2006-03-01

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Sok szó esik a családokról. A fiatalok érdekes módon többnyire a családot x-elik be, amikor az életük értékeinek a csúcsát kell megjelölni. A hétköznapokban mégsem ezt a sorrendet tapasztaljuk. Ezekről a kérdésekről beszélgettem Komlóssy Piroskával, aki a Károli Gáspár Református Egyetem Kommunikáció Tanszékén tanít. A beszélgetést időszerűvé tesz többek között az az akkreditált pedagógusképzés, amit most indítanak a tanszéken.

Komlóssy Piroska: Nagy örömmel hallottam, hogy a Református Egyház a család évét 2007-re is kiterjesztette. Sokan nem értik, hogy mi az értelmük ezeknek az éveknek, de nagyon fontosak. A családokat érintő programokból még több kell az embereknek. A Károli Gáspár Egyetem Kommunikáció Tanszékén elindítottunk egy sajátos továbbképzést, aminek a Családkonzultáció nevet adtuk. Mindazoknak a pedagógusoknak, lelkigondozóknak, akik gyerekekkel és ezen keresztül családokkal foglalkoznak, és van energiájuk arra, hogy 60 órás képzésben a családra vonatkozó ismereteiket rendszerezetten fejlesszék, ezt a képzést tudjuk ajánlani. Nem rég akkreditálták, mint pedagógus-továbbképző tanfolyamot. Március 18-án, Sándor napon indítjuk az első alkalmat, március 10-ig lehet még jelentkezni. Rövid szakmai önéletrajzot kérünk és egy pár mondatot arról, hogy miért lenne fontos a jelentkező számára a jelentkezés.

Fekete Ágnes: A családdal kapcsolatban nagyon érdekes az a kettőség, amit tapasztalhatunk: a fiatalok minden felmérésben a családot, a párkapcsolatot helyezik az első helyre. Ugyanakkor gyakorlatilag azt látjuk, hogy ez van az utolsó helyen. Ez egy feszültség, és nem ismerjük az okát.

Komlóssy Piroska: Ez azért van, mert a környezet mást vár el tőlünk. Minden más szerepünkben várnak tőlünk teljesítményeket, szakmai szerepben, sorolhatnám. A médiában minden mást fontosabbnak tűntetnek fel, és ennek nagyon sodró ereje van. Nem tudunk nemet mondani: elhitetik az emberrel, hogy ha azokat a más értékeket, amiket a média és minden más is teli szájjal hirdet, nem követik, akkor lemaradnak, hátrányba kerülnek. Nagyon reális veszély.

A szülőkbe működnie kellene egy szűrőnek, amelyik folyamatosan, következetesen ki tudja szűrni az idegen értékeket, a jól hangzó, szépen becsomagolt ellenértékeket. Ez a levegő veszi körül a családokat, és a szülőknek nincs idejük, értésük arra, hogy hogyan lehet abban a kevés időben minőségi együttléteket megélni, minőségi beszélgetéseket folytatni, hogyan lehet a gyereknek egy-két alapértéket átadni röviden, hitelesen, nem hosszan lamentálva. Kommunikációs technikái is vannak annak, hogy erősítsük a családot belül, a gyerekeknek is átadva a jót. Ez kemény küzdelem, és tiszteletre érdemes minden szülő, aki akár több gyermeket is nevel, és ezt egy ilyen világban teszi.

Fekete Ágnes: Sokszor egy csődhelyzet gondolkodtatja csak el az embereket.

Komlóssy Piroska: Én, mint családterapeuta ilyen helyzetekkel találkozom: éltek, nem tűnt fel nekik a szürke, szeretetlen életük, az igazi kapcsolatnélküliség, csak amikor egy-egy gyerek vagy a házastárs már problémával, egy tünettel megjelenik, akkor döbben rá mindenki, hogy baj van. És fájdalmas látni az akkor magába roskadt embereket, akik későn döbbennek rá, hogy mi mindent nem csináltak meg: nem figyeltek oda, nem vettek észre. Ezzel szemben a prevenció, a megelőzés csakis az lehet, hogy gondolkozzunk minél többet erről.

Fekete Ágnes: Nagyon nehéz ezt megfogalmazni: persze a család az első: valószínűleg azok a fiatalok, akik elsőnek x-elik be az értékek listáján, akkor nem is gondolják végig. Persze nagyon fontos egy jó társ, egy jó otthon, de azt már nem tudja, hogy ez mit is jelent.

Komlóssy Piroska: A meghitt családi kapcsolatban keresi az ember az érzelmi biztonságát, az elfogadott létezését, azt, hogy őt ott jó embernek tükrözik vissza. Ezek a legfontosabbak: ezek miatt reggel úgy tudok elmenni, hogy van esélyem, hogy bírom a gyűrődést, este pedig visszajövök teli feszültséggel. És ekkor a család legfőbb funkciója az, hogy ki tudjam adni magamból a feszültséget. Tehát egy aranymondást alkalmazva: egy család tudjon lelki szemetesládaként működni. De nagyon fájdalmas, amikor várjuk egymást haza, és mindannyian szeretetet várunk, mosolygást, hogy felüdüljünk a másikkal kapcsolatban, de mindenki csapzottan, megtépázott idegekkel érkezik haza, mindenki indulatos egymással.

És itt jön a nagy nehézség: pont azokkal, akiket a legjobban szeretünk, tudunk a leggyalázatosabban viselkedni, mert bízunk abban, hogy a szeretetkapcsolat ezt kibírja. Ebben nagyon tudunk bízni, és ezzel szinte vissza is élünk. Itt nem működnek azok a jelzések, melyek szerint nem lehet elmenni a végtelenségig. Amikor egy feleség arra panaszkodik, hogy a férjének mindenre előbb van ideje, mint a családra, a férj ezt úgy hallgatja, mint egy megunt lemezt. És mindaddig, amíg nem történik egy katasztrófa, addig nem érti meg, hogy ez egy jelzés, hogy itt valami nem jól működik, oda kell figyelni. Ha ezt egy főnök mondaná, azonnal változtatna a beosztott, de a családban nem vagyunk ilyen veszélyre beállítottak. És itt egy másik, tipikus nehézséggel szoktam találkozni: a hivő házasságokban ott van az a tudás, hogy ezt úgyis végigcsináljuk együtt. Azt gondoljuk, hogy a másik mindent kibír. És ez megint a visszaélés esete.

Fekete Ágnes: A régebbi időkben az emberek megszokták, hogy mindenkinek megvan a maga funkciója, azt teszi, és a dolgok védett állapotban mentek a maguk módján. Nem merünk szembesülni azzal, hogy a mi korunk nem ilyen. Nincsenek védett szerepek, hiszen a hivő házasságok is felbomlanak, valahogy minden kibillen. Az emberek szerepeiben annyira nincs védelem, hogy ma többet kell tenni egy házasságért, mint régen.

Komlóssy Piroska: Pontosan. A tömegkommunikáció a házasság komoly, szent, elkötelezett volta ellen beszél. A pillanatnyi öröm-elv követése jellemzi a fogyasztói társadalmat. A tűrés, a várakozás nem értékek többé, mindig arról hallunk, hogy most azonnal, ami neked kell, szerezd meg. Az emberi természetben ez olyan eredendően benne van, nem engedi, hogy a társadalom felnőttként tudjon működni.

Fekete Ágnes: A fogyasztói társadalom gyermeki létben akarja megtartani az embereket.

Komlóssy Piroska: Akkor lehet a tömegeket orránál, szájánál fogva vezetni, és akkor fogyaszt. A dolgokat nem a saját értékén nézi az ember: nem arról van szó, hogy én most jól laktam, vagy annál többet is ettem, mint kellett volna, hanem azt nézi, hogy mi a kínálat, mi az, amit még nem kóstoltam, amit nem próbáltam, ami nincs a mi hűtőszekrényemben. Kicsit szimpla a kép, de ugyanerről szól. Milyen élet az, hogy én csak egy társat ismerek? Csak úgy lehet ezeket a konfliktusokat kezelni, ha egyénileg mindkét fél érett és igy köti össze az életét.

Fekete Ágnes: Vajon azok a pedagógusok, akik majd ezen a tanfolyamon részt vesznek, tudnak majd segíteni?

Komlóssy Piroska: Állandóan megélem, hogy az első órától kezdve a fejekben kattog az ismeret és a konkrét élettapasztalat egybevetése. Elsősorban a saját életükben szokott minőségi változás elindulni, csak akkor lehet ezt hitelesen továbbadni. A felnőtt társadalom utolsó megszólítási lehetősége, írják a szociológusok, az iskola, ahol a gyerekeken keresztül el lehet jutni a szülőhöz. Mert a szülő ott még nagyon odafigyel, hogy a gyerek érdekében mit is tehetne, mit vár el az iskola. A gyerek annyira része a családnak. Mint pszichológus látom, ha egy gyerekkel egyéni terápiát csinálunk, sokkal hosszadalmasabb, mintha sikerül egy nagy lélegzettel a szülőket rábírni, hogy dolgozzanak együtt. Ők a legkompetensebbek, csak ők tudják, hogy hogyan lehet a dolgokon változtatni, kilépnek a rossz gyerek szégyenkező szülei szerepből. És ettől egészen más szinten indul meg a változás, aminek a gyermek lesz az örömteli alanya.

Zene

Fekete Ágnes: Komlóssy Piroska szakemberként beszélt a családok helyzetéről. Következő riportunkban egy pár beszél arról, hogyan újult meg házasságuk. 10 éve kapcsolódtak a Házas Hétvége mozgalomhoz. Az elmúlt hétvégén megvalósult álmuk: református házaspárok részére tartották meg az első Házas Hétvégét Pécsett. Végh Péter és felesége, Eszter a háttérben segítettek, és visszaemlékeztek, milyen is volt a 10 évvel ezelőtti hétvége.

Végh Eszter: Nagyon nagy csodát éltünk meg. Tíz éve 21 éves házasok voltunk. Megszínesítette a kapcsolatunkat. Felnőtt gyermekeink mondták, hogy de jó, hogy ilyenen részt vettünk. És azóta is nagy örömünk van ebben. Már az, hogy ebben a rohanó világban két és fél napot egymásra figyelhetünk teljes intenzitással, a külvilág dolgait megszűrve, nem kapkodva, rohanva – nagy dolog. Kikapcsolhatjuk akár azt is, hogy gyermekünk van, jó értelemben véve. Erre szüksége volna minden házaspárnak, mert a hétköznapok nagyon elszürkítenek. Lassan már mindent ápolgatunk, a testünket is tornáztatjuk, karban tartjuk, de a házasságápolásról nem sok szó esik, pedig szükség volna mindenkinek rá. Újból átélni azt, hogy milyen volt az, amikor jegyesek voltunk, amikor udvarolni kezdett a párom, minden nap ajándék.

Fekete Ágnes: Egy református házaspár egy katolikus mozgalomhoz csatlakozott. Milyen érzés volt ez?

Végh Péter: A reformátust még megfejelném annyival, hogy én református papgyerek vagyok, Eszternek mindkét szülője református, katolikus közeggel csak távoli kapcsolatunk volt. Voltak a családban vegyes házasságok, ezek kapcsán távolságtartó tisztelet alakult ki bennünk. Megtapasztaltuk a meleg, kisközösségi létet, azt a csodálatos, kedves, illatos együttlétet, az összehangolódást, a hűséget, elevenséget, amit ők megélnek kiscsoportos létükben, amit aztán bevisznek a nagy egyházba, amit a hierarchia és a történelem kicsit kiüresített. Váratlan volt megtapasztalni ezt a kedvességet, mert úgy léptem be a Hétvégébe, hogy majd meglátom, hogy mi lesz, hogy hogyan folytatjuk. De volt bennem egy nagy adag görcs, hogy fogunk viselkedni. Ez a Házas Hétvége különösen híres arról, hogy cizellált apróságokkal teszik még gazdagabbá ezt a három napot.

Végh Eszter: Nekem nem volt annyira nehéz dolgom, mint Péternek, ugyanis nem lelkészcsaládból jöttem, tehát sokkal rugalmasabban kezelhettem ezt a dolgot. Csak nagy vágyakozással vártam ezt a hétvégét, és nagyon örültem annak, hogy bár a férfiakban szokott lenni visszatartó erő, nem vallási dolgok miatt, hanem egyáltalán: miért kell ezt a házasságot annyira komolyan venni, miért kell annyit lelkizni, a férjem mégis belement.

Végh Péter: Ahogy tudatosult bennem a Házas Hétvége csodája, rögtön jelentkezett bennem az az igény, az a gondolat, hogy ezt tovább kellene adni. A reformátusok között legalább annyi a válás, mint a katolikusoknál. Ugyanannyira veszélyeztetettek a házasságok, mint őnáluk. Természetesen nem volt egyszerű. Mi tíz évig imádkoztunk azért, hogy megvalósulhasson, hála Istennek, hogy ezen a hétvégén megélhettük, hogy 12-13 református házaspár élheti meg az újra meggazdagodott, tartalmat nyert házasságot. Azzal mentünk haza az első Házas Hétvégénk után, hogy ezentúl Eszter a házasság szíve, és ezt meg is mondtuk a gyerekeknek. És ez nem csak egy hangzatos mondat volt, hanem megélt valóság. A gyerekek mosollyal fogadták, majd néhány hónapi megújult házasság után már ők küldtek minket az alkalmakra. Sőt, már a felnőtt házas gyermekeink kérdezik, hogy ők mikor mehetnek, mert szeretnének ők is ebben az élményben részesülni.

Fekete Ágnes: És mikor mehetnek?

Végh Péter: Öt év után célszerű, amikor a friss szerelem már egy kicsit elmúlik, amikor a por egy kicsit már belepte a házasság ragyogását, akkor kell leporolni és az érzéseket megújítani, meggazdagítani. Nekünk racionális reformátusoknak az érzések világa érzékeny terület. A reformátusoknak nincsenek érzéseik, csak gondolatok, hit, tudás. Az érzés lehet, hogy a gyengeség jele, a befolyásolhatóság jele.

Fekete Ágnes: Ezek szerint ez a református közösségekben egy felfedezetlen terület?

Végh Péter: Annak idején ennek lehet, hogy volt egy pozitív ereje. Olyan világban éltek az őseink, ahol kemény hittel, kemény helytállással önmagukat és a környezetüket kordában tartva kellett helytállniuk: kemény támadások és kemény életkörülmények, kemény politikai, gazdasági körülmények között. De az ember nem csak gondolkodó lény, hanem érző lény is, ezért is vagyunk emberek. Az érzéseinken pedig nem uralkodnunk kell, hanem az érzéseinket elfogadni és kiteljesíteni kell. Főként egymás érzéseit gazdagítani.

Fekete Ágnes: Az ember a legmélyebb pontokon tapasztalja meg a leginkább a szeretetet is. Igy történt ez azzal a családdal is, akiknek leégett a házuk Miskolcon. A Lévai József Református Gimnázium diákjai, amikor meghallották, hogy társukkal mi történt, az egész iskola gyűjtésbe kezdett. Karcsai Nagy Éva először az anyukát kérdezte a tűzesetről.

Zsebesi Éva: A nagymamánk sajnos enyhe agyvérzéssel kórházba került, mi csak este értünk haza, későn feküdtünk le, és éjfélkor egy robbanásra ébredtünk.

Karcsai Nagy Éva: Mi és hol robbant fel?

Zsebesi Éva: A spájzban tároltunk egy majdnem üres gázpalackot, ami valahonnan tüzet vagy szikrát kapott. Ha ez a palack nem robbant volna fel, akkor meghaltunk volna füstmérgezésben vagy bennégtünk volna. Ez volt a szerencse a szerencsétlenségben. A gyerekeknek mondtam, hogy öltözzenek fel, mert ki kell mennünk a lakásból, de szegények annyira megijedtek, hogy egy helyben álltak és néztek. Ők is az utolsó pillanatban öltöztek fel, a nagyfiam zokni nélkül jött ki az utcára, egy szomszédot kértem meg, hogy adjon neki egy zoknit. A kicsi papucsban, én a férjem nagycipőjében, dzsekijében, ami éppen kéznél volt.

Csaba: Felébredtem a robbanásra és kimentem a szobából. Mindenhol nagy füst volt, a nagymamám kiáltozott és mindenki rohangált. Először azt hittem, hogy ez csak egy rossz álom, a következő pillanatban pedig már álltunk az utcán és csak néztünk. Rossz érzés volt nézni, ahogy ég a ház és tehetetlenek vagyunk.

Karcsai Nagy Éva: Hallom, hogy a testvéred szinte naponta jár vissza, és a régi játékait keresgéli.

Csaba: Majdnem minden nap. Volt egy kedvenc párnája, azt is megtalálta, de tönkrement. A plüssállatainak is csak a fele van meg.

Karcsai Nagy Éva: Mi volt az első segítség?

Zsebesi Éva: A tűzoltók munkája: egy részük oltotta a tüzet, amíg mások próbáltak kimenteni a lakásból egy-két dolgot.

Karcsai Nagy Éva: Akkor a berendezésből nem minden veszett el?

Zsebesi Mária: Ezt nem tudom megmondani. A víztől a bútorok később megfagytak. A megmentett dolgok egy garázsba lettek bepakolva, azt mondták, hogy azokat valószínűleg ki kell dobni. Kívülről nem is olyan iszonyú a látvány, mint belülről. A gyerekek szobájába nincs ablak sehol, elég szörnyű. De talán Isten erőt ad, megsegít minket.

Karcsai Nagy Éva: Ezek szerint nem volt biztosítva a lakás.

Zsebesi Mária: Volt biztosításunk korábban, de egyszer egy betörés után a rendőrök a jegyzőkönyvbe beleírták, hogy a hátsó ajtóban kívülről benne volt a kulcs, azzal mentem be ugyanis a lakásba. A biztosító azt javasolta, hogy próbáljam meg a jegyzőkönyvből ezt a mondatot kihúzatni, akkor tudnak fizetni. Ezt a rendőrség nem tette meg, mert már bekerült a rendszerbe, és ennek következtében egy fillért sem fizettek, és ezek után megszüntettük a biztosítást. Azt éreztem, hogy csak addig vagyok jó a biztosítónak, amíg fizetek, ha baj van, akkor egy kifogással kicseleznek. Addig nem tudunk mihez kezdeni, amíg a falak ki nem olvadnak és a statikus meg nem állapítja, hogy melyik falat kell lebontani és melyik maradhat. A férjemnek és nekem is van munkahelyünk, sok segítséget kaptunk onnan. A kimenekített ruháink is megfagytak. Sokan vittek el ruhákat, hogy kimossák. A barátnőm szerintem másfél hétig csak nekem mosott. Most jön majd a bontás és az újraépítés.

Karcsai Nagy Éva: Taskó Márta, Csaba osztályfőnöke. Hogyan alakult ki ez a segítségnyújtás?

Taskó Márta: Amikor hallottam, hogy leégett a ház, rögtön jeleztem a gyerekeknek, hogy mi történt, beszélgettünk. Nem tudom, hogy a gyűjtés ötlete kitől jött, természetesnek tűnt.

Diáklány: Elsőként az merült fel, hogy Csaba hogyan érezheti magát, csak utána az, hogy miben segíthetünk. Szerintem a szándék a legfontosabb. És szerintem ezt Csaba is igy érzi: törődünk vele és ez jó érzés.

Karcsai Nagy Éva: Csaba hol mosolyog, hol nagyokat hallgat.

Csaba: Másnap délelőtt felhívott egy osztálytársam és megkérdezte, hogy hogyan érzem magam. Az osztályfőnök elmondta, hogy gyűjtést szerveztek. Nagyon jól esik, hogy törődnek velem.

Taskó Márta: Az osztály mozdult először. Nyilván nekünk a legfontosabb Csaba, a többiek nem annyira ismerik az iskolában, de az igazgató is rögtön felajánlotta a segítségét, amint megtudta, hogy mi történt. Azt javasolta, hogy minden osztályfőnök mesélje el az osztályában, hogy mi történt, és ha valaki szeretne segíteni, tegye meg. Nálam vannak az az összeg, amit tegnap gyűjtöttek szülői értekezleten.

Zsebesi Éva: Ilyenkor veszi észre az ember, hogy milyen jó, ha az emberek közelítenek. Csak egy jó szóval is, egy mozdulattal, bármivel. Ha csak megállítják az embert, két jó szót szólnak hozzá, már nagyon jól esik.

Zene

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Pál apostol korinthusi levelének 12. részéből, válogatott verseket:
"A kegyelmi ajándékokban különbség van, de ugyanaz a Lélek. Némelyiknek bölcsesség beszéde adatik a Lélek által, némelyeknek a lelkek között való különbségtevés."

Hallottuk az egyik riportban, hogy egy szűrőt kellene a fülünkre tenni, hogy csak az jusson el a fejünkbe, ami nem rombol. Mintha pontosan ezt a kegyelmi ajándékot mondta volna el pszichológus nyelven, amiről Pál itt ír: Van, akinek a lelkek között való különbségtevés adatik. Először megijedünk ezektől a szavaktól. Jön majd valaki, aki Istenre hivatkozva megállapítja, hogy az egyik emberben ördög lakik, a másikban Isten? Messze nem ezt jelenti a lelkek megkülönböztetésének ajándéka.

Inkább egy felkiáltójel szeretne lenni ez a Páli mondat: az egészséges lelki élethez szükség van arra a bölcsességre, hogy ne minden szónak, lelkesedésnek higgyünk. Mai korunkban, ha van olyan lelki ajándék, amire égetően vágynunk kell, az éppen ez a fajta különbségtétel. Hiszen úton útfélen kiforgatott szavakat hallunk, a legnagyobb hazugságokat őzike szemekkel mondják. Szinte bárhova nyúlunk, kiderül, hogy a szép szavakat pénz szerzésre használják. Ezért aztán sok ember a szavakkal együtt azoknak tartalmát is kizúdítja a fürdető vízzel.

A Biblia tanácsa az, hogy mérlegeljünk és gondolkodjunk. Ne váljunk indulataink rabjává. Ne az érzéseink vezényeljenek. Tanuljunk meg megkülönböztetni. Mi az, ami képessé tesz arra, hogy a dolgok mögöttes tartalmát meglássuk? Az, ha az ember képes a szívével látni – ahogyan a Kis herceg mondja. Képes lelkének valami mélyebb rétegében észlelni a dolgokat. És mi van akkor, amikor a szívünk becsap minket? Megszánunk valakit, és kiderül, hogy csak ki akar használni?

Van egy nagyon találó magyar kifejezés: "kiteszi a lelkét". Akkor használjuk ezt, amikor valakit nagyon szeretünk, mindent megadunk neki, – így mondjuk – még a lelkünket is kitesszük érte. Nem tudom, honnan ered ez a kifejezés, de nagyon találó. Hiszen csak akkor adhatunk valamit, ha a lelkünket kitesszük előbb. Az ember sokszor esik abba a hibába, hogy csak önmagát adja. Saját lelkünk sebein keresztül, torz tükörben látjuk a másikat. Ha a lelkünk szűrőjén engedjük csak át a körülöttünk levő dolgokat, érzéseket, gyakran hibázunk.

A nagy művészek is igazi remekeiket úgy alkották, hogy szinte kitették a lelküket, nem önmagukat erőltették bele a kőbe, ha szobrot faragtak. A mi életünkben is, akkor tudunk megkülönböztetni, ha valami nagyobb erőt, Isten gondolatát képesek vagyunk átengedni magunkon úgy, hogy előbb kitesszük a lelkünket. Közelebb kerülünk a másikhoz, nagyobb szeretetet élhetünk meg, ha a lelkünket önmagunkon kívülre tesszük szinte. Furcsa kettősége ez az életnek. Adja Isten, hogy így elinduljunk a megkülönböztetés útján.
Ámen

Böjti gondolat

Múlt hónapban világméretű felmérést indított az ENSZ. Egy kérdés volt:

"Kérem, mondja meg őszinte véleményét arra nézve, hogyan lehetne megoldani az élelmiszer hiányt a világ többi részén?"

A felmérés nagy kudarccal végződött. Afrikában nem tudták, mit jelent az "élelmiszer". Kelet-Európában nem tudták, mit jelent az "őszintén". Nyugat-Európában nem tudták, mit jelent a "hiány". Kínában nem tudták, mit jelent a "vélemény". Közel-Keleten nem tudták, mit jelent a "megoldás". Dél-Amerikában nem tudták mit jelent a "kérem". Az USA-ban pedig nem tudták, mit jelent a "világ többi része".