2006-12-06

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Kedvenc ünnepem Advent. Melegséggel tölt el az a tudat, hogy még a legsötétebb napokban is éghet egy szál gyertya, eljöhet a világosság életünkbe, lelkünkbe. Most egy házaspár élettörténetét hallhatjuk. Gondos Attila és Bartos Bea többféleképpen is átélte ezt a világosságot, mert megtalálták Istent és egymást.

Gondos Attila: Amikor összekerültünk, elkezdtünk keresni, mert éreztük, hogy hiányzik valami az életünkből, bár akkor éppen nagy szerelemben voltunk, és mindenünk megvolt. Nem volt igazán indokolt, hogy keressünk, de valami hiányzott. Kerestünk, kerestünk, de nem találtunk semmit. Isten talált meg végül is minket a gyerekeken keresztül. Amikor a legnagyobb lányunknak iskolát kerestünk, több szempont lebegett a szemünk előtt. A lányunk sportolt, szerettük volna, ha az iskola jó helyen van, és még sorolhatnám. Nem találtunk igazán megfelelőt. Egyszer csak felhívta valaki a figyelmünket arra, hogy a Baár-Madas Gimnázium egy jó iskola. Azt se tudtuk, hogy hol van. Megkerestük és elmentünk megnézni: láttuk, hogy szép helyen fekszik, nagy kertje van, gondoltuk, ez jó lesz. Kiderült, hogy tényleg érdemes lenne odajárnia a lányunknak, de jó lenne, ha nem hallana ellentétes dolgokat az iskolában és otthon. Azt gondoltuk, hogy ez reális kérés: elvittük hittanra, és mi is ottmaradtunk a templomban. Először nagyon idegen volt: a mellettünk ülő testvér, amikor megszólalt az orgona, elénk rakta az énekeskönyvét. Udvariasan vissza akartam utasítani, de nem hagyta magát. Először minden idegen volt, de ott ragadtunk, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy természetessé vált, már nem is tudunk e nélkül létezni.

Bartos Bea: Amíg az embernek nincs gyermeke, hihetetlenül magabiztos, és úgy érzi, hogy vele nem történhet semmi. De amikor gyereke lesz, rájön, hogy a legnagyobb igyekezet ellenére sem tudja úgy kézbe venni a sorsát, ahogy szeretné. De ha a szülő nem tudja, akkor valaki más csak képes arra, hogy a kezében tartson sorsokat. Engem személyesen ez vitt el Istenhez.

Gondos Attila: az egész életet harcként éli meg az ember. Figyel másokat, hogy felkészüljön a támadásukra, visszavág, védekezik. Ehhez képest a keresztyének magatartása nyugodt. A hívő emberek nyugodtak. A keresztyén élet lehet vonzó.

Fekete Ágnes: Inkább a templomi közeg az, ami nem olyan vonzó.

Gondos Attila: Ha az ember megteszi az első bátortalan lépést, akkor az sokként éri, visszatartó erő. Mostanság próbálok hívogatni embereket, főleg fiatalokat, és tapasztalom, hogy nagy az ellenállás. Ők nagyon szívesen beszélgetnek, eljönnek hozzánk, a társaságunkba. Rendes embereknek tartják magukat, okosakat mondanak és jó nekik együtt lenni másokkal, de nem akarnak templomba menni. A templom hangulata, az ottani dolgok egy újabb lépcsőfok, egy elhatározás kell hozzá: elhinni, hogy az is ad valamit, hogy a hit hallásból van.

Bartos Bea: A formális egyház taszít sok embert. Magához az egyház szóhoz sok negatív képzettársítás tapad. Megkérdezik az emberek, hogy miért mennének el a templomba vasárnap délelőtt, amikor ki is aludhatnák magukat. Tényleg van ebben valami, ha az embernek nem sok ideje van.

Gondos Attila: A világ egyre inkább interaktív szeretne lenni. Főleg a fiatalokat zavarja, hogy az istentisztelet erre nem ad alkalmat. Amikor hall valamit egy fiatal, arra rögtön szeretne válaszolni. Beszélgetni arról, amivel egyetértett és arról is, amivel nem. Jellemző a korunkra az is, hogy türelmetlenek vagyunk.

Bartos Bea: Én nem jártam gyülekezetbe harmincegy-két évig. Turisztikai céllal jártam templomba. Eszembe sem jutott soha, hogy az istentiszteleten kívül más is van. Tudom, hogy azoknak, akik beleszülettek az egyházba, ez furcsa, de én azt sem tudtam, hogy mi az az ifi. Kizárólag a KISZ-ben hallottam ezt a kifejezést: azokat a fiatalokat jelölték így, akik vigyáztak a kiránduló úttörőkre. Nekem ez teljesen új volt, lehet hogy nagyon naiv voltam. A gyülekezet egy élő közössége az embereknek: nem csak abból áll, hogy odamennek vasárnap és meghallgatják a papot.

Fekete Ágnes: A gyülekezetbe való beépülés hogyan történt? Most már presbiter vagy.

Gondos Attila: Az iskolában szövődtek barátságok, és Flóra egy idő után követelte, hogy járjunk abba a gyülekezetbe, ahol Luca apukája lett a lelkész. Amikor elmentünk, érzékeltük, hogy építkezési szakaszban van a gyülekezet, és szükség van ránk.

Bartos Bea: Sokan üdvözöltek bennünket, és feladatunk is lett rögtön. Úgy láttuk, van mit tennünk ott.

Fekete Ágnes: Részt vetettek most egy hétvégén. Tudnátok pár szót mondani erről?

Gondos Attila: nagyon jó volt a Házas Hétvége, amin egy héttel ezelőtt vettünk részt. Ez az egyetlen lehetséges és legjobb pillanatban történt. Csodákat éltünk meg. Ezt most biztos senki nem hiszi el, csak azok, akik ott voltak velünk. A legnagyobb csoda az volt, hogy a házasságunkról kialakult képem (a nagy és fergeteges szerelem, ami volt, természetszerűleg takaréklángon ég már) Még így is sokkal jobb a mi kapcsolatunk, mint a körülöttünk élőké. El sem tudtam korábban képzelni, hogy ugyanaz a szerelem, ami korábban volt, az első nagy szerelem és szeretet, visszatérhet.

Bartos Bea: ha nem is volt baj a házasságunkkal, de volt egy-két olyan dolog, amit ha nem kapunk el idejében, akkor elindultunk volna egy olyan irányba, ami széttartó egyenes.

Gondos Attila: Amikor megérkeztünk, hallottuk az előadásokat. Néhányan elmesélték, hogy milyen változást hozott az életükbe egy korábbi Házas Hétvége. Aggódva hallgattunk és bevallom, hogy nagy cinizmussal szemléltem ezt a dolgot. Nem hittem el, hogy ez tényleg így volt. Úgy éreztem, hogy ez az egész egy színjáték. Külön csoda volt, hogy ennek ellenére, amikor az aktív program kezdődött, az előítéleteim teljesen elmúltak. Képes voltam csak a Beára figyelni, és azokra az érzésekre, amiket meg kellett beszélnünk.

Bartos Bea: A hétvégéről azt szabad tudni, hogy nem szabad olyan sokat tudni, mert különben azokra, akik utánunk jönnek, kisebb hatást gyakorol, mint ránk. A mi házasságunk beszélgetős házasság volt korábban is. Nyilván eltolódik időnként a beszélgetés a napi problémák megbeszélése irányába, viszont az nagy ritkaság az ember életében, hogy az érzéseinkről beszéljünk. Nem szoktunk erre külön gondolni, eszünkbe sem jut, hogy ez olyan fontos. Én bizalomhiányos ember vagyok. Csoda, hogy mikre jöttem rá saját magammal kapcsolatban.

Gondos Attila: Az előadók megosztották velünk a saját házasságukkal kapcsolatos élményeiket, érzéseiket. 3 pár volt: egy idősebb, egy középkorú és egy fiatal pár. Azért is nagyon jó volt, mert az ideérkezett párok mindhárom generációból kerültek ki.

Bartos Bea: Alapvetően katolikus mozgalom. Aki nálunk volt, történetesen katolikus pap volt. Nagyon jól esett hallgatni, mert olyan szemszögből beszélt, amit mi a református egyházban soha nem hallunk. Megkönnyítette azt, hogy az ember kilépjen a napi rutinból és egy kicsit másképp szemlélje a dolgokat.

Gondos Attila: Egyre erősebben éreztük, hogy valami visszajön, amiről nem gondoltuk, hogy vissza fog jönni. A végén úgy éreztük, hogy olyanok vagyunk, mint amilyenek 24 évesen voltunk.

Zene

Fekete Ágnes: Hallottuk, hogy egy egyházi iskolának milyen nagy ereje lehet még abban is, hogy valaki megtegye az első bizonytalan lépést a templom felé. Most a Nagykőrösi Tanítóképzőről lesz szó, ahol egy hét múlva nyílt napot tartanak. Két volt diákot és dr. Nagy István igazgatót hallják.

Szetey Szabolcs: nekem nagyon jó emlékeim vannak Nagykőrösről. Negyedévesként én mondtam búcsúbeszédet, és körülbelül az ötödik mondatig jutottam el, mert nagyon nehéz volt. Azt éreztem, hogy ez nagyon családias közösség. Nem tudom, hogy az országban hány ilyen főiskola van, ilyen lelkiséggel.

Fekete Ágnes: Hányan voltatok az évfolyamon?

Szetey Szabolcs: 40-en kezdtünk és ha jól emlékszem 34-en végeztünk. Viszonylag nagy évfolyam volt a miénk. Abban az időben nálunk volt a legtöbb fiú is, kilencen kezdtünk és nyolcan végeztünk.

Fekete Ágnes: Borzasztóan hiányoznak ma a tanítóbácsik.

Szetey Szabolcs: Egyet értek. Én most egy iskolában számítástechnikát tanítok, rajtam kívül két férfi pedagógus van. Az igazgató nagyon megörült, hogy jelentkeztem. Más a kapcsolatom a gyerekekkel.

Bob Enet: Bob Enet vagyok. Találkoztam diakónusokkal, kántorokkal, így nem az van bennem, hogy a lelkészeknek egyedül kell végezniük a szolgálatokat, hanem egy munkatársi közösséget kell kiépíteni.

Fekete Ágnes: Ott azért mindenféle szolgálat jelen van.

Bob Enet: igen. Ez gazdagít bennünket.

Fekete Ágnes: Tudsz esetleg te is egy ötletet mondani?

Bob Enet: Az első hittanórámon nagyon izgultam és úgy éreztem, hogy kész lehetetlenség az egész, de Isten ott volt, és a gyerekek jelentkeztek, nem volt fegyelmezési problémám. A másik jó élmény a kollégiumi együttélés volt. Hárman laktunk egy szobában. Még egy nagy élményem volt: egy városi evangelizáció. A diákok szétszóródtak és mindenkihez elmentünk a városban.

Fekete Ágnes: Mindenkihez?

Bob Enet: Igen. Egy egész héten át tartott. Nagyon sokat dolgoztunk. Nagyon jó volt találkozni az emberekkel, megismerni a problémáikat. Örültek nekünk. Ha azzal kopogtatunk be valakihez, hogy a Református Egyháztól jöttünk, akkor nem húzódnak el. Egyetlen példát tudnék csak mondani arra az esetre, amikor valaki azt mondta, hogy nem szeretne velünk beszélgetni.

Dr. Nagy István: December 13-án lesz a nyílt nap. Szeretettel várunk mindenkit. Reggel nyolctól lehet három órát látogatni.

Fekete Ágnes: Nagyon sok változás van a felvételikkel kapcsolatban. Azt érzi az ember, hogy nem is tud tájékozódni ebben a zűrzavarban.

Dr. Nagy István: Valóban így van. Amit most mondok, az most igaz, nem biztos, hogy holnap is az lesz. A változások nagy része két dologgal kapcsolatos: egyrészt a bolognai rendszer megjelenésével, másrészt azzal a katasztrofális anyagi helyzettel, amiben az ország van. Bolognai ügyben radikális változás nem történik. A tanító szak maradt a régi formájában, ahhoz nem nyúltak. A többi szakot viszont érinti a bolognai rendszer: három éves képzések lettek. De ezek a szakok is olyanok, hogy a megszerzett diplomával bárki el tud helyezkedni. Kántor, hitoktató, diakónus – ezek a hitéleti szakjaink. A másik része az óvodapedagógus és a szociális munkás képzés. Előbbi ebben az évben indult. Olyan diplomákat kapnak, amivel tudnak kenyeret keresni.

Fekete Ágnes: Ezek csak három évig tartanak?

Dr. Nagy István: Ha tovább akarnak menni a mester fokra, mehetnek. Pillanatnyilag a szociális munkás szakon van meg a mester fok. A tanítónak és az óvoda-pedagógusnak egy úgy nevezett mester-pedagógia fokra mehetnek tovább. Ez nem azonos a normál pedagógia szakkal. Azt, hogy mi a különbség, nem tudom pontosan megmondani. Van egy gond, amit nem szellőztetnek semmilyen fórumon: mester fokra, az alapképzésben részt vettek 33 %-a mehet állami finanszírozott formában. A többi nem. Az még kérdés a számomra, hogy a többi egyáltalán nem, vagy csak költségtérítéses formában, mert a kormány csökkentette a keretlétszámokat. Számomra pillanatnyilag nem egyértelmű, hogy ez összlétszámot jelent, vagy csak az államilag finanszírozottakat. A pedagógus-képzés (óvoda-pedagógus, tanító, konduktor) számára 2000 főnél húzták meg a határt. Jelenleg tehát 2000 főt lehet felvenni, a 2000 hallgatót szétosztják a három képzési ág között, utána számolnak az intézetek, hogy mennyi jut nekik ebből. Nehéz ezt megállapítani. Arról is szó van, hogy meg fogják állapítani az alsó határt. Ezzel összeállítanak egy rangsort, ami alapján szétosztják majd a diákokat. Ez azt jelenti, hogy annak van esélye bekerülni, aki első helyen jelöli meg az intézményt. Elindul 145 ponttal lefelé, és mondjuk 92-nél betelik, mert a 2000 fő ennyit enged. Aki ez alatt van, az nem kerül be sehova. Azt tudom pillanatnyilag tanácsolni, hogy mindenki első helyen jelölje meg azt a helyet, ahova igazán szeretne menni. Van egy olyan variáció is, miszerint az első helyre jelentkezők arányában osztják el a keretszámokat. Teljes biztossággal nem tudunk erről beszélni.

Fekete Ágnes: megdöbbentő, hogy 2007 előtt állunk, és egy igazgató nem tud mindent. A többiek akkor mit tudnak?

Dr. Nagy István: Mások se tudják, és ez elég nagy probléma. A Felvételi Tájékoztató is megváltozik: különválasztották a többi szaktól a hitéleti szakokat. Eddig együtt is fel lehetett ezeket venni, de a bolognai rendszer nem nagyon tűri a kétszakos képzést. Nálunk ez azért probléma, mert a nappali szakon mindenki kétszakos volt.

Fekete Ágnes: Nem jó, hogy nincsenek szak-párok, mert mindenki könnyebben el tud helyezkedni, ha kétszakos.

Dr. Nagy István: Így van. Vannak az úgynevezett minor-szakok, amiből valamennyit felvehet a hallgató a saját szakja mellé. Lehet a kreditekkel játszogatni, de igazából nincs szak-pár. Ez azért baj, mert pár évvel ezelőtt pont az volt a gondja az iskoláknak, hogy nem tudták kellő óraszámban alkalmazni az egyszakos tanárokat. Tragikusnak találom, hogy a bolognai rendszert ilyen formában vezették be. Kutyafuttában, kényszerrel vezették be a magyar felsőoktatásba. Az Európai Unióhoz való tartozásunk miatt ez valószínűleg elengedhetetlen volt. Az országok az oktatást belügyként kezelik, ezért ennek a rendszernek a bevezetése többféleképpen történt. Nem voltak az intézmények erre felkészülve, de ez a kisebb baj, mert majd felkészülünk. A nagyobb baj az, hogy az oktatási kormányzat sincs erre felkészülve, azért nem tudunk egy sereg dolgot. Különösen súlyos ez a kérdés a bölcsészek képzésében. Kimondják, hogy tanári képesítést csak a master-fokon lehet szerezni. Ha valaki elvégez három évet és kikerül a rendszerből, mert nem kerül be a 33%-ba, és nincs pénze, hogy fizesse, kikerül egy olyan oklevéllel, amiről nem lehet tudni, hogy mire jó.

Fekete Ágnes: Most az lenne a helyes megoldás, ha visszalépnénk egyet?

Dr. Nagy István: Nem tudom megmondani, hogy az jó lenne-e. Most miden felsőoktatási intézmény így indította el a képzéseit.

Fekete Ágnes: Legalább a kétszakos képzés jó lenne.

Dr. Nagy István: Bizony, jó lenne.

Fekete Ágnes: Anyagilag mi a helyzet?

Dr. Nagy István: nagy kérdés az, hogy a hallgatók mennyire tudják majd ezeket az összegeket fizetni. Nem csak a tandíjról van szó, ami 105000 Ft lesz, hanem a kollégiumi díjról, az utazásról, a jegyzetek áráról. Próbálunk adományokat gyűjteni és segíteni a diákokat, hogy ne kelljen emiatt abbahagyniuk a tanulmányaikat, de egyre nehezebb. A tegnapi újságban olvastam, hogy 72 felsőoktatási intézmény van, ami túl soknak számít. Szerintem meg kellene nézni a számokat. Lehet, hogy darabszámra ennyi van, de ennek a fele egyházi intézmény, kis létszámmal. Állítom, hogy 72-ből negyvennek a létszáma nem ér el egy nagy egyetemét. A pénz nem ezeknél a kis intézményeknél folyik el. Pontosan tudom, hogy a Károli Egyetemhez való tartozásunk 100 km-es távolságból biztos nem olcsóbb annál, mint ha önállóak lennénk: telefon, útiköltség, és még sorolhatnám.

Fekete Ágnes: Kötelező volt ez az egyesülés?

Dr. Nagy István: Elrendelték az integrációt. Az hogy az USA-ban nagy, integrált egyetemek működnek. Amikor egy földrésznyi távolságban vannak egymástól a városok, ez tökéletesen érthető, de egy ilyen kis országban nem volt az olyan nagy baj, hogy volt egy tanítóképző főiskola. Emberközpontú nevelésre van szükség. Tömegben nem lehet embereket nevelni. Az ember az ember, nem csak egy humán erőforrás.

Fekete Ágnes: Nem erőforrásként, hanem társként élni. Talán ez földi küldetésünk. Egy folyóiratnak éppen ez a címe.

Szigeti László vagyok, az Embertárs című folyóirat főszerkesztője. Ez egy ökumenikus lelkigondozói és mentálhigiénés havilap. Alapvető célkitűzésünk a párbeszéd a segítő hivatásban dolgozók és a segítettek, a civil és az egyházi, a hívő és nem hívő szakemberek között. Az a célunk, hogy minél több tapasztalatot gyűjtsünk össze és adjunk tovább, mert nagyon sok olyan segítő műhely vagy közösség létezik az országban, amely nem is tud a másikról.

Fekete Ágnes: Ez egy mentálhigiénés folyóirat.

Szigeti László: igen. A mentálhigiéné közösségi lélekvédelmet jelent. Az ember egészségesebb életét jelenti. Bandi bácsi emlegette mindig így ezt a szót, és a könyveiben is így jelentek meg. Az egészségben nem szabad elfelejteni ezt az egész szót, ami az ember testi, lelki, spirituális egészségét, jólétét is jelenti. Mind magunkkal, mind embertársunkkal, mind Istennel együtt és harmóniában próbáljuk élni az életünket.

Fekete Ágnes: Nyilván nem véletlen Embertárs a címe.

Szigeti László: A létezés közösséghez köt. Egymagunkban értelmezhetetlen az életünk. Ez egy ugyanolyan valóság, mint az, hogy testben létezünk. Az embertársi létnek is van olyan művészete, amit tanulni kell. Ehhez szeretnénk hozzásegíteni az embereket. Ne csak olvassunk erről, hanem próbáljuk megvalósítani is ezt a társ-létet.

Fekete Ágnes: Miről szól a legfrissebb szám?

Szigeti László: Mindig van egy összefoglaló, fő tematika: Mint önmagadat. Ez a fő parancsolatra utal: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Azért emeltük ki éppen ezt a részt, mert a segítők nagy veszélye, hogy megfeledkeznek magukról, nem foglalkoznak a saját gondjaikkal, örömeikkel. Talán vannak olyanok is, akik a segítésbe menekülnek a saját maguk problémái elől. Ennek a számnak a fő témája a segítők segítése.

Fekete Ágnes: Hogyan járják körül ezt a témát?

Szigeti László: Egy református lelkésznek, Csoma Juditnak egy tanulmánya olvasható a lapban arról, hogy hogyan lehet a tanácsot, segítséget kérő embernek a pozitív tartalékaiból mozgósítani. Tehát nem a problémáira koncentrálni, hanem az egészséges részeire lehet építeni a segítés során. Egy másik írás, amelynek a címe: Papok a modernizációs stresszhelyzetben, címmel, amelynek az a végkicsengése, hogy a magány egy olyan lehetőség, amely a lélek fejlesztését szolgálhatja.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Ézsaiás könyvéből, az 5. fejezet 20. versét!

"Jaj azoknak, akik azt mondják, hogy a rossz jó, és a jó rossz, és akik azt állítják, hogy a sötétség világosság, és a világosság sötétség. Azt állítják, hogy a keserű édes és az édes keserű."

Mostanában többször kerültem olyan helyzetbe, amikor az volt az érzésem, hogy nincs szó, amivel leírhatnám azt az erkölcsi zűrzavart, ami körülvesz. Megfoghatatlan és kimondhatatlan. Tegnap például naivan megállok az iskola előtt, hogy felvegyem a gyermeket, mire kiérek megbüntetnek, mert nem vettem észre, hogy időközben egy megállni tilos táblát helyeztek el a mellékutcában levő iskola elé. Formálisan én voltam a hibás, valójában nem érzem magam vétkesnek. Beszélek valamiről, egy kis tárgyi tévedés van benne, és azt hallom, nem igaz, amit mondtam. Formálisan tényleg volt hibám, de maga a dolog, amiről szóltam, áll. Nap-nap után döbbenten nézünk szét, és azt látjuk, a dolgok nincsenek a helyükön. Szavaink, a "jó" és "rossz" nem alkalmasak arra, hogy leképezzék a körülöttünk zajló eseményeket. Mintha egyszerre csak elpárolgott volna a kályha, amitől elindultunk. Jogászkodásokkal, a szabályok halmozásával eltűnik az élet és a szeretet értékének egyértelműsége körülöttünk. Mert a sötétségre egyértelmű megoldás az, hogy gyújtunk egy lámpást. A gonoszra lehet jól felelni. De a ködben, az ősszel oly sokszor tapasztalt szürke masszában még a lámpa sem látszik jól. Egy iszonyatosan hangos kiáltás születik meg bennem mostanában: Mitévő legyek? Aztán arra gondoltam, ez a kiáltás elhallatszik, még a ködben is! Igen, talán ez a kiút. János, az adventi próféta, kiáltó hang volt a pusztában. Itt is Ézsaiás sok-sok Jaj-t, azaz indulatos mondatokat mond népének, mert eltértek a helyes útról. De lehet, hogy ma már ebben a zajos világban a hallásunk sem működik jól. Aki füldugóval jár-kel, annak beszélhetünk! Akkor egy másik érzékszervünket kell elővennünk, hogy halljunk és hallassunk. Az biztos, hogy Isten nem adja föl. Nincs az a köd, az a tejfölösen sűrű Összevisszaság, amiben Ő ne tudna megszólalni, megjelenni, vagy legalább éreztetni magát. Talán azért is mondta a pásztoroknak karácsonykor: "az lesz nektek a jel róla, hogy egy kisgyermek fekszik bepólyálva a jászolban", mert más jel már nem jutott volna át a lelkek megkérgesedett bőrén. Már csak egy nagyon is asszonyi gyengédséget sugalló kép, egy kisgyermeki mosoly, gügyögés kellett ahhoz, hogy Isten szeretetét megérezzék. Talán ma is így van ez. A zűrzavaros, szabályt szabályra gyártó, és közben a jót és a rosszat kiirtó világban egy kisgyerek gügyögése, a szívünk szokatlan megmozdulása a jel arra, hogy Isten itt van, nem hagy el, nagyon szereti a világot!
Ámen