2016-07-06

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az ember vágyik a közösségre. A világhálón megtalálható volt egy újság, amely ezzel a szójátékkal adott hírt az egyházi életről, hogy Közös(s)ég. Igen, talán akkor leszünk közösségben, ha komolyan vesszük közös egünket. Az Apostoli Hitvallás következő mondatát magyarázza sorozatunkban dr. Szűcs Ferenc.

Szűcs Ferenc: "Hiszem az egyetemes anyaszentegyházat." Érdekes módon, tárgyesetre vált a Hitvallás ennél a mondatnál. Nem az egyházban hiszünk, hanem az egyházat. Az egyházról, mint a hitünk tárgyáról vallunk. Ez némiképp eltér a Nicea-Konstantinápolyi Hitvallás szóhasználatától, ahol az a formula van, mint előtte: hiszek az Atyában, a Fiúban, és a Szentlélekben. A Hitvallás itt is hittitkot fogalmaz meg, hiszen az egyház titka, a hitünk titka, amely azt jelenti, hogy a látható, történeti alakján, valóságán túl, van egy isteni misztérium. Pál apostol ezt a házassághoz hasonlította, és felettébb nagy misztériumnak nevezte, hogy Krisztus a Mennyben lévő fő, az Ő földi testével titokzatos kapcsolatban van. A hit felől nézve az egyházat, nem az emberi igény hozza létre, hanem Isten akarata. Református felfogás szerint az egyház a világ kezdetétől, annak végéig létezik. Nem csak pünkösdkor beszélhetünk az egyházról. A keresztyén egyház pünkösdkor jött létre, de kapcsolódik az ószövetségi Izrael történetéhez. Az Ószövetség görög fordítása ezt meg is erősíti, ugyanis az "ekklézia" szó, már Izrael népe gyülekezetét jelölte.
Érdemes megemlítenünk, hogy a magyar nyelv egyedülálló kifejezést használ, amikor anyaszentegyházról beszél. Ennek a bibliai alapja János apostol második levelének az eleje, ahol az egyházat úgy ábrázolja, mint kiválasztott úrnőt, akinek gyermekei vannak. A görög "küria", a "küriosz", az úr női megfelelője. Az indoeurópai nyelvek egyház szava a "kirche", a "church", a szláv "cerk" innen ered. Nagyon szép a magyar kifejezés: anyaszentegyház. Akiknek Isten az atyjuk, azoknak az anyaszentegyház az anyjuk, mert az egyház olyan, mint egy anyaméh, amelyben az új élet, az új ember születik. Azt jelenti a Krisztus teste, hogy Krisztust kell megtestesítenie, kiábrázolnia ezen a földön, ugyanazt a feszültséget is jelenti, mint Krisztus isteni és az emberi természete. Úgy úrnő, hogy nem uralkodik. Nincsenek igazában a létének földi feltételei. Egy korai katakombarajz imádkozó nőalakként ábrázolja az egyházat. Egyébként az egyház kifejezés, maga is nőnemű szó. A feszültség abban is meglátszik, hogy az egy, szent, egyetemes, katolikus, az egész Földre kiterjedő egyházat, történetileg töredezett, gyarló alakjában, felekezeti széttagoltságában ismerjük meg. Ezért is fontos, hogy a hitbeli valósága, és ne a látható tapasztalati valósága felől közelítsük meg az egyházat, és legyen egysége, szent volta, a hitünk és imádságunk állandó tárgya.
Fekete Ágnes: Azt a legnehezebb elhinni, hogy létezik az egyház. Hogy ez tényleg egyház, amit mi látunk, mert az ember nagyon sok gyarlóságot lát.
Szűcs Ferenc: Igen, nagyon sokszor eltakarja az igaz egyház arcát az emberi gyarlóság. Hogy ezt megértsük, nagyon sokat segít Pál apostol Korinthusi első levelének címzése. Ott szent gyülekezetnek, Isten választottjainak nevezi azt a gyülekezetet, amelyben a mieinkhez hasonlóan, nagyon sok gyarlóság volt. Ez a közösség az Isten tulajdona, nem a mienk. Luther, amikor egyszer elfáradt, és kinézett az ablakon, megkérdezte: "Kié ez a világ Uram? Az enyém vagy a tied? Kié ez az egyház? Az enyém vagy a tied? Ha a tied, akkor vigyázz rá, én elmegyek lefeküdni." Rábízhatjuk az egyház létét Istenre amellett, hogy munkálkodunk érte. Tudjuk, hogy az egyházban és az egyházért, ahogy Pál apostol mondja, állandó lemondást és szenvedést is vállalunk. Krisztus szenvedésének történetileg híja van, ezt én így értelmezem, hogy az egyház ennek a világnak az érző idegrendszere, hogy mindazt a problémát, mindazt a nyomorúságot, ami a világban van, azt érzi, Isten elé viszi, és hálát ad mindazért a jóért, amit ajándékként fogadunk el.
Fekete Ágnes: A katolikusok úgy mondják az Apostoli Hitvallásban, hogy katolikus egyház, amely azt jelenti, hogy egyetemes egyház, de talán sokan azt gondolják, ez a római katolikus egyházat jelenti.
Szűcs Ferenc: Igen, emiatt a protestánsok inkább az egyetemes jelzőt használják. A katolikus egy kicsit lefoglalt a római katolikusra, pedig a katolikus önmagában egy olyan jelző, amelynek további megszorítására nincs szükség.
Fekete Ágnes: Tehát nem a református egyházban hiszünk, hanem ami ezeken túl van.
Szűcs Ferenc: Igen. Nagyon sok nyugati egyházban a protestánsok is katolikust mondanak, az Apostoli Hitvallásban.

Fekete Ágnes: Következő beszélgetésünk egy életpéldát állít elénk. G. Szabó Lászlóval, a Budapest-Békásmegyeri Református Egyházközség presbiterével Kiss Sándor beszélgetett.

G. Szabó László: Háborús gyerek vagyok, hiszen 1943-ban születtem. Apukám hentes és mészáros szakmunkás volt. Szülei vidéken, Leányfalun éltek. Édesapám apai ágon viszonylag megbecsült és közismert ember volt, hiszen Szentendrén a Határcsárda tulajdonosa volt, amit saját maga épített. Hazajött az első világháborúból egy kordéval, meg egy lóval, és megvásárolta a HÉV építkezése menti kubikgödröket. Mindenki ismerte Szentendrén abban az időben. Nem voltak ellenségei, kivéve azokat, akiket elveihez ragaszkodva, részegségük miatt nem szolgált ki a kocsmában. A háború után mégis kulákká nyilvánították, mert volt öt kiló só, és néhány kiló hús a kocsmában. Szentendrén a hangszóró kiabálta, hogy G. Szabó kulák lett. Apukám hamar elkerült a családból. Leányfalun volt apukájának egy telke, ott építkezett. Először természetesen egy vágóhidat, majd egy jégveret épített, mert a termelő akkor még tudta, hogy nem házat kell építeni, hanem azt, amiből megél. Később fokozatosan, néhány év alatt összehoztak egy kis családi házat. Lassan növekedett a család is, gyarapodott minden. Édesanyám a születésemkor kapott egy gennyes mellgyulladást. Később pedig 1948-ban édesapám vakbélgyulladása perforált. A második orvos azt mondta, hogy már késő az operációhoz. Akkoriban az egyetlen antibiotikum a penicillin volt, és majdnem ráment a család teljes vagyona. A sebészorvos azt mondta: "Szabó bácsi maga újraszületett." Mivel kisiparos volt, az ötvenes években már nem nagyon lehetett dolgoznia. A vágáshoz sokféle papír beszerzése kellett, amely miatt már nem tudta folytatni a munkáját. Be is adta az ipart, majd tej- és ócskavas begyűjtéssel foglalkozott. Az udvarunk tele volt ócskavassal.
A testvéreimmel jártunk hittanra, de 1952-53-ban bevezették, hogy csak azok járhatnak hittanra, akiknél mindkét szülő jelen volt a beiratkozásnál és egybehangzóan kijelentették, hogy a gyermeküket hittanra akarják járatni. A bátyám kimondottan jó tanuló volt, akkor már látszott, hogy én sem vagyok teljesen buta, ezért azt mondta az elnök az édesapámnak: "Gondoljon a gyerekei jövőjére! Jótanulók. Mi lesz belőlük, ha hittanra járatják? Hogy fognak érvényesülni?" Akkor Édesapám azt mondta: "Éppen erre gondolok, amikor ragaszkodom ahhoz, hogy járhassanak hittanra."
Kiss Sándor: Merthogy pont emiatt fognak érvényesülni?
G. Szabó László: Neki ez nagyon fontos volt, hogy a gyermekei hittanra járjanak, erről tett ott is bizonyságot. Temetésekor, a pócsmegyeri lelkész, Borzsák Sándor mondta el ezt a feleségemnek. Utólag visszagondolva, ez egy óriási örökség édesapám részről, különösen, ha figyelembe vesszük a tízparancsolatban leírtakat, hogy irgalmas leszek ezeríziglen azokkal, akik szeretnek engem, és megtartják a parancsolatomat. Úgy gondolom, az ő hite, az akkori pártbizottság előtt tett vallomása, akár az én unokáimnak is fantasztikus örökség. Azóta is igen sokat profitáltam abból, amit édesapám hite akkor mondatott vele. Tartást adott, és Isten ígéretének a saját életemben való megvalósulását érzem ebben, hogy igenis Ő irgalmas ezeríziglen, gyerekeim, unokáim generációjára nézve is. Mint ahogy Péter, az egyszerű halász nem tudott másképp nyilatkozni Jézus személyéről, csak úgy hogy a Szentlélek mondatta vele, úgy az Édesapám is csak a Szentlélek segítségével mondhatta ezt. Ezért tartom óriási örökségnek. Ez meg is jelent a Borzsák Sándorról írt könyvben.
Nem is volt sok család Leányfalun, akik templomba jártak. Hamar Istvánék családja, mi, és még két-három család volt ott vasárnaponként a templomban. Jó közösség volt. Ott volt a Ravasz László is, bár ő istentiszteletet soha nem tartott. Kisgyerekkoromban egyszer hallottam őt Pócsmegyeren prédikálni. Meg kell, mondjam, nagyon unalmasnak találtam akkor. Azóta olvastam egy csomó könyvét, írását, és fantasztikus egyéniségnek érzem. Édesapám Leányfalun presbiter is volt. Sőt, én is voltam ott presbiter, de elkerültem Budapestre. Nem szívesen emlékszem erre az időszakra, mert elég csúnyán végződött a részemről. Nem voltam kellően aktív, és elfelejtődött, hogy presbiter voltam.
A gimnázium után nem akartam továbbtanulni, mert elegem volt akkor a tanulásból, azt mondtam, inkább elmegyek műszerésznek. Az Isten vezette minden dolgomat. Tulajdonképpen én nem sokat tettem annak érdekében, hogy jobb dolgom legyen. Már meg volt, hogy hol fogok dolgozni két év múlva. A Budapesti Rádiótechnikai gyárban, amely akkor egy felfutóban lévő vállalat volt. Nem tettem semmit annak érdekében, hogy bekerüljek oda. A főmérnök és a felesége az Édesanyámhoz járt tojásért, zöldségért, gyümölcsért. Nyilván beszélgettek és akkor mondta, jöjjön a fia nyugodtan hozzám. El is végeztem elég jó eredménnyel a műszerészséget. De akkor meggondoltam magam és megpróbáltam a villamosmérnökit. Egy-két ponttal kevesebb volt a szükségesnél. Viszont megjelent egy hirdetmény, hogy a Kohó- és Gépipari Minisztérium esti tagozatot indít. Jelentkeztem. Amikor végeztünk, a tanulmányi felelős kérdezte, hogy hová akarunk menni. Nem tudtuk. Erre rám mutatott, hogy te itt maradsz, és a többieket máshová vitte. Én voltam a szerencsésebb, mert nekem ideális helyem volt. Jó emberek között fejlődhettem. Már harminc felé kezdtem közeledni, amikor egyre inkább foglalkoztatott, hogy jó volna megnősülni. Imádságban is kértem, hogy Uram mutasd meg, hogy ki az, akivel áldás lehet az életem, és akkor egyszercsak termelési gyakorlatra érkezett az egyetemről valaki, és megállt az íróasztalomnál. Egyértelműen Isten kegyelme volt. Rögtön éreztem, hogy ez egy sorsfordulós pillanat. Két év után, 1972-ben összeházasodtunk. Isten vezetett bennünket, és rendbe tette a dolgokat. Egész életünkben, minden jelentős változás és lépés Isten segítsége és kegyelme volt. Bár lehet, hogy ezt akkor nem úgy éreztem. Ráadásul, ahogy elszakadtam otthonról, ha nem is szűnt meg Istennel való kapcsolatom, de meglazult. Sokkal fontosabb volt számomra, hogy hogyan tudok érvényesülni, a méhészetemet hogyan tudom fejleszteni. Az egyéni, anyagi érvényesülés került előtérbe. Az volt a tervem, hogy mivel jól ismerem a méhészetet, komoly vállalkozást tudok indítani. Ráadásul az országban a lehetőségek is egyre inkább megindultak a nyolcvanas évek végén. Úgy gondoltam, hogy nekem lesz az országban a legnagyobb és legjobb méhészetem. Édesapám autodidakta módon kezdett méhészkedni még a háború alatt. Aztán mire használható gyerekek lettünk, addigra már mind ott sertepertéltünk a kaptárak körül. Teherautók, műszaki berendezés, újfajta kaptár, minden, ami a nagy méhészet lehetőségéhez szükséges lett volna, azt mind előkészítettem, megszereztem. Mielőtt azonban végrehajthattam volna, 2000-ben gerincsérvet kaptam, és műtét lett belőle. A műtét sikerült is, de utána a felgyógyulás már nem mert discitist, porckorong-gyulladást kaptam. Fél éven belül kiderült, hogy ez nem mehet tovább, nem tudom csinálni. Ma úgy látom, egyértelműen Isten szólt közbe, hogy megmutassa mi a feladatom. A méheim megmaradtak, de komoly gondjaim voltak a gerincemmel, fájdalmaim voltak, nem tudtam rendesen mozogni. Amikor olyan állapotban voltam, hogy szinte öt-tíz perc volt, mire az egyik oldalamról a másikra fordultam, akkor fölnyúltam a Bibliámért, levettem, kinyitottam. Jób könyve ötödik fejezetében ezt olvastam: "Isten megsebez, de be is kötöz", és az utána következő csodálatos ígéreteket, amelyek a családra, a békére vonatkoznak. Mindez be is következett. Meggyógyultam. A családban is elsimultak a korábbi problémák, a gyerekeim közötti ellentétek.
Amikor Budapestre kerültem az óbudai gyülekezetbe kezdtem járni, mert az volt a legközelebbi templom. A feleségem nem hívő családban nőtt föl. Amikor gyerekek konfirmáltak valahogy őt is megszólította Isten. Időnként elkísért engem a református templomba, és egyszer úgy döntött, hogy beiratkozik egy konfirmációi előkészítőre. A fiam egyre kevésbé jött, de a lányommal együtt jártunk a templomba.
Én abban a korszakban voltam fiatal, amikor mindenkit be akartak szervezni a KISZ-be, a munkásőrségbe. Azonban sem engem, sem az öcsémet, sem a bátyámat soha meg sem környékeztek, hogy a pártba, a KISZ-be vagy a munkásőrségbe lépjünk be. Pedig mindegyik olyan helyen volt, és olyan szituációban, hogy valószínűleg nekik jó példa lett volna, hogy ezt az embert is megszerezték. Édesapám kijelentése alapján, a káderlapomon, és a testvéreim káderlapján ott szerepelt a régi történet. Bár én nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy pajzsot és védelmet jelentett a számunkra. De ha mégsem így volt, akkor is nagy megnyugvás ez nekem.

Fekete Ágnes: Június elején Debrecenben üléseztek az európai kórházlelkészek. Huszonhárom ország képviselői vettek részt ezen az ülésen. Az Európa Rádió munkatársa, Papp Beatrix beszélgetett Gál Judit, kórházi missziót vezető lelkésszel, és Anna Vandenhoeck holland kórházlelkésszel.

Papp Beatrix: Milyen múltja van a kórházlelkészi találkozónak, konferenciának?
Anna Vandenhoeck: Néhány évvel ezelőtt a Szentföldön kezdődött, amikor két kórházlelkész összetalálkozott. Mind a ketten kórházban dolgoztak és a tapasztalataikról kezdtek beszélgetni egymással, és rájöttek, hogy bár különböző országokból valók, mégis sok közös dolog van a kórházi tapasztalataikban. Azt, hogy véletlenül összetalálkoztak nagyon bátorítónak és gazdagítónak találták. Aztán megszerveztek egy találkozót Berlinben, ahova nemcsak ők ketten mentek el, hanem rajtuk kívül még kilenc másik kórházlelkész is. 2000-ben Krétán találkoztak, de addigra már több mint húszan voltak, és akkor megalapították a kórházlelkészi hálózatot. Azóta ez a szervezet kétévenként találkozik Európa egy-egy országában, de ugyanazokkal a célokkal. A cél, hogy megosszuk egymással a tapasztalatainkat, tanuljunk egymástól és megerősítsük a kórházlelkészi szolgálatot.
Papp Beatrix: Mi a feladata a mostani találkozónak?
Anna Vandenhoeck: Arra motiváljuk a kórházlelkészeket, hogy több kutatást végezzenek. Az orvosok, a nővérek, a gyógytornászok gyakran kérdezik, hogy mit is csinál a kórházlelkész? A kutatásaink során erre kell megtalálnunk a mai válaszokat. Szeretnénk megtalálni a legjobb módját annak, ahogyan spirituálisan tudunk segítséget nyújtani a betegeknek, a hozzátartozóknak, és a kórházi dolgozóknak. Ahhoz, hogy ezt a legjobb módon tudjuk megtenni meg kell ismernünk a szükségleteiket. A konferenciára hívtunk kutatókat Skóciából, Izlandról, Portugáliából, Hollandiából, Belgiumból. Például az egyik előadás témája az, hogy mire van szükségük azoknak a szülőknek, akik kisbabát várnak? Első pillanatra ez egyszerűnek tűnhet, de nagyon sokszor ott vannak a félelmek, és előfordul, hogy elveszítjük az uralmat az életünk egyes helyzetei felett. Megkérdezzük az embereket, akik átélik ezeket a helyzeteket, és a szükségleteik elmondásával segítik a kutatásainkat.
Papp Beatrix: Mit jelent az Ön számára ez a találkozó, ahol ennyi kórházlelkész van együtt?
Anna Vandenhoeck: Ez olyan érzés, mintha hazajönne az ember. Általában az a jellemző, hogy nincsenek nagy kórházlelkész csapatok egy-egy kórházon belül, ezért amikor találkozunk, az mindig gazdagító és nagyon bátorító.
Papp Beatrix: Mekkora jelentősége van annak, hogy a mostani találkozó Debrecenben van?
Gál Judit: Megtiszteltetés számunkra, hogy a szervezet elfogadta a meghívást.
Papp Beatrix: Hányan érkeznek a találkozóra?
Gál Judit: Hatvannyolc fő regisztrált huszonhárom országból. Valóban nagyon színes a paletta.
Papp Beatrix: Melyik terület lehet fontos ma a szolgálat szempontjából?
Gál Judit: A szolgálatunk nagyon sokszor szinte láthatatlan. Azt látják a kórházban, hogy ott ül a lelkész a betegágy mellett, de, hogy mi történik ott, azt nagyon sokan nem tudják. A spirituális támogatást, a hitbeli megerősítést évszázadokon keresztül az egyházi támogatás jelentette. Ma, amikor az egyházhoz való tartozás nagyon változóban van, azt érezzük, hogy spirituális szükséglete minden embernek van, függetlenül a hitbeli meggyőződésétől, és attól, hogy tartozik-e valahová vagy sem. Sokszor kérdezik, hogy melyik osztályon dolgozom, mint gyakorló kórházlelkész? Nem egy osztályon dolgozom, hanem a teljes kórházban. Megyek a haldoklóhoz, a szülő édesanyához, a mindenféle vizsgálaton áteső beteghez, a műtét előtt állókhoz és a megoperáltakhoz. Mi nem a betegséggel találkozunk, hanem a beteg emberrel. Az embereknek vannak történeteik, félelmeik, várakozásaik. Segítséget kérnek abban, hogy ezen a nehéz úton valaki ott legyen mellettük. Nagyon nagy ajándék az emberek bizalma ebben az elidegenedő társadalomban. Jó átélni azt, hogy valaki félelemmel indul egy helyzetben, és megerősödik, megbátorodik. A kórházlelkészek szolgálatának a gyógyítás természetes részévé kell válnia.

Hírek:
Közép-Európai Keresztény Találkozót rendeznek Ti vagytok a föld sója címmel július 7. és 10 között Budapesten. A programok fő helyszíne: a Tüskecsarnok, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kara illetve a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának kápolnája. 7-én, csütörtökön 14 órakor egy orgonatúrához lehet csatlakozni a Kálvin téren. 8-án, pénteken 16 óra 30 perckor a felvidéki, református Szádelői Remény zenekar lép fel a találkozó ifjúsági sátorában. Pénteken 19 óra 30 perctől Budapest több templomában lesz hangverseny. Többek között a Szilágyi Dezső téren, a Fasorban, a Pozsonyi úton és a Kálvin téren magyar, lengyel és cseh, német és szlovák zenészek lépnek fel.

Ébredj Észak-Magyarország! címmel rendeznek szabadtéri evangélizációt és keresztyén találkozót július 10-én, vasárnap Boldván. A 11 órakor kezdődő istentiszteleten Magyarné Balogh Erzsébet hirdet Igét. Délután a sajósenyei Fészek Otthon lakói szolgálnak, majd bizonyságtételek és éneklések lesznek, 17 órakor Szeverényi János hirdeti az evangéliumot.

A Sukorói Zenei Nyár koncertsorozat keretében a Capella Silentium Énekegyüttes ad hangversenyt Várkonyi Tamás vezetésével július 9-én, szombaton 19 órakor Sukorón, a református templomban.

Barokk orgonazenés istentiszteletet tartanak Kecskés Mónika szolgálatával július 10-én, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Kálvin téri templomban.

Az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetsége Árva Bethlen Kata születésének helyén, Bonyhán tart kastélynapot július 9-én, szombaton 11 órától.

A Magyar Református Szeretetszolgálat iskolatáska és tanszergyűjtést szervez a rászoruló gyerekek számára. Országszerte 21 gyűjtőponton várják a használható, jó állapotban lévő iskolatáskákat és tanszereket. (www.jobbadni.hu)

Fekete Ágnes áhítata:

"De a ki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad amellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében." Jakab 1,25

Talán legkedvesebb József Attila sorom ez: "Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent" Mintha Jakab levelének ezt a mondatát írta volna át. Az ember azt hiszi, hogy a szabadság abban áll, hogy megtehetek valamit, kinyílik minden ajtó, képessé válok lehetetlen dolgokra, de a szabadság valójában ott lesz erős, ott éljük meg igazán, ahol határok vannak, ahol korlátok épülnek. A szabadság, amely álomvilágba vezet, a törvényen kívüliségbe vezet bennünket, igazából szétszakítja a szabadság hálóját. Ha azt hisszük, hogy a lehetőségek tárházában kereskedünk, sosem leszünk szabadok. Mert a szabadság igazán a lehetetlenségek között születik meg.
Mennyi tulajdonságunk van, amelyeket szeretnénk levetkőzni, mi minden akad a lelkünkben, amin szeretnénk túljutni, de nem sikerül, mennyire szeretnénk a lelkünk mélyén jók lenni, de nem megy. Szeretnék én is nem duzzogni, nem visszaválaszolni, nem húzni fel magam, de mindig újra és újra ugyanabba a gödörbe esem vissza. Az én szabadságom ezeken a területeken keresendő.
Mi mindig szeretnénk elmenekülni azokról a területekről, amelyek kudarcot okoznak. Nem szeretünk ott jelen lenni, ahol felidegesítenek, pedig a szabadságunk forrásai éppen itt vannak. Nyilván nem arra gondolok, hogy a fakír ember vagy a mazochista az, aki szabad. Csak úgy látom, hogy azok a területek, ahol elakadunk, éppen arra utalnak, arra szeretnének minket ösztökélni, hogy nézzünk szembe azzal a valakivel, azzal az énünkkel, aki ott például dühös lesz. Legyünk szabadok arra, hogy akár megváltozzunk. De ez, csak akkor lehetséges, ha nem szaladunk el, nem legyintünk, hanem belenézünk abba a szabad tükörbe. Szabadságunk ezek között a lehetetlenségek között születik meg. A szabadság akkor alakul ki, amikor valamire nemet tudunk mondani. A megállásban, a megtorpanásban, a rátekintésben van a szabadság.
Mennyire hazug az a kép, amikor a száguldó autó, repülő, a nagy sebességgel utazó ember az, aki a mai vizuális világban a szabadság jelképévé lett. Pedig lehet, hogy inkább egy fékező, egy megálló, egy elgondolkodó embert kellett volna lefotózni. Csak hát az nem olyan érdekes!
Érdemes Jézus szabadságát megfigyelni. Ő végsőképpen azt üzente nekünk, hogy nem a gázpedál, hanem a fék a szabadság. Ő képes volt odaadni az életét, képes volt hátralépni a hatalmából. Így váltott meg minket. Ezt az erőt adja meg nekünk Isten! Ámen.