2016-02-10

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Ma kezdődik böjt. Erről az időszakról mindenkinek az ételek, illetve azok megvonása jut az eszébe. Már wellness kúrákat is ajánlanak, egy külön üzletága alakult ki a böjtölésnek. A mai kor egyik görbe tükre ez a jelenség. A böjti időszak lényege inkább az, hogy elfogadjuk életünk árnyoldalát. Nem sikerekről, nem állandó boldogságról szól az élet, hanem a szenvedések is formálnak bennünket. Az élet nagy hullámzásának a mélypontjai éppolyan fontosak, mint a magaslatok. Csak ezek a gondolatok vezethetnek minket el húsvét megértéséig, hiszen ezt az ünnepet készíti elő a böjt. Most egy igazán böjti történetet hallhatunk. Azért is megrázó a következő történet, mert egy mozifilm szinte egy az egyben megtörtént az életében, ez pedig a Vadászat című dán alkotás. Fél évet volt ártatlanul börtönben. Azért is mondja el történetét, hogy segítsen azoknak, akik netalán hasonló helyzetbe kerülnek.

Fekete Ágnes: Az a félelmetes az esetedben, hogy gyakorlatilag egy film megtörtént veled. Én ilyet még nem láttam.
XY: – Néha én is elborzadok, elszörnyedek, vagy legalábbis elcsodálkozom, hogy ez így megtörténhetett, itt Magyarországon a huszonegyedik században. Nem értem, hogy ez hogy lehet?
Fekete Ágnes: Ebből az látszik, hogy amit a film bemutat, az valószínűleg tényleg egy létező eset.
-Attól tartok, több ilyen létező eset van.
Fekete Ágnes: A film arról szól, hogy egy óvóbácsit egy kislányon keresztül pedofíliával vádol meg az igazgató.
-Így van. Abban az esetben, a filmben annyi még kiderül, hogy a kislány honnan kapta ezt az ingert, valami malac újságot mutatott neki a bátyja, és a szeretett óvóbácsi képe köré fonta, illetve kivetítette rá. Ez lett ennek a fiatalembernek a veszte. Végülis tisztázta magát, mert annyira abszurd volt.
Fekete Ágnes: És a te eseted?
-Én azt gondoltam bent, hogy amikor kijövök és kiderül az igazság, az egy nagy diadalmenet lesz, mert ha az ügyész is úgy látja, hogy ezt a vádat ejteni kell, mert annyira nem állja meg a helyét, akkor annak így kell lennie. Azonban az történt, hogy amikor kijöttem májusban, kaptam egy-két pofont. Az interneten rengeteg szemét dolog van. Találkoztam olyan emberekkel, akik rám néznek, és ott van a tekintetükben egy kérdőjel, ha csak nem én képzelem bele… Akik ismernek engem, azoknak nem, de azokban az egész eljárás során sem volt. De akik nem ismernek, és csak ezeket az emberi agy szüleményeit olvasták…
Fekete Ágnes: Ezt a filmben is döbbenetes filmeszközökkel mutatják be: ez a férfi ott hordja ezt a gyanút magán. Mindig üldözött ember lesz, még akkor is, ha már ennek semmi alapja nincsen.
– Ezt én soha nem fogom tudni magamról lemosni, hiába van akármilyen papírom. Volt olyan szülő egyébként, aki el is vitte a gyerekét, mert én oda kerültem. Február van. Mostanáig sikerült a nagyrészét ezeknek az ellenérzéseknek ledolgozni, tehát már kezdenek bízni bennem és elhinni, hogy ez az egész nem volt igaz.
Fekete Ágnes: Hogyan kezdődött ez az egész?
– Volt egy olyan dajka a csoportban, akivel eredetileg jóban voltam. Akkor még nem volt váltótársam, így vele beszéltem meg, hogy mi lesz a program, hová visszük a gyerekeket…
Fekete Ágnes: Kicsit óvónővé is vált…
– Egy picit. Aztán én is kaptam váltótársat, így ő valamilyen szinten háttérbe szorult. Nyilván eleve furcsa volt neki is, hogy egy férfi ebben a szakmában dolgozik. Mint utólag kiderült, tőle indult ez az egész ügy. Elment az akkori óvodavezetőhöz, és elkezdett neki duruzsolni. Az óvodavezetővel jó volt a kapcsolatunk. Decemberben még szuperlatívuszokban írt rólam jellemzést, de májusban már figyelmeztettek, hogy vigyázzak, mert gyűjti ellenem az anyagot az óvodavezető. Nem volt jó emberismerő, nem volt erős személyiség.
Fekete Ágnes: Számomra nagyon megkapó, hogy szépen beszélsz ezekről az emberekről.
– Próbáltam sok-sok mindent átgondolni, és nem tudok rá haragudni, mert végülis nem egy gonosz valaki, szerintem ő egyszerűen csak ezeknek a körülményeknek az áldozata. Szerintem elég naiv valaki volt, és félre is vezették. Ugyan ő tette meg a feljelentést, de azt gondolta, hogy ha feljelent valakit, akkor abból csak úgy lesz komoly gond, ha az illető tényleg bűnös. Amikor engem elvittek, aztán kénytelen volt magát győzködni, hogy ha már a rendőrség is így látja, akkor nyilván így is volt.
Fekete Ágnes: Hogy történt? Miért vittek el?
– Ez a dajka addig duruzsolt a szülőknek, míg az egyik anyukát végülis sikerült valahogy rábírni, hogy a kislányát kérdezze meg. Én utána már nem találkoztam a kislánnyal. Két változat is volt: az egyik szerint a nevelőapjának mondta el fürdetés közben. A másik verzió szerint az anyja kérdezte, hogy szoktam-e simogatni? Igen. Mikor? Altatáskor. Hol? Itt-ott, és akkor mutatta, hogy állítólag a bugyijába belenyúltam. Ez volt a hivatalos verzió. Amikor ezt így előadták, a nevelőapuka ordított, hogy meg fog ölni, és vége az életemnek. Olyan volt, mintha jéggé vált volna a vérem, teljesen lefagytam. Nem tudtam gesztikulálni sem, annyira meg voltam döbbenve.
Fekete Ágnes: Ez egy kicsit elvette a védekezőképességedet is?
– Hát erre mit lehet mondani? Mondtam az anyukának: "Figyelj, ismersz engem, hát három éve ide jár a lányod, tudod, hogy nem lennék ilyen." Erre megkérdezte: "Miért, te nem hinnél a saját lányodnak?" Dehogynem hinnék, de egy ötéves lány nem biztos, hogy az abszolút igazságot mondja. A gyerekek fantáziavilágban élnek meg a reális világban is élnek egyszerre, és ezek keverednek. Nem tudatos és nem rosszindulatú hazugság ez, hanem egy keveredés, amit kivetít egy szeretett személyre. A kislánynak az édesapja nem lakott velük, az anyuka is több partnerrel volt az évek alatt. A kislány vagy három-négy ilyen pótapukáról számolt be, akihez oda is költöztek. Egyik apukától a másikhoz átköltözni, azért ezek stresszes helyzetek egy gyereknek. Azt gondolom, hogy három év és egy hónap óta én voltam az a stabil pont az életében, aki fontos volt neki, akivel naponta találkozott, hiszen a váltótársaim is változtak. Az a kislány nagyon szeretett engem. Fél évvel előtte mondta nekem is, és a feleségemnek is – aki szintén ott dolgozik óvónőként -, hogy szerelmes belém. Ez egy teljesen természetes folyamat, ezt én nem rosszalltam. Nyilván le is szereltük a váltótársammal. Van esélye annak is, hogy tényleg történt valami ezzel a kislánnyal. Az már külön kérdés, és nagyon érdekes dolog, hogy vajon a rendőrséget miért nem érdekelte ez? A rendőrséget nem az érdekelte, hogy a kislánnyal történt-e valami, csak azt kérdezték, hogy én csináltam-e vele olyan dolgot, ami nem megengedett?
Fekete Ágnes: Az a baj, hogy büntetés-végrehajtó szemmel nem oldja meg az ember ezt a kérdést. Ezek olyan dolgok, amelyek nagyon az intimszférába, a belső világba tartoznak, és egyszerűen büntetéssel nem oldható meg, csak rontható a helyzet. Nem?
– Akik ilyet csinálnak, beteg emberek. Én nem találkoztam bent ilyenekkel. Ugyanis akik ilyen bűncselekménnyel kerülnek be, azok egy védett folyosórészre kerülnek, ahol csak ők vannak. Külön sétálnak, és mindent külön kapnak, hogy ne érje őket bántalmazás. Ennek ellenére én azt kértem, hogy ne helyezzenek oda. Nem szívesen lennék velük, azzal együtt, hogy ezt egy betegségnek tartom, amit szerintem pszichiátrián kellene kezelni. Nem értek hozzá, de a börtönpszichológus is azt mondta, hogy a börtönben a legtöbb ember inkább valamilyen pszichológiai kezelésre szorulna.
Behívtak a vezető irodájába, de én nem is tudtam, hogy miért? Átmentem nagy naivan, akkor elém tárták az egész ügyet. Természetesen mondtam, hogy ebből egy szó nem igaz. Utána a szülők arról beszéltek, hogy hogyan lehetne másik csoportba tenni a kislányt? Végülis abban maradtunk, hogy az óvodavezető jelzi a gyerekvédelmi szolgálat felé, amely azt hiszem, a gyerekvédelmi törvény előírásának meg is felel. Ehhez képest elment, és másnap följelentett engem. Ezt annak ellenére tette így, hogy maga az anyuka nem akarta a feljelentést. Ezen is érdemes elgondolkozni, hogy vajon miért volt végig bizonytalan ebben az egészben?
Fekete Ágnes: A nevelőapa akarta?
– A nevelőapa szeretett volna feljelenteni. Ezen is érdemes elgondolkozni, hogy miért? Mint később kiderült, az óvodavezetőnek útjában voltam, mert elkezdtem tanulni, óvodavezető-képző továbbképzésre jártam. Azt gondolta, hogy az ő helyére pályázom. Én valóban azt gondoltam, hogy tudnék olyan jó vezető lenni, mint ő volt.
Fekete Ágnes: Ez mikor volt?
– Szeptember huszadika környékén. A szülők roppantul fölháborodtak. Akkor még egy-két napig dolgoztam, majd harminc napra fölfüggesztettek, hiszen a munkáltatóknak van erre lehetőségük. Annyira szégyelltem magamat, mintha tényleg igaz lenne. Lesunyt fejjel járkáltam az emberek között. A feleségem azt mondta, ezt ne tegyem, mert ez olyan, mintha tényleg elismerném. Biztatott: merj az emberek szemébe nézni! De az első reakcióm akkor is az volt, hogy ha ezt velem kapcsolatba hozzák, akkor tényleg elbújok a világ elől: Ez borzasztó, ezt nem lehet elviselni! Amikor a felfüggesztés után kezdtem volna a munkát, az óvodavezető azt kérte, hogy cseréljünk a váltótársammal, és ne én legyek a délelőttös. Ő már tudta, hogy aznap elfognak majd a rendőrök. Buzgó ember vagyok, ezért nem tízre mentem, ahogy kellett volna, hanem bementem hétre, hogy egyeztetni tudjunk a váltótársammal. Pont arról beszélgettünk, hogy mit mondjunk a gyerekeknek, mert tudták, hogy valami vizsgálat folyik ellenem. Egészségügyi színbe próbáltam beállítani, hisz végülis, ez az egész inkább ez egészségügy. De mit mondjunk, kérdeztem tőle, hogy ez véget ért? Hát, igen! Biztos nem fognak letartóztatni – mondta ő. És akkor bejön egy férfi a csoportszobába, mutatja a rendőr-igazolványát, hogy menjek ki vele. "Most akarnak kihallgatni reggel?" – kérdeztem. "Legyen szíves odaállni, tegye hátra a kezét" – mondta, és megbilincseltek. Fehér köpenyben vittek el, úgy ahogy voltam. Nem tudok még most sem szavakat találni, ha belegondolok. Még hat vagy nyolc rendőr volt ott, mintha egy veszélyes gyilkos lennék, aki már többször is próbált elmenekülni a rendőrök elől. Előtte bementem a rendőrségre, hogy szeretném tudni, hogyan áll az ügyem, de elzavartak. Nem tudom, mintha nekik az lett volna a természetes, hogy én elbújok. De nem bújtam el. Akkor kikísértek a kocsihoz, és fél évig nem láttam a napvilágot rendesen. Persze, ezt akkor még nem gondoltam.
Fekete Ágnes: Mit gondoltál akkor?
– Azt, hogy kihallgatnak, rám akarnak ijeszteni, de kizárt dolog, hogy fogva tarthatnak. Milyen alapon? Ilyen nincs! Jó, lehet, hogy mással ez megtörténik, de velem nem! Ez a tipikus emberi magatartás.
Fekete Ágnes: Döbbenetes, hogy szó szerint ez történt a filmben is.
– Igen. Az is egy kisvárosban játszódik, ahol mindenki ismeri a főszereplőt, és jókat gondolnak róla. Nagyrészt rólam is jókat gondolnak vagy gondoltak, inkább múlt időben. Akkor villámgyorsan kellett egy ügyvédet keríteni, mert nem gondoltam arra, hogy szükségem lehet rá. Fölvették a vallomásomat. Azt kérdezték, hogy mikor simogattunk gyerekeket a váltótársammal. Már nem simogattuk őket, egyszerűen azért, mert már nagyok voltak. Az ügyvédtől el kellett köszönnöm, és elvittek egy rendőrségi fogdába. Ott persze megvoltak a szabályok, hogy hogyan kell kiállni a zárkából. Ezeket egyáltalán nem tudtam, én csak kisétáltam, erre rám szóltak: "Ne oda álljon! Támassza meg a falat!" Mi az, hogy támasszam meg a falat? – honnan tudtam volna, hogy ez mit jelent? Tegyem föl a tenyeremet a falra, hogy meg tudjanak tapogatni, hogy nincs nálam semmi. Utána ez már rutinszerűvé vált, de akkor ezekről a dolgokról még semmit sem tudtam. Egy rendőrségi zárka akkora, mint egy nagyobb kisbusz, tehát nagyon picike, belül két ággyal, kis ablak, inkább csak egy szellőző. Az a két és fél nap, amelyet ott el kellett töltenem, talán életem leghosszabb két és fél napja volt. Borzasztó volt!
Fekete Ágnes: Aludni tudtál?
– Aludni azért tudtam, de annyira lassan, szinte őrjítően lassan telt az idő. Csomagot akkor még nem kaphattam. Mint utólag kiderült, a feleségem próbált behozni csomagot, de tőle nem fogadták el, mert ő még akkor nem tanúskodott. Anyukámat neveztem meg kapcsolattartónak, de ezt a feleségem nem tudta. Az ügyvéden keresztül a rendőröktől tudta meg, hogy miként tud bejuttatni néhány ruhát. De könyvet, vagy valami olyan dolgot, amely szellemi elfoglaltságot jelentett volna, nem lehetett beküldeni, úgyhogy korábbi olvasmányaim alapján filmeket vetítettem lehunyt szemmel magamnak, hogy teljen az idő. Két és fél nap után kivittek bíróság elé, mert három napig tarthatnak fogva bármilyen ítélet nélkül. Az óvodás csoportbéli szülők nagyon-nagyon rendesek voltak, nem is tudom elmondani mennyire. A félév alatt végig segítettek. Összeadtak pénzt karácsonyra a feleségemnek, a gyerekeknek, nekem. Vettek egy tévét bentre, újságot fizettek elő, elhozták az ágyat, amit együtt rendeltünk meg a feleségemmel, vigyáztak a gyerekekre, nem is tudom felsorolni, mennyi mindent segítettek. Feleségem akkor terhes volt a legkisebb gyerekünkkel.
Fekete Ágnes: A negyedik gyerekkel, tehát három gyerek maradt itthon.
– A Jóisten megsegített, és csak két héttel azután szült, miután kijöttem a börtönből. Kiegészítették a fizetését, támogattak minket minden hónapban. Sokat is számított, de emellett lelkileg is rengeteget jelentett.
Fekete Ágnes: Mentek látogatni is?
– Kéthetente volt látogatás. A feleségem nagyon erős asszony, de erre neki szüksége volt, hogy legalább kéthetente egy órát tudjunk beszélni, ezért senki más, még apukám és a testvérem se nem jöhetett be, csak ő a lányokkal. Lányaim nem tudják, mind a mai napig sem, hogy konkrétan mi volt, csak azt, hogy én bántottam azt a kislányt. De ha nagyobbak lesznek, akkor ezt valahogyan megosztjuk velük.
Fekete Ágnes: Mert hány évesek?
– A legnagyobb most lesz kilenc, a kicsi, aki akkor a legkisebb volt, ő meg öt. A középső lányomat nagyon-nagyon megviselte ez az egész. Elbújt függöny mögé, pici sarkokba összekuporodott, sírt, nem is tudom elmondani. De a nagylány szinte pótmamává lépett elő, aki az okos, a nagy, de ő már akkor iskolás volt. Így kicsit levett a teherből.
Fekete Ágnes: Hogyan segített mindebben a hited?
– Nagyon sokat segített. Jó, hogy volt benn a börtönben is egy lelkész. Abszolút szívhez szólt. Meghallgattam, és az tényleg elég volt egy hétre, már mindig vártam a vasárnapot. Nem volt gőgös, hogy én szabad vagyok, és kinn vagyok, ti bűnösök vagytok, és rosszak vagytok. Karácsonykor volt a legrosszabb benn. Ott fordított világ van. Ami kint a legjobb: a karácsony, az ünnepek, az benn mind rossz, és minél nagyobb ünnep kint, annál rosszabb bent. Ilyenkor megáll az idő, akkor nem megy a dolog. Azon gondolkodtam: mit csinálnak a többiek? Karácsonykor realizáltam magamban, hogy ezt a félévet le fogom húzni, és akkor utána már erős voltam. Korlátozott számban lehetett könyveket beküldeni. A feleségem Molnár Róbert, Amikor a csend beszélni kezd című könyvét küldte be, amelyben napi imák voltak, és minden napra egy elmélkedés. Nagyon sokat segített nekem, mert a bibliai részt elmagyarázta és megpróbálta átfordítani a hétköznapi életre. Reggelenként, az ébresztő után elolvastam, csend volt, és lehetett nyugodtan olvasni. Sokkal közelebb kerültem az Istenhez bent.
Fekete Ágnes: Tényleg azt érezted, hogy közelebb kerültél Hozzá?
– Igen. Sokkal, sokkal. Határozottan közelebb. Nagyon jó volt! Nagy bizalom ébredt bennem. El lehetett ereszteni dolgokat, hogy nem rajtam múlik. Ott semmi nem rajtam múlt igazából. "Ahogy te akarod Uram, úgy legyen, ne rajtam múljék!"
Fekete Ágnes: Tényleg el tudtad engedni ezt az egészet már karácsony után?
– Igen. Addig nagyon reménykedtem. Jött az ügyvéd: "Majd most! Nincs, miért benntartsanak." De nem így lett. Ami nagyon fontos bent, hogy legyen egy ritmusod. Üres órák ne maradjanak! Bent egészen más értéke van az időnek. Kezdtem imádkozni, közelebb kerülni az Istenhez. Beszélgettem azokkal, akik hasonlóképp gondolkoztak. Nem voltunk túl sokan, de azért az is egy megerősítés volt, hogy van más is itt, aki úgy gondolja. Többen fordulnak az Isten felé, mert az emberek elveszettebbek, mint itt a civil életben.
Fekete Ágnes: Ez a megerősödött hited meg is maradt? Mert mondtad, hogy nem tudsz túltenni ezen a történeten.
– Tudtam, hogy nem követtem el azt, amivel vádolnak, de nem vagyok bűntelen. Nyilván nekem is vannak emberi hibáim, amelyeket nem jó, hogy elkövet az ember mások ellen, vagy egyszerűen elmulaszt dolgokat, például a segítségnyújtást. Nem szolgáltam erre rá, de mégis volt egy csomó olyan mulasztásom, amelyeket az évek során másképpen kellett volna tennem.
Fekete Ágnes: Ezt ott végiggondoltad?
– Igen, igyekeztem végiggondolni. Abszolút böjti idő volt, merthogy azt is bent töltöttem. Nehéz volt például úgy böjtölni, hogy rendszeresen, a maximális számban kaptam havonta csomagot, és ott volt a szekrényemben sok csokoládé és finomabbnál finomabb dolog. A testvérem és az anyukám segítettek összeválogatni, összeállítani a csomagokat, és olyan dolgokat is küldtek be, amiket kint sem vennék meg magamnak. Nemcsak nekem volt nehéz így böjtölni, hanem a zárkatársaimnak is legalább annyira nehéz volt látni, hogy tele van a szekrényem, és nem eszem meg. Minden héten egy napot, a vasárnapot engedélyeztem magamnak, amikor valamennyit lehet belőle fogyasztani, de máskor nem. Egyébként is böjti volt az koszt, ami bent volt.
Fekete Ágnes: Hogyan kerültél közel a hithez?
– A szüleim vallásosak voltak, így a neveltetésemből származik a meggyőződésem. Teljesen természetes volt, hogy hívő családban nőttünk föl. Volt azért egy elfordulásom, amikor rájöttem, hogy a papok is csak emberek. Ez egy rossz élmény. Vannak bűneik, vannak hiányosságaik. Az ember addig azt hiszi, egy lelkész mindenen felüláll, nem ember, ő Istennek a szolgája. Ami részben igaz is. Mégis van úgy, hogy megbánt ezzel vagy azzal, hogy nem jól mond valamit. Akkor volt egy-két éves elfordulásom az egyháztól, de valahogy annyira üres volt az életem. Ezt az űrt, csak az tudta kitölteni, hogy visszataláltam az Istenhez, és a hithez.
Fekete Ágnes: Akkor az már egy komolyabb dolog volt?
– A magam elszántságából, elhatározásából kerestem, és találtam rá. Kézzelfogható formában is megnyilvánult, hogy Ő vigyáz ránk.
Rengeteget kérdeznek az óvodában a gyerekek. Például ilyenekről is beszélgetünk: az egyik kisfiú fél, hogy bejön egy rabló, és elrabolja őt. Vajon én megoszthatom-e velük, hogy én börtönben voltam? Akkor megkérdezik, miért voltam börtönben? Szóval, ez egy nagy kérdés bennem. Azt mondtam a kisfiúnak, hogy ismerek rablókat, de azok nem olyan gonoszak, csak pénzt akartak szerezni. A hétköznapi életben, akár szakmailag vajon hogy tudom hasznosítani mindazt, amin átmentem? Ha egyáltalán lehet.
Fekete Ágnes: Beszéltél a vádlóiddal?
– Május első munkanapján kiszabadultam. Az óvodavezető előző munkanap kilépett a munkahelyről. Azt, hiszem, hogy ezt nem is kell kommentálni. A dajka, amikor én visszatértem a munkába, szintén rövid úton elpályázott. Augusztusban kezdtem el dolgozni. A jelenlegi óvodavezető, akivel egyébként nagyon jó a kapcsolatom, addig nem akart visszatenni az állományba, amíg nem tisztázódik a dolog papírforma szerint is. Irodai, kerti munkákat, meg mindenfélét végeztem, ami adódott, de a fizetésemet rendesen megkaptam. Nagyon-nagyon rendes volt velem.
Fekete Ágnes: Szóval, benned az van most, hogy az ellenségeid eltávoztak, elmentek, és ez jól van így?
– Én nem éreztem őket ellenségeimnek, bár lehet, hogy ők úgy érezték, hogy én az ellenségük vagyok.
Fekete Ágnes: Mondtad is, hogy a lelkedben ezt elengeded. Ha nem engeded el, akkor ez egy lidércként végigkísér az életen.
– Igen, ezt el kell engedni, csak talán könnyebb mondani, mint megtenni. Mégis lidércként végigkísér, mert ez a pecsét rajtam marad, ez egy bélyeg, amit rám nyomtak lemoshatatlanul. Lehet, hogy százból kilencvenkilenc nem hiszi el, de biztos, hogy a századik el fogja hinni. Az arány attól tartok ennél egy kicsit rosszabb.
Fekete Ágnes: Mondtad, hogy szeretnél azoknak segíteni, akik esetleg hasonló helyzetbe kerülnek.
– Végigbeszéltük a feleségemmel, hogy az egyetlen lehetőség most az, hogy visszamenjek az óvodába. Ha nem akarok többet óvodapedagógus lenni, akkor is visszamegyek. A mostani csoportomat végigviszem mindenképpen, és utána kell eldöntenem, hogy ezt a munkát akarom, vagy nem akarom. Többen is mondták nekem, hogy ha engem bármikor is rehabilitálni lehet, akkor az csak ebben az óvodában és csak most van. Ott van az interneten ezeknek a gusztustalan cikkeknek a tömkelege, akárki rákeres, két másodperc alatt kiderül, hogy miket írtak rólam. Ami biztos minden ellenére, hogy az Istenben bízni kell. Soha nem vezet véletlenül sehová. Egyszerűen az Isten annyira ismer minket és a körülményeinket, amiktől függünk, hogy tudja, hova fogunk kilyukadni. Nagyon fontos, hogy nem arról van szó, hogy valaki kibabrált velünk, hanem valami értelme van annak. Mindig van valami értelme annak, hogy miért vagyunk ott, ahol vagyunk, akkor is, ha a legsötétebb helyen vagyunk. És azért a börtönnél nem sok sötétebb hely van. Mind a két értelmében véve.
Fekete Ágnes: Valamit másképpen csinálnál?
– Így utólag? Sokkal óvatosabbnak kell lenni, és most is sokkal óvatosabb vagyok. Még az ágy szélére sem ülök le, hogy még a gyanúja se merüljön fel semminek, hanem leguggolok jó messze a gyerekektől, épphogy a kezemmel elérjem, és csak az arcát simogatom, hogy a gyanú árnyékát is elkerüljem.
Fekete Ágnes: Az egyik érv az volt az ügyben, hogy a dada ott sem volt az eset idején.
– A rendőrségnek az egy hatalmas mulasztása volt, hogy a váltótársaimat nem kérdezték meg, pedig három váltótársam is volt az idők folyamán. Aztán a mi ügyvédünk behívatta őket tanúnak. A dajkákat kérdezték meg, akik ott sem voltak, hiszen ebéd után ők mosogatnak.
Most már nem évül el a pedofília. Tehát ha nekem harminc év múlva azt mondja valaki, hogy harminc évvel ezelőtt csináltál valamit, akkor nekem vissza kellene keresnem az akkori anyagokat szalagon, vagy winchesteren, ezt technikailag nem is lehet megoldani. Mondta a nyomozó, hogy bárki mondhatja, hogy az udvaron történt, vagy akárhol, ez ellen nincs menekvés. Ilyen módon nincs. Pedig egy óvodapedagógusnak nagyon nehéz elkerülni az ilyen helyzeteket, mert a gyerek például megkér téged, hogy töröld ki a fenekét, töröld meg pisilés után. De hol van a határ? Nagyon ingoványos talaj ez az egész. Most kérjek egy papírt minden szülőtől, hogy ennek a gyereknek megtörölhetem a fenekét, annak a gyereknek nem? Vagy mindig hívjam be a dajkát?
Fekete Ágnes: Olyan borzasztó ez, nem lehet ilyen kérdőjelek között élni.
– Igen. De azt másképp csinálnám, hogy nagyon elkerülném az ilyen helyzeteket.

Hírek
A Házasság Hete előadásokkal, beszélgetésekkel, filmvetítésekkel, istentiszteletekkel folytatódik szerte az országban. Többek között 11-én és 12-én, csütörtökön és pénteken 18 órakor Dunakeszin, a Művelődési Központban lesznek előadások a szenvedélyes házasságról. A házasság művészetéről beszélnek pénteken és szombaton este Dunaharasztiban, ma 19 órakor pedig Leányfalun. A csőszi polgármesteri hivatal dísztermében szombaton és vasárnap 15 órakor lesz előadás a Hazásság Hete főtémájáról. Levente Péter és Döbrentei Ildikó február 13-án, szombaton 15 órakor beszél a házasságról a Diósgyőri református gyülekezetben. Áldással egybekötött koncertet tartanak szombaton 18 órakor Budapesten a Deák téri evangélikus templomban. A hét a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz plébániatemplomban fejeződik be február 14-én, vasárnap 18 óra 30 perckor.

Pálhegyi Ferenc is tart előadást az elköteleződésről a pasaréti gyülekezet 10 órától kezdődő csendesnapján február 13-án, szombaton Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatt.

A Gondolkodó szeretet – Gondoskodó szeretet következő beszélgetésének témája: Létrehozható-e az egyházak hagyománya és az internetvezérelt XXI. századi ember között a nyelvi harmónia? Fabinyi Tibor előadása február 16-án, kedden 18 órakor kezdődik Budapesten, a Szilágyi Dezső 3. szám alatti gyülekezeti nagyteremben.

Presbiteri konferenciát tartanak a sáfárokról február 13-án, szombaton 10 órától Környén a Művelődési Házban.

Hogyan lehet Isten útmutatása szerint okosan gazdálkodni anyagi javainkkal? Erre a kérdésre keres választ Monty Taylor előadása február 11-én, csütörtökön 18 óra 30 perckor a dunaharaszti református templomban.

L. Kecskés András lesz a vendége a Tabulatúra Régizene Klubnak február 15-én, hétfőn 19 órakor Budapesten, a Szilágyi Dezső téri templomban.

Barokk orgonazenés istentiszteletet tartanak Bán István orgonaművész szolgálatával február 14-én, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Kálvin téri református templomban.

Hencidáról Európába címmel nyílik kiállítás Tóth Sándor festményeiből február 16-án, 11 óra 45 perckor Debrecenben a Dóczy Gimnázium Galériájában.

Protestáns Cigánymissziós Találkozót rendeznek február 20-án Budapesten, a Fasori Evangélikus templomban. A találkozóra február 10-ig lehet jelentkezni. ([email protected])

Szólj, ötágú síp! címmel rendeznek találkozót a határontúli iskolák megismerése érdekében február 12-én, pénteken 17 órakor Miskolcon, a Művészetek Házában.

Fekete Ágnes áhítata:

"A ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalva az igazságnak éljünk: a kinek sebeivel gyógyultatok meg." I. Péter 2,24

Van egy áhítatos könyv, amit a családban esténként szoktunk olvasni. Ez Visky Ferenc, Méz a sziklából című műve. Ebben található az a mondat, amit kredencünkre ki is írtam. Így hangzik: "Sebek nélküli keresztyénségre se urának, se a világnak nincs szüksége."
Mi annyira szeretnénk tökéletesek lenni. Szeretnénk egy tökéletes világot. Azon fáradozunk, hogy minden hibát kijavítsunk, egyre eredményesebb és jobb legyen minden. És néha, amikor megállunk, és kicsit magasabbról visszanézünk, meg kell magunktól is kérdeznünk: Tényleg jobb lett? Biztos, hogy az a jó út, ha tökéletesebb minden? Biztosan baj az, amikor valami nem stimmel? Visky Ferenc maga is hosszú börtönévei után írta le: "sebek nélkül nem jó az élet." Sebek nélkül nem tudunk a megsebzett Krisztus tanúi lenni. Ha egy steril világot alkotunk, akár az egyházban is, akkor már nem leszünk emberek, és nem leszünk tanúk sem. Isten különös útja, hogy sebzett, csonka-bonka, sokszor ügye-fogyott, tökéletlen emberek által képviselteti magát ebben a világban. Nem attól leszünk hitelesek, ha olyan maskarákat veszünk föl magunkra, amelyek ezt a valóságot eltakarják. Isten nem tökéletes embereket, tökéletes imákat, tökéletes egyházat szeretne magának. Isten hagyta magát megsebesíttetni, átengedte magát a szenvedésnek, és ez az ő sebesülése lett gyógyír mindannyiunk számára. Ezzel mintegy visszájára fordította a mi tökéletesség iránti vágyakozásunkat.
Nem arról van szó, hogy jó a mélypont. Nem igaz az, hogy jó szenvedni. De igaz az, hogy a nagy jónak ez is része. Igaz az, hogy nincs jó házasság rossz napok nélkül. Igaz, hogy nincs boldogság csalódás nélkül. Valahogy ezek a szörnyű élettapasztalatok aranyfedezetként kerülnek lelkünk kamrájának mélyére. Ha ezek nincsenek, akkor csak felszínes röpködés az élet, nem lesz súlya a szavainknak. Ha hozunk egy gyors döntést, hamar kitaláljuk a megoldást, elindulunk egy irányba, akkor arról hamar le is mondunk. De amikor sok könnyel, belső vívódással, önmegtagadással, átimádkozott éjszakákkal azt mondjuk valamire, hogy igen, akkor annak súlya lesz. Akkor mindig vissza tudunk menni ehhez az aranyfedezethez, és újból és újból értékeljük a döntést. Van támasza így annak, amit utána teszünk.
Isten most, a böjti időszakban a pusztába hív bennünket. Merjünk kimenni! Merjünk szembenézni saját mélypontjainkkal! Merjünk csatázni árnyékunkkal! Böjt arra is jó, hogy aranyfedezetet gyűjtsünk döntéseinkhez, hogy meggyökeresedjen hitünk és bizalmunk. Isten áldja meg negyven napos imáinkat! Ámen.