2018-02-28

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Miért jó élni? Sok minden szép van ebben a világban, de az egyik biztosan az, hogy képesek vagyunk együtt élni, és képesek lehetünk beleérezni a másik világába. Ma reggel mindent odakészítettem az asztalhoz, de csak magamnak hoztam széket. Férjem ott állt, és nézett. Nem értettem. Aztán elképzeltem, hogy én állok ott, és ő ül egyedül, nem hoznak nekem széket. Ez egy nagyon pici dolog, de mennyire megsértődtem volna! Talán még rá is vágtam volna: Te mindig csak magadra gondolsz! De most fordítva volt, mert reggel annyira szétszórt voltam, hogy elfelejtettem. Milyen jó néha a másik szemével látni magunkat. Ez az életünk egyik izgalmas szépsége. Nem tudunk egyedül élni, és nem látjuk igazán jól magunkat. Most Bagdy Emőkével beszélgetünk majd az empátiáról. Vajon mi segít abban, hogy empátiát gyakoroljuk, a beleérző képességünkkel legyünk egymás mellett?

Bagdy Emőke: Már teljesen megszokottá vált az empátia fogalma. Jelentése: beleélés, a másikkal való érzelmi rezonancia, vagyis tulajdonképpen az érzelmi anyagcsere. Tudjuk, hogy a szavak a jelentés hét százalékát adják, harmincnyolc százalékát a mozgás és a különféle hangcsatorna teszi ki, és ötvenöt százalékban pedig a nem verbális csatornák, vagyis a mimika, a gesztusok, a testtartás, a közelség, távolság, proxemikai dimenziók. A tudomány rájött arra, hogy az empátia, a beleélés egy nagyon különleges dolog, és nagy hatalma van a nem verbális világnak. Olasz tudósok felfedezték a tükörneuronokat, amelyek valóban úgy működnek, mint egy tükör. A szem a befogadó csatorna. Befogadjuk a másik ember látványát, az egész alakját, képét úgy, ahogy van. Mintegy magunkba fölvéve teljesen azt éljük át, mintha ott lenne bennem ő, a másik. Ugyanis leképezve a gesztusait, a mozdulatokat, a mi "belső emberünk" lekopírozza, leutánozza. Olyan, mintha te tennél egy mozdulatot, és én ugyanazt a mozdulatot megcsinálnám itt, kívül. Ez a lekopírozás, automatikus mimézis bennünk történik ugyanabban a pillanatban. Az embernek van egy hatalmas, nem szavas jelentéstára. Az a pici baba, aki világra jön, az édesanya első pillantására már működésbe hozza ezt a rendszert. Hozzuk magunkkal, mintegy isteni áldást, mert az összes érzelem egy pillantásba sűrítve jelen van, és érzem a másik szeretetét. Ennek a leolvasásnak a pályája és a nyelve nem verbális nyelv. Láthatjuk, hogy nagy jelentőséggel bír mindaz, ami a beszédhez csatlakozik, azt kíséri, illetve az is, ha meg sem szólalunk. A kommunikáció első tétele: lehetetlen nem kommunikálni. Vagyis pusztán az, hogy látom a másikat, már egy jelentésbeli üzenet. Az ember maga üzenet, szimbólum, megfejtendő rejtvény, jelenség a másik számára. Nagyon érdekes az az összkép, ahogyan egy pillanat alatt eldöntjük, hogy valaki szimpatikus vagy antipatikus a számunkra. Ez nem egy tudatos döntés. Hol történik mindez? Abban a bizonyos tükörneuron-rendszerben, ahol, amikor valaki befogadja a képet, és fölveszi ugyanazokat a belső pozíciókat, amiket lát, megmeríti az emléktartályban, a pillanat tört része alatt már hozza is az üzenetet, és már mondja is a választ: nem jó, nem jó! Nincs az a számítógép, amely ezt a sebességet képes volna modellezni. Minek alapján mondja azt, hogy nem kedves? Távolodj! Ne közeledj! Mi az üzenet lényege? A leolvasás lényege az, hogy valaha, valami olyan előzetes tapasztalat rögzült ott, a nagytartályban, amelyik ehhez a típusú archoz, mimikához, gesztusrendszerhez hozzákapcsolt valami nem jó tapasztalatot. Tehát a tapasztalat és a kép összekapcsolódása hozza a választ, amely annyira automatikus, mint például a nyálazás reflexe. A nevelőknek hatalmas szerepe van abban, hogy úgy kommunikáljanak a gyerekkel, olyan nyitottsággal, hogy a leolvasórendszer automatikusan azt az üzenetet vegye, hogy a világ jó! Téged szeretnek, elfogadnak. Legyél bizalommal az emberek iránt! Azonban, ha nincs előzetes tapasztalat, akkor ezt nagyon nehéz elérni.
Fekete Ágnes: Az a történet jutott eszembe, amikor a farizeusok és írástudók Jézus elé viszik a bűnös nőt. Elképzeli az ember, hogy ott állt az a szerencsétlen nő, várva, hogy megkövezzék, és Jézus belenéz a vádlók szemébe, és elkezd a földre írni.
Bagdy Emőke: "Az vesse rá az első követ" – ez óriási mondás! Egyébként is nagyon szeretem a bibliai történeteket. Jézus életének a történetei fantasztikus kincsek. Ahhoz, hogy a tükörneuronjaink elég harmonikusan fejlődjenek, nemcsak az kell, hogy pontosan tudjuk verbálisan a tízparancsolatot, hanem arra van szükség, hogy legyen a szívünkbe beültetve, hogy felvegyük magunkba és így működtessük a tükörneuronjainkat. Nincs tökéletes szülő, és tökéletes ember sincs. Éppen ezért nem várható el, hogy mindig élenjárjunk, és hibátlan, gyönyörű példákat ültessünk a gyerekekbe. Ez lehetetlen. Viszont az ilyen áttételes, példázatos történeteken át, ahol a gyerek beazonosul, nagyon sokat tudunk telepíteni ebbe a nagy tárba, amelynek a döntésén múlik, hogy majd hogyan fogom látni a világot: gonosznak, ellenségesnek, kerülendőnek, támadónak, vagy pedig nyitottnak, barátságosnak, és olyannak, amelyikben jó az embernek élni.
Fekete Ágnes: Tehát, az a fontos, hogy te hol vagy ebben a történetben?
Bagdy Emőke: Igen, beszólítja a résztvevőket: Hol vagy te? Te egy hibátlan, egy vétlen ember vagy? Merthogy az vesse rá az első követ… Beszólítja az empátiádat, behív, hogy helyezkedj be abba a pozícióba, és akkor tudni fogod, hogy te ott mit tettél volna? Te mit tennél? Erre már az érzelmi agy válaszol.

Fekete Ágnes: Ezért vagyunk közösség, ezért vagyunk egyház?
Bagdy Emőke: Így van. A közösségnek az a jelentősége, hogy a tagjai empátiával vannak egymás iránt. Szeretem József Attila Nem én kiáltok című versének ezt a mondatát: "Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat." Neki fogalma sem volt a tükörneuronokról, amikor leírta ezeket a gyönyörű sorokat, de így van. A közösségben oda-vissza empátiás áramlások zajlanak, hogy fölveszlek magamba. Értelmezem, amit mondasz, hiszen "más a térkép és más táj". Minden ember a saját világához viszonyít, csak időnként ez a két világ olyan távol áll egymástól, mint két bolygó. Mindenki ismeri a történetet, amikor arra kérték a vakokat, hogy írják le az elefánt természetét. Nyilván, aki az ormányánál állt, más tulajdonságokat írt le, mint aki a farkánál állt. Ez a beállítódás, hogy én honnan nézem a világot. De ha én nem ott vagyok, ahol a másik, akkor nem tapasztalhatom ugyanazt. Jézus történetében, tessék csak beállni abba a pozícióba, és onnan már másmilyen a világ. Így lehet igazán tanulni az empátiát, hogy bemegyek abba a szerepbe, mielőtt akármilyen ítéletet hoznék. A közösség nagyon áldásos, ha jól kommunikálnak, de meg kell tanítani a közösséget jól kommunikálni. Sokat tudunk bántani, gyilkolni, és ugyanakkor sokat tudunk építeni is. Az egyházi közösségekben megvan az a tárgy, amivel mindnyájan foglalkozunk. A lelki otthon, és az egymással való kommunikáció lényegében tárgyközpontúan történik az adott gondolatanyag körül, amivel mindannyian foglalkozunk. Ebben nincsen kritika, hanem elfogadás van. Brainstorming, ötletbörze. Hogy látod te, és én hogy látom? Adjuk össze! Tudjuk azt, hogy a nagy varázsszó az együttműködés. Minden olyan, ami a támadás, szembenállás, kritika felé vesz irányt, az a közösséget megöli. Viszont minden olyan, ami arra törekszik, hogy megértse a másikat, az épít. Hogy is gondolod te? Szeretném megérteni, szeretnék közelkerülni az álláspontodhoz. Tehát szükség van a nyitottságra, hogy megértsem a másikat, bele kell helyezkednem a másik pozíciójába, szükséges beleélni magam a másik szerepébe, helyzetébe, vele azonosulni, azonnal közös érzelmi nevezőt teremteni, mert nincs többé már az a másik, hanem bennem lakik, én benne vagyok a másikban, és innen mélyen érzelmileg érthetővé válik a világ. Ez az összes esélyünk a jövőre nézve.

Fekete Ágnes: Most egy kisebb ünnepre hívjuk meg hallgatóinkat. Dr. Huszár Pál a Dunántúli Református Egyházkerület gondnoka, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának világi elnöke éppen a napokban tölti be tizedik éve ezt a szolgálatot. Ő mesél az életéről.

Huszár Pál: Mikor még a Veszprémi Egyetemen tanítottam, gyakran beszélgettem a hallgatóimmal a szünetekben, többek között a gyermekvállalásról is. Ott valaki azt mondta, hogy legfeljebb egy gyermeket szeretne, mert annak meg lehet adni mindent. Erre én azt válaszoltam, hogy egyrészt nem lehet megadni mindent a gyereknek, másrészt nem szabad megadni mindent, mert abból egészen más lesz, mint amit szeretnénk. 1941-ben, amikor megszülettem, a család ötödik gyermeke voltam. Ha a szüleim úgy gondolkodtak volna, mint ez az illető, akkor én nem lennék. De akkoriban az a fölfogás járta, hogy "ha az Úristen báránykát ád, majd ád hozzá legelőt is". Ráadásul 1943-ban elveszítettem az édesapámat. Rövid betegség után meghalt. Édesanyám ottmaradt öt gyerekkel özvegyen, aztán jött a háború is. A háborút egy szőlőhegyi pincében vészeltük át. Megálltunk a családi házunk előtt és csak füstölgő, üszkös romokat találtunk. Arra emlékszem, hogy édesanyám rettentő keservesen sírt, hogy most mi lesz? Máig hálás vagyok az Úristennek azért a mélységesen mély hitért, amivel Édesanyámat támogatta. Megmaradtunk. Tőle nagyon sokat kaptam. Egyszerű asszony volt, de megélt keresztyén hittel.
Fekete Ágnes: Ez miben mutatkozott meg a hétköznapokban?
Huszár Pál: Például a töretlen optimizmusában. Tudta azt, hogy az Úristen majd gondot visel ránk, és ez meg is történt. Nagyon-nagyon jó lelkészt kaptam dr. Fejes Sándor személyében, akinek nagyon komoly része volt abban, hogy én most itt vagyok, ahol vagyok.
Fekete Ágnes: Ki volt ő?
Huszár Pál: Nyugdíjba vonulásakor a Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője, püspök helyettese volt. Keresztyénné, magyarrá, értelmiségivé való nevelésemben rendkívül nagy része volt. Ezért úgy fejeztem ki a hálámat, hogy írtam róla egy könyvet. Az Úristen adta meg a lehetőséget rá, hogy ezt valóban megtehettem.
Fekete Ágnes: Visszatérve a családjára. Ki volt édesapja?
Huszár Pál: Édesapámat Huszár Józsefnek hívták. Földműves, illetve fuvaros volt. E kettőt együtt kellett gyakorolnia, mert nem volt annyi földjük, ami önmagában eltartotta volna a családot. Így jövedelem kiegészítésként, úgynevezett meszesek voltak. A Bakonyban égetett meszet fuvarozták lovas kocsival.
Fekete Ágnes: Ilyen családból egyértelmű volt, hogy értelmiségi lesz a gyermekekből?
Huszár Pál: Egyáltalán nem volt egyértelmű. Az első vagyok a családban. Még a családon belül is voltak aggályok. Ne felejtsük el, hogy én 1955-ben fejezetem be az általános iskolát és kezdtem meg a középiskolát Veszprémben, a Lovassy László Gimnáziumban, amely előtte piarista gimnázium volt. Istennek hála még akadtak olyan tanárok, akik azt a lelkiséget képviselték. Ilyen volt az osztályfőnököm is, de ilyen volt történelem és latin tanárom dr. Brusznyai Árpád, aki a forradalom egyik mártírja lett. Az egyik aggály az volt, hogy majd megtömnek politikával. Ez a veszély, akkor teljesen reális volt. Az a rendszer mindenféleképpen szerette volna a fiatalságot a magáénak tudni. Mindent el is követett érte. De nem hatottak rám. Volt olyan tanárom, aki megkérdezte négyszemközt, hogy milyen vallású vagyok? Mondtam, hogy református. Erre az volt a válasza, hogy az nagyon jó! 1955-ben ilyet kijelenteni majdnem, hogy életveszély volt. Ha nekem eljárt volna a szám, ez neki a tanári pályájába kerülhetett volna. Ilyen volt a beállítottsága.
Fekete Ágnes: Mennyire volt egyértelmű az, hogy humán irányba megy?
Huszár Pál: Egyáltalán nem volt az. Az osztályfőnököm személyes hatásaként váltottam át, és jelentkeztem történelem, német, orosz szakra. Most is örömmel tanítok még a Pápai Református Teológián egyetemes egyháztörténetet németül, illetve retorikát. Egy pünkösdhétfőn valahol istentiszteleten voltam. Egy fiatal legátus szolgált. Amit mondott, azzal minden rendben volt, azt vagy ő írta meg, vagy megírták neki, de ahogy mondta, azzal volt a gond. Csúnya vicc jutott eszembe: Azt álmodtam, hogy szószéken álltam, aztán fölébredtem, és tényleg ott álltam. Nem a mi diákunk volt. Szívességből végzem a tanítást, de nekem legalább akkora örömet jelent, mint a hallgatóimnak. Én is mondtam annakidején az Édesanyámnak, hogy ó, hát a Bibliát is emberek írták. Erre azt mondta az Édesanyám:Igen, édes fiam, csakhogy azt Isten Szentlelke által eltöltött emberek írták. Így azért már másként hangzik.

Fekete Ágnes: A Református Szeretetszolgálat idén egy nagy akcióba kezdett, mindenfelé almát osztanak intézményeknek, gyülekezeteknek. Hegedűs Márk Hódmezővásárhelyen járt.

Hegedűs Márk: Huszonegy tonna alma érkezett, három millió forint értékben, amelyet húsz gyülekezetbe és nyolc intézménybe fognak tovább szállítani. Éppen most rakják le a kamionról a ládákat.
Pakoló férfi: Mi négy gyülekezetbe viszünk almát: Hódmezővásárhely Újvárosába, Mártélyra Fábiánsebestyénbe és Nagymágocsra. A hittanos gyerekek családjainak illetve olyan rászorultak között osztjuk szét, akik elfogadják.
Hegedűs Márk: Ezekben a gyülekezetekben nagy a szükség? Úgy érzi, hogy lesz helye az almának?
Pakoló férfi: Mindenre szükség van, akár ruha, akár élelmiszer, mindennek megtaláljuk a helyét.
Hegedűs Márk: Hogyan tudja kiválasztani azokat a gyülekezeti családokat, akiknek szétosztják ezt az adományt?
Lelkésznő: A gyülekezetünkben jelentős diakóniai munka folyik. Napi rendszerességgel veszünk részt az élelmiszermentésben is, így nagyon ismerjük a város rászoruló embereit. Több mint ötszázhatvan embert tartunk nyilván, akinek valamilyen formában szoktunk élelmiszer vagy anyagi segítséget nyújtani. Nagyon nagy szükség van az élelmiszer segítségre. A vitamintartalékok igen fogytán vannak. Volt, aki azt mondta, hogy akkor most spórolhatok a gyógyszeren.
Hegedűs Márk: Ön egyébként szereti az almát?
Lelkésznő: Igen. Szatmárban voltam lelkész nyolc évig, úgyhogy meg is tudom különböztetni az almákat az ízük szerint.
Hegedűs Márk: Akkor így az előző dicsérete a tavalyi almaszállítmányra az külön bókként kezelhető?
Lelkésznő: Így van!
Férfi: Minden háztartásba szeretnénk eljuttatni ebből az almából, hogy jobban megismerjék a gyülekezetet, és közeledjenek a most kialakulóban lévő és megerősödni vágyó kis közösséghez.
Farkas János: Magyarcsanádon egy jó református közösségünk van, az általános iskolánk, óvodánk illetve bölcsődénk is református fenntartásban működik. Úgy éreztem, hogy itt kell lennem az idén is, ahogy eddig mindig. Nemcsak polgármesterként vagyok jelen, hanem teherautósofőrként is. Magyarcsanádon nagyon jó a közösség, és mindenki számíthat a másikra.

Hírek
Az idei ökumenikus női világimanap témája, amelyet a suriname- keresztyén nők állítottak össze: "Mindaz, amit Isten alkotott, nagyon jó!" Ezzel a mottóval hívják fel a figyelmet a teremtett világ iránti felelősségünkre és tartanak imaórákat, ismertető előadásokat, beszélgetéseket országszerte március 2-án. Többek között Budapesten, a Szilágyi Dezső téren és Csillaghegyen 18 órakor a református gyülekezeti teremben, valamint 17 órakor Debrecenben, a Szabadságtelepi egyházközségben.

Ugyancsak a Szilágyi Dezső téri református templomban templomsétát szerveznek Róka Zsuzsanna idegenvezető kalauzolásával, és megemlékeznek a tervező, Pecz Samu születésének évfordulójáról március 4-én, vasárnap a 10 órakor kezdődő istentisztelet után.

A VilágEgyetemi Előadások sorozatban Madas Balázs tart előadást Csodák a fizikus szemével címmel március 2-án, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatti református templomban.

Ravasz László "népteológiájáról" tart előadást unokája, Szacsvay Éva néprajzkutató március 2-án, pénteken 16 órakor Kecskeméten, a Ráday Múzeumban.

A Magyar Református Presbiteri Szövetség nyilvános küldöttgyűlését rendezik meg március 3-án, szombaton 10 órától Budapesten, a Dunamelléki Református Egyházkerület székházának dísztermében.

Egész napos intenzív szakmai képzést tartanak az ifjúsági munka résztvevői számára március 3-án, szombaton Budapesten, a Gazdagréti gyülekezetben. Az előadások szünetében a Paraklétos Kiadó könyvasztala is jelen lesz.

A keresztyén hit alapvető kérdéseiről indítanak március 5-től május végéig tartó bibliaiskolát hétfő esténként 18 óra 30 perctől Budapesten, a Salétrom utca 5. szám alatti református templomban.

Dr. Pecsuk Ottó, a Magyar Bibliatársulat főtitkára szolgál a bibliavasárnapi istentiszteleten március 4-én, 11 órakor Boldván, a református templomban.

Életmentő találkozás címmel tartanak evangélizációs estéket március 1. és 3. között esténként 18 órakor Kálózon, a református templomban. Március 2. és 5. között 17 órai kezdettel pedig Miskolcon, a Deszka templomban Böjti csendes esték címmel.

A Kárpát-medencei református szőlészek és borászok fórumát március 2. és 4. között rendezik meg a délvidéki Bácskossuthfalván.

A szülők iskolája előadássorozat keretében családias szakmai napot tartanak Marco de Leeuw előadásával március 3-án, szombaton 18 órától Bátaszéken, az iskolában.

Az asztali beszélgetések sorozat keretében az együttműködésen alapuló művészeti projektek című kiállítás által felvetett közös ügyekről beszélget Gyarmathy Éva, pszichológus, Kulcsár Gábor intézetvezető és Szipőcs Krisztina, a kiállítás kurátora március elsején 18 órakor Budapesten, a Ludwig Múzeumban.

…a maga képmására – Portré a 20. század magyar képzőművészetében címmel nyílik kiállítás február 28-án, azaz ma délután 17 órakor Budapesten, a Ráday utca 28. szám alatti Bibliamúzeumban. A tárlatot Szabó István püspök és Szűcs Erzsébet művészettörténész nyitja meg.

Tavaszi kórushangversenyt rendeznek a pátyi és a biai kórus részvételével március 4-én, vasárnap délután 5 órakor Bián, a református templomban.

Jótékonysági koncertet ad Mészáros János Elek március 2-án, pénteken 18 órától Környén, a Művelődési Házban.

Pápay Zoltán Magunkról című könyvének bemutatója lesz március elsején csütörtökön 18 órakor Debrecenben, a Karakter 1517 Könyvesbolt és Kávézóban.

Fekete Ágnes áhítata:

"És hat nap múlva magához vevé Jézus Pétert, Jakabot és ennek testvérét Jánost, és felvivé őket magokban egy magas hegyre.És elváltozék előttök, és az ő orcája ragyog vala, mint a nap, ruhája pedig fehér lőn, mint a fényesség.És ímé megjelenék ő nékik Mózes és Illés, a kik beszélnek vala ő vele.Péter pedig megszólalván, monda Jézusnak: Uram, jó nékünk itt lennünk. Ha akarod, építsünk itt három hajlékot, néked egyet, Mózesnek is egyet, Illésnek is egyet." Máté 17,1-5

Vasárnap fiunkat egy síversenyre vittük el Mátraszentistvánra. Mivel a pálya mellett van a katolikus templom, így oda mentünk el most istentiszteletre. A kis falu lakossága csak néhány száz fő, de az út szélén végig autók álltak, többezer ember sétált, nézelődött és sízett. A templomban azt is megtudtuk, hogy nem egyszerű helyzet ez, mivel szinte kezelhetetlen az óriási autómennyiség. Mi szépen beültünk a templompadba, és hetedmagunkkal együtt imádkoztunk. Ennyien voltunk, akik valóságosan és lélekben is felmentünk a hegyre, a többi ötezer ember mellettünk csúszkált. Ilyenek az arányok. Akinek a lelke egy kicsit is elköteleződik Krisztus útján, érzi ezt az arányvesztést.
Szinte minden érdek, minden szándék ma az ellen szól, hogy a lelkünk felmenjünk a hegyre. Hiszen, ha már megváltottam a jó drága síbérletemet, csak nem fogok kihagyni egy órát? És tényleg szörnyű lenne ebből törvényt gyártani. Nem kívánom vissza azt az időt, amikor formálisan kötelező volt a templom. Ez lenne az, ha csak Mózes lenne a hegyen, kezében a törvénnyel. Azt sem szeretném, ha valaki evangélizáló sátrakat állítana fel a sípálya mellett, és evangéliumot hirdetne az állig beöltözött, mozogni vágyó embereknek. Ebben az esetben csupán Illés állna fent a hegyen szigorú prófétai tekintettel.
De ott van Krisztus is a hegyen, aki nem szól semmit, csak átváltozik. Titokban ragyog, és ennek a ragyogásnak csak három tanúja volt, Péter, Jakab és János. Neki nem volt szükség többre. Jézust nem érdekli a mennyiség. Az Ő igazi, titkos énjét csak kevés ember látja. Nem mondom, hogy mi ott a templomban mind láttuk. Nem gondolom egyáltalán, hogy bármiben is több volt az a hét ember. Inkább úgy van ez, hogy tanúk lehettünk, és ez egyszerűen jó! Láttuk Jézus arcát, aki most nem elgyötört volt, nem poros és fáradt, hanem fehér és ragyogó. Olvastunk a ruhájáról és az arcáról. A ruha az az ember szerepszemélyisége. Öltözetünkkel valamilyennek látszani akarunk. Az arcunk pedig az, amit nem fedünk be, ami az igazi személyiségünk. Jézusnál vakítóan tiszta volt mind a kettő. A Mátrában akkor hétágra sütött a nap, vakítóan világított minden, és mi ennek a találkozásnak tanúi lehettünk.
A történetben, azon a régi hegyen Péter talán összehunyorította a szemét, hogy meg ne vakuljon, és ezt mondta: Jó nekünk itt lennünk, építsünk három sátrat. Bújjunk el ebben a ragyogásban. Zárjuk ki a világot, nem kell a lenti zűrzavar! Nem kell az ötezer ember, maradjunk a templomban, a hegyi tündöklésben! Itt szeretnék gyönyörködni. Ekkor szólalt meg Isten, Ő Péter szavai után az első hang: "Ez az én szeretett Fiam, benne gyönyörködöm, Őt hallgassátok!" Ekkor kiderül, hogy mi valójában Isten gyönyörködésében veszünk részt. Nem az a lényeg, hogy kiválogatjuk, mi tetszik nekünk és mi nem, hol jó lenni, és hol nem, hanem hogy tanúi lehettünk Isten gyönyörködésének. Tanúi lehetünk magának a létezésnek. Mintha ezt mondta volna a Mennyei Atya: enyém a látás, a tietek most már a hallgatás.
Ki kell szűrni ennek a világnak a hangjait, és meghallani Jézust! Dübörög a hókotró gép, jönnek-mennek az autók, gépzúgás és zene-bona mindenütt. Egyik gyerek elesik a pályán, és most kiabál, az apukája felsegíti. Hol van Jézus hangja? Csipognak a madarak… de hol van Jézus hangja? Ez az élet igazi kérdése. Szeretném a legjobbat, a legigazibb hangot választani. Szeretnék tanúja lenni Isten gyönyörködésének ebben a világban, és odafigyelni, hallani az Igaz szót.
Ha nem élesztem magamban fel a vágyat arra, hogy erre figyeljek, és ne a zajra, akkor még, ha a világ legmagasabb hegyén vagyok is teljesen egyedül, akkor sem fogok mást hallani, mint a zajt. Döntenem kell: a legjobbat, a legigazabbat választom, Krisztus útjára lépek, az Ő tanújává válok. Ezt adja meg nekünk Isten. Ámen.