2008-08-20

Fekete Ágnes: Áldás békesség, szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják.

Az iskolai bevásárlásokra indultam három gyermekünkkel, három listával. Ahogy gurultunk a város felé, gondoltam, betérek egy kis boltba, az szimpatikusabb. De valahogy az ösztöneim mégis egy nagy bevásárlóközpont felé vittek. Arra gondoltam, ott biztosan mindent lehet kapni, ráadásul talán egy kicsit olcsóbban is. Balga fejjel bementünk. A gyerekek a zárt, műfénnyel bevilágított térben egyre idegesebbek lettek. Végül nem vettünk meg mindent, de húszezer forintot ott hagytunk a pénztárnál. A festékekre mondtam azt, ez valahogy gyanúsan drága, bár óriási raklapokon a legolcsóbbnak hirdették. Hazafelé mégis bementünk a kicsi boltba. Pontosan feleannyiba került a tempera, míg az apróságok fillérekkel voltak csak drágábbak. Megdöbbentem. Mi az, ami újból és újból bevisz ezekbe az őrületes, nagy központokba? Miért hagyom, hogy ennyire arcátlanul átverjenek? Miért hagyom, hogy a kis papírboltos dünnyögve mondja, ő már le sem megy ezekbe az áruházakba, hogy megnézze milyen hihetetlenül átverik az embereket. Miért hagyjuk ennyire magunkat? A hit, Krisztus megváltó ereje pedig elvezethetne bennünket arra a gondolatra, hogy nem adjuk be a derekunkat ezeknek a szemét, olcsó árakkal kecsegtető nemzetközi vállalatoknak. Azt tapasztalom, hogy egyre több és több embernek kinyílik a szeme, és hozzám hasonló döntéseket hoz: nem megyek többet oda. Inkább fizetek többet, időnként összességében az mégis kevesebb lesz.

Ma, az ország ünnepén, amikor a nemzet létét ünnepeljük, érdemes ezeken a döntéseken elgondolkodnunk. Érdemes megkeresnünk, mi – mint kis emberek – mit tehetünk azért, hogy ma Magyarországon jobban érezzük magunkat. Ebben a gondolkodásban segít most Vörös Virág riportja, aki Balatonszárszón, az értelmiségi konferencián járt. Válaszutak metszéspontján volt a címe annak a találkozónak, amely a régi, híres Szárszó hatvanöt éves múltját ünnepelte. Az egyik előadó Bogár László közgazdász volt. Először arról beszélt, vajon mit tehet egy kis ember a mai nemzetközi vállalatok által irányított, már-már örvényszerűen mindent magával sodró világban.

Bogár László: Közvetlenül az egyén valóban keveset tehet, de ha felismeri, hogy egy önpusztító országban él, és legalább ő maga nem pusztítja a környezetét és önmagát, akkor az már hatalmas előrelépés. Ehhez óriási belső lelki, erkölcsi energiákra van szükség. Első és legfontosabb lépés tehát a saját egészségünk – ez alatt testi-lelki harmóniát értek – megőrzése, illetve a másik segítése. Azt szoktam mondani, hogy az egészség alapja a feleség. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak házasságban lehet élni, de valamilyen szoros emberi szeretetkapcsolat mindenki számára létfontosságú.

Belátom, egyenlőre elképzelésem sincs arra, hogyan lehet a nagy terekben szembeszegülni a minket kifosztó erőkkel, de azt igenis mindenki meg tudja tenni, hogy a mikroterekben, amelyek az egyén saját ellenőrzése alatt állnak, felméri az erőviszonyait, és ha úgy látja, hogy van mozgástere – valamilyen mozgástere pedig mindenkinek van – akkor igyekszik azt megvédeni. Ha erre sem képes az egyén, akkor ennél sokkal bonyolultabb feladatokra sem képes. A tanulás is az ABC-vel kezdődik, ugyanígy elemi szinteken kell megtanulni a lét gondozását, ehhez viszont közösség kell, család kell, valamilyen összekapaszkodás kell. Tartsuk a lelket önmagunkban, egy pusztító világban ez a feladat. Egy pusztító birodalmi függésben próbáljuk meg magunkat legalább valamennyire elsáncolni elemi résekben, sziklarepedésekben, és meghúzni magunkat a vészben.

Az ember életterének három szintje van. Az első a mikroszint, ami mindenkinek a maga keze ügyében van. A legfelső szint a globális hatalmi viszonyok szintje, amihez az egyénnek inkább a tudásával van kapcsolódása, vagyis azzal, hogy tudja, hogy ezekben a legmagasabb szintű hatalmi folyamatokban mi és hogyan játszódik. Ebbe azonban közvetlenül beleavatkozni nem tud. A kettő közötti, második szint a "helyi" politika. Ma, Magyarországon a megváltást mindenki ettől várja. Hogy majd jön egy jó párt, egy jó politikai erő, egy jó kormány, és majd megoldja a ma problémáit. Ez a közbülső tér feneklett meg leginkább, tehát hamis ez a struktúra, a berendezkedés. Hazug rendszerben élünk, ami kezdettől fogva mást hirdet magáról, mint ami ténylegesen. Ennek van egy olyan veszélyes következménye, hogy fokozatosan lecserélődik az elit. Cinikus, gátlástalan, mindent kifosztó és kollaboránsként viselkedő emberek lesznek a soraiban, akik azt mondják "nem érdekel, hogy engem a nép azért választott meg, hogy őt megvédjem, én elsősorban a saját zsebeimet akarom megtömni." Ehhez mi sem egyszerűbb, mint abszolút kollaboránsként viselkedni a globális hatalmakkal, és lesni minden kívánságukat, sőt már előre kitalálni azokat. Még nem is kéri a birodalom, de már előre mindent megtesznek érte ezek az emberek, mindent lerombolnak és kifosztanak a kedvéért. Teljesen mindegy, hogy ennek mi a következménye, még az sem fontos, hogy ebbe tönkremegy a saját országuk. Ez a hozzáállás nagyon elékeztet a rabszolgatartókéra. Mikor a rabszolgákat vitték át hajón Afrikából Amerikába, az úton a mostoha körülmények miatt a rabszolgáknak legalább a fele meghalt, holott az értékük nagy volt, mai mértékkel mérve körülbelül hatmillió forint. A rabszolgatartót sem érdekelte saját népe sorsa – ne feledjük el, hogy ők is feketék voltak – csak a rajtuk szerzett haszon.

Ezen az állapoton csak a csoda segíthet, ennek racionális megoldása nincs. Ha az elit lezüllött, akkor ott mindennek vége. Ha a közösség hagyja, hogy a helyette és a nevében megválasztott emberek lezüllötten is a helyükön maradjanak, akkor azért a közösség is felelős. Csodálkozva kérdezzük, hogyan kerültek ilyen korrupt emberek a vezetésbe. Egyszerű: sokan megválasztják, sőt újraválasztják őket.

Vörös Virág: Sokan sajnos nem látják, hogy ez probléma. Nem veszik észre a láthatatlan ellenséget.

Bogár László: Ha egy közösség eljut oda, hogy a saját ellenségét nem ismeri fel, akkor az a közösség elpusztul. Ez természeti törvény. Erre egy bizonyos ponton túl nincs megoldás. Reméljük, még nem tartunk itt, de logikailag sajnos nem elképzelhetetlen, hogy olyan mély a pusztulás a magyarok közösségében, hogy már az immunrendszere is működésképtelen.

Az ember nem tehet mást, mint hogy teszi a dolgát, igyekszik abból kiindulni, hogy igenis van remény, és erőlködése nem hiábavalóság, mert amit tesz annak érdekében, hogy ez a közösség megmaradjon, az már a létezés része. Ha végiggondoljuk a saját hétköznapi életünket, láthatjuk, adódik teendő bőven. Ezek sokszor egyszerű dolgok, például a társasházak esetében: ahelyett, hogy a szomszédok egymást méregetik, és dühösen átkozódnak, hogy a másik miért nem nyírja le a füvet, megtehetnék azt is, hogy önként vágják le saját maguk. Munka után még jól is jön egy kis testmozgás. Ha látná a többi lakó, hogy az egyik önzetlenül lemegy, és nem vár a többiekre, akkor talán bennük is megszületne a gondolat, ők is lemennének, és ők is megcsinálnák. Fűnyírás közben aztán a lakók talán még szóba is elegyednének egymással, és a szomszédok nem gyanakodva méregetnék egymást, hanem kiderülne, hogy a másik is egy ember.

Egy ilyen végzetesen önpusztító országban, mint Magyarország, óriási jelentősége lenne az ilyen egyszerű dolgoknak. Emellett persze lélekben és tudásban készülni kell arra, hogy ez a globális világ milyen irányba viszi az emberiséget. Ebbe ugyan közvetlenül nem lehet beleavatkozni, de egyéni szinten igenis rendben tarthatjuk a világunkat.

Vörös Virág: Egy kis ember hogyan tud nem kollaborálni? Bogár László: Ez valóban nagyon nehéz. A fiam, a lányom és a férje is multinacionális cégnél dolgoznak és látom, hogy szinte vasárnapi apukák annak ellenére, hogy ép és egészséges családban élnek. Hétköznap, amikor elmennek, még alszanak a gyerekek, amikor hazajönnek, már alszanak. Szombaton majdnem mindig csapatépítő tréningen kell részt venniük. Ez a személyes példa is mutatja, hogy az egyénnek emberfeletti küzdelmet kell folytatnia. De azért ez a küzdelem nem lehetetlen. Azt szoktam nekik és magamnak is mondani, hogy a mindennél is több az elég. Mindennél van több. Van nagyobb és szebb autó, van nagyobb és szebb lakás, ennek sosincs vége, az ember egész életében ebben a mókuskerékben pöröghet. Belátom a saját és a gyerekeim példáján, hogy iszonyú nehéz megtalálni egy olyan határt, ahol azt mondja az ember, hogy itt elég. De muszáj, hiszen pont azoktól foszt meg a pénzkereső gépként való működésem, akikkel az életemet együtt szeretném tölteni. Mindenkinek addig kell hihetetlen belső erőfeszítésekkel dolgoznia önmagán, amíg be tud határolni magának egy olyan sávot, amelyről azt mondja, ennél tovább már semmilyen körülmények között nem megy. Onnantól kezdve teljesen mindegy, hogy mennyi pénzt keresek, mert szétroncsolja az életemet. Olyan nincs, hogy nulla mozgástér. Mindig van valami kis rés, kiskapu, csak ehhez ügyesség, leleményesség és kitartás kell, illetve az egész család meglehetősen egyhangú véleménye, együttműködése, ami szintén nem mindig könnyű dolog.

Vörös Virág: Akárhonnan is nézzük a kérdést, a válasz mindig az egyén szintjén, azon a bizonyos mikroszinten van.

Bogár László: Az egyén és a kisközösség szintjén, ezt ne felejtsük el. Ennek fontosságára szép példát szolgáltatnak a vándormadarak, akik egy ékben repülnek. A legerősebb egyed repül az ék elején, a többiek az erősorrend szerint sorakoznak fel mögötte. Ha valamelyik példány elgyengül közben, és gyengébben csapkod, akkor az egész csapat megérzi, hogy a háló valahol felbomlani látszik. Döbbenetes, hogy az erős egyedek vezényletével a többiek úgy módosítják a saját manővereiket, hogy segítsék az elgyengülő félt, és ezzel helyreállítsák az ott éppen megbomlani készülő hálót. A közösség segíti az egyént, és az egyén hozzájárul a közösség egészének egészséges létéhez.

Vörös Virág: Tehát ez a teendő? Így lehet most túlélni?

Bogár László: Igen, én ebben látom az utat.

Fekete Ágnes: Néhány hangképet hallgassunk meg a konferenciából! Somodi István, Horváth János és Szentpályi Juhász Imre beszélnek.

Horváth János: A Soli Deo Gloria tagja vagyok 1937 óta. Annak idején Szárszón értelmiségiek, diákok jöttek össze, próbáltuk felmérni, hogyan is néz ki az ország helyzete. Ennek jelentősége különösen a háború alatt nőtt meg. Az 1943-as történelmi konferencián lázas igyekezettel próbáltuk latolgatni az esélyeinket a jövőre nézve. Ezeknek én tanúja, része voltam, vagyok. A történelmi Szárszó fontos "szellemi műhely" volt, ezt az is mutatja, hogy a magyar értelmiségnek a független, szabad országra, modern reformokra tett kísérletei, itt már igény formájában megfogalmazódtak. A jelenkori konferenciáknak pedig az a lehetősége, hogy tükörbe nézzünk.

Vörös Virág: Az idei Szárszónak miért az a címe, hogy Válaszutak metszéspontja?

Szentpályi Juhász Imre: 1943-ban is válaszutak előtt álltunk. Az volt a kérdés, hogy melyik világhatalom fogja Magyarországot maga alá gyűrni, és ehhez nekünk hogyan kell viszonyulnunk. Sajnos végül az vált valóra, hogy előbb az egyik nagyhatalom szállt meg bennünket, majd egy évvel később a másik is. Úgy éreztük, hogy most is krízishelyzet van az országban. Most nem kívülről jövő erők és hatalmak állítják választás elé a nemzetet.

Vörös Virág: Mit tehetett ez ügyben Szárszó akkoriban, és mit tehet most?

Szentpályi Juhász Imre: Létformát ajánlott. Összegyűjtötte azokat az embereket, akiknek fontos volt a nemzet jövője, akiknek akkor vagy a jövőben – ami számunkra most már a múlt – szerepe volt, illetve lehetett a magyar nemzet sorsának alakításában. Németh László, Erdei Ferenc, Karácsony Sándor, Veres Péter, Sinka István, és még sokan mások. Önmagában az a fontos, hogy lehetővé vált, hogy ezek az emberek összegyűltek, és elmondták egymásnak a gondolataikat, vitatkoztak. Ugyanez a mainak is az értelme.

Vörös Virág: Ez egyfajta erőfeltöltő állomás?

Szentpályi Juhász Imre: Igen, ez egyfajta feltöltődés.

Vörös Virág: Az előadók között kiket láthatunk?

Szentpályi Juhász Imre: Most hirtelen nem is tudom felsorolni. Többen vannak, akik ismertek: például Kulin Ferenc, aki az 1980-as évek végén a Mozgó Világ szellemi műhelyében jelentős szerepet játszott, ott volt Lakitelken is. Tőkéczky professzor úr biztos sokaknak ismerős, Bogár László, Matolcsi György, Lóránt Károly, Tellér Gyula országgyűlési képviselő. A végén pedig – nem feltétlenül a legfontosabbként – Kazimier Marzinkiewicz volt lengyel miniszterelnök, aki jelenleg az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank alelnöke és Orbán Viktor fog arról beszélgetni, hogy a jelenlegi Európán belül van-e egyátalán esélye a nemzetstratégiáknak. Ez egy érdekes összeállítás a lengyel-magyar barátság jegyében. Továbbá az 1988-as Szárszói Front nevezetű, igen széles politikai skálán mozgó emberek összejövetelének akkori résztvevőit próbáltuk meg elérni és meghívni.

Különleges helyzetben jött létre a konferencia. A kérdés az volt, hogy mit tegyünk, amikor ránk tör az a bizonyos új világ. Erdei szerint azok a kilátások, amelyek egy harmonikus társadalom fejlődése során előttünk álltak volna, elvesztek. Az országnak tehát várhatóan ehhez kellett igazodnia. Ez a vélemény úgy robbant azon a konferencián, mintha Erdei a marxista társadalomfejlődésnek valamiféle ügynöke lenne. Németh László ezzel szemben úgy látta, az elkövetkezendő nagyon nehéz időkben nem ezt az igazodási vonalat kell követni, hanem ügyelni kell arra, hogy ne kényszerítsék az országot idegen sémákba. Ne követeljék azt, hogy a magyar értelmiség szocialista rabszolgasorba kényszerüljön, és a hatalom leendő birtokosainak garnitúrája ne vérezze be a kezét. Németh László látta, tudta, hogy mi vár ránk, és megpróbált megóvni minket azoktól a veszélyektől, amelyek végül mégis valósággá váltak. Az a bizonyos összecsapás tehát Németh és Erdei között nem összecsapás volt, hanem különféle álláspontok kifejtése. A konferencia résztvevői közül az úgy nevezett baloldaliak Erdeivel értettek egyet, mások pedig Németh László állásfoglalását helyeselték. Egy dologban azonban egészen biztosak és egyek voltunk. Ezt Veres Péter fogalmazta meg: megmaradni minden áron! De ennek hogyanjáról még akkor sem tudott volna ez a társaság valamiféle egységfrontot kialakítani, ha akart volna. A fű, ha jön a kasza, lehajlik, enged. A megmaradás egy örök problémája, örök létezési technikája a magyar népnek. Egyet azonban lehet tenni: megállapítani az ország sorsának valós kritériumait, föltárni a valóságot és azt megmutatni a társadalomnak. Ezt minden körülmények között el lehet, és el is kell végezni.

Fekete Ágnes: Hallgassunk meg egy példát arra, miként valósítja meg valaki azt, amiről eddig szó volt. Matty, egy dél-baranyai falu, ahol a templom a hosszú évtizedek alatt szinte összeomlott. Volt egy ember, aki úgy határozott, elkezd gyűjteni és megszervezi a rendbetételt szinte a semmiből. Guzsvány Jánost hallhatják.

Guzsvány János: Naponta jártam a templom mellett, láttam, hogy teljesen el van hanyagolva, még a fű sem volt levágva. Nem akartam ennyiben hagyni a dolgot. Arra gondoltam, hogy a Pécsi Református Gimnázium segítségével, ahol tanítóként dolgozom, felvállalhatnánk a templom restaurálását. Beszéltem az igazgatóval, és ő egyetértett. Belevágtunk. Először a tetőt kellett rendbe hozni, mert beázott. A további tereprendezésre minden évben kijöttünk a gyerekekkel az őszi időszakban. Az elején sok nehézségbe ütközött a dolog.

Fekete Ágnes: Adakozóak voltak a lakosok?

Guzsvány János: Az első reakció gyakran elzárkózás volt, mondván, már többször adtak pénzt efféle célokra. Volt itt egy kárpótlási ügy, ami során másfél millió forint öt falu között elsikkadt és ettől bizalmatlanok lettek az emberek.

Fekete Ágnes: Mivel több település össze van csatolva, elkerülhetetlen, hogy a falvak között feszültség van.

Guzsvány János: Igen, ez így van, ráadásul a mi falunk van a legfélreesőbb helyen. Én azonban nem akartam feladni, így arra gondoltam, hogy a személyes kapcsolatok segíthetnek. Sok régi családot ismerek itt, ráadásul édesanyám is él még, az ő kötődései is segítségemre voltak. Elmondtam ennek a körnek, hogy mit szeretnék, és elkezdtem gyűjteni.

Fekete Ágnes: Ezt úgy kell elképzelni, hogy házról házra járt és egyenként mindenkinek elmondta, hogy mire gyűjt, és mit szeretne?

Guzsvány János: Igen.

Fekete Ágnes: Mik voltak a reakciók?

Guzsvány János: Egy idő után már híre ment a dolognak és az emberek tudták miről van szó. A vége felé már olyan is előfordult, hogy kérdezték, mikor megyek végre hozzájuk is, mert ők is adakozni szeretnének. Ragaszkodtam ahhoz, hogy a munkát helyi szakemberek végezzék el, olyanok, akik értenek hozzá. Ezeknek a fiataloknak legalább a fele tanítványom volt, sokuknak az édesapja is, így érzelmileg is fontos volt nekik a dolog. Mikor összejött a pénz, bevittem őket a templomba, és megkérdeztem, hogy mennyiért vállalnák a munkát. Mivel itt nőttek fel, nem mondtak magas árat. Az anyag beszerzésében a helyi lelkész is sokat segített a kapcsolatai révén. Összejött tehát az anyagi fedezet, és nekiálltunk.

Fekete Ágnes: Pontosan mennyibe került a renoválás?

Guzsvány János: 180000 Ft-ba.

Fekete Ágnes: Ez hihetetlenül alacsony ár.

Guzsvány János: A munka még folytatódik, ősszel szeretnénk a padokat is lefesteni. A munkálatok folyamán a gyerekek azon veszekedtek, hogy ki jöjjön segíteni. Volt egy húsz fős keretszám, annál többen nem tudtak jönni, mert nem fértek be többen az iskolabuszba, pedig jött volna negyven is. Ilyenkor úgy oldottuk meg a dolgot, hogy azoknak, akik nem tudtak a templomnál segíteni, kiadtuk, hogy szedjék össze a szemetet a faluban. Látta az egész falu, hogy dolgoznak a gyerekek.

Fekete Ágnes: Mit szólt a falu mindehhez?

Guzsvány János: Először nem értették, hogy mi történik itt. Bizalmatlanok voltak. Aztán lassacskán elkezdtek kíváncsiskodni, eljöttek a templomhoz megnézni a munkálatokat, sőt az adakozás is megindult. Olyanoktól is kaptunk adományt, akik évek óta nem járnak templomba. Úgy érzem, valami megmozdult. Remélem ennek hatására a templomba járók száma is növekszik majd, mert most igen csekély, tíz-tizenkét fő. Talán most már egy kicsit magukénak érzik a helyet.

Jövőre szeretnénk a külső részt is felújítani. Ez ügyben elindult egy pályázati kezdeményezés is, de megmondom őszintén, én ebben nem hiszek. Biztosra veszem, hogy nem fogunk kapni egy vasat sem. Bár sosem lehet tudni. Valahogy mindenképp összeszedjük a pénzt, jó kapcsolataink vannak. A feleségem például a cementgyárban dolgozik. Ez a gyár a környék összes templomának építésébe besegített. Egyetlen ember volt, aki mereven elzárkózott a segítségtől, mégpedig a volt polgármester. Ő valamikor a kommunista érában nevelkedett, volt tanácselnök is. Most, a polgármesteri mandátumának lejártakor, harmincöt milliós adóssággal adta át az önkormányzatot. Senki nem kérte számon tőle, hogyan történhetett ez. Leírták neki, sőt még jutalmat is kapott. Az ő leköszönése után senki nem lépett a helyébe, jelenleg pár család irányítja a falut. Sok a fiatal ugyan, de az ő kezükben még nincsen semmi. A családokon belül is konfliktus van, mert a nagyapa még kommunista, de az unoka már nem ért egyet ezzel a nézettel. Tehát van egy önkormányzat tele adóssággal, ráadásul nem is teljesen a sajátunk, mert a siklósi önkormányzathoz társult a falu. Itt már csak amolyan helyi iroda van, ami részönkormányzatként működik, de nem túl jól. Az új, 1992-ben épült iskolát is be akarják zárni, mert nincs pénz a fenntartására. Abból élnek, amit az állam ad a közmunkákra. Ez egy áldatlan állapot, nincs gazdája a falunak, mindenki azt csinál, amit akar. Például minden gond nélkül robognak végig a kamionok a falun, ami korábban nem volt lehetséges, mert a polgármester jelenléte visszatartó erő volt. A cigányok jönnek be folyamatosan, éjjel dübörög a zene, nappal bömböl a rádió. Pedig a közösségbe tartozásnak vannak szabályai, és ha az nem tetszik, lehet továbbállni.

Fekete Ágnes: Ez a templomépítés jel arra, hogy lehetséges új időket élni?

Guzsvány János: Igen, de ez csak a kezdet. Következő lépésként, ha a Jóisten engedi, akkor egy sportpályát építünk. Nem olyan nagy dolog, kijelölünk egy területet, és társadalmi munkában átalakítjuk. Meg tudjuk csinálni, csak legyen hozzá erő.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát, Lukács evangéliuma 21. fejezetéből!

"Jézus feltekintett és látta, hogy a gazdagok hogyan dobják ajándékaikat a perselybe. Látott ott egy szegény özvegyasszonyt, aki két fillért dobott abba. Így szólt: bizony mondom nektek, hogy az a szegény özvegyasszony mindenkinél többet adott"

Járva-kelve az országban megdöbbentünk, mennyi nagyszerű ember él itt. Váratlanul bukkantunk itt is, ott is olyan hősökre, akik hihetetlen energiát szentelnek közösségeikre. Persze az ember ezekről nem hall és egyébként is, hamarabb észrevesszük a rosszat. Jézus itt egy olyan asszonyról beszél, akit senki nem vett észre. Gondolom úgy élt, ahogy egy asszony élni szokott. Hétköznapi módon. Ezek azok az emberek, akikre nem szoktunk odafigyelni. Természetesnek vesszük apró szolgálataikat, a visszatérő gesztusokat, a köszönéseket, a főztjüket. Csak akkor tűnnek fel igazán, amikor már nincsenek.

Ennek a történetnek legmélyebb üzenete az a figyelem, amit Jézus az özvegyasszonynak szán. Mindenét, amije csak volt bedobta a perselybe, azaz egy lapra feltette az életét. Odaadta önmagát. Ez az, amit csak ezek az asszonyok tudnak. Elveszítette az életét és megtalálta. Megüresítette önmagát és ezzel elmondott valamit a jézusi alázatról. Vajon meglátjuk-e kuporgatós, gyűjtögetős világunkban ezeket a titkos tetteket? Mert az, amit ez az asszony tett, csak titokban történhet.

Emlékszem egyszer benzint vásároltam egy kútnál. Megkérdezték, hogy van-e nem tudom milyen kártyám. Azt feleltem nincs, de köszönöm nem is kérek. De azzal nyerni lehet – mondta az eladó. De én nem akarok nyerni – feleltem. Ő csak nézett, és nem értette, hogyhogy nem akarok nyerni. Valóban nem. Ez a mi világunk örökké nyereményeket kínál, s közben elveszít nagyon lényeges dolgokat. Elveszíti például ezeket a titkos özvegyasszonyi tetteket. Azokat az embereket, akik sokkal többet éltek ide a világunkba, mint ami felfogható, ami megmagyarázható.

Mostanában már szemüveget kell hordanom. Talán jelképes az, hogy két könyvet nem látok, a térképet és a Bibliát. Ezek az eligazító betűk nagyon aprók. A mai világ viszont elrontja a szemet. Sokat ülök a számítógép előtt, így a nagy és vibráló képek elrontották a szememet. Így rontja el a mai kor látásunkat. Csak az erős és harsány színeket látjuk, csak a hangoskodás jut el sokszor hozzánk. Ezekkel harcolunk, ezekről beszélünk. Jézus csendesen odatette magát az ember mellé, odaadta magát, mint ez az özvegyasszony. Sokan nem látták, sokan csak az ellene folyó pert és a kiabálást hallották. De ez a csendes tett adta a megváltásunkat. Adja Isten, hogy végképp ne romoljon meg a látásunk és a hallásunk, és meghalljuk, meglássuk a Krisztust.
Ámen