanem Isten szeretetteljes Lelke! Ámen.