2018-07-25

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok.
Nyár van. Ez a kirándulások ideje. Nagy erőt ad az, amikor az ember nem valami célért, hanem csak úgy sétál a természetben. Mostanában egyre többen tartanak imatúrákat, zarándoklatokat, imasétákat, imaösvényeket, ki hogy nevezi. Egy ilyet állított össze Horváth Andrea, garai lelkész, amelyet a lelkész kollegákkal együtt járt végig.
Horváth Andrea: Arra gondoltunk, hogy a lelkészi közösséggel menjünk el együtt kirándulni, túrázni Szekszárdra. Már többször bejártam ezt az utat. Ahogyan mentünk fölfelé, volt egy rész, ahol egy teljesen beborított ösvényre léptünk rá egy szurdokban. Egy kicsit olyan, mint ha a föld gyomrába lennénk. Egy ilyen ösvény arra késztet, hogy fölfelé nézzünk, mert sehol máshol nincs menekedés, csak fölfelé. A szemünk csak fölfelé találja a szabadulás útját. Úgy éreztem, hogy a saját személyes életem is benne van ebben. Az egész gyerekkorom, amelyet egy ormánsági elzárt kisfaluban éltem. Amikor felértünk a tetőre, ott egyszerűen kinyílt a panoráma. Láttuk a szőlőket, az erdőfoltokat, és hirtelen értelmet nyert az addig megtett út, mert kinyílt valami előttünk az életben.
Fekete Ágnes: Volt egy számodra ismert hely, amelyet átalakítottál imaösvénnyé?
Horváth Andrea: Igen, valahogy így történt. Imádsággá változott az út, amit addig csak úgy jártam végig, hogy ez egy jó turistaút. Sokszor van ez így az életünkben is, hogy egyszercsak felfedezzük magunkat egy adott helyzetben, vagy megszólít bennünket, amit látunk, és néha fájó, néha meg nagyon szép emlékeket hív elő belőlünk, és hálaadássá, gondolkodássá alakulnak át a dolgok. Ennek csak egy részét lehet szavakba önteni. Ez csak egy indítópont, amelyből születhet a mindenhol velünk lévő Istenhez való közeledés.
Mentem tovább ezen az úton, és kiértem egy olyan helyre, ahol többször láttam már, hogy vadak bőrét hagyták ott. Kivették belőle a húst, és a bőrt otthagyták. Láttam, hogy itt legalább három vagy négy magasles van, ahonnan lelövik ezeket az állatokat. Középen van egy beetető rész, ahol ott vannak a megfeketedett kukoricamagok. Ott azt éreztem, hogy számtalanszor van így az életünkben, hogy középre kerülünk, mint ezek az állatok, és tüzelnek ránk fentről. Azt gondoltam végig, hogy teljesen mindegy, hogy a magam hibájából vagy mások által kerültem ebbe a helyzetbe, mert csak egyetlen dolog van, ha meg tudom ilyenkor fogni az Isten kezét, és belé tudok kapaszkodni. Az is eszembe jutott, hogy nem csak mi lehetünk középütt, hanem előfordul az, amikor mi kerülünk a magaslesbe, és onnan lövöldözünk másokra. Eszembe jutottak az életemben olyan dolgok, amikor én bántottam meg embereket és nem mindig mondhattam azt, hogy ez nem volt tudatos.
Ezután egy útkereszteződéshez értünk, ahol a kéktúra, a Mária út, és más utak is találkoztak. Az útkereszteződések mindannyiónk életében megtalálhatók, jönnek a nagy döntéseink, hogy most merre menjünk tovább?

Az úton továbbmenve elérkeztünk a Bati kereszthez, amely úgy áll az út mellett, hogy nem jön veled szembe, hanem oldalt van, de mégsem lehet úgy elmenni mellette, hogy ne állj meg. Jézus sovány, lehet látni a bordáit. A szenvedő Jézust mutatja ez a homokkő kereszt, amelyet egy elpusztult falu emlékére állítottak. Nagyon jó volt megállni egy pár percre, és végiggondolni a saját életünk Jézuskövetését, és a keresztjeit valóságosan is, mert mindez az életünk részét képezi.
Ezután értük el a kilátót, amire jó volt felmenni és ezt az egész utat egybe látni. Mint ahogyan az életünkben is nagy kegyelem, amikor együtt látjuk a dolgokat, amit a zsoltáros így mond, hogy bementem és megértettem. Amikor az isteni magasságokba érkezem föl, és már nem darabjaiban látom a történeteket, hanem egybe, akkor értelme lesz az életünkben mindennek.
Amikor lejöttünk a kilátóból a Mária útra tértünk rá, amit azért tartok fontosnak, mert szerintem, nem vagyunk olyan helyzetben, hogy ne kapaszkodjunk össze egymással.
Fekete Ágnes: Mária ennek a jelképe?
Horváth Andrea: Ezt így nem gondoltam végig. Ennyire egyszerűek a dolgok, hogy egyszercsak ott lépdelek valakinek a nyomában, aki más felekezethez tartozik, de az az én utam is. Egyébként nekem, mint nőnek Mária személye fontos a Szentírásból. Mária éneke igazán szép, ahogyan elfogadja azt, hogy ő lesz Jézus anyja. Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy ez egy jó lehetőség arra, hogy megmutassuk, hogy egy úton vagyunk. Szóval, ez nekem túlnőtt azon, hogy ez katolikus, református, evangélikus vagy baptista, ez egy keresztény út, amelyen egyszerűen együtt járhatunk, mert van egy közös utunk ebben a világban, ebben az életben.

Az út végén különösen jó volt, amikor leértünk a Remete-csurgó nevű forráshoz, amelyet hatalmas fák vesznek körül, és hihetetlenül jó víz folyik ott. Meleg volt, és ahogy ott leültünk az árnyékban és mindenki megtöltötte a kulacsát és ivott ebből a forrásból, tényleg olyan volt, mint az Isten országnak elővétele. Mindenki arcán azt láttam, hogy kisimulnak az utak. Volt valami felszabadultság, valami boldogság mindenkiben. Ahogy leértünk és ittuk ezt a vizet, mintha egy picit ráláttunk volna Isten országának erre a titkára, ami vár majd bennünket. Ez nagyon-nagyon jó élmény volt. Énekeltünk egyet és fölidéztük a Jelenések könyve végéből, hogy az élet vizéből mindenki ingyen vihet. És tényleg folyik a víz…
Fekete Ágnes: Elmentél kirándulni és annak a környezetnek a jelképei egy életutat jeleztek a számodra?
Horváth Andrea: Úgy van! Felismertem magam ezen az úton. Amikor megyünk, közben el tudjuk mondani a saját személyes életünket, meg tudjuk fogalmazni a hálánkat, a köszönetünket.
Fekete Ágnes: Egy ilyen imaséta jobban segít, mintha csak egy teremben ülnénk?
Horváth Andrea: Biztos vagyok benne, hogy igen.
Fekete Ágnes: Miért?
Horváth Andrea: Mert a terem az egy kicsit művi világ, a teremtett világban így vagyunk igazából benne. A terem meg tudja teremteni a csöndet, ugyanakkor nagyon sok mindent el is zár. Valaki egy regényében azt írja, hogy a regény főhősének a kerítéssel van a legnagyobb problémája. Annyira elgondolkodtató, hogy valóban kerítés az ajtó, a fal, amely egyben el is zár valamitől, aminek mi részei vagyunk, és amikor kint járunk a természetben, akkor részeseivé válunk ennek az egésznek, ami ott van, amivel ott találkozunk, amiben ugyan van épített dolog is, mint a kilátó, de mégis valahogy sokkal természetesebb módon benne vagyunk abban a világban, amit az Isten nekünk adott. Fontosnak tartom, hogy beilleszkedjünk valami nagyba. Ezt élem meg egyre inkább a személyes életemben is, hogy valahogy bele kell illeszkedni az Isten világába. A hétköznapokban is azt keresem, hogy hogyan illeszkedhetek Isten világába, mert nem ezzel születtem. Bár lehet, hogy ezzel születtem, csak valahogy elfelejtem azt, hogy ennek a részese vagyok, és nagyon sok minden erősíti is azt bennem, hogy nem vagyok ennek a részese. Az ajtók, falak, kerítések mind azt erősítik, hogy nem vagyunk részesei Isten világának, és éppen ezért kellene valahogy visszahelyezkedni oda.

Fekete Ágnes: Maga a terep vált üzenetté?
Horváth Andrea: Így van! Az egyenetlenség, a szabálytalanság, mint ahogy az életünk is tele van egyenetlenségekkel és szabálytalanságokkal, miközben szeretnénk állandóan valamilyen szabályrendszerhez tartani magunkat. Amikor igyekszünk igazodni valamihez, számtalanszor éljük meg közben a szabálytalanságokat, és ezzel is kell tudnunk valamit kezdeni. Sőt, talán ebben kell felfedezni Isten jelenlétét, megszólítását, mert gyakran pontosan ezekben a nem ember által szerkesztett szabálytalanságokban szólít meg. Ami kivétel, az kilóg az időből, ahogyan azt Weöres Sándor Örök pillanat című versében írta: "Van néha olyan pillanat, mely kilóg az időből" Szerintem ezek mind olyan pillanatok. Amikor megírtam ezt az imasétát, akkor azt is jó volt tudni, hogy sok mindent nem fogok tudni előre. És nem is kell tudnom. Volt egy szabadság, hogy majd alakul a séta, és igen, lesz majd, ami kilóg az időből. És ez lesz a fontos.
Fekete Ágnes: Az volt a feladat, hogy mindenki csöndben végigjárja ezt az utat?
Horváth Andrea: Azért ez nem teljesen sikerült, mert nagybeszédűek vagyunk, de azért sokszor voltak csendek. Volt olyan is, hogy páran csendben mentek. Az elején ezt ajánlottam, de azt is tudtam, hogy nem fogok görcsösen ragaszkodni ahhoz, hogy végig csend legyen. Bátran ki kell lépnünk, hogy ne a görcseink irányítsanak bennünket, mert azok megölik a helyzeteket. Időközönként megálltunk egy-egy helyen, ahol adta magát, elolvastuk azt az adott részt, meg az Igéket.
Fekete Ágnes: Kitűzted egy-egy fára ezeket a papírokat?
Horváth Andrea: Nem tűztem ki, hanem megálltunk egy-egy helyen.
Fekete Ágnes: Mindenki kapott egy zarándokfüzetet?
Horváth Andrea: Így van! Mindenki magában olvasta el. Sokszor azt érzem az életemben, hogy a technikai dolgok elviszik a lényegesről a figyelmet. Ez akkora hazugság magunkkal szemben!
Fekete Ágnes: Az, hogy mindent jól megcsinálok előre, például befóliázom a szöveget, kiszögelem…
Horváth Andrea: Pontosan. Azt gondolom, akkor lesz jó, ha ezeket jól megcsinálom. Ráadásul elveszik azt az időt, amely ingyen van, de nagyon drága. Kilépsz a kegyelemből, amikor olyan fontos dolgokat csinálsz, mint a fóliázás, kiszögezés, rá kell jönni, hogy nem ez a fontos. A füzet azért jó, mert annyit használ föl belőle mindenki, amennyit akar, annál a mondatnál áll meg, ahol valami fontosat megértett, ha csak szemlélődni akar, akkor szemlélődik. Nem ez a fontos. Szerintem mindig kegyelmi idő, amikor az ember meg tudja élni, hogy az a fontos, hogy együtt vagyunk, és úgy érezzük, hogy az Isten tenyerén járunk, akkor is, amikor izzadunk a napon, vagy az árnyékban vagyunk, de jönnek a szúnyogok. Mindenhol az Isten tenyerén vagyunk. Amikor fölmegyünk a magaslatra és körülnézünk, az Isten tenyerén vagyunk. A kereszt tövében, a forrásnál, amikor megmossuk az arcunkat, akkor is Isten tenyerén vagyunk. A víz, mint a megtisztulás, felüdülés, tulajdonképpen a szavakon túli, a szavak nélküli világ, amelynek a pillanataiból vagy az emlékéből sokáig tudunk élni. Minden ügy együtt van a kicsiben, nemcsak én vagyok, hanem ott vannak a társaim is, akikkel együtt járom ezt az utat. Ott vannak az emberek, környezet, a szépségével, szóval egy pillanatra minden összeáll, és egésszé válik. Azt hiszem nincs nagyon gyakran ilyen élményünk, viszont ezek annyira valóságosak, hogy vágyakozunk rá. Minden jóból hiányzik egy kicsit valami, és néha megadatik az életben, hogy úgy érezzük, abban a pillanatban, ott most nem hiányzik semmi. Ott van az Isten, ott vagyok én, ott vannak azok az emberek, akikkel együtt járjuk ezt az utat, ott van a fa, a virág, a víz, a legfontosabb dolgok mind megvannak. Nem is kell semmi több. Amivel egyébként körül rakjuk magunkat. Isten mindig ad egy ilyen rálátást, egy pillanatot erre az egészre, ami szavakba önthetetlen. Most is csak dadogok erről, mert ezek nem szavakba önthető dolgok.

Fekete Ágnes: Debrecenben, a Nagytemplomban is készítettek egy imaszobát. Először arra gondoltam, hogy ez egy teljesen csendes helyiség. Ott azonban kiderült, hogy egy üzenettel kísérik végig a látogatót, és a cél az, hogy a végére mindenkiben megszülessen egy imádság. Tóth Dorottya Tünde lelkipásztort és Tóth Tamás gyülekezeti munkatársat hallhatják.

Tóth Tamás: Amikor Fadd-Domboriban volt a Csillagpont, ott volt egy különleges hely, egy imaszoba. Ez a hely valami olyat adott nekem, amire nem is számítottam. Gyülekezeti napon már öt éve, a táborban pedig két éve vannak imaszobák, imaösvények. Ezek készítésében nagyon nagy örömömet lelem.
Tóth Dorottya Tünde: Nagyon sokan imádkoztak értünk és azért, hogy létrejöjjön ez a szoba, hogy akik megnézik a Debreceni Nagytemplomot, ne csak a szépségét lássák, hanem lehetőségük legyen arra, hogy Istenhez is kapcsolódjanak.
Fekete Ágnes: Hogy ne csak a turizmus és a Kossuth szék legyen a fontos?
Tóth Dorottya Tünde: Igen, hanem legyen valami lelki tartalom is, amit magával vihet, amiről otthon is gondolkodhat, hogy Istennek az ő életemhez is köze lehet. Az imaszoba célja, hogy az ember nézzen rá egy kicsit az életére: Mi az, amit szeretne elérni? Milyen vágyai, milyen céljai vannak? Nézze meg azt, hogy neki mennyire van ereje megvalósítani ezeket, és nézze meg azt, hogy van Isten, aki szeretné őt átsegíteni a nehézségeken, szeretné megáldani, szeretne ott lenni így az élete alakulásában. Amikor az imanap létrejött, és az emberek felmentek az imaszobába, nagyon sokan könnyes szemmel jöttek le, ami kicsit ijesztő is volt, de aztán rájöttünk, hogy ezeknek az embereknek sikerült Istenhez kapcsolódni. A keretet biztosítjuk emberként, a tartalmat pedig Isten. Nagyon jó volt ezt megtapasztalni, és azért imádkozom, hogy azok, akik bejönnek az imaszobába, egy kicsit érezzék meg azt, hogy Istenre lehet számítani, és nem csak itt a nagytemplomban, hanem az otthonunkban és mindenhol.
Fekete Ágnes: Megnézzük most közelebbről is?
Tóth Dorottya Tünde: Ez egy kezdeti verzió. Eleve interaktívra terveztük.
Tóth Tamás: Ez az első állomás.
Fekete Ágnes: Különböző tárgyak állomása.
Tóth Dorottya Tünde: Meg lehet nézni azt, hogy mi az, amivel rendelkezik az ember? Gondoljuk át kicsit, hogy mink van!
Fekete Ágnes: Miről szól a következő állomás?
Tóth Tamás: A vágyakról. Mire vágyik az ember?
Fekete Ágnes: Az érzések. Egy szószék imitációja.
Tóth Dorottya Tünde: Igen. Szintén a vágyakhoz kapcsolódik, hogy mi az, amit szeretne megvalósítani valaki, és hogyan kapcsolódhat ehhez Isten, hiszen vannak olyan dolgok, amelyeket egyedül nem tudunk megvalósítani, mint például elfogadás, lelki béke, örökélet…
Fekete Ágnes: Menjünk föl mi is erre a szószékre! Egy-egy lépcső egy érzés.
Tóth Tamás: Igen.
Fekete Ágnes: Ami embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges.
Tóth Tamás: Ez azt mutatja, hogy milyen istenképek vannak. Hogyan látják az emberek Istent? Klasszikus kép az Istennel kapcsolatban, hogy Isten a kivételező, a könyörtelen, a túlkövetelő, az automata, a szakállas öregember…
Tóth Dorottya Tünde: Mi lehet az oka annak, hogy így látják az emberek Istent?
Fekete Ágnes: Itt egy függönyön kell átmenni.
Tóth Tamás: Így van! Ezek mind-mind olyan dolgok, amik torzíthatják az istenképünket. Mind, ami itt van az valamilyen szinten példázat Istenről, hogy minél jobban érzékelhessék az emberek, és minél jobban átélhessék azt a szeretetet, amit Isten nyújt feléjük.
Tóth Dorottya Tünde: Időközönként lehet majd látogatni az imaszobát, amikor csoportok indulnak, akkor itt vagyunk, és utána tudunk egy kicsit beszélgetni is róla.

Fekete Ágnes: Most arról a szomorú eseményről számolunk be, ami az elmúlt héten Kárpátalján történt. Nagydobronyban leégett a református imaház. Zán Fánián Sándor püspököt hallják.

Zán Fábián Sándor: A Nagydoronyi Református Magyar Gyülekezet mellett a déli és az északi táborban is van cigánymissziós tevékenység, és a déli táborrész imaháza illetve a gyerekek felzárkóztatására szolgáló helyiségek, amit csak az egyszerűség miatt óvodai résznek neveztek, a tűz martaléka lett, elpusztult. Vasárnap ez volt a hátborzongató, korai hír. Túl sokat nem tudunk arról, hogy mi okozta a tüzet. Az megállapítható laikusként is, hogy nem az imaházból indult a tűz, hanem külső tűzforrás volt, amit nem tudunk, hogy hogyan keletkezett. Elméletileg hajnali két-három órakor nem kellene, hogy lángra kapjon egy olyan épület, ahol nem történik semmilyen tevékenység, nincs áram, nincs semmi. Nem mondhatjuk azt, hogy a nap hevétől kigyulladt valami. Szakértői véleményekre várunk. De nem is az a legfontosabb most, hogy most a bűnöst keressük, mert meg szeretnénk büntetni, vagy valakit felelőssé tenni emiatt. Ha valaki ezt rosszindulatból tette, annak ott lesz majd a lelki terhe. Nekünk az a legfőbb, hogy ez az imaház újra visszaálljon, és a rendeltetését be tudja tölteni. Ez az egyik legrégebbi közösség, és nagyon sok ember kapott ott lelki táplálékot. Abban az imaházban nagyon sokan tapasztalták meg a megújulást, a változást az életükben, az ott elhangzó igehirdetések, imádságok, énekek által. Számunkra az a legfontosabb, hogy újra fel tudjuk építeni azt az imaházat. Imádkozunk azért, hogy másfelé ne történjen ehhez hasonló eset. Természetesen nagyon fontos, hogy a gyerekek számára biztosítsuk ezt a közösségi teret. Hiszen a cigánytáborokban ez az óvodai rész az egyetlen olyan hely, ahol biztonságban vannak, ahol nevelést, oktatást kapnak, ahol olyan dolgokat sajátíthatnak el, amit az otthonaikban nem tudnak megtenni. Szeretnénk minél hamarabb újjáépíteni, hogy a gyerekeké lehessen újra ez a hely. Reménykedünk benne, hogy hamarosan lezárulnak a kivizsgálások, és a terület rendelkezésünkre fog állni a megtisztításra és az újjáépítésre.
Fekete Ágnes: Az előző beszélgetéshez kapcsolódóan tájékoztatjuk kedves hallgatóinkat, hogy a leégett nagydobronyi imaház és a hatvan gyermeket befogadó óvoda újjáépítésére pénzadományokat gyűjt a Magyarországi Református Egyház. Szabó István a Zsinat lelkészi elnöke és Huszár Pál a Zsinat világi elnöke arra kéri a gyülekezeteket, hogy a július 29-i perselypénzt ajánlják fel a nagydobronyi gyülekezet számára. A szeretetszolgálat 1358-as adományvonalának tárcsázása kétszázötven forint támogatást jelent. Kérik, hogy hordozzuk imádságban a veszteséget ért gyülekezetet.

Hírek
Ezen a héten is tart még a Művészetek Völgye Fesztivál, ahol Taliándörögdön a református udvarban különleges programokkal várják a látogatókat. A kiállításon és kávézón kívül ma 15 órától képzőművészeti terápiás műhely lesz, holnap 16 órától pedig kreatív zenei alkotóműhely, csütörtökön 16 órakor Lámpaláng koncert, 29-én, vasárnap 9 óra 30 perctől református istentiszteletet tartanak a református templomban.

Szokolay Balázs zongoraművész ad hangversenyt a 12. Sukorói Zenei Nyár harmadik alkalmán július 28-án, szombaton 19 órakor Sukorón, a református templomban.

A XI. Sófár Református Dicsőítő Iskolában az idén a szerelem, párkapcsolat, valakihez való tartozás témáját járják körül, miközben Isten dicséretében és imádatában igyekeznek megerősödni július 30. és augusztus 5. között Szegeden.

Több gyülekezet is együtt táborozik ezen a héten is. Többek között a pócsmegyeri és leányfalui gyülekezet Mátraházán a Református Konferenciaközpontban pihen és Szűcs Ferenc professzor előadásait hallgathatja meg. A budai gyülekezet pedig Balatonszárszón táborozik.

Fekete Ágnes áhítata:

"Az ellenség, a ki a konkolyt vetette, az ördög; az aratás pedig a világ vége; az aratók pedig az angyalok." Máté 13,39

Az utóbbi időkben elég sok nehézség történt az életemben. Van ez így az emberrel. A történeteket mindig azzal a kérdéssel meséltem el az embereknek, hogy nem értem, miért próbál így az Isten. Többször azt a választ kaptam erre, hogy nem az Isten próbál, hanem az ördög. Én pedig tiltakoztam, hogy ne keverjük ebbe ezt bele! Manapság elég gyakran emlegetik az ördögöt. Számomra nagyon furcsa azt hallani, hogy az ördög mintegy cselekvő alany szerepel az életben. Amióta a földön az emberek Istenről gondolkodnak, amióta megfogalmazzuk a hitünket, ez egy örök kérdés: Honnan a gonosz? Ha túlságosan nagy erőt tulajdonítunk a gonosznak, akkor megkérdezhetjük, mekkora az Isten hatalma? Talán nem is terjed ki mindenre? Lehet, hogy Ő csak a világ jobbik részének az ura? De ha nem számolunk azzal, hogy létezik Isten ellenében erő, akkor pedig semmiképpen nem tudjuk elhelyezni a rosszat. Ezek a kérdések meghaladják az ember logikai kereteit.
Pedig milyen szépen hangzik. Volt egy tábla búza, amelyben termett konkoly is, és búza is. A konkoly vetője az ördög, az aratók pedig az angyalok lesznek. De ez csak egy adott időpontban megállapított helyzetjelentés. Senki sem tudta a vetéskor, hogy mi történik. Nem látta éjszaka, és azt sem tudja pontosan kalászok mellett állva, hogy mi lesz. Titok ez. Mint ahogyan az egész élet az. Amikor a vetés zajlik, nem tudjuk még, hogy minek mi lesz a vége. Utólag persze tudjuk. Ezért óvnék mindenkit attól, hogy túlságosan biztosan mondja: Ez Istentől van, az pedig az ördögtől. Megdöbbentő tapasztalataim vannak arról, hogyan lett egy angyalinak hitt emberből olyan valaki, aki sokaknak tudatosan kárt okozott. Arra is van tapasztalatom, hogy valaki, akit a legtöbben olcsó nőnek tartottak hogyan lett a legodaadóbb munkatárs.
Az élet látszata sokszor csal. Olyan, mint valami káposzta héja. Azt gondolom valakiről, hogy erőszakos. De kiderül, hogy fél. Leválik egy-egy levél az életéről, majd kiderül, hogy otthonról hozott rossz emlék mindez. De a szülők is már hozták ezeket a rossz érzéseket valahonnan. Mire minden indítékot lehámozok, nem marad semmi sem. Valahogy így van az ördög minden rossz dolog mögött. Dietrich Bonhoeffer úgy mondta németül, hogy az ördög das Nichtige, a semmi. Az ő kiléte és munkája az, ami mögött a nihil van. Nincs értelme és célja, csak egy személytelen, önmagát lebontó folyamat. Isten nem ad oda minket semmiféle gonosznak. Viszont életünk egy-egy pontján megállva utólag felfedezhetjük, mint egykor azon a vetésen, hogy valami gonoszság van a sorok között.
Isten azonban egy. Őbenne minden egységre jutott. Ő nem ad külön esőt a jóknak és a rosszaknak, hanem ezt az egész mindenséget átöleli. De az ember nagyon szeret vitatkozni. Ezt pedig csak úgy lehet, ha két tábort állítunk fel. Vannak a mi oldalunkon, és vannak velünk szemben. Ebben a világban mindig pontosan meg lehet határozni a dolgokat. Az agyunk szétválaszt. Megállapítjuk, hogy ez ide tartozik, az pedig oda. Vannak azonban olyan dolgok, amelyekhez így nem lehet közel jutni. Van, amikor a tudásból, hanem a "nem tudásból", a sötétségből értünk meg valamit. Az élet igazi mélységeiben csakis ezzel a különleges megértéssel juthatunk előre. Itt nincs már érvénye a nekem van igazad, neked van igazad játéknak. Nincs kettő világ, nincs küzdelem, csak elmélyedés, csak imádság, Isten várakozása van.
Ezek azok a helyzetek, amikor igazán találkozunk Istennel. Nem én vagyok már az, aki megért, hanem engem ért meg az Isten. Nem én vagyok, aki harcol és megkülönböztet, hanem tapasztalom Istent. Nem gondolkodom és teszek, hanem létezek. Ebbe a világba nem tud behatolni semmiféle ördög. A létezésnek e mély világa csakis az Istené. Egyszerűen nem jutunk oda szokásos lelki és szellemi csatornáinkon keresztül. Adja az Úr, hogy ez a világ, Isten jelenléte otthonos legyen a szívünkben, akár a jóban, akár a rosszban. Ámen.