2018-07-18

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Az információ társadalmában szinte fel sem fogjuk az eseményeket, amiket ezer számra hallunk napról napra. Arra pedig végképp nincs idő, hogy az egyes embert meglássuk a híráradat mögött. Pedig mindig az a legtanulságosabb. Most így beszélgetünk Masri Mona Aichaval, aki most fejezte be a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán lelkészi tanulmányait, és doktori képzésben tanul majd tovább. Először családjáról kérdeztem.

Masri Mona Aicha: Édesanyám nevelt fel a nagymamámmal, mert édesapámtól korán elvált. Bogyiszlón éltünk. Édesapám Szíriából, Aleppóból származik.
Fekete Ágnes: Hogyan került Magyarországra?
Masri Mona Aicha: A rendszerváltás után voltak, akik idejöttek tanulni, és ő is jött kereskedni.
Fekete Ágnes: Hogy ismerkedtek meg a szüleid?
Masri Mona Aicha: Apu mindig felbukkant, amerre Anyu járt és végül összejöttek. Van egy féltestvérem Apu második házasságából. Ővele többet élt együtt édesapám, mint velem. Ő fiúként eleve iszlám vallású. Az anyukája keresztyén, de ők már iszlám szerint házasodtak össze. Ott belépett a vallási kép, amíg édesanyámmal ez nem volt meg. Vita sem volt belőle, de nem volt ez a nagy egységre lépés sem. A testvéremet nagyon vonzza az arabok vendégeskedési szokása. Náluk az a felfogás, hogy a vendégnek mindig kijár a tisztelet és minden, bármit mond, annak úgy kell lennie. Például ő nekiáll rizst főzni, ha én azt szeretnék. Budapesten nőtt fel, ahol nem néznek meg egy arabot. Engem mindenki nézett a faluban, hogy "Na, ebből mi lesz? Ez honnan jött? Hová megy?"
Fekete Ágnes: Gyermekkorodban azt tapasztaltad, hogy kilógsz a többiek közül?
Masri Mona Aicha: Igen. Már a nevem miatt sem tudok valahol meglapulni, pedig a személyiségemből adódna, hogy csak ott csak üljek egy darabig és felmérjem a helyzetet, de nem lehet, mert a nevemet hallva mindenki úgy gondolja, hogy velem a legkönnyebb egy társalgást megindítani. Már az is nagyon érdekes, hogy az óvodában csoporttársam volt egy fél-kubai kisfiú is. Az óvónők azt gondolták, hogy majd a két félvér megérti majd egymást. De állítólag én az egyik sarokban ültem, ő meg a másikban. Viszont azt láttam, hogy mindenki nézett, figyelt.
Fekete Ágnes: Volt egy kis lenézés benne?
Masri Mona Aicha: Igen, a faluban "jöttmentek" voltunk, és akkor még odakerült egy arab vér is. Tényleg kellemetlen volt. Kisgyerekkorom óta azt éreztem, hogy ahol vagyok, az nem jó, hogy onnan el kell jönnöm. Édesanyám megengedte, hogy hatosztályos gimnáziumba menjek.
Fekete Ágnes: Ott már egyszerűbb volt az élet?
Masri Mona Aicha: Igen. Jó volt az, hogy kicsit tágabb volt az egész. Bár, nem messzire mentem, csak Tolna városba. Ott már nem érdekelte az iskolatársaimat, hogy milyen nemzetiséghez tartozik az édesapám, hiszen ott svábok is vannak. Nincs olyan emlékem, hogy kilógtam volna a sorból a származásom miatt. A hit kérdése már más volt, mert az osztálytársaim nagy része ateista volt. Volt, aki konkrétan megkérdezte, hogy a reformátusság az azt jelenti, hogy Kálvinhoz imádkozik valaki? Mondtam, hogy nem, és próbáltam elmagyarázni neki.
Fekete Ágnes: Hogy jött a hit az életedbe?
Masri Mona Aicha: Édesanyám gyerekkorában járt közösségbe, de később, ahogy elkerült Bogyiszlóról már nem is keresett gyülekezetet. Több mint két éves voltam, mire megkereszteltek, de a nagymamám azért megtanított imádkozni. Őszintén szólva, valahogy elkezdett vonzani engem az a hely. Utólag sem tudom, hogy miért, mert egy korombeli sem járt a templomba.
Fekete Ágnes: A bogyiszlói templomról beszélsz?
Masri Mona Aicha: Igen.
Fekete Ágnes: Milyen az a templom?
Masri Mona Aicha: Letisztult és valahogy olyan csend volt. Olyan megnyugtató, biztonságos érzés volt, hogy reggel felöltözöm és elmegyek a templomba. Nagyon korán olyan nyolcévesen már nagyistentiszteleteken ültem egyedül, mert édesanyám nem járt templomba. Nagymamám rokkant, csak néha kísért el, de én egyedül is mentem. Ebben azért benne volt az a varázs, hogy szép ruhát húz az ember, ha templomba megy. Azonban az az elcsendesedés, imádkozás, a közelség volt fontos akkor a számomra. Tízévesen volt egy nagyon komoly betegségem, és akkor vált valósággá, jelenné mindaz, amit addig tanultam, hallottam Istenről, hogy Ő mennyire szeret engem.
Fekete Ágnes: Mi volt a bajod?
Masri Mona Aicha: Nem tudtam lábra állni egy gyermekkori ízületi betegség miatt, amiről a mai napig sem tudjuk, hogy mitől, hogyan keletkezett. Nem az volt, hogy leestem a fáról, hanem egyik napról a másikra nem tudtam lábra állni. Talán fél évig húzódott, mire felkerültem Pestre, az ORFI-ba. Így édesanyám is talajvesztett lett.
Fekete Ágnes: Hát, ezen nem csodálkozom!
Masri Mona Aicha: Emlékszem, hogy megkérdeztem az anyukámtól: "Anyu, én most meg fogok halni?" Láttam Anyun, hogy nem olyan biztos benne, hogy nem. Akkor mindenki elesett volt a családban, de valahogy elkezdtem biztonságban érezni magam, hogy teljesen mindegy, mi történik. Olvastam egy napkeleti mesét, amelyik érdekes, és vicces volt, és közben folyamatosan bizonyosságom volt valahogy, hogy így rendben van, és semmi nagy gond nem történhet. Végülis nem történt olyan hatalmas probléma. Úgy érzem, akkor értettem meg valamit abból, amit addig hallottam, és csak szép történetnek tűnt. A gimnáziumban még sokféle ötletem volt, hogy mi legyek. Még matematikus is akartam lenni, de valahogy egyik napról a másikra bizonyossá vált, hogy a teológiára kell mennem. Még a lelkészünket is meglepte ez a gondolat. A magát ateistának valló osztályfőnököm azt mondta, hogy menjek el Pécsre hittanból érettségizni. Azt mondtam, hogy miért mennék, hiszen már etikából érettségiztem és a gimnázium alatt nem is tanultam hittant. De, hogy ő arra gondolt, hogy az jó lenne.
Fekete Ágnes: Volt arról elképzelésed, hogy mi az a teológia?
Masri Mona Aicha: Nekem sokáig az volt az elképzelésem, hogy a lelkész csak egy idős bácsi lehet. Körülöttem csak idős bácsi lelkészek voltak. Sokkal kevesebbet láttam abból, hogy milyen szolgálati lehetőségei vannak egy teológusnak. Akkor nem rémített meg, mert akkor még nem tudtam, hogy ez mivel jár pontosan. Ma sokkal inkább megrémít.
Fekete Ágnes: Amikor a templomban ültél, kicsi gyerekként a szép ruhában, akkor mit értettél meg az istentiszteletből és mit szólt a lelkész ehhez?
Masri Mona Aicha: A lelkész próbált gyerekistentiszteletet tartani, ahová csak a barátnőmmel jártunk. Azonban ez is abbamaradt, amikor a barátnőm úgy döntött, hogy már nem szeretne járni. Nem tudom, hogy a lelkészben mi zajlott, de látta, hogy folyamatosan jelen vagyok. Azt éreztem, hogy furcsán néznek rám még mindig a falusiak, de azért van egy hely, ahol elfogadnak. Kitettem magam a köznyelvnek, a pletykálkodásnak, hiszen én lettem a "bezzeg gyerek". "Bezzeg az arab lány jár a templomba, de a miénk nem!" Nem is a gyülekezet vagy a közösség volt fontos, hanem az igehirdetés, ahogyan az megszólalt, és megértettem, hogy az Isten engem ott elfogad. Természetesen éreztem magam ott és biztonságban. Nem azt éreztem, hogy most mindenki engem néz, várják, hogy mi lesz ebből a lányból, hanem hogy Isten ott van, és ott természetes lehetek. Nagyon szerettem odajárni, nagyon vonzott ez a közösség.
Fekete Ágnes: Apukáddal és ezzel az egész szír hagyatékkal milyen a kapcsolatod? Mit szólt apukád a teológiához?
Masri Mona Aicha: Szerinte nem vagyok odavaló, és egyébként is jogásznak kellett volna mennem. Én még be is adtam a jelentkezésemet a kedvéért, mert tudtam, hogy magas pontszámom van, de azért az esélytelenek nyugalmával tettem ezt meg. Hagytam, hogy formálódjon benne. Két hét múlva megint visszatértünk rá. Anyukám jobban félt tőle, hogy Apu nem fogja ezt díjazni. Azt mondta, ha Isten hív, akkor ő ennek nem tud ellene állni, és egyébként meg büszke arra, hogy a saját kultúrámban, a saját vallásos hátteremben, ennyire megtaláltam magamat. Az volt az érdekes, hogy ő is elkezdte ezt támogatni. Vele voltak a legjobb vitáink.
Fekete Ágnes: Miről vitatkoztatok?
Masri Mona Aicha: Jézus istenfiúságáról nagyon sokat, meg Szűz Máriáról is. De azon nagyon megnyugodott, hogy nálunk nem kap akkora szerepet Mária. Mindig fontos számára az igazság keresése. Valahogy el is tudjuk közben engedni a dolgokat. Ez egy olyan bölcsesség, amelyet szerintem tőle kaptam.
Fekete Ágnes: Ő mennyire vallásos iszlámhívő?
Masri Mona Aicha: Az aktuális lelkiállapotától függ. Vannak időszakok, amikor ott az imaszőnyeg és minden, ami kell, és a ramadánt is megtartja egy csapattal. De nem minden évben. Van, amikor nagyon elkapja az erkölcsösség. Tényleg megéli ezeket a hullámokat, amiket szerintem a keresztyének is ugyanúgy megélnek. Például, amikor élelmiszerboltja volt, nagyon sokat gyötrődött azon és visszatérő problémája volt, hogy alkoholt árul. De Mohamed azt mondja, hogy ahova mész, ott vedd fel az ottani életvitelt, és ha így vesszük, akkor mégis árulhatna alkoholt. Nagyon látható volt, hogy ez mekkora válságot okozott neki. Én ebben csak annyit tudtam mondani: "az hogy két családot elhagytál nagyobb probléma, mint hogy alkoholt árulsz."
Fekete Ágnes: Saját személyedben megéled ennek a kérdésnek a kettősségét, hogy itt élnek szírek. Mi megyünk, ők jönnek.
Masri Mona Aicha: Igen. Megfigyeltem magamban, hogy egyre inkább zárkózom, és hogy szeretném levetni azokat a vonásokat, amelyek odakötnek. Nagyon érdekes volt önismeretileg, hogy miért félek ennyire ettől? Volt egy nagyon megrázó élményem. Jöttünk haza Nagyváradról, a Partiumi Tudományos Diákköri Konferenciáról egy autóval. A határon elkérték a személyigazolványunkat. Normálisan zajlott az ellenőrzés, még viccelődött is velünk egy ideig a határőr, merthogy a vőlegényemnek sváb neve van. Megkérdezte tőlem, hogy milyen származású a nevem. Mondtam, hogy arab. Nem gondoltam, hogy ez problémát jelenthet. Onnantól kezdve letegezett a határőr, hogy akkor biztosan élnek ott rokonaim és minek akarnak azok idejönni? Ez volt a stílus. Akkor volt bennem egy három napos intenzív félelem, hogy most akkor ez következik, ennyire gyűlöljük egymást? Ráadásul mindez akkor történt, amikor elhoztam a magyar egyetemnek egy díjat. Látta, hogy tökéletesen beszélek magyarul, és mégis így beszélt velem. Akkor már nem is vagyok ember? Nem szitokszó szerintem az, hogy édesapám Szíriából jött. Ha kérdezik is, hogy mit gondolok erről, teljesen mindegy, hogy ezzel a névvel mit mondok.
Fekete Ágnes: A saját identitásodat ez nyilván megkérdőjelezte.
Masri Mona Aicha: Nem alakult ki egy olyan álláspont, hogy most biztosan ezt vagy azt kellene csinálni, szerintem erre megvannak azok a szakemberek, akik ezt tanulták, de közben nem tolom át az emberi felelősséget. Amikor kint voltam Tübingenben, ott megismerkedtem egy aleppói lánnyal. Karácsonyra ő is hazament, és mindenki sírt, hogy jaj, mi van, ha többet nem látunk. Ő is magyarázta, hogy ha Szíriában háború van, az nem azt jelenti, hogy mindenhol háború van, hanem hogy az ország egyik részében van gond, de ahol ők vannak, ott nincs akkora probléma. Rajta is azt láttam, hogy vágyott haza, vágyott abba a kultúrába.
Fekete Ágnes: Szeretnéd azért megnézni egyszer Szíriát?
Masri Mona Aicha: Igen. Bár most már nem az a Szíria, amit láthattam volna, ahonnan Apu jött, amiben fölnőtt. Vágyom arra, hogy egyszer a családdal elmehessünk. Annak szerintem, nagy ereje lenne.

Fekete Ágnes: Most pedig Sárszentmiklósra látogatunk el, az ottani református hittan táborba. Először Hegedűsné Erdődi Judit lelkész hallják.

Hegedűsné Erdődi Judit: Ez egy hittanos napközis tábor, a gyülekezet gyermekeinek rendezzük, de ilyenkor hívunk olyanokat is, akik nem tartoznak a gyülekezethez, csak mivel a szüleik dolgoznak, egyedül lennének otthon. Kilenc órától vagyunk együtt délután négy-öt óráig. Bibliai történetet tanulunk, énekelünk, játszunk. Az étkezést úgy oldjuk meg, hogy az asszonyok, akiknek a gyermekeik is itt vannak, főznek ebédet. Ma például itt van egy asszony, akinek pék a szakmája, és itt sütött öt kiló lisztből pogácsát, szerdán meg buktát. Úgyhogy nagyon-nagyon jó illatok voltak itt.
Fekete Ágnes: Ez egy nagy összefogás is?
Hegedűsné Erdődi Judit: Igen. Így tudjuk ingyenessé tenni a tábort, hogy bárkinek hozzáférhető legyen, és el tudjanak jönni. Egy nap voltunk a Balatonon is. Mindig el szoktunk menni egy nap fürödni, mert itt a környékünkben nincsen erre lehetőség.
Fekete Ágnes: Mi a téma ezen a héten?
Hegedűsné Erdődi Judit: Ebben az évben a méhészet a téma, mert van a gyülekezetünkben egy fiatalember, akinek van méhészete, ez ihlette meg Kompán Zsoltné Julikát, aki összeállított egy programot. Olyan történeteket veszünk a Bibliából, ahol méz és méhek szerepelnek. A méhektől megtanuljuk, hogy szeretetben, családban élnek, és szorgalmasak. Első nap arról volt szó, hogy Isten ígéreteinek elfogadásához bátorság kell. Az ígéret földjére hogy bemehessenek ahhoz is bátorság kellett, és akik nem hitték, hogy megkapják nem is mehettek be. Ahhoz hogy Isten ígéretei valósággá legyenek az életünkben, szintén bátorság kell.
Fekete Ágnes: Ez micsoda? Elmondod nekem?
Horváth Elvira: Méhecske. Lyukasztóval készítették ezeket a méhecskéket.
Fekete Ágnes: Miért gyűjtitek ezeket?
Horváth Elvira: Be lehet váltani cukorkára, meg más dolgokra.
Fekete Ágnes: Ezek jópontok?
Horváth Elvira: Igen.
Fekete Ágnes: Neked mennyi van?
Horváth Elvira: Most jelenleg kilenc.
Lénárt Roland Balázs: Valakinek meg már száz.
Fekete Ágnes: És azért mit lehet kapni?
Lénárt Roland Balázs: Cukrot, tollat…
Horváth Elvira: Táskát. Én csak egy kis válltáskát vettem tízért.
Fekete Ágnes: Ezt a füzetet színeztétek?
Lénárt Gréta Anna: Igen, minden naphoz van egy kép benne. A csoportban kiszíneztük, meg beszélgettünk a történetről.
Lénárt Roland Balázs: A méz a legédesebb, de Isten Igéje az édesebb, mert az hitet ad, meg reményt.

Palotás Beáta: Három gyerekkel vagyok itt és mivel óvónő vagyok, az óvodások csoportjával foglalkozom.
Horváthné Szabó Judit: Presbiter vagyok a gyülekezetben, és a gyerekmunkában szolgálok. Egy gyermekkel és egy unokával vagyok itt most.
Kiss András: Egy kicsit résztvevőként is vagyok itt, mert nagyon szeretek a gyerekekkel játszani, vigyázni rájuk. Délutánonként pedig a méhekről mesélek a gyerekeknek.
Fekete Ágnes: Miről szólt a mai nap?
Horváthné Szabó Judit: Keresztelő Jánosról tanultunk, aki a pusztában élt, sáskákat és erdei mézet evett.
Fekete Ágnes: Láttam azt az öltöztetést, hogy fel kellett öltöztetni egy figurát.
Horváthné Szabó Judit: Igen. Az volt a motivációs beszélgetés, hogy egy kisgyermeket körberajzoltunk, és a rajzot a gyerekek ötletei alapján felöltöztettük. Márkajelzéses pólók, sapka, piercing, telefon, kockahas… Jöttek az ötletek a gyerekeknek, és ezzel hoztuk párhuzamba keresztelő János öltözékét, a teveszőr ruhát, a bőrövet. Próbáltuk azt is kihozni belőle, hogy a menő ruha alatt milyen lelkület van. Így kanyarodtunk Keresztelő Jánoshoz.
Fekete Ágnes: Konkrétan méhek is jönnek a táborba?
Kiss András: A méheket nem hozom, mert most virágzik a napraforgó és ők most gyűjtenek. De én itt vagyok, mert itt érzem jól magam, itt vagyok a helyemen. Méhészettel foglalkozom, ez a munkám. A méhészet nem igazán gyerekeknek való tevékenység, de most nagyon sok mindent megismerhetnek.
Fekete Ágnes: Eszközöket hoztál?
Kiss András: Egy keretet, amiben valódi méz van, hogy a méhek világát jobban megismerjék, a méhek útját, a méztermelést. Mindennap mesélek nekik a méhekről tíz-tizenöt percet.
Fekete Ágnes: Hogy vannak idén a méhek?
Kiss András: Ó, ez egy nagyon nehéz év. Erről nem is szeretnék beszélni. Kegyelemből élünk. Sok méhcsalád van, és ez a fő bevételi forrásom.
Fekete Ágnes: Mennyi méh pusztult el télen?
Kiss András: Nem is a téli veszteség, hanem inkább a nagyon meleg január és nagyon hideg március következtében volt egy kicsit nehéz ez az év. Panaszkodni nem túl férfias, de nem ez a legjobb év.
Fekete Ágnes: Az óvodások mit csináltak ma?
Palotás Beáta: Több korosztályt kell itt a táborban éberen tartani, ebből az én feladatom, hogy a kisebbek is jól érezzék magukat. Elég sokan eljöttek a kicsik közül is. Utánzásos játékokkal, csoportjátékokkal foglalkoztatjuk a kicsiket, hogy megjelenjen köztünk maga a kis állatka is, sok kézműves tevékenységgel színesítjük, bővítjük ezt az alkalmat. Mi magunk szeretünk a méhek lenni: zümmögve, repdesve, énekelve, nektárt szívva, virágport gyűjtve…
Horváthné Szabó Judit: A napunkat énekléssel kezdjük, és már abban is a csíkos testű méhecskék vannak, akik szorgoskodnak. Utána közös, csoportos igehirdetésszerű témafelvezetés van, amelyet a kicsik addig hallgatnak, amíg bírják, és utána kisvonatba összekapaszkodva kimennek, a nagyokat pedig ráhangoljuk a történetre, majd a feldolgozás már életkor szerinti csoportokban történik.
Fekete Ágnes: Megjött egy csoporttag.
Horváthné Szabó Judit: Vigyétek ki nyugodtan, amit szeretnétek.
Ami különleges, hogy a gyülekezet felvállalja azt is, hogy nehezebben kezelhető gyerekeket is befogadunk. Most például egy felnőtt kísérget egy gyereket.
Fekete Ágnes: Ez tényleg nagyon kedves.
Kiss András: A méz az egy nagyon különleges termék. Mindent Isten közelségében jó csinálni, így méhészkedni is valószínűleg így jó. El kell engednünk bizonyos dolgokat, mert a méhész nem tud mézet termelni. Ez biztos.
Fekete Ágnes: Ez Isten műve a méheken keresztül.
Kiss András: Szerintem minden Isten műve, de itt talán jobban látszik, mint például egy informatikusnál. Valami, amit nem én teszek, de mégis közreműködhetek benne, és egy picit hatással is lehetek rá.
Fekete Ágnes: Csípések?
Kiss András: Már egy ideje nem zavarnak. A méhek egyébként nyugodt állatok, de veszélyes a méhek közelében.
Fekete Ágnes: Van valami rossz élményed?
Kiss András: Judit néninek van.
Horváthné Szabó Judit: Hat évvel ezelőtt, tavasszal kirándultunk az osztályommal, és egy olyan ösvényen mentünk, ahová éppen akkor telepítették ki a méheket, és megtámadtak bennünket a méhek. Kilenc mentő jött értünk, és a kórházban osztályról osztályra jártunk branüllel a kezünkben, egymást látogatni, és megbeszélni, hogy kiben hány méh fullánkja maradt. Én kétszáz csípést kaptam, de volt gyerek, aki többet is. Ott imádkoztunk egymásért, hogy ússza meg mindenki, és tényleg mindenki kigyógyult belőle. Utána még az volt érdekes, hogy hogyan dolgoztuk fel ezt az eseménytraumát.
Kiss András: Komolyan nagyon sajnálom az ott résztvevőket. Egyidejűleg több dolog volt, amely ezt az eseményt okozhatta. Az hogy egy kirándulócsoportot megtámadnak a méhek az szinte egy rémálom.
Horváthné Szabó Judit: Én viszont fel tudom használni bizonyságtételként. A gyerekeket terepjárókkal összeszedték, és a területet elkerítették, mi egy anyukával bementünk összeszedni a gyerekek holmiját, hogy hátha megtaláljuk őket. Láttam, hogy az anyuka feje körül egy hatalmas feketeség van. Azok voltak a méhek. Valószínűleg az én fejem körül is akkora felhő volt. A kezem szintén fekete volt, amivel sodortam le a méheket. Mondtam, hogy fussunk, és folyamatosan imádkoztam: Istenem segíts! Istenem segíts! Alig bírtuk már, mire kiértünk a műúthoz, ahol lestoppoltuk a következő mentőt, és úgy értünk a bázis helyre, ahol összegyűjtöttek bennünket, csípett embereket. A katasztrófavédelmi sátrat percek alatt felállítottak hat ággyal, infúziós állvánnyal. Hiába tiltakoztam, hogy nekem nincs bajom, azt mondták, majd lesz. Kétségbeesésemben talán reflexszerűen imádkoztam. Csak ennyit tudtam mondani a futás és a fáradtság közben, hogy Istenem segíts! Istenem segíts! Több osztályfőnöki órán is előjött ez a téma. Végül eljutottunk odáig a gyerekekkel, hogy már viccelődve meséltük, hogy kivel hol állt meg a mentő.
Kiss András: Szerintem valamennyi érettség kell a méhtartáshoz.
Fekete Ágnes: Miért?
Kiss András: Sokszor én is felelőtlenül elkezdek valamit, és abba kell hagynom, hogy felvegyem a kesztyűt, a ruhát, a sisakot. Emlékszem erre a napra, mikor ez a támadás történt, április végén. Aznap vásároltam hat méhcsaládot és hőségriadó volt.
Horváthné Szabó Judit: Virágzó repcetábla mellett mentünk el ahová telepítették a méheket.
Kiss András: Pontosan nem tudom, hogy miért, de a repce virágzása alatt általában egy kicsit ingerültebbek a méhek. Ha egy méhecske megszúr, utána a fullánk olyan illatanyagokat közöl, amivel ingerli a többieket, hogy még több méh támadjon. A méhek hangulata megváltozik akkor is, ha rossz idő van, és nem a méhész kénye-kedve szerint történnek az események.

Hírek
Wass Albert nyomában címmel rendeznek megemlékezést, ahol előadás és filmbemutató is várja az érdeklődőket július 19-én, csütörtökön 18 órakor Budapesten, a Thököly út 60. szám alatti OKISZ székház Széchenyi termében. Az est második részében Ausztrália magyar életéről és a VIII. Magyar Világtalálkozó eseményeiről tartanak beszámolót.

Tompa Mihály halálának 150. évfordulójáról emlékeznek meg a Borsod-Gömöri Református Egyházmegye és a felvidéki Gömöri Református Egyházmegye lelkipásztorainak szervezésében július 22-én, vasárnap 15 órakor Hanván, a református templomban.

Az idén Képtelen kert címmel szervezik a Művészetek völgyében, a taliándörögdi református kántortanító házának programjait, ahol arra keresik a választ, hogy van-e arca a láthatatlan Istennek? Istentiszteletekkel, beszélgetésekkel, kiállításokkal, koncertekkel, műhelyekkel és kávézóval várják a látogatókat július 20. és 27. között Taliándörögdön.

Az Ifjú Zeneművészek 18. Nemzetközi Nyári Akadémiájának záróhangversenyét július 24-én, kedden 19 órakor tartják Debrecenben, a Kölcsey Központban.

A Magyar Református Szeretetszolgálat adakozásra hív föl a leégett nagydobronyi imaház és óvoda újjáépítésére. Mint ismertté vált a kárpátaljai község déli cigánytelepén vasárnap hajnalban csaptak föl a lángok, amelyek átterjedtek a szomszédos családi házra is. a 1358-as vonal tárcsázásával is lehet segíteni.

Fekete Ágnes áhítata:

"De én hálaadó szóval áldozom néked; megadom, amit fogadtam. Az Úré a szabadítás. És szólt az Úr a halnak, és kiveté Jónást a szárazra." Jónás 2,10

Jónás imájának a végére értünk. Jónás a hal gyomrában beállította lelki iránytűjét Ninive irányába. A halál torkában, összeomlott istenképpel és énképpel megértette az irányt. Visszaállt a rend közte és Isten között, azaz képessé vált arra, hogy hálás legyen, és az egész életét válasznak gondolja arra, amit Isten mond. Talán lehetne így is megfogalmazni azt, hogy mi a hit: Az élet olyan értelmezése, hogy minden, ami velünk történik válasz Istenre. Válaszoló életünk van. Az élet nem önmagában áll, hanem reflexió arra, amit Isten elindít. Övé a kezdeményezés, ő az, aki kérdez, én nekem pedig az a tisztem, hogy erre megtegyem azt, amire indít, reflektáljak. Egyfajta reflexív, állandó viszonyulásban való lét a hit.
A Balatonon voltunk, és férjem odaszegődött egy horgász barátunkhoz, megkérte hadd pecázzon ő is. Aztán a reggelinél megkérdeztem tőle, vajon miért szereti ennyire a halfogást. Azt mondta, hogy ez egyfajta meditáció. Órákon át úgy kell tartani a pecabotot, hogy bármely pillanatban egészen jelen tudjon lenni. Mintha a víz, a halak lennének az élet, amiben soha nem lehet tudni, hogy mikor kell egészen jelen lenni és cselekedni. Aki horgászik, az megtanul félig-meddig bambulni, de úgy, hogy bármikor a lehető leggyorsabban ki tudjon ebből az állapotból lépni. Ez az élet. Örök várakozás arra, hogy választ tudjak adni annak a helyzetnek a kihívására. Jónás kijőve a halból erre vált késszé. Megyek, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz Ninivében.
Elképzeltem ezt a Jónást, amint menetel az asszír főváros felé egy ekkora kudarc után. Talán más ember nem is lett volna alkalmas akkor arra, hogy elmondja: Még negyven nap, és elpusztul Ninive. Minden más ember bizonytalanabb lett volna, félelmes cincogással szólalt volna meg talán. Jónásnak, aki a hal gyomrából jött, már minden mindegy volt. Ő csak ment. Ő mondta. Nem volt mitől félnie annak, aki ismerte a halál előtti pillanatokat. Úgy képzelem, hogy hangjában mégis kellett lennie valami irgalomnak. Mert aki maga menekült Isten elől, és az ő büntetése így ért véget, az tudja, hogy minden megforgatható. Saját tapasztalatom, hogy az ember nagyon meg tud változni. A szószéken elhangzik egy mondat a számból, de utána másként látom azt a helyzetet. Úgy gondolom, hogy Jónásnak akkor, amikor Ninivében hirdette Isten ítéletét, feltétlen nagy irgalommal kellett beszélnie, hiszen ezért hallgatták meg őt. Csak a hitelesség győzi meg az embereket, úgyhogy ennek ott is jelen kellett lennie Jónás szavában.
Babits Mihály ezt így fogalmazza:
"Mert megfogyatkozott bennem a lélek:
de az én Uram akará hogy éljek.
Ebének kíván engemet a Pásztor
és megszabadított a rothadástól.
Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod
s csahos szókkal futok zargatni nyájad."
Aztán a városon kívül már elöntötte a düh. A mi szempontunkból ez azt jelenti, hogy vannak feladatok, amiket csak próbatételek után tudunk elvégezni. Senki és semmikor nem tudta volna elmondani úgy: "Még negyven nap, és elpusztul Ninive", csak akkor és Jónás. Megtette, amit mondott az Úr. Isten valahogy értelmet adott mindennek, még a futásának is, hiszen ezzel szinte köszörülte a torkát a prófétai szolgálatra.
Nincs véletlen. Nincs üres idő. Minden készülődés, várakozás arra, hogy alkalmas időben megtegyük azt, ami jó. Ezt adja meg az Úr! Ámen.