2006-10-18

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, az adás szerkesztőjét hallják. Nagyon sokan nehéz szívvel készülünk a ránk következő ünnepre. Hiszen miközben azokat ünnepeljük, akik kiálltak véleményükért, ma minden arra késztet minket, hogy csak simuljunk bele a tömegbe, és ne vegyünk mindent észre. Ez kell a túléléshez. Álmainkat ünnepeljük csupán. Én nem éltem ’56-ban, de egy emlék nagyon erősen előjött belőlem. 1980-ban a gimnázium KISZ titkárát megkerestük, és bejelentettük, hogy szeretnénk belépni a KISZ-be, már meg is alapítottuk alapszervezetünket, "Nagy Magyarország" a neve. Persze nem vettek be a KISZ-be, de volt egy ülése a Nagy Magyarország Alapszervezetnek. Ez persze egy gyerekes lázadás volt. Aki ezt akkor kitalálta, jelenleg egy tőlünk nyugatabbra működő cég által szponzorált lap szerkesztője, és talán a Nagy Magyarország kifejezést ki sem ejti, mert az irredenta, és félni kell mindenkitől, aki zászlajára kivarrja. Így változnak az idők, és fájdalmas átélni, hogy volt barátainkkal nincs miről beszélgetni. Ezzel a fájdalommal ünnepelünk. De mivel hiszem Isten kegyelmét, azt is hiszem, hogy ezekből a fájdalmakból mindig születhet valami több, valami új élet. Három fájdalmas, mégis máig ható életutat mutatunk be mai műsorunkban. Bíró György a Keresztyén Ifjúsági Egyesület titkára, dr. Harsányi György a zsinat jogtanácsosa és Kovács László siklósnagyfalusi lelkész volt.

Kovács László: 28-án – szombati napra esett, mivel kedden volt 23-a – volt a faluban egy nagy lakodalom. Kis faluban nagy lakodalom azt jelenti, hogy mindenki részt vesz rajta aktívan vagy passzívan. Siklósnagyfalun volt egy párttitkár: ijesztő, gyenge jellemű ember. Valamikor Harasztiban laktak, akkor még napszámos ember volt. Sokszor jött édesapámhoz: "Tisztelendő Úr, ezt a hülye Janit megint telemesélték, hogy ő indítványozza, hogy vegyék el ennek a házát, annak a házát, hogy ne felülről jöjjön, hanem ő kérje. Nem győzöm széttépni a leveleket, amikor írja… Meg, azután jön nekem, hogy én jobban tudok írni, írjam én. Mondja, dehogy küldünk el ilyen marhaságot!" Tehát egy buta ember is volt. A lakodalomban bor is szokott lenni, iszogatnak is az emberek, és hát a legények megkergették. Nem bántották, csak megkergették. Ő meg úgy megijedt, hogy elment ki a határba és elbújt. Katica néni volt otthon. Jött hozzánk és kérdezte: "Tisztelendő Úr, mi lesz a Janival? Nem mer hazajönni. Lesik itt a falu végén, hogy amikor jön, megverik." Apám azt mondta: "Katica, vezessen oda, ahol van. Jani velem jön és itt fog nálunk lakni. Ide én nem engedek be senkit." Apám megvédte Janit. Valakinek azonban át kellett venni a falu vezetését. A tanácsháza egy kitelepített kuláknak volt a házában. Apám minden nap elment és ha volt valami telefon vagy rendezni való, akkor ő, mint a tanácselnök lerendezte. Kádár azonban megerősödött. Februárban váratlanul orosz katonák állítottak be hozzánk egy tolmáccsal hajnalok-hajnalán. A kishúgom volt otthon. Apámat elvitték. Hogy hová vitték, miért, nem tudni, háromnapi élelmet meg ruhát kellett magával vinnie. Ez volt a felszólítás. Elvitték, és később megtudtuk, hogy internálták. Először az Andrássy út 60-ba vitték, utána Kistarcsára. Ott feloszlatták rossz lányok gyűjtőhelyét, ott rendezték be az internálótábort. Később Tökölre szállították egy másik internáló táborba. Azután édesanyámat és a húgomat kitiltották a faluból. Én sem mentem haza. Marosán Gyurka eljött Siklósra, hogy kiderítse, ki szervezte a forradalmat? Megijedtek, és elmondták, hogy egy papgyerek, Szabó Jóska. "Ki az a Szabó Jóska?" "A beremendi gyárnak a főkönyvelője." "Azonnal elfogatni!" Mentek a rendőrségre írni a parancsot, közben a pedellus elfutott, és beszólt Józsi bácsinak: "Józsi bácsi, azonnal meneküljön, mert egy pár perc múlva itt lesznek az elfogató paranccsal." Beugrott a vécébe. Szóval, ilyen idők voltak azok.

Farkas Orsolya: Végül hány hónapot ült az édesapja, mikor szabadult?

Kovács László: Szeptember végén, olyan háromnegyed év múlva. Őt miért, miért nem, nem bántották. Idősebb is volt, mint a többiek, őt nem verték soha. Nem tudom, hogy mi volt az igazság, de ő ezt állította, amikor az élményeiről beszélt. Jó étvágyú ember volt. A táborban voltak betegek, volt, aki tönkrement. Előadásokat tartottak egymásnak, mindenki amiről tudott. A pap a papi dolgokról, színész a színészi dolgokról, Lengyel Lajos irodalomtörténetről. Mindenki a maga dolgáról. Nem örültek, ha beszélgettek. Nem örültek, ha énekeltek. Sok hasonló dolog volt. Figyelték őket. Futóversenyt tartottak. Mindig neki drukkoltak a legtöbben: "Plébános! Plébános!" – így nevezték.

Farkas Orsolya: Ezek mellett az élmények mellett – gondolom – sok keserű tapasztalatot is szerzett?

Kovács László: Persze. Engem szobafogságra ítéltek. Az öcsém disszidált, nem tudtunk róla semmit. Ilyen idők voltak. A börtönben nadrágszíjat, cipőfűzőt, spárgát, mindent elvettek. Zsebkendőt sem lehetett tartani, mert abból kötelet lehetett készíteni. Ilyen holmijuk nem lehetett. "Fogják a nadrágot fél kézzel, vagy ahogy tudják." Ez volt a kanállal is a helyzet. Kanalat nem élezhettek ki, hogy vágják a húst, úgy kellett csámcsogni. Akinél észrevették, hogy a kanalat élezte, vagy valami gyanúsat csinált vele, attól elvették. Igen ám, de a barátok mit csináltak erre? Gyorsan megették az ételt, azután odaadták a kanalat azoknak, akiknek nem volt. Elvették azt a kanalat is. Hogy toltak ki velük? Utoljára adtak enni annak, akinek nem volt kanala, és mindig elsőnek hívták vissza őket a másik osztáshoz. Ha nem tudták gyorsan kinyalni, vagy leöntötték magukat, vagy kiöntötték, akkor úgy gondolták, hogy nem éhes, nem adtak nekik tovább enni. Ilyen apró kis élmények is hozzátartoztak az internáláshoz.

Farkas Orsolya: Gondolta ő, hogy egyszer szabadulni fog?

Kovács László: Semmiféle ítélete nem volt. Amikor hazajött szeptember 28- án, azt mondták neki, hogy lerótta a bűneit, menjen haza, végezze a munkáját úgy, ahogy eddig volt. Ez megfélemlítés volt. Akkor kezdett el terjedni a MUK. (Márciusban újra kezdjük.) Ettől féltek. Az első gyűjtés még februárban történt. Tehát, időben előkészítik az embereket, hogy mi vagyunk hatalmon az oroszokkal együtt. Ilyesmit mondott, hogy albán katonák vigyáztak rájuk, merthogy internacionalista – ugye. Beszéltek kicsit magyarul. Mindig ezzel ijesztgették őket: "Darálunk Dunába, megesz téged a hal!" Csináltak ilyen emberdarálást -ugye.

Farkas Orsolya: A Duna partján álló pártszékház pincéjében.

Kovács László: Ez volt a fenyegetés. Nézze, érdekes lehetett, ami ott bent történt az emberek között. Az ember testközelből ismer meg embercsoportokat.

Harsányi Etelka: Apám presbiter volt a fasori templomban. Akkor már éppen nyolcadik általános iskolás voltam. Az események alatt megalakult az úgy nevezett Országos Intéző Bizottság, aminek az volt a feladata, hogy amíg ezek a nehéz, átmeneti, zavaros idők járnak, addig se legyen gazdátlan az egyházi Konvent. Amikor a harcok folytak, a pincébe mentünk le, mert a Thököly úton és az Ajtósi Dürer soron is voltak harcok. Apám ment el a harcok közepette ennivalóért, kenyérért és ő mesélte, hogy előtte lőttek le valakit az utcán. Úgy ment kenyérért sorban állni, hogy vitt egy verses kötetet és verseket olvasott fel a sorban állóknak. Decemberben megszüntették ezt az Intéző Bizottságot, és köszönetet mondtak működéséért. Újjáalakult az egyház vezetősége. Új törvények születtek, állam és az egyház közötti kapcsolat is változott, az ő feladata volt ezekkel foglalkozni. Éreztük, hogy nem nyugodt, mert lehetett tapasztalni az egyházban, hogy lelkészeket meghurcolnak. Volt egy lelkész, akit ki is végeztek. Ezek nagyon megviselték. Megerősödtek olyan hangok, melyek szerint ő részt vett az 56-os eseményekben, része volt abban, hogy a püspököket lemondassák. Ez nem volt igaz. Nehezedett a légkör. Egyre inkább azok kerültek az egyházban vezető pozíciókba, akik korábban, elsősorban a közvélemény nyomására, önként lemondtak. Püspökök is lemondtak: Péter János, Bereczky Albert. Édesapámnak soha senki nem mondta meg, hogy ellene milyen vádakat tudnak felhozni, pedig édesapám, mint jogász, kérte, hogy indítsanak ellene fegyelmi eljárást, részletezve azt, hogy milyen bűnök alapján kell neki az állását ott hagyni. Erre soha nem került sor, hanem gyakorlatilag kikényszeríttették, hogy ő mondjon le.

Farkas Orsolya: Milyen módszerekkel?

Harsányi Etelka: Péter János lánya megjelent nálunk 1956-ban, október végén, hogy az édesapám nem segítette őt, hogy megtudjon az apjáról valamit. Akart találkozni Ravasz Lászlóval, ebben sem segítette apám. Egyik sem igaz. Ez egyértelműen hazugság, amit az apja állított az én apámról. Felszólították, hogy mondjon le. Ez egy eléggé egyértelmű kényszerítés volt. Ő éppen amiatt nem akart lemondani, mert nem mondták meg, hogy mi a bűne. Később sem tették, hanem fokozatosan, egyre kevesebb munkával bízták meg. Már pedzegették, hogy a házgondnoki munkát sem kell ellátni, mert majd más jön oda. Tehát ebből már látta, hogy a házból is ki akarják tenni. Kénytelen volt beadni a lemondását. 1959. február 11-én történt ez. Végül is az Abonyi utcai lakásból azt hiszem, szeptemberben kellett elköltözni. Nagyon sok mindent tudott az egyházról, vagy nagyon sok dologról volt olyan információja, amit szerettek volna, ha nem kerül nyilvánosságra. Rövid ideig kapott még az egyháztól úgynevezett kivételes ellátást, valami minimális összeget. Kevés volt, ezért elég nehéz körülmények között éltünk. Apám nem is kapott állást. Sőt, az álláskereséseknél még éjjeliőrnek és telefonügyelőnek sem vették fel. Nevetséges helyekről utasították vissza. Anyám öccse dolgozott a Földművelési Minisztériumban, és végül rajta keresztül sikerült egy állást szerezni, mezőgazdasági gépalkatrész ellenőrzéssel foglalkozott. Vidékre kellett járnia különböző mezőgazdasági vállalatokhoz. Ehhez tényleg nem értett, de megpróbálta az erejéhez mérten elvégezni. Mindig is olyan volt, hogy mindenben megpróbálta a jót látni. Ezeknél a kiszállásainál – volt úgy, hogy Szombathelyre, Zalaegerszegre, Debrecenbe, Nyíregyházára kellett menni – ahol jól érezte magát, ott a szállodában írt egy kis verset a szálloda emlékkönyvébe.

Farkas Orsolya: Esetleg versbe öntötte-e, ami vele történt?

Harsányi Etelka: Soha. Csak szép dolgokról írt verseket.

Farkas Orsolya: Hogyan vészelte át ezt az időszakot?

Harsányi Etelka: Nagyon nehezen. Én azon csodálkoztam, hogy ennek ellenére minden vasárnap eljárt a templomba. Azt mondta, hogy mindegy, hogy ki prédikál, de ő elmegy a templomba. Mi egy kicsit másképp éltük meg, mert mi nemcsak a papokban csalódtunk, hanem az egész egyházban. Valahogy már nem volt hiteles a papoknak a prédikációja. Apámnak az egyházból való eltávolítása után szívpanaszai merültek fel, végül is infarktust kapott, 65 éves korában halt meg.

Bíró Katalin: 1957. október 23-án nem engedtek iskolába. Egyrészt anyám attól félt, hogy valami baj lesz, másrészt nekünk 23-a ünnep volt. Akkor behívatták az anyámat az iskolába, mivel én nagy bölcsen elmondtam az egyik barátnőmnek, hogy nálunk a 23-a nagy ünnep. Igazgatói intőt kaptam. Az én apám Bíró György, aki 1906-ban születetett, és egész fiatal korától kezdve a református egyházban aktív szervezőmunkát végzett. 1953-ban a börtön volt számomra a világ vége. Akkor voltam hét éves. Jöttek az ÁVO-sok, és az egyikük bejött a gyerekszobába egy zseblámpával, és ott matatott az asztalon. Hajnalban bejött a papám, mindhármunkhoz odament. Azt mondta a legidősebb nővéremnek: "segíts a maminak". Végül odajött hozzám és azt mondta, hogy legyek szófogadó és tanuljak jól. Arról, hogy mi történt, mi nem, akkor fogalmam nem volt. Amikor felébredtem, láttam azt, ami a hallban és az egész lakásban volt, borzadály. A könyvek szanaszét. Volt a KIE-nek egy kiadványa: Igazság, szeretet, béke. Ezeket osztogatták részben a fiataloknak, általában nyári táborokban. Ebből nem tudom hány darab maradt nálunk, de a hall teli volt ezekkel a kiadványokkal. Emlékszem rá, világoskék, kis vékony kötés, piros betűvel volt a teteje – én akkor 7-8 éves voltam. Még most is előttem van. Mesélte a mamám, hogy az egyik AVO-s kezébe fogta ezt a könyvet és elrepítette, majd azt mondta: "Vegye tudomásul, ilyen nincs!" Ez nekem örökre megmaradt az emlékezetemben. Utána következett a rendrakás. Ez az egész akkori életnek a része volt: házkutatás, és az apámat elvitték. Minden tisztességes családban ült valaki. Tehát nem azt mondom, hogy természetes volt, hanem azt, hogy nem beszéltünk róla. Amikor először elvitték, a Fő utcába került, utána átvitték a gyűjtőbe és a gyűjtőfogházban a mérnöki irodában dolgozott. Az egy elit társaság volt. A jó mérnökök mind ott dolgoztak. Amikor onnan valaki kiszabadult, mondta a mamámnak, hogy vasárnap 11 és 12 óra között menjen ki a négy gyerekkel a Köztemetőbe, elmondta, hogy melyik parcellában sétáljunk. Arra emlékszem, hogy mászkáltunk a sírok között és mondta a mami, hogy most fog kinézni apa a folyosó végén, mert akkor volt a sétáló. Láttam valakit, de tulajdonképpen a mamám mondta, hogy ő volt az. Amikor kijött, akkor azt mondta, hogy ez egy nagyon jó dolog volt. Nekem viszont egy borzadályos emlékem, a Rákoskeresztúri Köztemetőt még a repülőről sem szeretem látni. Amit még az anyám sokkal később mondott el nekem, körülbelül a 70-es évek közepén, az az volt, hogy amikor egyszer meglátogatta apámat, a beszélőn volt és felemelte a kezét, mire az apám félrekapta a fejét. Innen tudta, hogy testi fenyítés van. Ez olyan dolog volt, amit senki nem mondott ki. Ezekről a méltóságba gázoló dolgokról soha senki nem beszélt. Nagyon szép volt, amikor elmesélte az 56-os forradalmat. Észrevették a forradalom előtt egy-két nappal, hogy a raboknak egy részét megborotválták és elvitték Vácra. Úgy tudódott ki, hogy mindig volt egy-egy fogházőr, aki beszélt. Volt egy szószóló, aki mondta, hogy itt valami történik, itt valami fog történni. Erre mindig mondták a többiek: jaj, dehogy, nem lesz itt semmi. Ezután jöttek értük is, őket is megborotválták. Amikor erre a borotválásra sor került, már nem volt paroli a fogházőrökön. Gondolták, hogy itt valami tényleg történni fog. Még mindig senki semmit nem tudott, amikor egyszer csak hallották a fegyverropogást. Épületről-épületre énekelték a Himnuszt a rabok. Jött a Darvas Ivánt kiszabadító bizottság és kiszabadította a 0/0-ás politikai foglyokat. Azután szabadon engedték. Akkor még hátra volt egy nagy izgalom, mert Pestről haza kellett jönnie. Visszaadták a MÁV-igazolványát és azzal tudott átjönni a Lánchídon. Mesélte, hogy amikor az Alagúton átjött, az azért elég furcsa érzés volt. Az orosz tiszt el tudta olvasni, hogy ki, és átengedte, de az Alagútnak mindkét végén egy-egy orosz tank állt. Egyedül jött át az Alagúton, de a két csőre töltött tank miatt ez egy érdekes élmény volt. De akkor az már egy mámoros állapot volt, mert kijött a gyűjtőből. Telefonált egy telefonfülkéből, amikor az Alagúton átért. Úgy emlékszem, hogy egy régi bőr bőrönd volt nála, amiben nyilván bevihette a személyes holmijait, azzal jött fel, és mind a négyen, meg a mamám rohantunk a Himfy utcán lefelé. 31- re hívta össze azokat, akikkel ő a gyűjtőben volt. Ez egy nagyon érdekes este volt. Én abban nem vehettem részt, nem mehettem be. Utána mondták, hogy ez ez volt, az az volt. Gorka Pált a második évfolyamról, a Műszaki Egyetemről vitték el, mert egy szervezkedésben volt benne. Ahogy visszaemlékszem csupa mérnöki zseni volt ott, vagy huszonöten. Ami még egy csodálatos élmény volt, hogy halottak napja környékén, 10 óra után becsengettek hozzánk és egy nagyon ízes magyar beszédű paraszt ember, és azt mondta, hogy Bíró György főmérnököt keresi. Az volt kiírva a névtáblára. Azt mondta, hogy a kollégiumba hoztak élelmet vidékről, de az apámhoz irányították őket, mert nekik már nem kell több, annyi van. Leborítottak a pótkocsiról krumplit, de ott a libától a kacsáig olyan élelemtömeg volt, hogy négy-öt ház el volt látva egy pár napra. Jöttek a vidékiek, pedig senki nem kérte őket, maguktól jöttek, és az egész kollégiumot ellátták. Amikor kiszabadult ’56-ban, akkor minden barát és ismerős eljött hozzá. Nagyon lelkes volt mindenki. Azt gondolták, hogy mostantól kezdve minden megváltozik, az élet fenékig tejfel lesz. Ez nem igy lett. Ráadásul semmi pénzért nem akart elmenni innen. Amikor az oroszok bejöttek november 4-én, a barátok javasolták neki, hogy menjen el feltétlenül, mert bármelyik pillanatban visszarendeződhet minden. Igy is történt. Ő mesélte nekem, hogy Linz-nél döbbent rá, hogy többet nem jöhet vissza Magyarországra. Akkor sírva fakadt. Élete végéig szenvedett a honvágytól. A politikai rendszer a mi családunkat szétszakította, tönkre tette. Egy csoda volt, hogy lett forradalom. Az az ’56 akkor, akár az egyházzal, akár a politikával kapcsolatban, tényleg egy csoda volt. 1973- ban volt először a család együtt, akkor kapta meg a húgom is az útlevelet. Az apám nem ismerte meg a húgomat. Három éves volt, amikor utoljára látta. Az egy nagy találkozás volt. A mamámat elég gyakran behívták és mondták neki, hogy ha nem hajlandó együttműködni az Államvédelmi Hatósággal, akkor majd téglát fog hordani. Erre az anyám azt mondta, hogy neki sok barátja hord téglát. Téglát, hála Istennek, nem kellett hordania, de nem volt könnyű gyerekkorunk. Sok kudarc volt. Kudarcból állt az életem. Pályáztam állást, nem kaphattam meg, mert külföldi céghez magamfajta ember nem mehetett el egészen 1988. októberéig. Tehát, mindenért ötször annyit kellett teljesíteni, hogy fenn tudjak maradni. Fájt az, amikor az ember látta, hogy másoknak van családja, és én még csak nem is mondhatom ki az apám nevét sem. Ez valahol bennünk volt. A gondviselés mindig megsegített és én nem éreztem azt, milyen nehéz és küzdelmes az életünk. Mielőtt meghalt, azt kérte, hogy őt mindenképpen Magyarországon temessék el. No, de hát erről a rendszerváltás előtt szó sem lehetett. Nekünk a családi kriptánk Balatonfőkajáron van, a rendszerváltás után ott helyeztük el a holttestét, és a református lelkész rendesen felszentelte.

Zene

Fekete Ágnes: Farkas Orsolya beszélgetett Bíró György, Kovács László és Harsányi György gyermekeivel.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg Isten szavát Máté evangéliuma 16. fejezetéből a 22. verset.
"Mentsen Uram Isten, ez nem eshetik meg veled.”

Ezt mondja Péter Jézusnak, amikor bejelenti szenvedését. Ezt mondjuk mi is annyiszor, amikor próbáljuk magyarázni múltunkat és jövőnket. Az nem történhet meg, hogy… Azt nem engedem meg, hogy… Jézussal megtörtént, megesett. A történelem kereke nem úgy fordult, ahogy Péterrel együtt mi is szerettük volna. A passió jött, és nem a rómaiak kiűzése. Miért gondoljuk azt, hogy nem eshet meg a legrosszabb? Megeshet. Nem azért, mert nem Isten az Ura ennek a világnak, nem azért, mert Jézus nem Isten Fia. Mondják neki: Ha az vagy, aki, miért nem szállsz le a keresztről? Nem azért eshet meg a legrosszabb, mert nincsenek angyalok az égben és a földön, hanem azért, mert Isten egészen másképpen tartja a világot a kezében, mint azt mi gondolnánk. Ő nem magyarázó elv, nem logikus mozgatója minden létezőnek, minden szándéknak. Isten sokszor űrt hagy egy-egy szakaszában az életnek. Élő személy, ezért számunkra sokszor logikátlan az Ő terve. Miért van ez igy? Mert Isten, Krisztus és az Ő Egyháza nem ebből a világból, nem ennek a világnak a megmagyarázható rendszeréből való. Ha abból volna, abban is halna meg. Mi ebben a világban vándorok vagyunk. Egy kicsit a szélén is fityegünk. Ebben a világban gyártanak tökéletes ideológiákat. Sokan tudni vélik, mikor minek kellene történnie. Mi a helyes cselekedet egy nép számára? Isten úgy van benne a történelemben, hogy ki is lóg belőle. Olyan dolgokat tesz, amelyek nem történhetnének meg velünk, szerintünk. Volt egy sokunk számára kedves professzorunk, Vályi Nagy Ervin. Az ő gondolataiból merítkeztem. Ő sem tett mást ’56-ban, mint megakadályozta a vérengzést és ez lett a bűne. Ebből a tapasztalatból azt a gondolatot adta tovább egész életében, hogy a történelem nem Isten. Istenhit és politika soha nem azonosulhat teljesen. Nyilván fontos a nem maradandó város a maradandó mellett. Nyilván van Istennek üzenete, amely itt és most fontos, de nem örökérvényű. Ha ezt a gondolatot nem tesszük a magunkévá, óhatatlanul játékszerévé válunk földi propagandáknak. Ha viszont Isten országa az elsődleges hazánk, akkor itt a mában, földi hazánk is hűségünktől termékennyé lesz. Egy anyuka azt mondta nekem, hogy az utóbbi idők politikai viharai miatt már csak templomba jár, sehova máshova. Van ebben valami cinizmus, ami nem jó. De ha ez hitvallás arról, hogy csak Isten cselekedhet, akkor jó. Jézus mondta, hogy imádkozzatok ellenségeitekért. Ebben a mondatban is azt az abszurd, világ feletti rendet írta le, ami jóval felette áll minden rendszernek. Nem azt mondta, hogy mond az ellenségedre, hogy barátod. Nem azt kérte, hogy mosd egybe a szeretetet az ellenszenvvel. Azt kérte, hogy imádkozz érte. Nem tudjuk pontosan, hogy mit végez el bennünk és őbenne az ima, de az bizonyos, hogy ez az az út, amelyen járnunk kell. Ha ebben az órában mindenki elmond egy imát ellenségeiért, az biztos nem marad ebben az országban nyom nélkül. Kérem, tegyük ezt meg!
Ámen