2005-01-19

Reflexió a szökőárral kapcsolatosan

Mai levelünkben közzé teszünk egy interjút egy olyan svédországi magyarral, aki kint volt Thaiföldön a szökőár idején. A sajtóban megszokottól eltérően, sokkal kevésbé a katasztrófára, inkább a segítésre koncentrálva írja le a történteket. Úgy kerültünk vele kapcsolatba, hogy egy körlevélben írta le a történteket, melyet a www.parokia.net -en bárki elolvashat. Mos küldött egy érdekes levelet, melyhez bizonyos önreflexióval korrigálja a leírtakat. Az ember hajlamos erkölcsi buzgalmában polarizálni a világot, jókra és rosszakra osztani, holott ez nem mindig így van:

Kedvese Ágnes! Volt egy találkozom itt Stockholmban Prof. Hans Roslinggal, aki az Orvosok határok nélküli szervezet egyik alapító tagja. Hans egész életében katasztrófa és háború sújtotta területen dolgozott. Elmeséltem neki az önnel történt interjút. Nos, az Ö véleménye az, hogy vannak emberek, akik segíteni szeretnének, de nem tudnak. Mert nincs lelki erejük, szellemileg nincsenek felkészülve a borzalmakra. A svéd Karolinska intézetben dolgozik, és az Ö felmérésük szerint az ilyen katasztrófák után ugrásszerűen megemelkedik az öngyilkosok száma. Így volt ez az Estonia katasztrófánál, a 9/11, és várható ez most is. A svéd "Sorgbearbetning" ami talán a "Keserűséget feldolgozó szervezet" külön programot indít a Volunterek számára. Végighallgattam az interjút egy párszor. A fenti tények tudatában talán az utolsó gondolataim kicsit keménynek és nagyon kritikusnak tűnnek. Lehet hogy az ott maradtak közül egy páran próbáltak volna segíteni, de nem volt erejük hozzá. Vagy család, vagy más miatt. Nem tudom hogy lesz e a Tsunami/Katasztrófa sorozatnak folytatása, de talán be lehetne szőni ezt a gondolatmenetet. Baráti köszöntéssel, Zsolt

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Az egyik internetes honlapon a következő vitafórum indult: A bibliai Isten a napokban ismét bevetette régi gyilkolási módszerét és egy kisebb özönvíz által kb. 24 ezer ártatlan embert ölt meg. Meddig hagyjuk még? Meddig tűrjük? Majdnem 1500 levél szól erről a témáról úgy, hogy egyetlen ember írta csupán azt, talán nem erről van szó. Először arra gondoltam, nem kell erről beszélni, hiszen éppen elég feszültség van a magyar levegőben. Azután, valaki azt mondta, hogy éppen a szégyellős elhallgatással tesszük a legrosszabbat. Hiszen a fanatikus emberek száma többek között, emiatt nő napról-napra. Beszűkül a látásuk, mert csak egy kis csoport véleményét hallják, akik szinte behergelik magukat az efféle fals igazságokkal. Nyilván nem a bibliai Isten és egyéb istenek harca volt dél-kelet Ázsiában. Még egy gyerek is megérti, hogy a természet bizony erősebb, mint mi vagyunk. Úgy élünk ezen a földön, mintha kis egysejtűek lennénk egy tojáshéjon. Ezeket az arányokat csak a gőgös ember torzítja el úgy, mintha mi uralkodók volnánk itt, akik eldönthetik mit, és meddig tűrnek. Most egy olyan valakivel hallhatunk telefonbeszélgetést, aki svédországi magyar, és Thaiföldön élte át a szökőárt. Számára egyértelmű volt, hogy mindaz, ami történt jel. Személyesen neki is, de mindenkinek, aki túlélte a katasztrófát. Jelzés többek között arra, hogy segítenünk kell.

Somogyi Zsolt vagyok, 27. évemet töltöm már Stockholmban, Svédországban. Üzletember vagyok, de Magyarországgal a szálak nem szakadtak meg, sőt mindig azt szoktam mondani, hogy innen hazamegyünk. Aztán amikor az ember otthon van, akkor meg megint hazajövünk. E már kettős gyökerű "felállás". Van három szép gyerekünk. Modern társadalomban élünk, ahol a hit, a vallás szerepe egyre jobban kezd háttérbe szorulni.

Fekete Ágnes: Amikor Thaiföldön átélte azt, ami ott történt akkor, ahogy mondta is, megérintette Isten. Ilyenkor az ember kizökken a megszokott kerékvágásból.

Somogyi Zsolt: Megmondom őszintén, fantasztikus gondolatébresztőt kaptunk. A feleségemmel azon rágódunk az óta is, miért úsztuk meg ezt a tragédiát. Miért mi voltunk, akik továbbmehetünk és az a család, akik tőlünk száz méterre lakott, meghaltak. Ha valaki nem áll meg és nem gondolkozik el ezen, szerintem nem is érdemli meg, hogy élje az életét. Ez a tragédia, ami Thaiföldön történt, olyan iszonyat volt, ami minden józan embert meg kell, hogy állítson. Még aludtunk, mikor egyik fiúnk feltépte az ajtót, hogy az utcán autók és motorbiciklik úszkálnak. A víz, ami olyan gyorsan jött, hihetetlen gyorsasággal el is tűnt, úgyhogy az utca majdnem hogy szárazzá vált. Kínos elmondani, de elővettük a kamerát, és mint a többi száz turista, elkezdtünk fotózni, mert ez érdekes áradás volt.

Fekete Ágnes: Senki nem gondolta, hogy mi ez valójában?

Somogyi Zsolt: Senki, háttal álltam a tengernek, mikor egy thai úr elkezdett ordítani, hogy jön a tenger, jön a tenger! Megmondom őszintén akkor volt az első olyan gondolat a fejemben, hogy nem biztos, hogy ezt túléljük, valami olyan hihetetlen sebességgel jött a víz. Sajnos küzdök a kilóimmal, és bevallom becsületesen, azt a százötven métert életemben olyan gyorsan nem tudnám még egyszer lefutni. A gyereket megragadtuk, mindenki ordított, hogy futni, futni, futni! Beszaladtunk barátaim búvárboltjába. Nekem olyan fura érzésem volt, hogy hiába a rengeteg ember körülöttünk, akkor mindenki csak magára gondolt. Nem is lehetett máshogyan csinálni. Aki elesett, azt fölsegítettük, lökdöstük tovább, mert föl kellett valahogy mennünk a tetőre, azt megértettük, ott van a menekülésünk, különben megfulladunk.

Fekete Ágnes: Hogyan sikerült följutni a tetőre?

Somogyi Zsolt: Hála Istennek találtunk egy tűzlépcsőt és onnan. Három emeletes ez a kis szálló, a tetején összegyűltünk, sokkos állapotban volt mindenki, nem is igazán értettük, mi történt.

Fekete Ágnes: Azt írta, a tragédia után ment és próbált segíteni, magától értetődő volt ez akkor.

Somogyi Zsolt: Igen. Este bementünk a városközpontba, amit láttunk, és átéltünk az iszonyatos volt. A feleségemmel úgy gondoltuk, – miután a pihenésünk úgyis tönkre ment, és nem is tudtuk volna üldögélni és "pina colada"-kat, "margarita"-kat iszogatni-, menjünk be kórházakba, hátha vannak magyar vagy svéd kisgyerekek, akiknek a hozzátartozóik eltűntek, vagy fájdalmaik vannak. Hátha, tudunk segíteni. Mi nem sérültünk meg, s mikor bementünk a kórházba, ott érzékeltük igazán, hogy a "cunami" micsoda, pusztítást tudott végrehajtani az emberi életekben.

Fekete Ágnes: Mindjárt adtak feladatot?

Somogyi Zsolt: Ki volt írva, hogy keresnek több nyelven beszélő önkénteseket. Fölírtam magam, hogy magyarul, svédül, angolul, németül jól beszélünk. Két perc múlva csörgött a telefonom, és kérték, hogy ne a kórházban segítsünk. Van egy katasztrófa-központ, amit a thai hivatalos szervek építettek föl, és ott kérnek azonnali segítséget, mert óriási a problémájuk. Át is vittek minket még aznap este ebbe a katasztrófa-központba. Egy sátor-tábor szerűség alakult ott ki, és a svédeknek volt már önkéntes csoportjuk. Pár csodálatos – azt lehet mondani – angyal dolgozott ott, mert ezekre a fiúkra, lányokra nincs más kifejezés. Próbálták az adatbázisokat fölállítani, volt ott mindenki igazgatótól a segédmunkásig, de mindenkit csak keresztnevén szólítottak. A svédeknek segítettünk, utána engem elhívtak, mivel több nyelven beszéltem. Egy holland úrral elhatároztuk, hogy csinálunk egy "volunteer centert", egy önkéntesekből álló központot. Csak spontán leültünk, hogy valamit tenni kell. Szereztem egy asztalt a thai rendőröktől, kaptunk lámpát, egy laptopot, a segítőkezek hihetetlen módon jelen voltak. Nem tudtunk olyat kérni, amire a thai emberek azt mondták volna, hogy nincs. Egyszer csak minden lett. Voltak szabad telefonok, a thai hatóságok azt kérték, próbáljunk annyi önkéntest szervezni, amennyit csak tudunk. Nagyon fontos a nyelvtudás, a fizikai, a pszichés, mentális erőnlét. Kinyomtattunk felhívásokat, hogy önkénteseket keresünk, a fiam a kórházban kiragasztgatta szépen. Mindenki kapott feladatot volt, aki vagdosta a kis cetliket, és az első este már százötven-százhatvan nevünk volt. Némelyek összeszedték az értéktárgyakat, a halottakat, segítettek a dokumentációban.

Fekete Ágnes: Írta, hogy a halottak azonosításában is részt vett, elképesztően nehéz feladat lehetett.

Somogyi Zsolt: Egyrészt abszolút nem voltunk felkészülve, másrészt buddhista és muszlim szokás szerint a halottakat a lehető leggyorsabban, tisztességgel el kell temetni, vagy égetni. Ez meg is történt kezdetben, s bár DNS mintát vettek mindenkiről, a nyugati kormányokat nagyon megdöbbentette, hiszen nem egyezik a mi halottakkal való, bánásmódunkkal.

Fekete Ágnes: Írta, hogy ezzel nem is ért egyet.

Somogyi Zsolt: Az volt a kívánalom, hogy beazonosítani, DNS mintát levenni, lehűteni, majd ideiglenesen eltemetni őket, utána koporsóba tenni, hazahozni. Svédországban egy óriási hullaházat építenek az uppsalai repülőtér közelében. A hozzátartozó az életben nem fogja felismerni azt a szerencsétlen áldozatot. Szerintem sokkal becsületesebb lenne – ez még nincs eldöntve -, ha például a svédek esetében, azt az 1500-2000 halottat urnákban hazahoznák.

Fekete Ágnes: Írta, hogy a magyarok körül is voltak furcsa dolgok.

Somogyi Zsolt: Tényleg fura dolog volt. Magyar részről nem volt ott senki, de a magyar zászlót kirakták és kiírták, hogy Hungary. Én fölírtam a nevemet, ha szükség van, szívesen segítünk, ott vagyunk az önkéntesek csapatában. Szilveszter éjszakáján történt, amikor lejöttem Kaolakról. Felhívott telefonon egy úrtól, nagyon örül, hogy fölírtuk a nevünket, a magyaroknak lesz egy kis összejövetelük, amire szeretettel várnak bennünket. Ritkán találkozunk magyarokkal, pedig Svédországban sokan élnek. Tényleg úgy megörültünk, hogy az egész napi szörnyűség, a halottakkal való bíbelődés után normális körülmények között lehetünk. A fogadtatás bizony fagyos volt, megjegyzések szállingóztak, hogy a vacsoráért majd fizetni kell. Ez meglepett, hogy úgy mondjam. Leültünk, majd fölállt a Magyarországról odaküldött konzul, Ágai Zsolt úr, és beszédet mondott. Akkor a mellettünk lévő asztalnál egy hölgy megjegyezte, hogy ez a paraszt még föl se tud öltözni. A szó szoros értelmében úgy esett be a kórházlátogatások sorozatából, koszosan, elcsigázottan, fáradtan. Engem ez borzasztóan elkeserített, mert azoknak az embereknek, aki egy ötcsillagos szállodában túlélték ezt a katasztrófát, fogalmuk nem volt, hogy a konzul milyen hihetetlen energiával, buzgósággal, és figyelemmel kísérte azoknak a magyaroknak a sorsát, akikről nem tudtunk aznap este még semmit. Az volt a döbbenetes, hogy lehetett látni az embereken, hogy semmi bajuk nincs, tökéletes jólétben vannak idehaza és Thaiföldön is, mégis pocskondiázó stílust vettek föl, megleckéztették a doktornőt, a külügyminisztérium munkatársait. Mi ott ültünk teljesen önkéntesen a magyar zászló alatt, csak nyeltünk és döbbenettel hallgattuk a feleségemmel ezeknek az embereknek a reakcióit. Elnézést a kifejezésért, egész egyszerűen jó dolgukban már nem tudtak mit csinálni. Az ember egy ilyen katasztrófa alatt rengeteget gazdagodik. Fantasztikus új barátokat szereztünk, igazi embereket, akik odaálltak a munkához.

Fekete Ágnes: Ilyenkor tényleg kiderül, hogy ki kicsoda igazából, nem?

Somogyi Zsolt: Ó, abszolút. Nekem nagyon fájt, hogy ott ültek ezek a tényleg jólétben élő magyar emberek, akik nagyon örülök, hogy jólétben vannak, de higgye el, olyan nagy segítség lett volna nekünk, ha bejönnek a katasztrófa-központba. Mért nem tették? Mért nem segítettek? Egyszerűbb volt a beach-re menni és elüldögélni. Figyelmeztetést kaptunk az Istentől, hogy meg kell állni. Nagyon jó, hogy minden rendben ment és profánul kifejezve "happy" volt az életünkben, de azért van itt egy hatalom, aki bizony megállíthat mindenkit. Engem ez nagyon elgondolkoztatott, a fiam vigyáz rám, mert nem biztos, hogy az én időm nem jön el. Mindenkinek az ideje el fog jönni előbb-utóbb, nekünk megadta azt a kegyet, hogy túléltük a katasztrófát. Pontosan ez adta ezt a kötelességérzetet, legalábbis az én családom részéről, hogy nekünk ott kellett maradni és segíteni kellett. Örülök annak, hogy nagyon sokan tettek így. Még akkor is, ha talán nem tudtunk segíteni, mert azokon az embereken már bizony nem lehetett, de egy jó szó, egy érintés rengeteget segít, mert tudott valakivel beszélni. Már ezért megérte, hogy ott voltunk.

(orgona)

Fodor Gusztáv: Huszonnégy országban működnek "Dorcas" szervezetek, rövid távú segítségnyújtásban gondolkodtunk. Vizet és élelmiszert osztottunk, január negyedike óta, körülbelül harmincezer embert értünk el. Nem élelmiszer jellegű segítséget is nyújtottunk. Orvosokat küldtünk ki Szumátra északnyugati részére, Acheh tartományba, ahol a legutolsó adatok szerint százhatezer ember halt meg. Sátrakat és ideiglenes otthonokat állítottunk fel. Tudnunk kell, hogy a katasztrófa legfájdalmasabb része, hogy több tízezer árva maradt ott az édesapák és édesanyák gondoskodása nélkül. Olyan nagy volt a katasztrófa mértéke, hogy gyermekszívükkel nem tudták ezt feldolgozni. Gyorsan segítettünk, több ezer állomást sikerült elérnünk. Helyi partnerünk, a World Vision keresztyén szervezet munkatársai a tudomásunkra hozták, hogy nagyobb szükség van jelenleg a pénzre, mert abból tudnánk a helyi gazdaságot fejleszteni. Tudjuk, hogy milyen nagy csapást mért a cunami a helyi gazdaságra is, de nem csak pénzt gyűjtünk, hanem hoztunk több imatémát is rádió hallgatói számára. Szeretnénk több konténert megtölteni, és február közepén elküldeni az indonéz Szumátrára. Ezekben küldenénk, gyermek bútorokat, bébiételeket, konzerveket, új ruhákat. Nem akarunk beleesni abba a hibába, hogy most küldjük ki. Most annyi segély érkezik, hogy egyszerűen a földre kerül, nem tudják felhasználni. Várunk egy kicsit, hogy ez a nagy dömping lecsituljon, és majd akkor lépünk, amikor kapunk rá utasítást, és kérést a helyszínről.

Szőr Ádám: Mért pont éppen ezt a térséget választották ki, hogy ide juttassák el az adományokat?

Fodor Gusztáv: Úgy gondolom, hogy itt a legnagyobb a kár. Úgy tudom, hogy az Acheh tartomány lakosságából kb. hat százalék protestáns. Ebben a tartományban a "cunami" előtt polgárháború folyt, és csak azért szüneteltették a harcokat, mert nem akarták ezzel akadályozni a segélyszervezetek munkáját. De ezek a harcok bármely pillanatban újra felerősödhetnek, ezért is kell, hogy imádkozzanak azért, hogy a Szumátrán dolgozó munkatársaink épségben végezhessék ezt a nagyon komoly és felelősségteljes munkát.

Szőr Ádám: Hova, hogyan várják, milyen számon, milyen elérhetőségen az adományokat?

Fodor Gusztáv: Van az ERSTE Banknál egy számlaszámunk: 11993001- 02300894. Idevárjuk az önök segítségét, és garantáljuk, hogy hiánytalanul el fog jutni azokra a helyekre, ahol segítünk. A Vekerdi- tó melletti Dorcas Kempingben nagyon szívesen fogadunk használt ruhákat, élelmiszert, bútorokat, egyéb felajánlásokat. Ha valaki kiköti, hogy szeretné Szumátrára eljuttatni, az is megoldható. Negyedévente küldünk ki egy kamiont Kárpátaljára, ott is nagyon sok magyar testvérünk szenved komoly szükséget, úgyhogy azokra az akcióinkra is várunk támogatást.

Fekete Ágnes: Szőr Ádám beszélgetett Fodor Gusztávval, a Dorcas Alapítvány igazgatójával. A szolgálat elérhetősége: 06-52 / 441-119. Amint hallottuk és tapasztaljuk is, számos ember azáltal gondolkodik el Isten személye és személyes megtapasztalásának lehetősége felől, hogy egy szorult helyzetből kimenekül. Ez természetes érzése az embernek, aki sokszor elfelejti, mennyire kicsiny lény ebben a világban. De vannak más utak is. Farkas Orsolya a budai gyülekezet felnőtt konfirmációján járt, és két olyan jegyes illetve házaspárral beszélgetett, akiket a házasságkötésük vitt közel Istenhez, és bár ez nem kötelező, elhatározták, hogy a szertartás után konfirmálnak.

(Bemutatkozás:)

Papp Beatrix Mészáros Ferenc Halla Krisztina Pálmai Zsolt

Farkas Orsolya: Olyan érdekesnek tartom, hogy nektek az egyházhoz nem volt sok közötök, mégis az esküvőtöket egyházi szertartással szerettétek volna megkoronázni.

Halla Krisztina: Én nem voltam megkeresztelve ezidáig, de Zsolt igen, ő református. Úgyhogy eljöttünk ide a gyülekezeti terembe, itt találkoztunk először egy fiatal lelkésszel, aki annyira szimpatikus volt, hogy innentől kezdve mi itt le is ragadtunk. A keresztelői felkészítésre kezdtünk ide járni, Zsolt mindig jött velem, kísért engem, és annyira jó közösség alakult ki, hogy nem is kerestünk másik helyet.

Farkas Orsolya: Mi fogott meg a lelkész személyiségében?

Halla Krisztina: Bejöttünk az irodába, mondtuk, hogy házasodni szeretnénk. Egy pillanat, jön a lelkész úr, mondták. Mi leültünk és vártuk, hogy majd bejön egy reverendás, megtermett ember, szigorú szemekkel, és mi csak meghunyászkodva fogjuk hallgatni az intelmeit. Ehhez képest belépett egy fiatalember jegygyűrűvel a kezén, mosolyogva, kérdezte, miben segíthet. Mondtuk, hogy házasodni szeretnénk. Hát, a legjobb helyen vagyunk – válaszolta. A közvetlensége, a fiatalsága fogott meg, és az, hogy jegygyűrű volt a kezén, tehát tudja, miről beszél.

Pálmai Zsolt: Mikor legelőször beszéltem telefonon az egyik lelkész hölggyel ebben az ügyben, rögtön lelkendezve vette fel a telefont, hogy igen, én vagyok az, én fogom tartani az előkészítőt. Most házasodtam, nászútra megyek – annyira élet közeli volt, hogy ő is épp esküvő után van. Az ember elképzelése az ilyen hitbéli hivatást betöltő emberekről egészen más. Azt gondolnám, hogy kicsit elemelkedettebb a valós dolgoktól.

Papp Beatrix: Annyira furcsa volt először nekem itt lenni. Azt gondoltam, hogy azok az emberek, akik ilyen közösségbe járnak, lelkészek, azok mások, mint én. Nem nagyon voltam kapcsolatban a hittel eddig. Nagyon jó érzés volt azt tapasztalni, hogy senki nem különbözik tőlem. Mindenkiben vannak kételyek, mindenki keresi a helyét a hit terén – ez nagyon jó volt nekem. Nem éreztem kényszernek azt, hogy nekem valamit gondolnom kell, vagy itt kell lennem, vagy el kell olvasnom, meg kell tanulnom, hanem a kíváncsiságot kezdte bennem táplálni. Magamtól is azt mondtam, hogy el szeretnék jönni, el szeretném olvasni, beszélni szeretnék a dolgokról.

Halla Krisztina: Eleinte még olyan csöndes volt a foglalkozás, nem nagyon szólt senki, de egy-két alkalom után úgy belendültünk, hogy mindenkiből jöttek elő a kérdések, és már szinte vitafórummá alakult az együttlét, ahol mindenki elmondhatta a véleményét. Én egyébként szeretek beszélni, itt érdeklődéssel fogadták, kimondhattam, amit gondolok.

Pálmai Zsolt: A foglalkozást vezető lelkész sem úgy ült oda, hogy én mindent tudok, és bármilyen kérdésetek van, én majd megmondom rá az egy és örök igazságot, hanem jó volt látni, hogy néha ő is elgondolkozik a kérdéseken. Az meg különösen tetszett, amikor a csoporttagok válaszoltak a kérdéseire, akik már előrébb járnak a hitben, tudtak gyakorlati tapasztalatokat megosztani velünk.

Farkas Orsolya: A felnőtt keresztség teljesen más, mint amikor az embert kisgyermekként keresztelik meg. Ti mindannyian megkeresztelkedtetek.

Papp Beatrix: Én egyetlen gyermekként nem lettem megkeresztelve a családunkban, nagyon sokan vagyunk gyerekek, de valahogy én kimaradtam. Mindig is hiányzott, és édesanyám, aki egyébként vallásos faluban nőtt fel és mélyen vallásos, nagyon rosszul érezte magát emiatt éveken keresztül. Mikor most bejelentettem, hogy megkeresztelkedem, látni kellett volna a boldogságot az arcán. Utána el is mondta nekem, hogy nagy-nagy kő esett le a szívéről, ami hosszú évek óta terhelte.

Mészáros Ferenc: Én egy kisvárosban nőttem föl, egyik közeli rokonunk fontos kultúrpolitikai pozíciót töltött be, nem akarták a szüleim kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy engem megkeresztelnek. Felnőtt fejjel ez egészen más élmény. A magam döntése alapján vállalom fel ezt a felelősséget.

Papp Beatrix: Mindenki kapott egy Bibliát a konfirmáció alkalmával és az elejébe beleírták azt az Igét, amit áldásként kaptunk. A meghatottságtól kicsit el is csuklott a hangom. Oda kellett állni, bemutatkozni, hirtelen még a nevemet sem tudtam kimondani. Rengeteg ember itta a szavainkat, mindenki figyelt, ez tényleg az a pillanat, amikor mindenki előtt kinyilvánítom a hitemet.

Pálmai Zsolt: Mindenki áldásban részesült. Ennél felemelőbb élményben ritkán van része az embernek.

Halla Krisztina: Én is az áldást emelném ki, nagyon különleges érzés volt számomra.

Mészáros Ferenc: Amit mi itt megtaláltunk, és ami itt tartott és idehozott bennünket, az tényleg a közösség ereje. Minden ember több közösségnek a tagja életében, része a családjának, része a baráti körének, de ebben a gyülekezetben a közösségi érzésnek egy olyan fajtáját ismerhettük meg, amihez nincs semmi fogható.

Halla Krisztina: Karácsonykor közös úrvacsorát vettünk azokkal, akikkel együtt konfirmáltunk, és emlékszem, hogy akkor, amikor megkaptam a kenyeret, Illés Dávid azt mondta, hogy Krisztus megismeri az övéit. Ez az óta is a fülemben cseng.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát a Példabeszédek könyve 29. részének 25. verséből:

"Az emberektől való félelem tőrt vet, de aki bízik az Úrban, kiemeltetik."

A félelem óriási mozgatórugója az emberi életnek. Félünk elképzelt szörnyektől, betegségtől, haláltól, veszteségtől, búcsúzástól, bajtól. Ezeket a félelmeket lehet sarkallni. A tömegeket minden korban úgy tudták jól irányítani, hogy kitaláltak egy gócpontot, akiktől, vagy amitől félni kell, és ha ezt a félelmet sikerült elég naggyá tenni, ahhoz képest az illető irányító közösség vagy ember már nem is tűnt olyan rossznak, így könnyen kézben lehetett és lehet tartani az uralmat. A magyar nyelvből adódó érdekes szójáték, hogy aki fél, az félig él, annak számára a félelem valóban odavetett tőr, amely elfelezi lényét. A félelem mindig kettéhasít. Egy biztonságot keltő és egy félelmes részre osztja a világot. Mintha valóban egy tőrt dobnának elénk, ami úgy állít be mindent, hogy az vagy fehér vagy fekete, vagy jó, vagy rossz, vagy irtóztató, vagy vágyunk tárgya. A félelem nem jó tanácsadó azért, mert egy ilyen fals világot tár elénk.

A Biblia mégis azt írja sok-sok helyen, hogy féljétek az Urat. Az Úr félelme a bölcsesség kezdete. Ezzel mintha éppen azt a megoldást adná elénk, hogy mit is kezdhetünk a mindannyiunkban élő ős-elemi félelemmel. Mert hiába az előbbi szép elmélkedés arról, hogy nem érdemes a félelem elénk dobta tőrét felvenni, valójában mindannyian meg-megriadunk. A Szentírás azt kéri, hogy mindezt a félelmet alakítsuk át, és Istent féljük. Ne tőle rettegjünk, hanem mintegy vetítsük rá félelmünket, hiszen ő tőle ered minden ebben a világban. Lássuk őt hatalmasnak. Ő az alkotónk, és egy hajunk szála nem eshet le akarata nélkül.

Ma divatos Istent inkább valamiféle jóbarátként bemutatni, mert annyira éhezzük az emberbarát Isten képét. Ő valóban barát, de ha nem féljük az Urat, akkor félelmeink más helyen fognak otthont találni. Isten elsősorban teremtő és megtartó Úr. Éppen az ő félelme oldja fel a mi félelmeinket. Ugyanakkor azt is tapasztalhatjuk, hogy "Aki bízik benne kiemeltetik.". Kettéhasított világunkban, ott, ahol állandóan riogatnak minket, ahol úgy igyekeznek hatalmat szerezni emberek, hogy a másikat befeketítik mindennél jobb és fontosabb érezni, hogy Isten átölel. Kiemel ebből a félelem gyártotta kettősségből és eggyé lesz velünk. Mindenki átélheti ezt az ölelő szeretet. Minden félelmet felold a Teremtő Isten mosolya. Adja Isten, hogy féljük őt, és meglássuk átölelő kezét, mosolygó tekintetét!
Ámen

(Ének: Mikor látom egeidet…)

Énekajánló – Hetvenedvasárnap

A Nagyböjt idejét három előkészítő vasárnap előzi meg, melyek közül első az ún. Hetvenedvasárnap. A karácsonyi-vízkereszti időszak megváltást és Krisztus istenségét szemlélő, örvendező jellegével ellentétben e vasárnapok témája a földi "számkivetettség", a földi vándorút, melyet Isten gyermekei a kegyelem fényében járnak. A szőlőmunkások példázata (Máté 20,1-16.) ennek isteni oldalát, a versenyfutásról szóló páli levélrészlet (1Kor. 9,24-27.) pedig az emberi hozzáállást világítja meg.

Énekek Hetvenedvasárnap igéihez:

Fennálló ének: (bevezető igék: Zsolt. 18,7,2-3.) 18,1. Ó én Uram, ki erőt adsz énnékem, vagy 5,1-3. Úr Isten, az én imádságom…, vagy más alkalmas zsoltár

Főének: 38. Jézus Krisztus, mi kegyelmes hadnagyunk

Igehirdetés előtti ének: 246,1. Adj Úr Isten, nékünk Szentlelket

Ráfelelő ének: 229. Hű Pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat

Záró ének: 273. Az Úr Istent magasztalom, vagy 455. Testvérek, menjünk bátran