2003-12-24

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják. Egy életbe annyiféle karácsonyozás belefér. Most gyermekeink zsibongását hallhatjuk, de volt idő, amikor egyedül borultam térdre abban a faluban, ahol lelkészkedtem. Akkor azt kértem a jó Istentől, hogy ezt a karácsonyt ő töltse ki angyalai zsibongásával. Igyekeztem mindenkiért imádkozni, akik távol vannak, de valami csodálattal akkor mégis jelenvalóvá váltak nekem. Minden karácsony lehet szép és szent, ha megtaláljuk üzenetét. Ha karácsonyfát nem is tudunk ünneplőbe öltöztetni, de a lelkünket biztosan. Ma a legkülönfélébb élethelyzetben és körülmények között élők vallanak a maguk ünnepléséről.

Fekete Ágnes: Amikor találkoztunk itt az utcán, nagyon nehezen találtad meg az egyenest, nehéz közlekedni fehér bottal az utcán.

Horváthné Donaveczki Leona: Nem tudtam, hogy most hol kezdődik a járda, mert amott megnyílik egy tér és nehezebb érzékelni, hogy egyáltalán hol kezdődik a járda, itt még nem tapasztaltam ki, hogyan működik, de végül megtaláltam. Ez volt a lényeg. A botommal tájékozódom, mert tényleg, ahol semmi támpont nincs, ott nehéz a célt megtalálni.

Fekete Ágnes: Karácsonykor Budapesten amúgy is megváltozik minden, aki látó, annak feltűnik, hogy minden csillog-villog. Sokszor gondolok arra, hogy egy gyertyafény már nem jelent semmit. Te ezt hogy éled meg?

Horváthné Donaveczki Leona: Gyömrőt is kidíszítették nagy örömömre. Csaba mesélte nekem, hogy minden villanyoszlopon van egy kis aranyos csillag. Régen azért jobban láttam. Láttam a színeket, az alakokat, az arcokat is felismertem. Nekem régen, gyerekkoromban nagy élmény volt, hogy színes égők voltak a fákon, nem ilyen egyszínű fehér és zenélős, ami most van, amit utálok, hanem szép nagy színes égők. A gyertyafényt még most is látom, tehát sokat jelent nekem a gyertya hangulat. Tavaly kaptam karácsonyra nagymamától egy kék színű lámpát, neonszerű valamit, amit fel is szereltünk a szobába, mert annak olyan erős színe, fénye van, hogy látom a színét. Csabától kaptam egy hat méter hosszú vörös izzó sort. A vörös szín az, amit még a legjobban tudok érzékelni. Körben felraktuk a szobában és olyan hangulat lett tőle, mintha egy lokálban lennénk. Meghitt fénye van. El tudom képzelni és látom magam előtt a dolgokat. A csillagszóróról még nem is beszéltünk, annak illata és hangja is van, sőt én mostanában méhviaszból szoktam gyertyákat készíteni. Egyrészt eladásra, másrészt otthonra és a barátoknak. Annak is nagyon-nagyon kellemes illata van és különböző formákban, színekben vannak. A látóknak ez élmény szokott lenni. Egy barátnőm mesélte, hogy neki gyerekkorában az volt a nagy élmény, hogy együtt volt az egész család és látta a csillogó szemeket, hogy mennyire örülnek. Engem ez a gondolat azért fogott meg, mert tényleg, ez a csillogás, a karácsony manapság már kezd abba az irányba menni, hogy nem a szemek csillogását figyeli az ember, hanem a különböző áruknak a csillogását. Szinte már üzletté vált a karácsony. Mindenféle csillogó-villogó termékeket, csillogó-villogó kirakatokban csillogó- villogó hirdetésekkel hirdetnek. Az a baj, hogy így a szemek csillogását nem igazán lehet érzékelni. Ha valaki örül, az, benne van az ember szemében, erre is emlékszem, milyen az. Eszembe jut még a karácsonyról az a csillag, amelyik a legfényesebb volt azon az éjszakán, amikor el kellett vezetnie a napkeleti bölcseket és a pásztorokat is Jézushoz. Ez a ragyogás, csillogás az a dolog, amire emlékeznünk kell ilyenkor szerintem. Ez a legfontosabb. Tehát a családi örömön és az együttléten kívül szerintem az a legfontosabb, hogy erre a csillagra gondoljunk vissza, ami elvezetett Jézushoz. Szomorúak vagyunk páran a baráti körben, mert azt látjuk, hogy kezd egybemosódni Jézus, a Télapó, a Mikulás, a fenyőünnep. Fontos megemlékezni, hogy Isten eljött a földre és emberekhez hasonlóvá vált, elfogadott bennünket úgy, ahogy vagyunk és ő is megélte azt, hogy ember volt. Nem elérhetetlen, magasztos valaki, aki ott van fönn az égben, és azután vagy elérjük vagy, nem. Hanem egy olyan valaki, akihez nem nekünk kell felszállni a magasba, mert ő megalázta, kiüresítette magát és ő szállt le a földre, hogy tudjunk vele beszélni, közel érezhessük magunkhoz. Szerintem Isten tudta, hogy mi, emberek olyanokkal szeretünk barátkozni, akik hasonlóak hozzánk.

Fekete Ágnes: Hogyan készültök a karácsonyra?

Horváthné Donaveczki Leona: Mi már nagyon készülünk rá, ugyanis ez a karácsony elég különleges lesz. Elkezdtünk az idén építkezni, és félkész állapotban van a házunk, ami azt jelenti, hogy ablak, ajtó van, tető van rajta. Elterveztük, hogy előtte egy-két nappal már befűtünk és kb. 10 fokot megpróbálunk varázsolni abba a kis házba és odamegyünk kettesben egy-két órát, ünnepelni. Jó lesz, mert visszhangzik, jó lesz az akusztika, ha berakunk valami jó karácsonyi zenét és jó lesz látni, ahogy a tűz lobog – ugyanis üvegajtó van a cserépkályhán. Annyit még látok, ahogy a tűz ég. Ennek hangulata lesz.

Fekete Ágnes: Sokan úgy vannak, akik építkeznek, hogy karácsonyra szeretnének beköltözni, de ezek szerint ti nem vagytok elkeseredve, hogy karácsonykor még nem tudtatok az új házba beköltözni.

Horváthné Donaveczki Leona: Igen, még nem tudunk beköltözni, de ott lenni tudunk, megnézzük, hogy milyen szép, utána visszamegyünk a kis szobánkba, abba a 8 m2-be, ahol most vagyunk. Én azt hiszem, hogy ez nagyon jó dolog, barátok segítettek.

Mihalik Pálné: Özvegy vagyok 16 éve, egyedül élek. Egy lányom van, ő nagyon messze van férjnél.

Fekete Ágnes: Nem lehet könnyű itt egyedül várni a karácsonyt.

Mihalik Pálné: Nem, de ilyenkor mindig eljönnek. Nagyon jóleső érzés, hogy várom őket és már csak egy hét, két hét van hátra.

Fekete Ágnes: Akkor Ilonka néninek az adventi várakozás egy kicsit ezt is jelenti, hogy kezdi a gyertyákat gyújtogatni azért, hogy eljöjjön a család?

Mihalik Pálné: Igen. Én a heteket számolom, mikor lesz a szünet, mikor jöttök már, mindig kérdezem.

Fekete Ágnes: Visszatudna, emlékezni arra, hogy volt régen az ádvent?

Mihalik Pálné: Nagyon szép volt gyerekkorban. Régen angyalkáknak voltak öltözve az iskolások karácsony estéjén, szavaltak, verseket mondtak. Kis karácsony estéjének hívtuk, az volt Jézus születése. Nagyon boldog ünnepek voltak akkor, gyerekkorban is, pedig nem volt ilyen gazdag ünnepség. Nem volt fenyő karácsonyfa, csak boróka. Gyönyörű volt, és olyan illata volt a szobában. A házunk fölött erdő volt, ott sok-sok borókabokor. Onnan választottunk ki egy szépet és azt a sarokba beállítottuk, nagyon jól mutatott. Nem vettünk szaloncukrot. Nyirkáltuk a papírt, a cukrot megfőztük, kiöntöttük, felkockáztuk keménypapírra és betekertük a papírba. Ez volt a karácsonyfa. Ajándékozás nem is volt. Sokszor emlegetem a bátyámnak, hogy én nem emlékszem rá, hogy narancsot kaptunk volna. Hogy azért, mert nem jutott rá, vagy annyira nem volt nem tudom.

Fekete Ágnes: Mitől volt mégis boldog a karácsony?

Mihalik Pálné: Attól, hogy egészségesek voltunk, gyerekek voltunk. Most is, amikor karácsony van és bemegy az ember a templomba, mindjárt olyan hideg fut át az emberen, hogy milyen gyönyörű ünnep! Ez adja a boldogságot. Ilyen idős korban nem nagyon, csak örül az ember a gyerekeknek, unokáknak, ha eljönnek. Gyönyörködik bennük. Boldogabb volna nekem is, ha a férjem élne, volna kihez szólni, beszélgetni, megtartani az ünnepet. Minden ünnep szép, de ez a karácsony a legdíszesebb talán. Olyan örömváró, mindig örömmel várja az ember. A gyerekeknek is készítjük az ajándékot, gondolkodunk mit is, vegyünk nekik. Mindig hálásak a legkisebb ajándéknak is. Pénzt nem fogadnak soha el. Tetszenek azok a gyönyörű énekek, még az ember szeme is teleszalad könnyel, amikor elkezdik karácsonykor. Olyankor az ember összeköti magát az Úr Jézussal, csak az imádságra koncentrál. Mindig mondom, hogy nem lehet igazán úgy imádkozni sehol, mint a templomban. Még itthon sem, pedig egyedül vagyok. Csak a templomban lehet az Úr Jézussal összekötni magát az embernek. Ez segít az özvegységemben is, de mindig is segített. Mire tudna az ember támaszkodni, csak arra, hogy kisírtam magam mindig a templomban. Amikor meghalt a férjem nem tudtam világi énekeket énekelni. Sokszor mondja a szomszédasszony, hogy ez nem igaz. De, igaz, nem jön ki a hang, és nem tudok énekelni, pedig lánykoromban nagyon zeneszerető voltam, sokat énekeltem. A templomi énekeket nagyon szeretem énekelni is, de ahogy öregszik az ember, már nincs, jó hangja.

Fekete Ágnes: Mennyi ideig tartott, amíg nem tudott énekelni a templomban?

Mihalik Pálné: Sokáig, talán tíz évig sem. Csak ültem és hallgattam. Ahogy a bánat múlott, vagy felejtődött, a gyerekekben örömet találtam, mert egyébként nem is lehetne elviselni, ha nem felejtene az ember. Lassan, lassan mindig egy keveset énekeltem, és egy idő után már ment a dolog. A kiskapu nem nyílik többet, de az Úr Jézus velünk van és megsegít és megsegített, hogy túléljem, kibírjam ezt a nehéz időszakot.

Fekete Ágnes: Régen voltak köszöntések, mentek egymás köszönteni karácsonykor?

Mihalik Pálné: Mindjárt, ahogy a templomból kijöttünk. De nagy karácsony napján sehova. Az volt csak a nagy ünnep. Karácsony estéjén gyerekek, mindig mentünk énekelni, diót és egyebeket adtak. A nagyszülőkhöz mentünk karácsony estéjén énekelni és ott pénzt kaptunk. Csak filléreket, de annak is örültünk. A mi sorunkon az állatorvosék laktak. Nekik nagyon sok diófájuk volt, és amikor mentünk hozzájuk énekelni ötösével, akkor a doktor felesége egy szakajtó diót kiöntött nekünk a járdára. Mi meg gyerekek, kapkodtuk a járdáról a diót. Nagy élmény volt akkor, számoltuk, hogy kinek mennyi szem jutott. Most a gyerek le sem hajol a dióért.

Gyuri: 13 évig kábítószereztem. Kokain és heroin függő vagyok. Mindennap azért imádkozom, hogy az új életemben erősödjek. Most tértem meg nemrég. Most éreztem először, olyat, hogy szeret valaki. Isten szeret. Számomra döbbenetes élmény volt. Rám jött a zokogás. Előtte is sokszor hallottam ezt, de nem nagyon fogtam fel. Persze, meghalt, jó. Amikor ezt tényleg átéreztem és itt el is mondtam a többieknek, mintegy bizonyságtételként, nagyon felemelő érzés volt. Azóta mindig bennem van a várakozás, hogy Jézus a barátom legyen nap-mint nap. Ne csak az imádságaim alatt, hanem valahogy állandósuljon is bennem ez az érzés és tudjam közvetíteni az emberek felé ezt a szeretetet.

Fekete Ágnes: Mennyi ideig leszel itt még Ráckeresztúron?

Gyuri: Még tíz hónapot legalább. Jövő szeptemberben innen szeretnék elmenni iskolába. Van az emberben egy önműködő lelki folyamat, amikor változik, letisztul a szerről, visszaáll a normális eredeti kerékvágásba. Az Úr Jézus változtat. Nem teszek semmit, hogy változzak, mert nem is tudok mit tenni. Nem vagyok lusta, csak tudom azt, megéltem a saját életemben, hogy egyedül nem tudok mit kezdeni ezzel. Nem vártam, de megszűntek a félelmeim. Nem tudtam, hogy mivel jár az az életemben, ha én megtérek, sőt nem is volt ez nálam egy tudatos lépés. Jött egy lelki éhség, elkezdtem olvasni a Bibliát és így kerestem Istent. Azon vettem észre magam, hogy nem félek. Én 14 évig úgy éltem, hogy készenlétben, mindig rohanni, menekülni tudjak, mindig támadni tudjak. Ez felőrölt. Ez most megszűnt. Minden aggodalmam megszűnik. Néha, amikor a problémáimat próbálom saját magam megoldani, akkor megint elkezdek félni és ilyenkor elszégyellem magam, hisz nem így beszéltük meg.

Fekete Ágnes: A karácsony mit jelent számodra? Mit vársz a karácsonytól?

Gyuri: Eddig is képletesen a szeretetet jelentette, de így most tényleg azt jelenti. Eddig az ajándék volt a szeretet. Nekem ilyen volt az értékrendem is, hogy ha én tudok adni, akkor ajándékozok, és akkor szeretek. Nekünk ez így volt a családban. Most pedig nekem az, hogy megszületik Jézus, az egy hatalmas szeretet. Isten szeretetét megélem, akkor születik meg az, aki éppen meghal. Fel sem tudom fogni, nem is akarom, mert ez nem az ész dolga.

Fekete Ágnes: Mi lesz itt karácsonykor?

Gyuri: Lesz közös vacsora, ünnepség, lazaság. Sok minden van, idézőjelben lehet lógni, ilyenkor nincs terápia. Készítünk egymásnak ajándékot. Húztunk is neveket, de én készítek mindenkinek. Fahasábból vágtam kis karikákat és mindenkinek írok rá egy kis üzenetet. Igét, ami engem megérintett és úgy gondolom, hogy a srácokra valamilyen szinten hatással lesz. Mindenkinek egy ráillő üzenetet írok, ki hol tart ezen az úton. Én jó úton vagyok azt érzem, de hogy mennyire mélyültem el ebben azt még nem tudom.

Varga Erzsébet: Én a Baár Madasba járok 10/B-s tanuló vagyok, Zágon István, szintén a Baár Madas Református Gimnázium növendéke, 10. osztályos. Németh Katalin szintén a Baár Madas Református Gimnázium 10/B-s hallgatója.

-Minden évben mézeskalácsot készítek és azt adom az osztálytársaknak, barátoknak.

-Néha gyertyát készítek méhviaszból és szinten mindenkit megajándékoztam már vele, akit szeretek. Egy kis gyertyával, különböző színekben készítem.

– Nekem a kézügyességem nem jó. Mint a fiúknál általában lenni szokott, teljesen ötlettelen vagyok az ajándékokat illetően, nem én készítem az ajándékaimat.

-Azért szeretem a karácsonyt, mert ilyenkor van együtt a család, szinte csak ilyenkor. Nagyon összehoz bennünket. Például apukám nem hívő, de ilyenkor mindig felolvassuk a Bibliából Krisztus születését és mindig ő olvassa fel. Ez nagyon sokat jelent nekem és teljesen más a hangulat. Az egész meghitt, nagyon jókat eszünk, apukám nagyon jól főz.

– Nekem önmagában csak a karácsony este tetszik, mert az előtte lévő hajtás nekem nem nagyon szimpatikus. Igaz, a Bibliából mit nem nagyon szoktunk felolvasni, ugyanis a család nagyobbik része nem hívő.

– Figyelem egész évben, hogy anyu, apu mire céloz, mi tetszene neki, éppen milyen téma érdekli. Ezeket megpróbálom megkeresni, kis pénzt összegyűjteni rá.

– Mostanában naptárakat gyártok nagy erőkkel, különböző képekkel összehozom őket és ilyet kap mindenki ajándékba.

– Szerdán volt egy istentisztelet a Baár Madasban reggel, ami nagyon érdekes volt. Témája a vallási képmutatásról szólt. Sokszor eszembe jutott, hogy nekem is néha ez egy kicsit ilyen látszat, de belül nem gondolom komolyan és nem használom a saját életemben. Ez nagyon érdekes volt, ezen elgondolkodni.

– A karácsony is a képmutatás felé tendál. Vannak olyan ismerőseim, akik csak karácsonykor mennek el a templomba, mert olyankor a gyerekek kapnak ajándékcsomagot.

– Én ezeket az osztálykarácsonyokat azért szeretem, mert ilyenkor mindenki egyenlő. Itt nincs az, hogy akit jobban szeretek, az nagyon sok ajándékot kap, valaki meg semmit és itt mindenki annak vesz, akit húzott. Ez azért érdekes, mert például én gyakran olyasvalakit húzok, akit éppen nem kedvelek vagy olyan húz engem, aki szintén. Ez tavaly is megtörtént, idén is és teljesen más az érzés. Érdemes elgondolkodnom azon, hogy ez az ember miért nem szeret engem és fordítva. Nagyon megható tud lenni, amikor megajándékozzuk egymást. Én például most egy saját kezűleg készített ajándékot kaptam és teljesen megváltozott a véleményem, nagyon elszégyelltem magam, hogy ha esetleg nem voltam vele korrekt.

Kelemen Tímea: Marosvásárhely mellől, egy kis faluból jöttem.

Vaczkán Emese: Marosvásárhelyről jöttem én is.

Simon Orsolya: Marosszentgyörgyről jöttem.

– Meghirdettek egy pályázatot, hogy félévre jöhetünk Pestre a Baár Madas Református Gimnáziumba és itt tanulunk egy félévet. A kollégiumban is tartottunk karácsonyt, ahol megajándékoztuk egymást, az osztályban is tartottunk, angyalkáztunk is, és még külön a szobában is mi külföldiek.

Farkas Orsolya: Mesélted, hogy otthon az egész család készül az adventi időszakra. Hogyan zajlik ez, mit csináltok:

– Először is van a szokásos nagytakarítás, utána a sütés-főzés és vasárnap együtt a család elmegy a templomba. A közeli ismerősökkel összegyűlünk vasárnaponként, és családi beszélgetések folynak. Ilyenkor eljönnek a kisgyerekek, árvagyerekek kántálni és fogadjuk őket.

– Ez nálunk is van Pókában, karácsony estéjén előbb a kisgyerekek szoktak jönni. Mivel anyukám óvónő, az összes óvodással megjelenik. Az ifjúsági csoporttal mi is elmegyünk egymáshoz, szülőkhöz. Együtt vagyunk és nagyon jól érezzük magunkat.

Farkas Orsolya: Kaptok ezért valamit?

– Mi nem azért megyünk, de a kisebbeknek szoktunk sütit adni, meg valami édességfélét.

Farkas Orsolya: Neked hogy telt itt az adventi időszakod?

– Voltak rossz pillanatok is. Amikor eljön az utolsó nap, akkor nagyon jó, kívánkozom vissza.

Farkas Orsolya: Számotokra mit jelent a karácsony?

– Furcsa, hogy egyesek nem is veszik figyelembe, hogy mit jelent a karácsony, meg csak készülődnek, sütnek-főznek. Sokszor beülök a szobámba és elgondolkodom, hogy megszületetett Krisztus és ez nekem nagyon fontos.

– A családunk számára a karácsony a legfontosabb ünnep. Azt hiszem ezzel mindhárman így vagyunk, főleg ott, ahol olyan családok vannak, ahol több gyerek van, ahol kis gyerek van ott természetesen még nagyobb az öröm. Ott angyalka hozza az ajándékot, a karácsonyfát, és nem szabad lelopkodni a szaloncukrot a fáról. De legfontosabb az, amikor a család összeül, és együtt énekel vagy olvas a Bibliából, elmegy a templomba. Én ezt várom nagyon most is, a kirakatok ki vannak díszítve, az egész város csillog-villog. Ilyenkor mindig hazagondolok és a hóra.

– Szerintem a mai ember nagyon elfelejtette a karácsony igazi jelentését, Jézus születését. A média is annyira bombázza az embereket: itt a karácsony, ajándékvásárlás. November közepén már fel voltak díszítve az üzletek és amire eljön a december az ember már nem tudja annyira átérezni. Megszokottá válik. Igen, jön a karácsony. Nekem ez így furcsa. Ezen változtatni kellene. A mi családunkban mindenki a kis ajándékát belopja a fenyőfa alá. Én úgy mondhatnám, hogy kedvenc ünnepem a karácsony. Megszületett Jézus és olyan dolgokat tett értünk, amit más nem tudott volna, megváltotta a világot.

Farkas Orsolya: Említetted, hogy máshogy ünnepelünk mi vagy mások a szokásaink, mint nálatok. Miben?

– A városban, Erdélyben is teljesen mások a szokások, mint vidéken. Szerintem vidéken még meghittebb a karácsony, még jobban összegyűlnek az ismerősök, rokonok, öreg nénik, gyerekek. A városban kántálni a kisgyerekek pénzért járnak, és nagyon sok a koldus. A különbség az, hogy itt futnak az emberek, rohannak állandóan. Nálunk meg tudunk arra figyelni, hogy mi tetszene a másiknak, milyen ajándék az, ami megfelelő lenne a számára. Egy kis kedves ajándék az, amit mi készítünk vagy mi sütünk és azt hiszem karácsonykor az egész család elcsöndesedik és beszélget.

– Itt is van, aki időt tud szakítani, de itt tényleg mindenki rohangál. Nagy ajándék, hogy megyünk haza. Nagyon jó lesz. Lehet, hogy ez lesz a legszebb karácsony, ezt vártam a legjobban. Karácsony előtt ilyen hosszú ideig még nem voltam távol otthonról. Nagyon örvendek, hogy végre hazamehetek. Nagyon várom, hogy szenteste után, karácsony másnapján majd az ifjúsági csoporttal indulunk el kántálni, de nem idegenekhez, csak így egymáshoz. Ez általában estétől reggelig szokott tartani és nagyon jól érezzük magunkat.

Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát János Evangéliuma 3. fejezetének 16. verséből:

”Mert úgy szerette Isten ezt a világot, hogy egyszülött fiát adta.”

A karácsonyt a legtöbben szeretik. Szeretik azok, akik maguk köré gyűjthetik övéiket, de nem kedvelik azok, akik e földi szeretetnek a visszáját látják, és egyedül ülnek az odaképzelt, vagy valós fenyőfa alatt. Mindannyian érezzük, és éppen a karácsony nagyon élesen elénk tárja, mennyi képmutatás, önzés keveredik szeretetünkbe. Mintha valami képlékeny, néha ragacsos massza lenne a szeretet. De, mi is ez az érzés valójában? A Biblia sok esetben az elengedés, az adás gesztusát használja a szeretet kifejezésére. Most képzeljünk magunk elé két mozdulatot. Egy kart, amely ölel és szorít. A lehető legközelebb szeretné tudni szerettét. Egy másik kart, amely szétnyílik és elenged valakit. Mintha e kettő ritmusa lenne a szeretet valójában. Úgy szerette Isten ezt a világot, hogy kitárta kezét, elengedte fiát, akit addig ölelt, és nekünk adta. Nem azzal az üzenettel érkezett, hogy kérem a jussom, mert ez a világ az enyém, pedig igaza lett volna. Azt mondta, eljöttem, mert a tiétek vagyok. Az ölelő kar szétnyitása, az elengedés szeretetünk egyik mércéje. Isten úgy szeret minket, hogy ölel, egészen velünk van, a legelképzelhetetlenebb mélységekben is, de szabadságra küld és nem roppant össze karja. Hány anyja szerette szinte halálba gyermekét, mert nem ismerte a szeretetnek ezt az egyensúlyát. Ölelni és széttárni kezünket. Jó példa az Ószövetségi Mózes édesanyja. Ő rejtegethette volna a halálig kicsinyét a fáraó katonái elől, de egy bátor gondolattal kitette egy kosárban a tóra. Elengedte és várta az életet vagy a halált. Tudta, hogy ha még a saját halála árán is ölelve szereti gyermekét, nem maradna meg. Képes volt elengedni és ez hozta el a szabadulást. Jézus úgy szeretett minket, hogy életét adta. Kitárta karját és mindenét letette értünk. A mai világ szinte mindannyiunkat magával ragadóan a birtoklásra épül. Magam is sokszor elszégyellem magam, mert még ezt is meg azt is szeretném megszerezni, és nem kérdezem meg magamtól, hogy mi az értelme. Nem véletlen, hogy a mi világunk fél végletesen a haláltól. A végső elengedéstől, amikor teljesen ki kell tárnunk karunkat és mindent itt hagyunk, pedig a szeretet tud elengedni. Nincs szeretet ott, ahol nem ismerik ezt a ritmust: átölelni, elengedni. Aki mindig csak az eloldódásra gondol, aki nem tud forrón szeretni, abból is hiányzik valami. Bár megtalálnánk életünk egyensúlyát! Mert, mi is a szeretet? – Egy életen át tanulgatni az ölelést és az elengedést, mígnem egy napon mindent elengedünk a mennyei atya nagy ölelő karjában. Isten adjon mindenkinek így vígaszságszerző, áldott karácsonyt!
Ámen