2016-08-24

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
A nyár a legtöbb családnak a kiköltekezés ideje volt. Ilyenkor óhatatlanul is átgondoljuk, vajon mi mit ér meg? Mai műsorunkban többször is feltesszük ezt a kérdést. Először egy kedves, halkszavú házaspárral beszélgettem. Varga Gábor és Éva elmesélték, hogy ők is belekerültek abba a pénzelnyelő botrányba, amelyben a tavalyi év folyamán többen is egész vagyonokat vesztettek el. Történetük számomra nagyon megindító volt, mivel ez a veszteség végülis a családjuk értékrendje szempontjából nyereséggé vált. Velük egy táborban nyaraltunk, akkor kértem, hogy meséljék el történetüket.
Varga Éva: A gyermekkorunk azzal telt el, hogy keményen dolgoztunk a földeken reggeltől estig.
Fekete Ágnes: Ez mit jelent? Hánykor keltetek?
Varga Éva: Legkésőbb hétkor, mert az uborkát minél korábban le kellett szedni, hogy ne legyen meleg. Így meg fel kellett öltözni, úgyhogy sehogyan sem volt jó. De mindenünk megvolt, amire szükségünk volt, nem szenvedtünk hiányt semmiben. Azt éreztük, hogy ezt nekünk is biztosítani kell a gyermekeinknek.
Fekete Ágnes: A szüleid miért dolgoztak ennyit?
Varga Éva: A munka nagyon fontos volt nekik, még akkor is, ha nem volt bevételük. Sokszor nem térült meg a befektetett pénz.
Fekete Ágnes: Ez a paraszti gondolkodás?
Varga Éva: Gondolom, igen.
Fekete Ágnes: Nálatok is ugyanígy volt?
Varga Gábor: Városban éltünk, de a nagymamáknál volt szőlő, málna és ribizli. Főleg nyaranta ott segítettünk.
Fekete Ágnes: Ez nagyjából egy hónapot vett el a nyárból?
Varga Gábor: A málnát három hétig kétnaponta szedtük.
Fekete Ágnes: Gyerekként nem lázadtatok ez ellen?
Varga Gábor: Előfordult, hogy más programot terveztünk, és olyankor volt belőle konfliktus, de megoldottuk.
Fekete Ágnes: Alapvető volt, hogy otthon hajtani kell?
Varga Gábor: Szívesen segítettünk. A szüleink lelkesítettek minket, hogy a bevételből mi is kapunk majd.
Fekete Ágnes: Mivel ezt láttátok, ti is mindent meg akartatok adni a gyerekeknek?
Varga Éva: Igen.
Fekete Ágnes: Ez azt jelentette, hogy takarékoskodtatok amennyire csak lehetett?
Varga Gábor: Amikor összeházasodtunk, a szüleimtől kaptunk egy lakást. Az akkora ajándék volt, hogy úgy éreztük, nekünk is ugyanígy kell majd a gyermekeinkről gondoskodni, mert nem könnyű elindulni.
Fekete Ágnes: Nekik is elmondtátok ezt?
Varga Gábor: Igen.
Varga Éva: Nem sokat költöttünk, éppen csak annyit, ami a napi megélhetéshez szükséges volt. Nem utaztunk külföldre, olcsó sportolási lehetőségek közül választottunk, mint a futás, vagy a túrázás. Ez így volt természetes.
Fekete Ágnes: Miért választottátok ezt a bankot?
Varga Gábor: A Questornál kaptunk a pénzünkre a legtöbb kamatot. A barátaink is ebben a bankban gyűjtötték a pénzüket. Huszonöt éve stabil cégnek tűnt, ezért nem láttuk veszélyesnek, hogy oda menjünk.
Fekete Ágnes: Utánajártál egyébként, hogy milyen ez a bank?
Varga Gábor: Részletesen nem néztem utána.
Fekete Ágnes: Senki nem gondolt arra, hogy utána kell nézni?
Varga Éva: Államilag felügyelt a bank. Nem gondoltunk arra, hogy le kellene ellenőrizni.
Fekete Ágnes: Mi történt?
Varga Gábor: Igazából az, hogy bedőlt a Questor. Erre nem számítottunk. Derült égből villámcsapásként ért a hír, amikor a rádióból, tévéből hallottam. Amikor megerősödött a hír, egyre rosszabbul éreztem magam.
Varga Éva: Én az interneten olvastam, és azonnal fel is hívtam Gábort, hogy hallotta-e? Ő akkor még nem tudta. Értetlenül álltunk a dologgal szemben, mert ilyenre nem gondol az ember.
Fekete Ágnes: Gyakorlatilag az összes pénzetek ott volt?
Varga Éva: Igen.
Fekete Ágnes: Mi történt ezután? Egymást vádoltátok?
Varga Éva: Igen. Felháborodtam Gábor felelőtlensége miatt, de közben átgondoltam, hogy én se voltam ott. Mi ketten csináltuk. Akkoriban annyi minden rossz történt vetélés, az apósom halála. Akkor nagyon mélyponton voltam.
Fekete Ágnes: Előtte még egy gyermeket is elvesztettek?
Varga Éva: Igen. Még abból sem másztam ki, és akkor jött ez a következő baj.
Fekete Ágnes: Gábort hibáztattad mindenért?
Varga Éva: Utána jó volt beszélni róla, a közösségben. Ez nekem sokat segített.
Fekete Ágnes: Hogyan érezted magad, amikor ez a veszekedés volt?
Varga Gábor: Tulajdonképpen nem volt veszekedés, csak éreztem, hogy a feleségem engem vádol, hogy ezt rosszul csináltam. Egy kicsit igaza lehetett. Rossz volt, hogy a nem olyan sok fizetésünket éveken keresztül összerakva, egyszerre elvesztettük, amit ráadásul nem is magunknak gyűjtögettünk.
Fekete Ágnes: Végülis mi jött ebből ki?
Varga Éva: Gyökeresen megváltozott az életünk. Tudjuk értékelni azt, amink most van. Elengedtük a spórolást. Természetesen nem felelőtlenül, hanem úgy, ha már van az a pénz, akkor használjuk!
Varga Gábor: Egyre kevesebb időnk van, és nem gyűjtögetnünk kellene, hanem jobban felhasználni az anyagi javakat a jelenben, mert később nem biztos, hogy fel tudjuk használni.
Fekete Ágnes: Nemcsak az anyagi javakat, hanem az időt is?
Varga Gábor: Igen, azt is jobban kell felhasználnunk.
Fekete Ágnes: Szóval, kicsit egymásra találtatok ebben az egész történetben. A gyerekek mit értettek meg ebből?
Varga Éva: Nekik is elmondtunk mindent őszintén, és ezt tudják értékelni.
Fekete Ágnes: Mennyire segített benneteket a feldolgozásban az imádság és a hit?
Varga Gábor: Csak a hit segített át az egészen. Az egyik munkatársam mondta, hogy ő ebben a helyzetben felakasztaná magát. De hát, nem az anyagiakból áll az élet. Érdekes volt, most elengedni mindent. Kicsit jó is volt. Eltűnt az anyagi rész, és a lényegesebb rész az Isten és a Benne való bizakodás került előtérbe, hogy nem mi oldunk meg mindent, szükségünk van Rá.
Varga Éva: Nekem több idő kellett ezt Isten elé vinni. Talán még most se vagyok túl rajta, de sokat segített a csend.
Fekete Ágnes: A csendben jobban érezted Isten jelenlétét?
Varga Éva: Igen.
Fekete Ágnes: A csend az elfogadás felé lökött?
Varga Éva: Igen. A hétköznapokban nincs nagyon idő a csendre, és ez a zarándoklat most mindent helyre tett.

Fekete Ágnes: Az elmúlt hétvégén Kárpátalján jártam, ahol augusztus 20-án egy nagyszabású református rendezvény volt, egy családi nap Nagydobronyban. Először a templomba kukkantottam be, ahol a gondnok úr, Balogh János kedvesen fogadott.

Balogh János: Családi csendesnap van.
Fekete Ágnes: Ilyen máskor is szokott lenni?
Balogh János: Három évvel ezelőtt volt úgyszintén Nagydobronyban. Az elmúlt éven Péterfalván volt. Amikor a nagydobronyi presbitérium rendezte, akkor nagyjából nyolcezren voltunk, inkább több mint kevesebb. Ma körülbelül ötezren voltunk. Hála Istennek, hogy sikerült megteremteni ezt a lehetőséget!
Fekete Ágnes: Úgy látom, hogy az egész nagyközség megbolydult.
Balogh János: Igen. Egész héten ötven-száz önkéntes jött minden nap segíteni. Rengeteg munkát elvégeztünk, takarítottunk, a hirdetéseket kiraktuk mindenüvé, beszereztük a mobil vécéket, aztán a focipálya mellett végig odavezettük a vizet a konyhára, ahol főztünk. Két kutat fúrtunk.
Fekete Ágnes: Ezért fúrtak kutat?
Balogh János: Igen, igen. Még három évvel ezelőtt, most csak felújítottuk. Vásároltunk pumpákat, aztán minden konyhához külön odavezettük a vizet. Harminckilenc üst volt. Nemcsak a nagydobronyiak főztek, hanem különböző gyülekezetekből jöttek Ung megyéből segíteni. Ők is vállaltak egy üstöt, kettőt, melyik gyülekezet mennyit.
Fekete Ágnes: Mindenki mást főzött, vagy ugyanazt?
Balogh János: Ugyanazt főztünk mindannyian: paprikáskrumplit virslivel. Nem kóstolták meg?
Fekete Ágnes: Sajnos nem, mert most érkeztünk.
Balogh János: Le lehet még menni! A középiskola előtti parkban van a rendezvény. Különböző egyházi együttesek és énekkarok vannak.
Fekete Ágnes: Mi a tiszte itt a gyülekezetben?
Balogh János: Gondnok vagyok. Gondnoka és jegyzője vagyok a nagydobronyi gyülekezetnek.
Fekete Ágnes: Ez elég nagy felelősség.
Balogh János: Valóban.
Fekete Ágnes: Mit szokott elmondani az embereknek a templomról?
Balogh János: Válaszolok a kérdéseikre, de azt mindenképpen elmondom, hogy két kis torony kivételével 1810-ben épült a főtorony, és ez a központi hajó. A mellékág csak utána épült 1912-ben, ugyanis az akkori lelkész azt mondta, hogy meg kell építeni nagyobbra a templomot, mert a gyülekezet kinövi. 1900-ban Nagydobrony lakossága már háromezer tagot számlált, és kilencvennyolc százaléka református volt. Most körülbelül olyan hatezer ember lakik itt. Kárpátalja szerte észlelhető, hogy a fiatalok a nagyobb kereseti lehetőség érdekében kimennek nyugatra dolgozni. A polgármester szerint Nagydobronyból is körülbelül ezerötszázan vannak nyugaton: Magyarországon, Csehországban, Németországban, Angliában.
2008-ban felújítottuk a templomot: a tetőt, a szarufákat, a tetőfedőanyagot cseréltük, aztán pedig hozzákezdtünk a belső munkálatokhoz. Három évvel ezelőtt már így nézett ki belülről, ahogy most, és akkor kezdtünk hozzá a külső munkálatoknak. Leszigeteltük, és nemes vakolattal húztuk be.
Fekete Ágnes: Nagyon érdekes a számomra, hogy a templom mind a négy oldalán van karzat.
Balogh János: Valóban, és itt megvan még a hagyományos ülőrend. Ahogy belépünk a templomba, balkéz felől fönn ülnek a lányok. Ott le is van az első pad takarva.
Fekete Ágnes: Nehogy látszódjék a szoknyájuk.
Balogh János: Ahogy felújítottuk a padokat, itt is letakartuk. Itt ülnek a fiúk szemben, amott a gyerekek, és ott van az énekkezdő, az orgonista. És a fiatalasszonyok is fent ülnek. Lent pedig egyik oldalon az asszonyok, a másik oldalon pedig a férfiak.
Fekete Ágnes: Nagyon szép ez a rend. Nagyon érdekes, hogy az úrasztalát egy kör alakú vaskorlát veszi körbe.

Balogh János: Úrvacsoraosztáskor körbe megyünk a korláton kívül, a lelkészek pedig bent állnak. Az első lelkész, aki itt áll, az adja a kenyeret és a következő lelkész pedig a bort két kézzel adja.
Fekete Ágnes: Általában mit gondolnak arról az ezerötszáz emberről, aki elment nyugat felé?
Balogh János: Megoszlanak a vélemények. Személyesen én azt gondolom, hogy Isten meg tudja áldani itt is az embereket, ahol születtek. Azt mondja Isten Igéje, hogy jó "az istenfélelem megelégedéssel" (I. Tim 6,6), mert semmit nem hoztunk magunkkal, tehát semmit nem is vihetünk el. Mezítelenül jöttünk a világra és úgy is fogunk elmenni, tehát jó, ha megelégedett az ember ott, ahol a rokonsága él, és ottmarad, azt építi, azt ápolja.
Fekete Ágnes: Azt gondolom, sokan a katonaság miatt mentek el.
Balogh János: Megijedtek többen. Azonban vannak olyanok is, akik visszajöttek. Például a szomszédom elment Budapestre a szüleivel együtt, letelepedtek, dolgoztak, albérletben laktak. Most meg visszajött feleségestől, mert azt mondta, itt akar gazdálkodni, itt akar élni tovább, pedig csak huszonnégy éves.
Fekete Ágnes: És a saját családja?
Balogh János: Négy gyerekem van, két fiú és két lány. A kisebbik fiam Kisvárdán végzett gimnáziumot, aztán ő is hazajött. Megvolt a lehetősége, hogy államilag támogatottan végezze az egyetemet, de azt mondta, ő itt akar élni, itthon szeretne gazdálkodni. Beregszászban elvégezte a főiskolát, közgazdász lett, de földműveléssel foglalkozik. Van négy hektár földünk, és azon dolgozik. Hála Istennek megélünk.
Fekete Ágnes: A négy hektár földhöz gépek is kellenek.
Balogh János: Van egy huszonöt lóerős kínai traktorunk és vannak más szerszámaink is.
Fekete Ágnes: Azzal elboldogulnak.
Balogh János: Elboldogulunk. Persze.
Fekete Ágnes: Piacra viszik, amit termelnek?
Balogh János: Helybe jönnek a viszonteladók és elviszik. Kicsit kisebb áron, de azért könnyebb így.
Fekete Ágnes: Arra van lehetőségük, hogy Magyarországra is adjanak el a terményből?
Balogh János: Nagyon kicsi. Egy-egy zsákkal, ha átvisz az ember valamit.
Fekete Ágnes: Sokan járnak templomba?
Balogh János: A vasárnap délelőtti istentiszteleten négy-hatszázan vannak.
Fekete Ágnes: Akkor azért nem telik meg?
Balogh János: Nem telik meg, mert ezernégyszáz a férőhelye a templomnak. Az elődeink úgy tartották, hogy azzal kell kezdeni a munkát, hogy imádkozunk, és jöttek előbb a templomba, akkor még négy órakor volt hajnalban az istentisztelet. Nekitámogatták a templomfalának a kapát, a gereblyét, a kaszát, bejöttek, imádkoztak és aztán mentek a mezőre.
Fekete Ágnes: Négy órakor reggel?
Balogh János: Igen akkor.
Fekete Ágnes: De akkor még sötét volt.
Balogh János: Igen, de volt gyertya. A gyülekezetben abban állapodtunk meg, hogy a kommunista időben is megtartjuk azt a szép szokást, hogy hetente meglegyen az a négy alkalom, vasárnap pedig két istentisztelet. Aki nem ér ide a tízórás istentiszteletre az eljöhet délután háromkor. Az egész gyülekezet kap lelki eledelt, aki igényli. De sajnos, egyre kevesebben jönnek, mert az elfoglaltságra hivatkoznak. Bár én azt látom Nyugat-Európában, hogy megcsömörlött a mi keresztyénségünk az evangéliumtól, meg az Isten Igéjétől, mert az Európai Uniónak sem kellenek a keresztyénség törvényei és szokásai. Amikor a jólét beköszönt ide Nagydobronyba, attól kezdve megfogyatkozunk mi is. Ennek az előjelei már látszanak. Sajnos. Amikor az ember jólétben van, azt mondja: "minek nekem Isten, amikor mindenem megvan."
Fekete Ágnes: Ez borzasztó. De az se jó, ha mindig csak nyomorúságban élünk.
Balogh János: Pedig néha szüksége van az embernek arra, hogy felébredjen. Nem tudom, hogy Magyarországon eszükbe veszik-e az emberek ezeket a dolgokat, vagy pedig mennek a maguk feje után, és azt mondják, hogy az a fontos, hogy nyaralás és üdülés legyen, és élvezzem az életet. Gondolnak-e arra, hogy az a fontos, hogy Istennel közösségem legyen?
Fekete Ágnes: Úgy látja, hogy egy fordulóponton van Kárpátalja, hogy most még azért ott van ez a lángoló hit?
Balogh János: A kilencvenes években, amikor független lett Ukrajna, akkor itt is megindult a hitoktatás, mert addig tiltva volt. Fellángoló hit jött Kárpátaljára. Jöttek a segélycsomagok, és akik addig az állam szekerét tolták, azok is megindultak a templomba, jöttek az istentiszteletekre, de amikor ezek a szelek elmentek, a kettőezres évek kezdetén, akkor már kezdett változni lassan, folyamatosan koptak ki azok, akik hirtelen fellángolásból jöttek, és megmaradtak azok, akik valóban szívvel tettek az egyházért, a gyülekezetért, Istenért valamit.
Fekete Ágnes: A hangjából mégis azt érzem, hogy vannak, akik nem ülnek fel erre a lóra.
Balogh János: Mindig is voltak. Az Ószövetségben olvassuk, hogy amikor Illés próféta elkeseredik, és azt mondja, hogy nem maradt senki már az Úr prófétái közül, mindenkit elüldöztek, azt mondta neki Isten, hogy még hétezer embert meghagytam, aki nem hajtott térdet a Baál vagyis a bálvány előtt. Kárpátalján is megvan Istennek a maga népe.

Fekete Ágnes: Gondnok úr invitálására valóban kilátogattunk a rendezvény fő helyszínére, a gimnázium melletti pályára. Ott fiatalokkal elegyedtem szóba, akik a sok kiállítási sátor egyikében ültek. Molnár Noémit, Pártos Zsolt Dávidot és Héder Jánost hallják.

Héder János: A gyökerekhez visszatértünk.
Fekete Ágnes: Ez jellemző egyébként, hogy mindenki vissza-visszatér?
Héder János: Igen. Szerintem, aki itt volt a Családi Napon és valamikor líceista volt, az megfordult itt, beköszönt a nevelőknek. Évről évre eljönnek a líceisták, ha csak egy pillanatra ugranak is be.
Fekete Ágnes: Milyen sok fénykép van itt! Rajta vagytok valahol?
Molnár Noémi: Igen.
Pártos Zsolt Dávid: Én ott fenn, balról a második képen vagyok rajta. Ez a kép például Dunaalmáson a szeretetotthonban készült, ahová nyaranta szoktunk menni segíteni.
Héder János: Az a líceum saját újságja.
Fekete Ágnes: De jó!
Pártos Zsolt Dávid: A diákok szerkesztik, és az egyik tanárunk, Laci tanár úr volt a főszerkesztő.
Fekete Ágnes: És most mit csináltok?
Héder János: Tanulunk.
Molnár Noémi: Én Debrecenben vagyok gyógytornász.
Pártos Zsolt Dávid: Teológus lelkész Debrecenben.
Héder János: A budapesti Műszaki Egyetemen építőmérnök hallgató vagyok.
Fekete Ágnes: Széles a spektrum. Gyakorlatilag mindenki átmegy Magyarországra a gimnázium után?
Pártos Zsolt Dávid: Nem mindenki.
Héder János: De a többség persze átmegy.
Fekete Ágnes: Mi lesz veletek a diploma után?
Pártos Zsolt Dávid: Ezt el kell dönteni. Elhivatottság kérdése, hogy ki akar hazatérni. Sok víz lefolyik még addig a Dunán.
Molnár Noémi: Én még nem tudom.
Héder János: Személy szerint, én szeretnék visszatérni, de nem túl sok lehetőség van mérnöki téren itt Kárpátalján. Ez még a jövő zenéje.
Fekete Ágnes: És te?
Ezen a családi napon is egy nagycsaláddá válunk, és én ennek a családnak a tagjaként szeretnék visszatérni.
Fekete Ágnes: És most hol vagy?
Debrecenben a teológián.
Fekete Ágnes: A teológusok többnyire visszajönnek, mert az még egy olyan pálya, ahol magyar állás van.
Pártos Zsolt Dávid: Lelkészhiány van Kárpátalján.
Fekete Ágnes: Milyen ez a líceum?
Pártos Zsolt Dávid: Családias. Régen három éves volt, aztán két éves lett, most pedig négy éves, már lehet nyolcadik osztály után is menni. Nincs sok ember, és össze vannak zárva, mert bentlakásos, ezért nagyon családiassá tud válni.
Molnár Noémi: Nyilván azoknak, akik nyolcadik osztály után mennek, és négy évet töltenek ott, azoknak sokkal jobb lehet.
Fekete Ágnes: Hányan járnak most körülbelül líceumba?
Molnár Noémi: Százhuszonnégyen, és teljesen új kollégiumunk van.
Fekete Ágnes: Hány tanár van?
Molnár Noémi: Ötven fő körül vannak a munkatársak, de abban mindenki benne van.
Fekete Ágnes: Jó érzéssel tölt el benneteket ez a Családi Nap?
Héder János: Jó, hogy ilyen sokan vagyunk. Emiatt szép a Családi Nap, hogy jövök, látom a másikat, és tudok kommunikálni. Ide nem jön el mindenki a gyülekezetekből, de ha egy több száz lelkes gyülekezetből eljönnek tízen, húszan, megismerkednek a másik faluból valókkal és akkor már kapcsolat alakulhat a gyülekezetek között. Igen, mondhatni, elég családias a kárpátaljai magyarság.
Fekete Ágnes: Ezek a ballagó tarisznyák? Mindig ilyen szőtt tarisznya van?
Molnár Noémi: Igen.
Héder János: Nagyon fontos az identitásunk szempontjából, hogy egy nyelvet beszélünk. Magyarországon ez nem is feltűnő, de itt, ha az utcán az ukrán beszéd között meghallok egy magyar szót, akkor már ott van egy közös pont: megszólíthatom: Szia, hogy vagy? Honnan, melyik faluból jöttél?

Hírek:
A reformáció 500. évfordulójára és a Debreceni Zsinat 450. évfordulójára készülve a napokban indult a Kárpát-medence református egyházainak közös honlapja, reformacio.ma címmel. A honlapon Kárpát-medencei eseménynaptár, hírek, beszélgetések, történelmi időkerék, játék és interaktív térkép is megtalálható.

Az Országos Református Tanévnyitó ünnepséget Fekete Károly tiszántúli püspök igehirdetésével valamint Szabó István püspök és Huszár Pál főgondnok tanévnyitó beszédével augusztus 27-én, szombaton 11 órakor tartják Túrkevén.

A Magyarországi Református Egyház tudományos testülete, a Doktorok Kollégiuma augusztus 28. és 30. között tartja plenáris ülését Budapesten, a Károli Gáspár Református Egyetemen.

Kovács Szilárd orgonaművész ad hangversenyt az evangélizációs hét részeként augusztus 25-én, csütörtökön 18 órakor a Tuzséri Református Templomban.

Az idén ősszel is megrendezik a 72 óra kompromisszum nélkül elnevezésű ökumenikus önkéntes napokat, amelyre már most várják a segítőkész csapatok jelentkezését. (www.72ora.hu)

Fekete Ágnes áhítata:

"Nézzétek az ég madarait, nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket." Máté 6,26

Jézus semmi másra nem hív fel bennünket, mint hogy nyissuk ki a szemünket! Nézzétek ezeket a lényeket! Minden ott van előttünk, amit el akar mondani. Nézzétek! Különös, hogy éppen a táplálkozás képével mondja el Isten nekünk azt, hogy nem az eledel életünk lényege. Sokszor küszködünk az élettel, keressük a boldogságot, az értelmet, közben csak a gyomrunkat kellene legyőznünk. Csak annyi kellene, hogy ne az irányítson bennünket, ami a szájunkon bemegy. Ma óriási kultúrája van a gasztronómiának, de a fogyókúrának is. Mintha a gyomor vált volna a test központjává.
Nézzétek az ég madarait! Nekik is a táplálékgyűjtés a fő feladatuk, de valahogy egészen másként. Folytonos túlélés az életük. Hiába gyűjtik állandóan a kukacokat, valahogy mégsem hiszik azt, hogy ezek a kis giliszták, meg rovarok jelentik az életet. Az ember képes arra az illúzióra, hogy azt lássa életnek és biztonságnak, amit megszerez. Biztonságba helyezzük kincseinket azért, hogy ne kelljen félnünk, aztán egyre jobban félünk és idegeskedünk, ezért még több mindenre lesz szükségünk, riasztóberendezésekre, kutyákra, széfekre, amiket aztán újból csak félteni kell. Jézus nem ezekkel a tárgyakkal törődik. Teljesen mindegy, hogy mink van. Az ő kérdése mindig az: Hol van a szívünk? A lelkünk min csüng? Látjuk-e a madarakat, akik minden pillanatukat Istentől kapták? Megfigyeltük-e ezeket az ég és föld között lebegő kis koldusokat? Ahogy figyeljük őket, próbáljuk elképzelni, hogy nincs is semmi más gondunk, csak annyi, mint egy madárnak. Ugyanaz a Mennyei Atya adja meg biztonságunkat, mint nekik. Számunkra is mindig csak egy nap adatott a jóra. Sokszor hatalmas ideológiákat gyártunk a holnapokra nézve. Majd ez lesz, ahhoz képest ezt kell tenni, és egy nagyon bonyolult hálózatba kerülve tengetjük az életünket. Nem a jövő iránt felelőtlenül, de a jelen bizalmával érdemes pedig csak élni. Most mit látok Isten arcán? Vajon, most merre kell mennem? Csak azt a lépést kell megtennünk, amire képesek vagyunk. Isten gondviselése vezet bennünket, segít, hogy kezünket Isten kezébe tegyük.
Jézus azt kéri, hogy nézzük meg, itt él mellettünk egy másik világ, a madarak világa, ők egészen másként látják az életet, kiszolgáltatottan röpködnek, esznek, vagy nem esznek aszerint, ami jön. És mégis micsoda gyönyörű koncertet tudnak csapni. Nem nekünk, nem is maguknak, hanem csak úgy, a Teremtőnek. Ha egyszer a szívünkig hatolóan megértenénk, hogy nem a földi létnek tartozunk elszámolással, nem a földi szerveknek körmölünk, nyomjuk a gépet vagy töltjük ki az űrlapokat. Nem embereknek és nem emberek kedvéért vagyok. Bukdácsolunk, panaszkodunk, de fel-felpillantunk arra a másik világra. És minél erősebben tesszük ezt, annál több jót tudunk egymásnak adni itt e földön. Ezt adja meg Isten! Ámen.