2015-04-01

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Nagyhét van. Jézus halálára és feltámadására emlékezünk, és igyekszünk azt a mi életünkre vonatkoztatni. Most egy olyan asszonnyal fogunk beszélgetni, aki betegsége, illetve gyógyulása kapcsán tudta egészen mindennapi módon megélni a passiót. Simon Mártát hallják.

Simon Márta: Hadd mutassak egy-két képet, amely a betegségem alatt készült! Ilyen állapotban voltam, amikor már felébredtem a kómából. Feldagadva, becsövezve, orrszondával. Mintha nem is én lennék. Nem lehet rám ismerni. Én Istennek két lábon járó csodája vagyok, hogy ezt túléltem… Itt a nővéremmel vagyunk.
Fekete Ágnes: Hol él a nővére?
Simon Márta: Két nővérem van. Mindketten Hosszúpályiban laknak, de a betegségem alatt felváltva végig mellettem voltak.
Fekete Ágnes: Hosszúpályiba való a család?
Simon Márta: Erdélyiek vagyunk.
Fekete Ágnes: Hogyan kezdődött a betegség?
Simon Márta: Volt egy miómám, amelyet megoperáltak és közben megsértették a vékonybelemet, de nem vették észre.
Fekete Ágnes: Az egész történet fájdalommal kezdődött?
Simon Márta: Nem. Tudtam, hogy van egy jóindulatú daganat a méhemben. A magyarországi orvos azt mondta, hogy ameddig nem okoz gondot, ne műtsük meg, mert nekem összenövéseim is vannak a hasamban egy csecsemőkori műtét miatt. A kinti orvosok azt mondták, hogy már indokolt az operáció.
Fekete Ágnes: Ez Ausztriában volt?
Simon Márta: Igen. Már akkor ott dolgoztam.
Fekete Ágnes: Mióta él Ausztriában?
Simon Márta: 2009 óta. Mivel a hitelem a duplájára nőtt, kimentem és ott is maradtam.
Fekete Ágnes: Amikor a kinti orvoshoz elment, mi történt?
Simon Márta: Azt mondta, hogy mivel már az életminőségemben is gondot okoz a mióma, ezért indokolt kivenni. Hogyan kérdőjelezhetném meg az orvos tanácsát vagy javaslatát? Azt mondtam: "Rendben, operáljon meg!"
Fekete Ágnes: Így egy kis bajból nagyon nagy baj lett.
Simon Márta: Így van. Megsértették a vékonybelemet, amely hashártyagyulladást okozott, mert nem vették észre. Másnap már ettem is. Ráadásul születésemtől fogva van egy lyuk a rekeszizmomon, így a genny és a béltartalom felment a tüdőbe, és kifolyt minden a belek közé. Teljesen kiterjedt a hashártyagyulladás és összeesett a tüdőm, emiatt szeptikus sokkba kerültem. Akkor kapkodtak, CT-t csináltak és vittek azonnal a műtőbe, mert látták, hogy folyadék és levegő van a hasamban.
Fekete Ágnes: Azt gondolná az ember, hogy ez tőlünk nyugatabbra nem fordulhat elő.
Simon Márta: Én is azt mondtam. Hihetetlen, hogy a huszonegyedik században Ausztriában ez megtörténhet, ráadásul egy egészségügyis dolgozóval – ott, ahol azt mondják, hogy nagyon jó az ellátás. Másodszor is megoperáltak, majd két alkalommal újraélesztettek. A kolleganőm férje ott benn volt Hartbergben műtős asszisztens. Ő mesélte el, hogy először öt percre állt meg a szívem. Visszajött és utána meg hét percig nem működött. Döbbenten hallgattam. Kérdeztem, hogy defibrillátorral ütöttetek ki? Mondta, hogy nem. Kézi masszázst alkalmaztak. Isten az életben maradásom érdekében felhasználta a kolleganőm férjét. Mivelhogy ismert engem, kérte az orvos csapatot, hogy ne adják még fel, mert már abba akarták hagyni az újraélesztést. Egyszercsak hét perc után visszaugrott a szívem. Be kellett a mellkasomat, a tüdőmet is csövezni, hogy leszívhassák a gennyet. A következő nap Grazba szállítottak mentőhelikopterrel. Ott mélyaltatásba, mesterséges kómába helyeztek. Lélegeztettek, légcsőmetszést is csináltak. Azt mondták, hogy életkilátásaim nagyon alacsony szinten vannak. Ausztriában egy magyar hölgy a szomszédom. Ő szólt a családomnak, a testvéreimnek, hogy milyen nagy baj van, és jöjjenek ki.
A mélyaltatásban iszonyatos lidérces álmaim voltak. Ráadásul úgy ébredtem, hogy semmit sem tudok mozogni.
Fekete Ágnes: Ki is volt kötözve?
Simon Márta: Nem, csak annyira fel voltam dagadva, hogy emiatt nem tudtam megmozdulni. Erős szteroidokat és antibiotikumokat adtak, amelyek mellékhatásként megkötik a vizet a szervezetben. A nővérem azt mondta, hogy az egész testem szinte repedezett a víztől. Nem tudtam beszélni a tracheostomia, a gégemetszés miatt. Csak úgy tátogtam. Próbáltam formálni a szavakat, ők meg kínlódtak szegények, hogy leolvassák a számról, hogy mit akarok. Szerettem volna, ha megtörlik a homlokomat, mert úgy éreztem magam, mintha szaunában lennék. Szerettem volna azt is, ha oldalra fordítottak volna. Nagyon nehéz idő volt azon az ágyon.
Két hétig nyitott hassal voltam. Minden nap betoltak a műtőbe az intenzív őrzőből, kimosták a beleimet, vákuumosan lezárták és visszatoltak az intenzívre. Annyira stresszesek voltak már a belek, hogy azt mondták ott a professzorok, ha szétszakadnak, akkor nincs tovább.
Amikor a testvérem utazott ki hozzám, még nem tudta, mi vár rá. Útközben kért útmutatást az Úrtól. Akkor ez imádkozta: "Uram, most kétségbe vagyunk esve, de Mártának Te mit mondanál?" Az volt a vasárnapi Napi Ige, hogy "Bizonyosan megszabadítalak, … és életedet ajándékul kapod, mert bíztál bennem." (Jer 39,18) Ezt a nővérem úgy értette, hogy ezt az Úr Mártának mondta. És a diagnózis ellenére is végig így állt hozzám. Amikor már tudtam beszélni, megkérdeztem a nővéremet, hogy hogyan merte ezt mondani? Ő tudta, hogy életemet ajándékként kaptam vissza, és azóta, akinek csak lehet, elmondom, hogy én nagyon nagy mélységben voltam, de az Úrnál semmi nem lehetetlen. Semmi! Azóta mindennap hálát adok: "Köszönöm Uram, hogy élek! Köszönöm, hogy újra tudok járni". Másnak ez természetes. Nekem meg olyan óriási dolog volt például, amikor hat hét után egyedül be tudtam menni a zuhanyzóba és tudtam zuhanyozni.
Fekete Ágnes: Tényleg úgy éljük az életünket, hogy mindent természetesnek tartunk.
Simon Márta: Első alkalommal Noémi nővérem volt ott és látta, mennyire szenvedek. Azt mondta, hogy akkor adott életében először hálát azért, hogy oldalra tud fordulni. Mert ez sem nem természetes dolog. Nem tudtam beszélni, de bólogattam, hogy ez mennyire igaz. Persze padlón voltam, mert már felébredtem a kómából, de a tüdőm nem dolgozott megfelelően, és nem tudták, hogy miért. Aztán kiderült, hogy három tályog van még a hasamban. Megint antibiotikumokkal bombáztak. Mindig csak öt percre kértem Istentől türelmet: "Uram, adj türelmet öt percre!" És adott. Az éjszakák nagyon hosszúak voltak. Volt olyan éjszaka, hogy ha nem tudtam volna, hogy jön a reggel, és lesz változás, nem bírtam volna. Bele lehetett volna bolondulni abba a hátfájásba. Állandóan izzadtam a láztól. Nagyon szerettem volna, ha Isten minél hamarabb meggyógyít, azonban ez egy hosszú folyamat volt. De éreztem az Úr közelségét. Előtte ezt így soha ilyen erővel nem tapasztaltam. A tenyerén hordozott.
Fekete Ágnes: Isten-tapasztalat volt ez a betegség?
Simon Márta: Előtte is hívő keresztyén voltam, de hogy Ő ebben a nyomorúságban hordozott, beszélt hozzám, eszembe juttatta azt Igét, hogy "nemcsak kenyérrel él az ember." (Máté 4,4) Akkor ott élő valósággá vált az az Ige, amit a nővérem felírt egy névjegykártya hátsó oldalára: "Ne félj, mert én veled vagyok, megerősítelek, és megsegítelek" (Ézsaiás 41,10), és felakasztotta az ágyamhoz arra a vasrúdra, amelyet kapaszkodónak használhat az ember, hogy fel tudja húzni magát. Azt mondta:"Márta, erre nézz!" A látogatók naponta csak két órát lehettek benn az intenzíven. Amikor elmentek, felnéztem arra az Igére, és mondtam: "Uram, ha te mondtad, akkor én nem félek. Gyenge vagyok, de te azt mondtad, hogy megerősítesz." Ez az Ige, tényleg életté vált, megtapasztaltam, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az Isten Igéjével, mert volt erőm kibírni a következő órát, kibírni a következő napot. Ennivalót ugyan nem kaptam, kenyérrel nem táplálkoztam, csak az Isten Igéjével.
Fekete Ágnes: Tényleg szó szerint.
Simon Márta: Valóban, és amikor az Úrra néztem volt erőm, amikor meg a körülményekre, akkor elkeseredtem, akkor majdnem fel akartam adni.
Egyik este tíz órakor jött egy katolikus pap. Először látogatók jöttek a mellettem levő ágyhoz. Én meg zúgolódtam magamban, hogy látogatók jönnek, és az én testvéremnek meg este hat órakor el kellett mennie. Akkor a katolikus pap odajött hozzám,és azt mondta: "Frau Simon, Gott segne!" "Simon asszony, Isten áldja meg!" Én úgy meglepődtem, hogy honnan tudja a nevemet? Talán a nővérek látják a monitoron, hogy milyen állapotban vagyok, és nekem is fel akarja adni az utolsó kenetet? Teljesen kiborultam, hiszen tudjuk, hogy haláluk előtt az emberek egy kicsit jobban vannak, és aztán meghalnak. Mondtam magamban: "Uram, nekem nem kell semmiféle kenet. A hitem szerint Te vagy egyedüli közbenjáró és Te vagy az én Megváltóm." De ez úgy lenyomott, merthogy hangtalanul hogyan mondjam meg, hogy köszönöm, és nem kérek. Lehúzott, hogy akkor meghalhatok.
Fekete Ágnes: Félelmetes volt?
Simon Márta: Nagyon, nagy harc volt. Amikor lefele néztem, mindig jöttek a kísértő gondolatok, és amikor az Úrra néztem és azokra az Igékre, amiket Ő adott a napi útmutatón keresztül, az mindig erősítés volt.

Fekete Ágnes: A nővérének is megmondták, hogy nem valószínű, hogy életben marad?
Simon Márta: Azt mondták a nővéremnek, hogy várakozó állásponton vannak. Na, most ez mit jelent? Az egyik nővérem orvos. Nyilván ő tisztában volt vele, hogy az életkilátásaim alacsony szinten vannak.
Fekete Ágnes: Ezt nehéz lehetett megélni.
Simon Márta: Ezt nagyon. De micsoda nagy kegyelem, hogy szellemileg egészséges maradtam! Amikor felébredtem a kómából nem tudtam az időt. A nővérem kérdezte, hogy tudod, hogy most hányadika van? Október elseje van? Én annyit tudtam, hogy szeptember 4-én mentem be a kórházba. Ennyi idő eltelt? Az elején sok nehézséget okozott, hogy tudjam, milyen nap van, hányadika. Sokszor nem találtam el még akkor sem, amikor próbáltam az előző naphoz viszonyítani.
Fekete Ágnes: A kórházban nehéz számon tartani a napokat.
Simon Márta: Ez valóban így van.
Hangsúlyozom, hogy nem lottózásként, hanem mindennapi kenyérként olvasom a Bibliát. De megdöbbentően sok bíztató Ige volt abban az időben a Losungban, ami szerint olvasom a Bibliát. Amikor másodszor operáltak akkor az volt, hogy az "Úr angyala tábort jár az őt félők körül és menti őket." (Zsolt 34,8) Az életben úgy van, hogy előre gyakran nem értjük, hogy az Úr hogyan vezet, de visszanézve látjuk, hogy tábort járt, körbejárt és megmentett. Ezt akkora csodának élem meg. De nemcsak én, hanem mindenki, aki ismer engem. Egy hashártyagyulladásba is meg lehet halni. Még most is. A vérmérgezésbe is bele lehet halni, és plusz még, hogy kétszer újraélesztettek. Azóta egy kicsit más szemmel látom az életet. Sokkal jobban tudom értékelni a mindennapokat is. Amikor a tavaszi sétáim során látom a kipattanó rügyeket, Isten szeretetét látom bennük. Megtanultam gyönyörködni, most tudok örülni a kisvirágoknak. Nemcsak azért adok hálát, hogy életben maradtam, hanem azért, hogy tudok enni, járni. Nem természetes dolgok ezek. Minden kegyelem.
Fekete Ágnes: A betegség óta azt látja az életben, hogy minden kegyelem?
Simon Márta: Igen-igen. Minden kegyelem. A hívő ember tudja, hogy minden kegyelem.
Fekete Ágnes: Igen, az eszünkkel tudjuk.
Simon Márta: Sok Igét ismertem, de azóta sokat megéltem.
Fekete Ágnes: Beleszövődnek a mindennapokba.
Simon Márta: Igen. Olyan gyönyörűek a zsoltárok is. A 86. zsoltárban (13. v.) van, hogy kimentett engem a halálból, mert szeret. Meg hogy nappal szeretetét rendeli mellém, éjszaka meg éneket ad a számba. Ezt tudom, mert pontosan így történt velem. Nappal is nehéz volt, mert rossz állapotban voltam, ezt egészségesen nem éli meg az ember, vagy nem úgy éli meg, hogy Isten vele van.
Fekete Ágnes: Amikor fölébredt a kómából, akkor mondta a nővére ezt az Igét?
Simon Márta: Már Kincső, a nővérem lánya mondta, amikor ébredeztem. Ő volt akkor ott. Hallottam, hogy "Márta! Márta!" Minden látogatáskor elmondta: "Édesanya azt üzeni, hogy mondjam meg: Életedet ajándékként kapod, mert bíztál bennem." Másnap is megkérdezte: emlékszel az Igére? És nem tudtam, hogy miért mondja. Mondta, hogy tegnap bezárták a hasadat. Mi az, hogy bezárták? Nekem ez egy tompa álom volt, keveredett az álom és a valóság. Például piros helikopternek gondoltam a szemben lévő épület piros falát. Lidérces álmaim voltak, hogy kint vagyok a tolókocsival egy hegyoldalon, és nagyon melegem van. Mint a kályha, úgy sugárzom. A helikopter propellerének zúgását hallottam a hátam mögött, és csapta a szél a hajamat. Érdekes, hogy kívülről láttam a kórházosztályait. Sötét volt, égett a lámpa, én meg kint voltam a hegyoldalon tolókocsival. Valaki le is biztosította a kocsit. Én el akartam menni, de nem tudtam. Dolgozott az agy. A dokumentációban olvastam is, hogy grimaszoltam, akkor mondták az unokahúgomnak, hogy beszéljen hozzám. Állandóan szólítgatott, egyszer azt mondta, hogy ha hallom, akkor szorítsam meg a kezét, vagy nyissam ki a szememet. Szerettem volna, de nem tudtam. Viszont az játszódott le bennem, hogy ha most nem szólalok meg, akkor elmegy örökre, és én abban az űrben, sötétségben maradok, amelyben akkor voltam. Amennyi erőm csak volt minddel próbálkoztam és megrebbentettem a szempilláimat. Reagáltam, hogy igen, hallom, amit mond. Akkor elkezdett hozzám beszélni. Volt, amikor elaludtam közben, aztán visszajött a hang, akkor kezdte mondani: "Édesanya azt üzeni…" Ezt az Igét kötötte Kincső lelkére, hogy mindennap mondja el akár hallom, akár nem. Másnap is mondta, harmadnap is. Mondom, én nem tudtam, hogy miért? Csak később, amikor már kitisztult a szervezetem a sok altatótól, akkor kezdtek a kirakós darabjai összeállni. Addig csak egy-egy kép volt bennem, hogy összevarrták a hasamat, de hogy mi történt azt nem tudtam. Minden olyan idegen volt. Úgy éreztem, hogy tépőzár van a lábam alatt, és el akartam mozdítani a lábamat, de nem tudtam. A nővérem mondta, hogy nagyon fel vagyok dagadva. Akkor kezdtem érezni, hogy a dekubitusz matrac nagyon nyom. Nem tudtam, hogy mi az, csak azt, hogy egy korong van a derekamon: Mi van a hátamnál, hogy úgy nyom, mint egy kő? Pár óra múlva meg a lapockámnál van az a kő. Mi ez? Amikor már teljesen kitisztultam, akkor már tudtam, hogy dekubitusz matracon vagyok. Valószínűleg túl keményre fújták. Elég nehéz volt visszajönni a mindennapi életbe.
Fekete Ágnes: Ez mennyi idő volt.
Simon Márta: Olyan három-négy nap volt az ébredés. Azért sokszor visszaaludtam.
Fekete Ágnes: Mikor vették ki a csövet?
Simon Márta: Egy jó hónapot volt benn.
Fekete Ágnes: Akkor egy hónapig nem is tudott beszélni?
Simon Márta: Nem. Nagyon nehéz volt. Ilyenkor az ember megtanulja, hogy vannak dolgok, amiket nem is olyan fontos elmondani. Inkább hallgasson az ember. Annyit beszélünk úgy is. Igyekeztem formálni az ajkaimat, a számat, hogy értse meg a nővérem. Persze, nem értette, pedig nagyon figyelt. Én meg gondoltam: nem jó, nem ezt akartam, akkor hagyjuk az egészet!
Fekete Ágnes: Írni sem tudott?
Simon Márta: Kincső próbálkozott azzal, hogy felírta az abc-t egy papírra, mutatta a betűket és úgy volt, hogy én a megfelelő betűnél majd megszorítom a kezét, ő meg összerakja a szavakat, hogy megtudja, mit szeretnék. Nekem fárasztó volt, hogy még a betűket is számoljam, hogy hol tartok a szavakban. Kínlódtunk, de nem sikerült. Akkor vitte a papírt előttem, hogy bökjek rá. Az se ment, olyan gyönge voltam. Ha felhúzták a lábamat térdből, akkor visszacsúszott, mint egy fatuskó. Annyira rossz volt, hogy én, az erőteljes, rohangálós, temperamentumos nő semmit nem tudok csinálni.
Fekete Ágnes: Ezek nagyon mély tapasztalatai az életnek.
Simon Márta: Igen. Nagyon mélyek arról, hogy mi az élet. Meg hogy akarom. Amikor csökkentették az altató adagolását, akkor azt mondta az orvos: "Simon asszony, ébredezzen!" Emlékszem arra, hogy egy sötét teremben ültem, a homlokom az asztalon volt, hideg volt a homlokom. Két hete alszom, ébredezzek! Mi az, hogy két hete alszom? Miért alszom két hete? Az univerzumban egyedül vagyok, sötétben, nem éreztem a testemet. Nem éreztem semmit. Azt gondoltam: feladom, meg akarok halni. Meg vagyok vakulva, nem látok, nem tudok beszélni, minek éljek? Így semmi értelme nincs az életnek. Ebben a sötétben fényévekre van mindenki tőlem. Akkor visszatartottam a levegőt, hogy haljak meg. De nem működött. Ilyen mélyen voltam! Fel akartam adni. Nagyon sok mindent átéltem, de hálás vagyok érte. Így visszatekintve ezt úgy élem meg, hogy az Úr megtisztelt engem azzal, hogy rajtam keresztül megmutatta hatalmát és nagyságát. Tudjuk, hogy mekkora hatalma van, de azt akarta, hogy személy szerint én is tapasztaljam meg, és a körülöttem lévők is, meg akinek elmondom, meg akik ismernek. Ha meg akar tartani az Úr, meg fog tartani, az orvosok diagnózisa és hibái ellenére is.
Fekete Ágnes: Sok hasonló történetet hallhatunk, csak elmegyünk mellettük.
Simon Márta: Körbe vagyunk véve ilyen csodákkal, és nem látjuk, mert szerintem, annyira a földre tekintünk, az itteni dolgokra figyelünk, hogy észre sem vesszük az apró vagy a nagyobb csodákat. Tényleg nagy csoda az élet, nagyon nagy ajándék. Miért nem lehet úgy igazán, őszintén mindig megköszönni? Akkor másképpen látnánk az életet. Zúgolódásra nem is jutna időnk. Némelyek semmiségeken felkapják a vizet, olyan másképp látnák az életet, hogy ha egy kicsi szenvedés is bejönne. Másképp látja az ember. Tavasszal kimegyek sétálni, figyelem, ahogy rügyeznek a gyümölcsfák. Ott olyan gyönyörű tavasszal. Nyáron a termés, ősszel a csodálatos színek, télen pedig a hópelyhek: minden hópehely más. Hát, nem csodálatos! Az Úr olyan szépre teremtette ezt a földet.
Fekete Ágnes: Minden gyönyörű.
Simon Márta: Igen, van miben gyönyörködni!

Hírek:
A húsvét előtti nagyhéten sok gyülekezetben tartanak evangélizációs, bűnbánati istentiszteleteket és zenés passió felolvasást. Többek között a Soli Deo Gloria Kórus énekel nagypénteken 18 órakor Balatonszárszón, a református templomban. Nagypénteken 18 órakor a Csillaghegyi Passiót adják elő Budapesten, a III. kerületi Vörösmarty utca 2 szám alatti református templomban.

Zene a kereszt alatt címmel nagypénteki zenés elmélkedést tartanak április 3-án 18 órakor Budapesten, a Hold utca 18-20. szám alatti református templomban. Ugyanott nagyszombaton 20 órakor húsvét éjszakai magyar-német liturgia és tűzgyújtás lesz.

Az Erdélyi Gyülekezet az idén is megtartja szokásos húsvéti virrasztását nagyszombaton 22 órától kezdődően, Budapesten, a Reménység Szigetén. Az érdeklődőket Erdélyi Gyülekezet feliratú kisbusz várja az Örs vezér téri parkolóban.

Jézus szenvedésének középkori eredetű liturgiáját, azaz Lamentációt tartanak ma este 20 órakor Debrecenben, a Kistemplomban. Ugyanott nagypénteken 17 óra 30 perctől a Lauda Dominum kórus adja elő a passiót, vasárnap hajnalban pedig 5 óra 30 perckor feltámadási liturgiát tartanak.

Johann Sebastian Bach János passióját adja elő a Lutheránia énekkar április 4-én, nagyszombaton 18 órakor Budapesten, a Deák téri evangélikus templomban.

Húsvétvasárnap hajnalban úrvacsorás istentiszteletet tart a Debrecen-Nagytemplomi gyülekezet a fancsikai Árpádkori templomromnál.

Húsvét hétfőn, április 6-án, 11 órakor úrvacsorás istentisztelet lesz a Szentendrei Szabadtéri Múzeum mándi templomában.

Fekete Ágnes:

"Atyám! Ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a Te akaratod." Máté 26,42

Jézus számára sem volt lehetséges megemésztés nélkül kimondani azt, hogy mint akaratával megegyezőt, elfogadja a halált. Mert meghalhatott volna úgy is, hogy nem tudja elfogadni Isten akarataként. Milliók halnak meg így. Hogy úgy mondjam, mindannyiunk valamelyik csoportba tartozik: Vagy elfogadjuk a halált, és így halunk meg, vagy nem tudjuk elfogadni, és úgy. Vajon miért lényeges a különbség? Nem úgy van, ahogyan József Attila mondja: "Mért legyek én tisztességes? Hisz kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes? Hisz kiterítenek úgyis." De a vers végén pont van. Már nem kell a felkiáltójel. Ha egy ponttá tud egyszerűsödni az életünk, akkor Isten dolgaiból megértettünk valamit, mert onnan hoztunk és oda viszünk vissza mindent.
Jézus itt kettősponttá egyszerűsödött: Igen Atyám. Legyen úgy, ahogyan úgyis lesz. Pengeélen táncol Jézus lelke itt. Nem lett belőle hánykolódó, fölösleges ruhadarab. Nem az történt, hogy feladta, és már nem küzdött mindazért, ami a szívében volt. Nem menekült el belső világába, mint ahogy nem is rejtőzött el sehova. Ő, Ő maradt. De nem is lázadt fel. Nem kiabált, nem küzdött, nem alkudozott és nem is taktikázott egyáltalán. Kívülről azt láthatták, hogy megadta magát. Pedig éppen a kettő véglet között volt. Nem erőszakos, de erővel bíró. Az igaz tanú, aki megértette Isten akaratát, azt el tudta fogadni, és a halála árán is vállalta.
Ez az ember akaratának egész életünkön át tartó próbája: Hogy mindaz, ami történik, a sorsunk, amely amúgy is – többnyire akaratunkon kívül – folyvást alakul, egyszerre elfogadhatóvá váljék számunkra. Nem beletörődés ez, nem is harc, hanem valahol a kettő fölötti valóság.
Az ember szívében van egyfajta átbillenés ilyenkor. Egyszercsak rájön az ember a lényegre. Emlékszem, egyszer veszekedtem valakivel. Bármit mondott, az nagyon fájt. Mintha tudta volna, hogy hol vannak a gyenge pontjaim, és örökké ezekre tapintott. Lehet, hogy én is ezt tettem vele ösztönösen. Az ember ilyenkor nem lát pontosan. De történt egy tragikus esemény, ami valahogy mindent átfordított. Egyszerre elhatároztam, valahogy eldőlt bennem, hogy ezt így nem csinálom tovább. Egyszerre valahogy megláttam, hogy ez a mi egész egymásnak feszülésünk benne van Isten tervében, és ebből a helyzetből kell a lehető legjobbat kihoznunk. Mintha elvették volna a fájdalmat, a korábbi egész küzdelem energiáit, egyszerre képes voltam szeretettel ránézni. Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogyan történik ez az átbillenés, de valahogyan fölülről látja az ember az életet. Hiszen olyan kevés ez az élet, ha nyolcvan tavaszunk adatik, az már nagyon sok. Egyszerűen szebb az élet, ha elfogadással, békével nézzük a dolgokat. Kiteljesedik, és Istenre talál így. Nyilván semmi nem lesz más. Így is csak huszonnégy óra lesz egy nap. Így is meghal tisztességes is és tisztességtelen is. De valami mégis más lesz.
Jézus, amikor ezután az ima után felkelt, amikor ki tudta mondani: Atyám, ha nem múlhat el tőlem ez a pohár, legyen meg a Te akaratod, – akkor elindult egy olyan úton, amin így is úgy is végig kellett volna mennie. De az, hogy ott és akkor az isteni és emberi akarat tökéletes találkozása megvalósult, most visszanézve a mi megváltásunkat jelenti. A két pont egyesült, és ez az egy pont kimozdította a világot a helyéből.
Bárcsak a mi életünkben is egyre gyakrabban egyesülhetne a két pont, és el tudnánk fogadni Isten akaratát, hálát tudnánk neki adni, és követni tudnánk Krisztust. Ezzel a lélekkel adjon Isten nekünk áldott húsvéti ünnepeket! Ámen.

SZÉP ÉS ÁLDOTT FELTÁMADÁSI ÜNNEPET KÍVÁNUNK!