2006-11-01

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Ma nagyon sok ember a temetőkben van, halottjára emlékezik. Kálvin sírja jeltelen volt, ezzel is kifejezve azt, hogy nem a halottak között kell keresni a vigaszt. De vajon hol? Nagyon sok embert ismerek, aki vagy cinikussá, vagy önmaga körül forgóvá lett azért, mert nem tudott feldolgozni egy gyászt. Most egy házaspárt hallunk, akik két gyereküket temették el. Mikesy Pongrác és Judit, a Házas Hétvége mozgalom vezetői. Egymás kezét fogva valahogy mégiscsak békévé simult bennük ez a tragédia.

Mikesy Pongrác: Máténak egyszerűen kemény volt a hasa, és beküldtek bennünket a Tűzoltó utcai klinikára. Jutka az apósommal ment be. Megkérdezték, hogy hol van a papa. Amikor mentem be, már vártak a portán, és ott közölték velem, hogy Máténak akut leukémiája van. A doktornő azt mondta, hogy itt még bőghetek, de ha innen kilépek, akkor nagyon erősnek kell lennem. Azt mondta, hogy az egész családot össze kell tartanom. Érdekes volt, hogy amikor Mátéval találkoztunk, rám nézett és azt mondta, hogy vigyem haza, mert itt úgysem tudják meggyógyítani.

Fekete Ágnes: Megérezte?

Mikesy Pongrác: Hihetetlen volt, rögtön tudta. Mivel Jutka beteg lett, ezért a legtöbb időt én töltöttem vele. Érdekes és szoros kapcsolatot éltünk meg. Hihetetlen látvány volt, hogy egy életerős, vidám gyerek néhány hét alatt olyan gyengévé válik, hogy nem tudja felemelni a kezét, nem tud enni, fogat mosni, alul-felül jön belőle a vér. Remények és kétségek között éltünk. Amikor a halála előtt hazamentem, reggel arra az érzésre ébredtem, hogy Máté meggyógyult, jól van. Összekaptam magam és lejöttem, hallottam, hogy a szomszédban szól a telefon. Akkor értesítettek bennünket arról, hogy meghalt a Máté. A halálának a feldolgozása nagyon kemény helyzet volt, nehezen emésztettem meg az elvesztését. Minden nap kijártam a temetőbe, de egy idő után nagyon üresnek éreztem magam, nem találkoztam vele, és a hiánya szinte lebénított. Úgy éreztem, hogy az életben többé nem szabad nevetnem, és amikor néhány hónap múlva először nevettem, nagyon csalódott voltam, és árulónak éreztem magam. A kiszolgáltatottság és tehetetlenség, hogy nem tudtam érte mindent megtenni, nagyon lenyomott. Nehezen éltem meg, hogy eggyel kevesebben vagyunk. Minden étkezés alkalmával elsírtam magam. Pongrác fiam akkor volt három éves, megkérdezte, hogy miért sírok: nem jutott elég palacsinta, vagy szilvás gombóc? A gyerekek máshogy fogták fel ezt a dolgot. Picik voltak még, és nem vettek részt a temetésen sem. Utána mondtuk nekik, hogy kimegyünk a temetőbe, Mátéhoz. Kimentünk és kérdezték, hogy hol a Máté. Mi pedig mutattuk, hogy a sírban. "Hol? Itt benn? Akkor ássuk ki!"

Mikesy Judit: Számomra olyanná vált Máté, mint egy corpus: csont és bőr, le volt soványodva, de így is nagyon szép volt. Nagy fájdalmai voltak az utolsó éjszakán, és másnap reggel a kezemben halt meg. Simogattam az arcát, törölgettem egy vizes ruhával, és egyszer csak egy olyan mennyei fény volt az arcocskán – ami előtte ráncokkal teli és a fájdalmaktól összerándult volt – amiből én tudtam, hogy kell egy olyan világnak lennie, ahol ő nagyon jól érzi már magát. Igazából ekkor találkoztam a halállal, és ez olyan bizonyosság is volt nekem, hogy kell legyen egy másik világ, hogy az élete nemcsak abból hat évből állt. 18 éve történt ez. Hálás vagyok, hogy a mi gyermekünk lehetett ez alatt a hat év alatt is. Egy kincs volt a számunkra. Van a Bibliában egy mondat, ami úgy szól, hogy ahol a kincsünk, ott a szívünk. A szívünk ott van velük. Valahol én nagyon naiv voltam. Azt mondták, hogy borotvaélen táncolunk, ami azt jelentette nekem, hogy remény akkor még van, hiszen ha még mindig táncolunk, ha van még borotvaél… Én nagyon bíztam. Sokan imádkoztak érte, nagyon sokan gondoltak ránk, és éreztük is ezt az erőt, amit kaptunk a házaspároktól, a barátainktól is. Én reménykedtem, hogy nem fog bekövetkezni a halála. Akkor vártam a negyedik gyermekünket, nagyon érzékeny voltam mindenre. El kellett pakolnom a ruháit, nem tudtam látni őket. Sokat aludtam. A másik két gyermekünk 3 és 5 éves volt, megijedtek attól, ha sírtunk, tehát nem mertem előttük sírni. Akkor szomorkodtam, amikor senki sem látta. Ez kettőnk közé is állt, mert a férjem azt gondolta, hogy nem sajnálom a gyermekemet. Pár év múlva tudtuk megbeszélni, hogy hogy értettük félre egymást. Látva a férjem összeomlását, hogy teljesen kétségbe van esve, azt gondoltam, hogy nekem kell helyt állni és erősnek lenni. Ez egy kegyelem: az egyikünk talpon tud maradni és segíti a másikat, támogatja, utána pedig egy fordított helyzetben felcserélődnek a szerepek. A negyedik gyermekünk megszületése vigasztalás és ajándék volt. Annak a nagy öröme töltött el bennünket, hogy megint egy életet bízott ránk az Isten. Nagy vigasztaló ereje volt ennek.

Mikesy Pongrác: Elvonultam a gyászommal. Bevittem a munkahelyemre a fényképét és gyertyát, ott imádkoztam és ott sírtam. Nagy magányba burkolóztam. Egy februári hétvégén beszélgettünk arról, hogy bennem mi játszódik le, milyen félelmeim vannak, ki tudtam mondani, hogy úgy érzem, hogy egyedül vagyok ebben a gyászban. Jutka ekkor tudta elmondani a saját érzéseit. Az egymásra találás volt a gyógyulás ebben a helyzetben.

Mikesy Judit: Nem gondoltam, hogy másként éli meg a nő a gyászt, mint a férfi. Talán az időtartamban is különbség van. Négy boldog év következett, aztán lett beteg a második gyermekünk. Az ő halála után már tudtam, hogy nekem türelemmel kell lennem. A férjem egészen egyszerűen bezárta magát egy szobába, és ennek a szobának az ajtaját csak ő tudta kinyitni, mert csak belül volt kilincs. Én rendelkezésre álltam, szerettem, mellette voltam, nagyon erősnek kellett lennem, legalábbis úgy gondoltam. Ekkor már tudtunk együtt sírni. Azt is tapasztaltam, hogy hiába kérem, hiába dörömbölök ezen az ajtón, felszakítani nem érdemes, mert tönkreteszem azt, aki benn van. Ezt a lépést neki kell megtenni. Tehát a türelem, egymás támogatása volt fontos ebben az időszakban. Miután a férjem kijött ebből a fájdalomból, utána tudtam én a saját gyászommal foglalkozni, akkor ő volt az én támaszom.

Fekete Ágnes: Az a különbség, hogy a férfi jobban bezárkózik? Nem adja ki?

Mikesy Judit: Ezt egy veszekedésnél is megtapasztaljuk: a feleség szeretné gyorsan kimondani, rendezni, talán hangosabban oldaná meg ezt a dolgot. A férj elvonul, nyalogatja a sebeit: egyedül kell megoldania az élet nagy dolgait. Ezért ez egy folyamat, amibe nem szabad beavatkozni. A gyász olyan seb, amely gyógyulásának folyamata van. Nem mondhatjuk azt, hogy ráfújunk és meggyógyult, mert a varasodásnak és a teljes gyógyulásnak megvan a maga ideje. Isten elé kell vinni, és ez valahol kegyelem. Én egy bizonyos határig tudok elmenni, utána tehetetlen vagyok. Istenre kell bízni, hogy ezt ajándékként, kegyelméből adja meg a számunkra. Nagyon örülök, hogy mi ezt megkaptuk.

Fekete Ágnes: Azt mondtad, hogy egy darabig el tudunk menni? Meddig?

Mikesy Judit: Mellette vagyok, meghallgatom, átölelem, biztosítom a szeretetemről: de a sebet nem tudom begyógyítani. Ha egy orvos kitisztít egy sebet, operál, összevarr, a szervezetnek ezek után még kell munkát végeznie, azt, ami a teljes gyógyuláshoz szükséges. Ez a gyásznál is ugyanígy van.

Mikesy Pongrác: Barbara egy influenzaszerű betegséggel küzdött, már hetek óta minden este hőemelkedése volt, nem is járt iskolába. Nem tudtuk, hogy mit csináljunk, elküldtük az iskolába. Egy ideig felmentése volt tornából, aztán kérte, hogy hadd tornázhasson. Egyik este, amikor már ágyban volt, a közös ima után mesélte, hogy amikor a bordásfalon kellett fejjel lefelé lógnia, nagyon fájt a nyaka és a feje. Azt mondtam erre, hogy ez természetes dolog, mivel nincs hozzászokva. Másnap lehetett látni a nyakán a nyirokmirigycsomó daganatokat. Így kerültünk a Madarász utcai Kórházba. El szeretném mondani, hogy nagyon sokat köszönhetünk az ottani dolgozóknak, csupaszív embereket ismerhettünk meg. Elküldték Jutkát és Barbarát egy röntgenre, és ez alatt a doktornő azt mondta, hogy tulajdonképpen szükségtelen a röntgen, mert már látja, hogy mi a probléma. Elkezdődött egy újabb harc. Barbara nagyon jól reagált a kezelésekre A CT eredmények is mindig negatívak voltak a kezelések után. De négy hónap után visszaesett. Elmentünk Bécsbe egy beavatkozás miatt, amit akkor még Magyarországon nem tudtak elvégezni. Nehéz helyzete volt az életünknek, mert a transzplantáció után is visszaesett. Ezek után fenntartó kezeléseket kapott. A gyerekeinket át kellett vinni egy másik iskolába, mert csak így tudtam megoldani a munkába járást: reggel és este útba ejtettem a sulit, hoztam-vittem őket. Barbara is otthon volt akkor, amikor felvételiztek, ő is szeretett volna abba az iskolába járni. Mi azt mondtuk, hogy nem lehet. Szeptember 1-jén nagyon magas láza lett. Berohantam vele a Madarász utcai Kórházba úgy, ahogy voltam, pizsamában. 42 fokos láza volt. Reggel nyolcig küszködtek azzal, hogy lenyomják a lázát. Utána nagy örömmel mesélte, hogy mindent látott kívülről: ahogy száguldottunk az autóval, ahogy bevittem a kórházba. Nagyon érdekes állapotban lehetett akkor. Hosszú ideig, talán nyolc hónapig is tünetmentes volt, ezért elkezdett járni iskolába is. Szép időszaka volt. A kezelések után kihullt a haja, de a lányok elfogadták, szerették. A halála nagyon váratlanul ért. Kirándulni voltunk: Bátonyterenyén laktunk, és csillagtúrákat tettünk különböző helyekre. Másnap egy kicsit fáradt volt, sokat pihent, de mi úgy gondoltuk, hogy ez teljesen természetes. A következő nap éjszakáján jelezte, hogy hőemelkedése van. Bevittük a kórházba. Nem volt teljesen magánál. Megállapodtunk Jutkával, hogy ő marad mellette délután, én pedig éjszaka. Lefeküdtem aludni otthon, és délután 5 körül telefonált a feleségem, hogy baj van, menjek be. Az utolsó három-négy órát tudtuk együtt tölteni. Nem sokat beszélt már akkor. Arra kértem, hogy ha hallja, amit mondok, akkor szorítsa meg a kezem. Ezt megtette. Mielőtt megérkeztem, mondta Jutkának, hogy bocsássuk meg neki, hogy ennyi fájdalmat okozott. Sokat voltunk együtt, de az volt az életem legszebb időszaka. Hihetetlen örömöket éltünk meg, miközben könyvet olvastunk vagy játszottunk.

Fekete Ágnes: Hány éves volt, amikor meghalt?

Mikesy Pongrác: 14. Igazából nem gondoltam arra, hogy ez bekövetkezhet. Egyszer már megpróbált az Isten bennünket, mi értelme akkor a másik gyermek halálának? Mégiscsak dicsőségesebb lenne Isten számára, ha meggyógyítaná, és együtt tudnánk örülni. Most már értem, hogy nem teljesen igy működik Isten gondolkodása, de azért még mindig fáj, hogy nincs velünk.

Mikesy Judit: Én azért imádkoztam, hogy az történjen, ami Barbarának a legjobb. Pongi mindent meg akart tenni, a világ végére is el akart menni, nem ismert lehetetlent, minden gyógymódot, lehetőséget ki akart próbálni. Nem akarta elhinni, hogy megtörténhet még egyszer, hogy egy gyermekünk elmegy. Én anyaként óvni próbáltam, hogy ne legyen zaklatott az élete, ne kelljen 120 gyógyszert bevennie. Tehát egy óvó, anyai szeretet volt bennem, egy tevékeny, mindent megtenni akaró, aktív szeretet mellett. Ez is okozott némi feszültséget közöttünk. Talán a saját félelmem miatt is szerettem volna, hogy ne rohangáljunk össze-vissza. Mindig megpróbáltam lebeszélni, amikor egy új csodaszer került elő. Jó akaratból mindig jöttek az új ötletek a baráti körünkből. Azért is imádkoztam, hogy kibírjam, és méltón tudjam végigcsinálni. Nagyon fáradt voltam, az erőtartalékaimat emésztettem fel. Azt gondoltam, hogy mivel hat és fél évig tartott ez a küzdelem, hat és fél évet adok magamnak, mire talán megint egészséges leszek. De lehet, hogy olyan az ember, mint egy rugó, amit ha nagyon kinyújtanak, soha nem fog oda visszamenni. Sok mélységet tapasztaltunk meg. A szenvedés mélyén kincs van elrejtve. Korábban azt gondoltam, hogy akkor szeret a férjem, ha előreenged az ajtóban és feladja a kabátomat. Ma ez már egyáltalán nem lényeges, hiszen az, hogy ezeken a nehézségeken együtt tudtunk végigmenni, mindent elmond.

Fekete Ágnes: Tényleg megdöbbentő, hogy két gyerek hasonló betegségben halt meg. Gondolom, hogy az emberben van vád ilyenkor: kell, hogy oka legyen.

Mikesy Pongrác: A ’70-es évek közepén nyitották meg a váci Déli-vízbázis kútjait. Ezek fölött 200-300 méterre a Chinoinnak volt egy raktártelepe. 1951-ben kaptak egy engedélyt, ami alapján a gyógyszergyári hulladékokat ott elszikkaszthatták. Bekerült a vízbe. Úgy derült ki, hogy egy tanár, akinek fél köbméteres akváriuma van, három literrel töltött bele ebből, és a halai néhány perc múlva elpusztultak. Elrohant a KÖJÁL-hoz, bezárták a vízkutakat. Hallottuk, hogy ez idő tájt sok alkoholista is elpusztult, mert vizet ittak. Le volt gyengülve a szervezetük. Máté egyik óvodástársa is meghalt rákban. Nem tudjuk bizonyítani ezt a gyanúnkat.

Fekete Ágnes: Ilyenkor az emberben óhatatlanul is van vád. Hogyan sikerült azt feldolgozni?

Mikesy Judit: Nagy tehetetlenség van bennem.

Mikesy Pongrác: Abban az időben, amikor mindezek történtek, próbáltunk utánajárni a dolgoknak. Én a Környezetvédelmi Intézetben dolgoztam. Nem tudok bebizonyítani semmit, de természetesen fáj, amikor azt látom, hogy eladják a Chinoin telepet, alatta pedig ott van ez a méregbomba. A Vízmű minden évben igényli, hogy megnyithassa ezeket a vízbázisokat. Nem foglalkozik vele a kutya sem. Nem tudom, hogy mit tudnék tenni.

Fekete Ágnes: Azt mondtad, hogy begubóztál, hogy a fájdalom, a gyász depressziót hozott elő.

Mikesy Judit: A lányunk halála után egyszerűen nem tudtam magam kifejezni. Kerestem egy szót, és nem találtam. Mintha emlékezetkiesésem lett volna. Sokkos állapotot okozott a halála. Sokat segített az, hogy könyveket olvastam, amikben találtam olyan mondatokat, amelyek kifejezték az állapotomat. Egyrészt, hogy ez egy normális helyzet. Meg kellett tanulnom újra járni. Úgy éreztük magunkat, mint két sebesült, akik a csatatérről a kórház felé haladnak, ahol a gyógyulás várhat rájuk. Bennem lelassultság és nagyfokú érzékenység alakult ki. Nem tudtam, hogy milyen helyzetben, milyen szóra tör majd ki belőlem a sírás, de a sírásomat nem szerettem volna a külvilág elé tárni. Úgy tűnt, mintha elszigetelődnék a világtól. Rohannak körülöttem az emberek, én pedig az út szélén poroszkálok, és nem értem, hogy miért nem állnak meg. Úgy éreztem, mintha egy nagy seb lennék, amihez ha közelítenek, fájdalommal reagál. De ha meg nem szólnak hozzám, az is fáj. Azt, hogy mire lenne szükségem, nem tudtam megfogalmazni. Azt hiszem, hogy a férjem szeretete segített. Aztán az, hogy a Jóisten elé letettem, kértem a vigasztaló kegyelmét. Az is segített, hogy a barátaink nem hagyták, hogy belesüllyedjünk ebbe az állapotba, hanem jöttek velünk, meg merték kérdezni, hogy hogy vagyunk, és nem féltek a választól. Azt hiszem, hogy sikerült meggyógyulnunk.

Mikesy Pongrác: Teljesen másképp éltem meg Barbara halálát, mint Mátéét. Nem kezdtem el a temetőbe járni, mert valahol, lélekben tudtam őt őrizni. De gyakran nem tudtam aludni. Lefekhettem akár 11-kor, akár 1-kor, kettőkor, fél háromkor felébredtem és hánykolódtam. Barbara járt az eszemben. Egy héten kétszer, háromszor biztos ez történt. Hiába szedtem be gyógyszert, az sem segített. Egyszer aztán felkeltem, lementem a konyhába és leírtam, hogy mi van bennem. Írtam reggel hatig 15 oldalt, és amikor Jutka lejött, megmutattam neki. Megbeszéltük. Nagy közelséget éltem meg Jutkával. Soha többé nem ébredtem fel utána. Olyan jó volt, hogy ki tudtam írni magamból azt, ami fáj. Volt bennem önvád: "talán mégsem tettem meg mindent. Mit kellett volna még megtennem? De ha megtettem volna, hátha…" Szóval ez a "hátha" nagyon kemény dolog.

Mikesy Judit: Jutka lányunk három éves volt, amikor a második gyermekünk beteg lett. Az ő vidámsága sokat segített, amikor egy kórházi időszak után voltunk: a csivitelése, az, hogy vele játszani kellett. Egyszer őszinte, nyitott kislányként megfogalmazta, hogy ő is szeretne beteg lenni, mert akkor anya csak vele lenne. Teljesen logikus gondolat volt ez egy gyerektől. Szent Ferenc imáját imádkoztuk sokszor. Amikor Barbara meghalt, idézte az utolsó sorát ennek az imádságnak: amikor meghalunk, akkor ébredünk az örök életre. Amikor sírni látott bennünket, azt kérdezte, hogy nem ezt imádkoztuk?! Olyan meglepő volt ez az ő szájából. Azt hiszem, hogy nagy empátia ébredt bennük. Mernek odamenni szenvedőkhöz, meghallgatni a történeteket. Tudják, hogy az élet nehézségekből is áll, veszteségekből, és ezek mind megküzdeni való dolgok, de ha összekapaszkodunk, segítjük egymást, lábra lehet állni, útra lehet kelni.

Zene

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Máté evangéliuma 16. fejezetének 24. verséből:
"Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem".

Vitatkozni szoktunk keresztünkkel. "Miért állod az utamat? Miért sújtasz le, miért nem engedsz röpülni és kibontakozni? Nem kell a kereszt! Nem kell a fájdalom! Az élet legyen szép és harmonikus, ne fájjon."

A kereszt, mintegy különálló létező, vitázó ellenfél van jelen életünkben. "Ne jöjjön el! Hagyjon itt!"

Jézus azt kéri, vegyük fel a keresztet. Ezt a megszemélyesített ellenfelet, aki le akar igázni. Mintegy köntös kerüljön a hátunkra. Mert ez olyan, mint egy méretes, szabó által elkészített ruhadarab. Csak rám illik. A kereszt az a legszemélyesebb valóság, ahol megérthetem a megváltást. Egy karosszékben ülve, duruzsoló kandalló mellett pipázgatva lehet elmélkedni Szókratészről, de Krisztust, aki halálhörgéssel csüng a kereszten, nem lehet, megérteni. Sebeim képessé tesznek arra, hogy meglássam a Megváltót, aki magányával, gyászával, félelmeivel és tehetetlenségével megváltotta a világot.

Manapság divat a böjt. Népszerű gondolkodók is elmondják, hogy az éhezés valami lelki készséget, éberséget hoz elő az emberben. Tehát nem a jóllakott és eltelt ember képes bizonyos dolgok megértésére. Isten felhasználja a hiányt arra, hogy önmagát ajándékozza nekünk.

Joggal tör elő a karosszékben kényelmesen hintázó emberből a kérdés – ilyen kegyetlen az Isten? Neki el kell vennie valamit ahhoz, hogy adjon? Netán örömét leli abban, hogy nekünk fáj? El kell menni a Golgotáig, hogy ezt megértsük. Nincs más út. A mindhalálig szerető Krisztus arcára van írva a válasz. A többi spekuláció. A tékozló fiú elvitte az atyai házba azt az érzését, hogy igenis rászorul az Atyára. Felvette, magára vállalta fiúságát, amit addig le akart dobni.

És mi ez az út a keresztig? Az önmegtagadás. Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát. Ha ez a feltétel nem áll, sose vesszük fel ruhadarabként a keresztet.

Minden kérdésünk mögött az áll: mi lesz velem? Ki vagyok én? Én nekem mi jó? Tagadja meg magát, azt jelenti, hogy minden kérdésem középpontja Ő lesz. Senki és semmi fölött nem ítélkezem, mert Ő minden mondatom alanya és tárgya. Nem én döntök, hanem Ő. Nem nekem fáj, hanem neki. Bizonyos értelemben eltűnik személyem, hogy a bensőm a legszemélyesebb módon kibontakozzék. Eltűnök a világ szemében, hogy a keresztben a leginkább rám szabott ajándékot megkapjam. Ha így tudjuk látni gyászunkat, szenvedéseinket, bizonyosan gyógyulnak sebeink!
Ámen