2010-07-07
Sóskuti Zoltán Rákoskeresztúri lelkész
Golda János építész
Spéder Zsolt szociológus
Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat! Fekete Ágnest az adás szerkesztőjét hallják. Nemrég találtam a világhálón egy oldalt, amin olyan emberek cseréltek tapasztalatot, akik panellakásban laktak. Elgondolkodtam, milyen fontos is az embernek, hogy közösséget érezzen olyanokkal, akik hasonló helyzetben vannak, mint ő. Régen nem volt szükség internetes oldalakra, hanem egy falu tagjai munka közben átélték, hogy ők az otthonukhoz, a faluhoz tartoznak. Mára azonban sok minden megváltozott: sajnos kevés már a hagyományos, vidéki közösség, ahol mindenki ismerte egymás nagypapáját is – egyre többen kényszerülnek városokba, ismeretlen emberek mellé, szűk, kis lakótelepi lakásokba. Az emberi találékonyság persze mindig igyekszik megoldást keresni, egymással kapcsolatot teremteni – ennek módjairól mesél most egy lakótelep lelkésze, Sóskuti Zoltán. Ő egy olyan lelkészekből álló csoport tagja, akik kifejezetten a lakótelepi lakásokban élőkhöz szeretnének szólni. Július 4-én ünnepli a rákoskeresztúri református gyülekezet templomának tíz éves fennállását.
Sóskuti Zoltán: Itt is egy gyönyörű falusi kultúra volt. Szlovákok, németek, gyönyörű vályogházak. Rákoskeresztúr egy falu volt. Legyalulták az egészet. Egy élő kultúrát. Itt is egy hosszú telek volt a templom helyén egy parasztházzal. Lett egy új lakótelep és lakást kaptak az emberek. A 70-es években, amikor a népesség döntően növekedett. A faluból a városba áramló rétegeket, a gyárak, a megélhetés miatt el kellett valahová szállásolni. A lakótelepi gyülekezeteket azért nevezzük panelgyülekezeteknek, mert tradíció nincsen, ahol létrejönnek. Jóllehet vannak tradicionális hátterű emberek. Alapvető cél azonban az egyháztól elidegenedett emberek megszólítása. Ha a panelben egy új gyülekezet elindul, annak egész más varázsa van, mint amikor a régit akarjuk megeleveníteni. Egyrészt ez kapcsol össze bennünket, a gyülekezetnek az újszerűsége, hogy a semmiből jöttek létre gyülekezetek, ami óriási dolog. És a stílus.
Vörös Virág: Milyen jellemzői vannak a panelgyülekezeteknek a tradicionálisabb gyülekezetekkel szemben?
Sóskuti Zoltán: A különböző gyülekezetekben eltérő az összetétel, de a panelgyülekezetekben van egy nagy réteg, amelynek nincs egyházi háttere. Teljesen a semmiből jönnek. Nulla egyházi múlttal. Fogalmuk sincs, hogy amikor belépnek ide, mit kell csinálni? Ezek az emberek először idegenül mozognak ebben az egyházias létben, ugyanakkor viszont olyat hoznak bele, ami nagyon megfrissíti az egészet. Ezek nagyon friss gyülekezetek. Tele van mindegyik megtérésekkel, gyönyörű történetekkel. Az a véleményem, hogy minden gyülekezet életében a történetek a legfontosabbak, hogy milyen történeteket hordozunk egy-egy család, egy-egy ember életében. A lakótelepen is sokféle réteg van. De az biztos, hogy döntően, százalékban sokkal nagyobb a magányosok és a családi krízisben élők száma a lakótelepen, mint bárhol másutt. Ha egy belvárosi vagy kertvárosi gyülekezettel hasonlítom össze, nagyon nagy szegénység van. Most gyülekezeti hétvégére készülünk. Tavaly nyolcvan fölött voltunk, most hatvanöten leszünk. És a hatvanötnek a fele nem tudja kifizetni, pedig Mátraháza nem olyan drága a világi viszonylathoz képest. Nagy szegénység van az emberek között és teljesen tehetetlenek, egyik napról a másikra élnek. Olyan gyülekezeti tagjaink vannak, akik vajaskenyeret esznek, semmi mást. Éppen ezért a diakónia és egymás segítése nagyon fontos, hogy ne csak beszéljünk, hanem csináljunk is valamit. Ez működik is nálunk nagy szeretetben. Nálunk a családiasság, a közösségi jelleg az, ami megragad mindenkit, aki itt van istentiszteleten, vagy bármilyen alkalmon, házicsoporton, bibliaórán, ifjúsági órán. A másik pedig az, hogy a lelkigondozáson keresztül jönnek emberek, mert itt kapnak valamit. Legalább megértést tőlem vagy a gyülekezeti tagoktól. Ma egy panelgyülekezetnek mindenképpen lelkigondozói gyülekezetnek kell lennie! A lelkigondozások száma legalább annyi vagy inkább több, mint amennyi alkalmon én Igét hirdetek. Itt körülbelül hetven olyan gyülekezeti tagom van, akivel valamilyen fajta lelkigondozói folyamatban benne vagyok. Ez ahhoz képest, hogy százharmincan járnak a templomba, "elég húzós".
Vörös Virág: Egy panelgyülekezetben, hogyan kell hirdetni az Igét? Feltételezem, hogy egy picit más módszerrel kell megszólítani az embereket.
Sóskuti Zoltán: A teljes életükre nézve segítséget kell adnunk: hogy hogyan kell élni, hogyan osszák be a pénzüket, hogy segítsünk a családi válságaikon, hogy melléjük álljunk a munkahely keresésben. A lelkipásztor egy panelgyülekezetben nem engedheti meg magának, hogy csak prédikáljon vagy csak hittanórát tartson. Egy ember életét egészben föl kell vállalni és ez nyilván visszatükröződik az igehirdetésen. Ez ma mindenhol érvényes, de itt sokszorozottan fontos, hogy az emberek az életükhöz szorosan kapcsolódó alkalmazást kapjanak. Itt Keresztúron a legnagyobb kérdések a munkanélküliség, a szegénység, a családi krízisek, a betegség, a depresszió, a kábítószer. Ezeket nyilván érinteni kell, és olyan válaszokat kell adni a Bibliából, ami aztán az ő életükre is alkalmazható.
Amikor idekerültem jött egy anyuka, három kicsi gyerekkel és kenyeret kértek, mert nem volt mit enniük. Itt laktak egy panelházban. Aztán megismertem az életüket. Egy ritka történet az övék, hajléktalanságból vergődtek föl, és végül lakásuk lett. Ahogy beléptek, elkezdtük szeretni őket. Mégis féltek a gyülekezettől, egy évig nem is jöttek semmilyen alkalomra, csak bejöttek a gyerekekkel beszélgetni. Próbáltunk anyagi segítséget adni, étkezésben segíteni, biztatni őket. Az elején az anyuka ott tartott, hogy megöli magát, mert nem bírja tovább. Azután az életük sok-sok magassággal és mélységgel haladt előre és most ott ülnek minden vasárnap a templomban. A gyerekek konszolidáltak, szépen öltöztetve járnak egy egyházi iskolába. Óvodába jár a másik két gyermek. Megkereszteltem az anyukát, apukát, a gyermekeket. Nagyon szép volt, amikor egyik vasárnap ez az anyuka kiállt a gyülekezet elé és elmondta a történetüket. Úgy fejezte be, nagyon egyszerűen, hogy "Azt szeretném, ha mindenkinek akkora hite lenne, mint nekem!" Ez talán viccesen hangzik, de olyan szép volt, ahogy teljes meggyőződéssel mondta, mert ő itt kapott valamit. Egy csomó ilyen történet van és egy csomó rossz történet is van, aminek rossz lett a vége. Rengeteg házassági krízis, gyereknevelési krízis, magány. Magyarország nagyon nehéz helyzetben van lelkileg, társadalmilag, anyagilag, közösségileg. S ez itt koncentráltabban, töményebben jelenik meg. Már csak azért is, mert itt nagyon sok, harminc-negyvenezer ember él. A kertvárosban ez eloszlik, de itt nem lehet elbújni, mert az ember hallja a szomszédait. Az is érezhető, hogy a kerítésen még ki se mentem, már hallom a káromkodást a templom előtt üldögélő emberektől. Nagyon csúnyán beszélnek, de mindig köszönök nekik. Próbálom úgy felfogni, hogy kinnt nem rámzuhant a hideg, hanem viszem a meleget. És ez egy kicsit más. Mindig imádkozom a lakótelepért, ahogy végigsétálok a lakástól idáig. Az nyolc perc. Ezalatt találkozom emberekkel és tudok értük imádkozni. Én szeretném ezeket a paneleket szeretni. Akkor is, ha nehéz. Mindig örülnek a templomba járók: "Tiszteletes úr! Olyan sokan vagyunk!" Mindig mondom: "Testvérek! Az itt élő harmincezerhez képest, mi az a százharminc!" Itt nem lehet hátradőlni. Majd ha kirúgjuk a templom oldalát, akkor lehet mondani, hogy már kezdünk növekedni.
Éveken át összegyűltünk saját örömünkre panellelkészek, úgynevezett panelkonzultációkra. Elmondtuk a saját tapasztalatainkat és fölvetettünk témákat, amikre előadókat hívtunk és magunk is készültünk, együtt gondolkodtunk róla. Évközben pedig voltak paneltalálkozók, amikre lelkészkörszerűen barátok jöttek össze és egymást támogattuk. Én voltam az egyik szorgalmazója annak, hogy legyen nyoma ennek. Nem is tudom, hogy jött el ez az idő, hogyan érett meg, hogy könyvbe rendezzük a tapasztalatainkat? Pécs-Kertváros, Gazdagrét, Káposztásmegyer, Rákoskeresztúr, Őrmező – ahol korábban szolgáltam – Szigetszentmiklós, vannak benne a könyvben, történetek szintjén, bizonyságtételekben, képekben. Ez a könyv, nem csak történet, vagy adathalmaz, hanem sokkal inkább egy teológiai látás megfogalmazása, hogy mit jelent a panelgyülekezet és mi a küldetésünk. Sok minden benne van arról, amit átéltünk. A Kálvin kiadó szeptemberben jelenteti meg. Ez a könyv reményt ad, hogy nincs vége az egyháznak: jöjjetek el, nézzétek meg, hogy vannak gyülekezetek, amik élnek, ahol megtérnek emberek. Egy tradícióba gyökerezve mégis lehet újat csinálni úgy, hogy közben reformátusok maradunk!
Fekete Ágnes: Talán nem is hinnénk, milyen sokat mesélnek az épületek azokról a korokról, amikben készültek. Az építészet ugyanis azt fejezi ki, hogy milyen viszonyban van az ember az őt körülvevő világgal. Megdöbbentem, amikor egy 60-es évekbeli kötetben olvastam, hogy a panellakások építésével az a cél, hogy a család, mint elavult intézmény megszűnjön. Nemcsak hogy ez látszik a panellakásokon, hanem ténylegesen kitalálták, ezzel a módszerrel alakítják át a társadalmat. Többek között erről is beszélgettünk Golda János építésszel.
Golda János: Az építészet nem egy különálló disciplina, hanem mindenféle társadalmi tevékenységnek valamilyen lenyomata. Ha egyszerűen akarnánk megfogalmazni, azt mondanánk, hogy az életünknek a formája. Az ókori vagy még régebbi korokban az épület egy komplex emberi tevékenység helyhez kötődő lenyomata volt. Egyfajta üzenet, vagy nyelv, vagy összefoglalása annak, hogy hogyan élünk? Hogyan gondolkodunk? Hogyan viszonyulunk a fenti világhoz, a lenti világhoz? Victor Hugo azt mondja, hogy az épület a gótikáig a legtöbb információt hordozta magáról az életről, az emberi létezésről. Az épületben tudták a legjobban összefoglalni mindazt a társadalmi, szellemi, eszmei és lelki tudást, ami kellett ahhoz, hogy generációk egymás után örökítsék az élet tudását. A gótika és a reneszánsz időszaka után, ahogy terjedt a könyvnyomtatás és az életről való tudás egyre inkább könyvben testesült meg és elkezdett kibontakozni a modern individuum, úgy veszítette el az építészet ezt az elementáris drámai erejét, ami a lét alapátélését jelentette. A panellakás és a panelház egy ipari termék lett. A hatvanas években kellett a sok lakás. Először párthatározat volt, hogy felépítünk egymillió lakást a kényszeriparosításhoz szükséges munkaerő számára. Megkérdezték a mérnököket, hogy hogyan lehet a lehető leggyorsabban egymillió egyforma lakást fölépíteni? Erre volt az a válasz, hogy ehhez nagyméretű előregyártott elemekre van szükség. Igazodni kell a darupályához, ezért hosszú, egyenes épületek kellenek. Gyorsabban megy, ha nincs túl sok kötöttség, ezért le kell tarolni a környezetet és szabad, üres területre kell építkezni. Az éppen akkor kapható és üzemben lévő daruk mérete határozta meg a szintszámot. Ezért lettek tízemeletesek. Technológia, szovjet házgyár, modern építészeti elvek és egy lecsupaszított, végletekig kilúgozott modern primitivizmus jelent meg a lakótelepeken.
Vörös Virág: Nyilván az emberi lélekre is hat ez valahogy, ha ilyen nyers, lehatárolt, atomizált térben él.
Golda János: Természetesen. Volt ebben koncepció, nem kellett külön deklarálni. Maga a pártbürokrácia semmibe sem vette az idividuumot. Nem is gondolkodtak egyénben vagy különbözőségben, csak "darabban". Ez a legjobban ott tükröződik, hogy típuslakás volt. És minden lakás tökéletesen egyforma volt. Ha ebbe belegondol az ember, akkor már nem kell további háttér ideológia, ez megtestesíti azt a végletekig embertelen, bürokratikus, állammonopolista szemléletet, amelyik az egyént, csak mint egy végrehajtó elemet tételezi fel. Az építészet legalapvetőbb vonatkozása az Istenhez való viszonynak a megformálása. Akkor, amikor az ember berendezkedik valahol – teljesen mindegy, hogy eszkimó vagy busman – és elkezd élni a földnek egy adott helyén, akkor egyrészt a környezetéhez való viszonyát tisztázza és tisztázza a világmindenséghez, a fölsőbb hatalmakhoz és a történelemhez való viszonyát és ezt megpróbálja formába önteni. Ez volt mindig is az építészet feladata.
Vörös Virág: Egy panellakás vajon miről árulkodik? Milyen viszony van az Istennel?
Golda János: A panellakás elsősorban ennek a hiányáról árulkodik. a huszadik századi modern tömegtársadalomban az uniformizálódott és bedarált egyén nehezen találja meg a közösségteremtésnek, saját maga megformálásának a keretét és lehetőségét. Ez kihat az istenképére, az Istenhez való viszonyára is, mert az annak a része, az egész együtt fejezi ki az Istenhez való viszonyt, hogy élek és hogyan gondolkodom? Ma ez egy probléma, hogy a szakralitást külön, mint egy "édességet" keressük. Nem külön van a szakralitás. Az maga a létezés. Az együttlét, a születés, a halál, a párválasztás, egy csoportnak a közös döntése, Istenre találása maga a szakralitás. Ez nem külön van. Meggyőződésem, hogy az Istenhez való viszonyunk az emberekkel való viszonyunkon keresztül artikulálódik. Egy fokozatos jelenlétvesztés jellemzi az embert. Elvesztette a helyét azzal, hogy kényszeresen vidékről városba költöztetik, deportálják az embereket, innen oda lökdösik. Alapvetően a hely egy szakrális jellegű dolog, mert a biztos helyhez kötődés adhat szilárd alapot a világmindenséghez való viszony tisztázására. Ha nincs a biztos helyhez kötődés, akkor az ember állandó létbizonytalanságban van, és a szorongás határozza meg a helyzetét. Az ember hihetetlenül találékony a saját életében és mindig túlél, de az Istent nagyon könnyen elveszti. Éppen ezért a paneles lakótelepeken létrejönnek viruló civil mozgalmak, keresztyén bázisközösségek. Mivel hihetetlen válságban van egyház, nagyon komoly megújulási mozgalmak bontakoznak ki alulról jövően, mint az őskeresztyének katakombáiban, ahol ebből a lehetetlen helyzetből erényt kovácsolva próbálnak előnyt felmutatni ezek között a körülmények között is, valami pozitív világképet. Az ember mégis közösséget teremt. Amikor a hetvenes években egyetemre jártunk, a szakmának bizonyos értelemben egy mélyrepülése volt. Nagyon hiányoztak a szellemi közösségek a szakmán belül is. Mi létrehoztunk egy építész közösséget és közösen Miskolcra települtünk. Miskolc akkor "acélváros"-ként, tárt karokkal fogadott minket, mert alig volt építész a városban. Fölajánlott nekünk lakást. De mivel együtt mentünk harmincan, ezért saját magunk tervezhettük meg. Így létrejött egy kollektív paneles lakóépület, ahova 1979-ben költöztünk be és ott éltünk húsz évig. Úgy gondolkodtunk, hogy közösségként viszonyulunk az épülethez és közösségként használjuk. Ennyiben felelőssé tudunk lenni a saját életformánkért és ennyiben a saját életünk feltöltődik szakrális tartalommal, mert van mód arra, hogy közösségként újra létrejöjjön egy közös istenkép. Kéthetente, havonta közgyűléseket tartottunk és minden apró-cseprő, lényeges és kevésbé lényeges dolgot megpróbáltunk közösen megbeszélni és eldönteni. Ha például egy családban gyerek született, akkor képesek voltunk egy közös megbeszélés alapján dönteni. Úgy volt kialakítva a ház, hogy összenyithatóak voltak a lakrészek. Egy kibontható szakipari elem segítségével meg lehetett csinálni, hogy a szomszéd rovására össze lehetett kapcsolni helyiségeket. Költöztünk, akiknek kevesebb is elég volt, azok összébbhúzódtak, azért, hogy másoknak nagyobb helyük legyen. Az egész ház egy igazi szociális közösségként működött. Átéltük, hogy figyelni kell a környezetre és a döntéseket együtt szuverén módon kell meghozni. Átélni, hogy ami nekem jó, az esetleg a másiknak fáj. Mélyen oda kell figyelni a többiek életének az alakulására. Ezt próbáltuk meg. Mindig van lehetőség. Nem hiszem, hogy önmagában az eszközök, vagy a panel, mint technológia ördögtől való lenne. Mindent lehet így is meg úgy is használni.
Fekete Ágnes: A környezetünk, az életmódunk visszahat ránk. A lakótelepi lakások szűkössége is meghatározó lehet az emberi életben. Sok mindent megnehezít, akadályoz. Így lehet befolyásolni egész családok életét is. Erről mesélt Spéder Zsolt, szociológus, demográfus.
Spéder Zsolt: Gyakorlatilag százezres nagyságrendben vannak másfél, kétszobás és egy plusz két félszobás lakások, amik erőteljesen megszabják az ember életterét. Ott azért három gyerekkel már nagyon nehéz élni. Az egy plusz két félszobás arra találódott ki, hogy két gyerek elférjen. Lehetséges, hogy volt egy olyan koncepció, hogy így egy egységes családkép fog kialakulni. Valamikor, a huszas években sok hasonló társadalmi elképzelés volt. Ott volt például Németországban a bauhaus meg a próbalakótelepek, Oroszországban is hasonlóak voltak. Aztán persze ez megállt, a háborúra való felkészülés miatt. Engels a családról írt egy könyvet, hogy hogyan megyünk a családtól a "családtalanítás" felé. Hogy csak a reprodukcióra szűkül le a családi élet. Szakralitásról nem lehetett szó, mert a szakralitás az internacionalizmus volt a számukra. És minden, ami alatta van az egy csökevény. Létrehozták a patyolatot, hogy ott mossunk, mosassunk, mert az úgy hatékony. Hatékony, ha mindenki ruháját együtt mossák. Ez a tömegtermelés logikájából következett. Hatékony, ha a gyerekeket kivesszük a családból és mi tanítjuk őket bölcsődés koruktól kezdve. A család funkcióinak megszüntetése volt a cél. De az is mögötte volt, hogy központilag mindent hatékonyabban lehet csinálni. Mindenkinek egyformán, vagy közel hasonló standardot lehet biztosítani. Az atomizálás is célja volt a kommunista rendszernek, hogy egymásról ne sokat beszéljenek az emberek. Ez a legjobb, mert akkor csak az államtól függenek és akkor lojálisak lesznek. Nem fognak szervezkedni, nem érzik azt a közösségi tudatot maguk mögött, hogy kimondják a véleményüket. Az atomizáltság velejáró logikája volt a kommunista rendszernek. A lakótelepekre hasonló élethelyzetű emberek költöztek, ezért mégis találtak egymáshoz való kapcsolódásokat, hiszen a mindennapi életmódjuk, a problémáik hasonlóak voltak. Ez a lakásmód egy demisztifikált lakásmód. Ilyen értelemben nem hiszem, hogy erősítené az ember lelkiség irányába való fordulását. Nyilvánvaló, ha nincsenek helyek, ahová oda tudunk menni, ha nem épülnek templomok vagy olyan közösségi házak, ahol össze lehet gyűlni, akkor ez megnehezíti ezt a fajta életünket.
Vörös Virág: Ön élt valaha panellakásban?
Spéder Zsolt: Igen. Körülbelül tíz-tizenöt évig éltem panellakásban. Érdekes módon, pont a lakótelepen voltunk kapcsolatban egy nagycsaládos keresztény közösséggel, ahol sok-sok mindennapi problémát is megbeszéltünk. Ott működött. A mostani lakóterületemen kevésbé működik ilyesmi. Mi szerettünk ott élni. Épp ezért, nem csak a negatívumát látom, mert ha sok hasonló élethelyzetű ember összetalálkozik, akkor tud kialakítani, ha nem is közösséget, de egyfajta kapcsolathálót, egymásra figyelő kapcsolódásokat. Nem vagyok biztos benne, hogy Budapesten egy új családi házas közeg erőteljesebb közösséget jelentene. Hisz nem is ismerik a másik családi házban élőket. Miért lenne jobb az a családi házas közeg, ahol a szomszédomat nem ismerem. Egy lakótelepi környezetben nagyobb az esély a találkozásra, egy liftben való bennragadásra, mint a családi házak között ahol autóval beáll az ember a házába és utána kijön úgy, hogy nem találkozik a szomszédokkal. Azt sem tudom Veresegyházán, hogy ki lakik a szomszédomban, hiába családi házas a környék. Minden közösségnél a keresztény közösségeknél is az a fontos, hogy a mindennapok problémáival foglalkozzanak. Az ember akkor érzi közösséghez tartozónak magát, ha ez a közösség olyasmivel foglalkozik útmutatást ad, támpontokat szolgáltat a mindennapi életének problémáihoz. Valami olyasmi kell, amihez a mindennapi ember tud kötődni. A keresztyén közösségekben is az lenne a fontos, hogy segítséget kapjunk a mai világban való eligazodáshoz.
Fekete Ágnes: Hallgassák meg híreinket, a következő hét református eseményeit!
Teleki Miklós orgonaművész és Kadácsi Tamara klarinétművész hangversenye lesz július 10-én, szombaton 19 órai kezdettel Sukorón a református templomban.
Kátai Zoltán énekmondó előadói estjét hallgathatják meg az érdeklődők július 11-én, vasárnap 18 órakor a debreceni Kistemplomban.
Nyári kántorképző tanfolyamot tart Miskolcon a Tiszáninneni Egyházkerület július 12. és 24. között.
"Középkezdés Veled!" címmel rendezik meg július 14. és 18. között Szarvason a 8. Országos Evangélikus Ifjúsági Fesztivált, a Szélrózsa találkozót.
A 100 éves Pestújhelyi egyházközség július 10-én, szombaton tartja hálaadó napját.
Fekete Ágnes: Hallgassuk meg Isten szavát Mózes II. könyvének 32. fejezetéből!
"Amikor azt látta a nép, hogy Mózes késlekedik, és nem jön le a hegyről, összegyülekezett a nép Áron köré, és azt mondták neki: Jöjj, és készíts nekünk Istent, hogy előttünk járjon, mert nem tudjuk, hogy mi történt ezzel a Mózessel, aki felhozott bennünket Egyiptomból." II.Mózes 32:1.
Előttem, van egy asszony arca: megtört, kisírt tekintet a széppé varázsolt frizura alatt. Kesereg az asztalunknál. Hogyan engedhette meg ezt Isten? A férje otthagyta. Ha egy ember, aki hisz Istenben, ilyet tud tenni, összepakol és mindent ott hagy, akkor nincs Isten. Elvesztette az emberét és maga Isten vált hiteltelenné. Az ember könnyen gondolja azt, hogy ha várakozása, törődése, szeretete okafogyottá lett, akkor a mindenható is elerőtlenedett. A fájdalom gyakran mondatja ki ezt velünk. És nem ilyenkor leszünk bálványimádók? Várakoznunk kellene, de nem tudunk. Ezért valakit vagy valamit bálvánnyá teszünk, azaz istenpótlékká.
A várakozó ember kísértése a bálványkészítés. Az aranyborjú történetében a zsidó népnek kellett volna megvárnia, amíg Mózes lejön a Sinai hegyéről. De nem jött. Egyszerre bizonytalanná vált minden. Hetek óta nincs Mózes. Itt vagyunk a pusztában egyedül. Ha nincs itt az Isten embere, talán Isten sincs itt. Mihez fogjunk, hova forduljunk? Forduljunk ahhoz, ami biztos, ami itt van, elérhető.
Egyiptomi emlékeink, és aranyunk van. Ha nincs Mózesünk, akkor építsünk ezekre a biztos pontokra. Arra, ahogyan mi ott láttuk, hogyan kell imádni az Istent. Az ő szempontjukból, a hegy lábától felfelé nézve, mindez nagyon logikus. Egyedüllét, pusztai magány, a nép lázongásának kordában tartása, Áron reálpolitizálása járható út a rossz érzések, a lázadás, a züllés ellen. Ne ítéljük olyan gyorsan el a nép között maradt főpap tettét, mert félő, hogy a mai főpapok és mi is ugyanezt tennénk. Földi mankók, betanult és nevelt dolgok előbukkannak a vészhelyzetben.
Előttem, van számos gyászoló arc. Az élet szélső pontjain hihetetlenül előjönnek a hallott és eltanult gyászoló gesztusok, hiedelmek. Ha a megmagyarázható utat keressük, sehogyan sem fogjuk Isten útját megtalálni. Mert, az az út csak a várakozásban teljesedik ki.Miféle magyarázatot adhatunk arra a cselekedetre, amikor valaki maga elé vesz egy szép almát, amit kíván, és nem eszi meg? Azt mondjuk: nem normális. Pedig, Isten nagyon sok esetben így cselekszik életünkben. Elhelyezett az Édenkertben egy fát, de nem szabadott róla enni. A mai világban, amikor csábító óriásposzterek alatt száguldozunk, mindennél valósabb ez a kép. Azt mondani, köszönöm szépen, nem kérem. Én várok valami jobbra. Ha a dolgokra való várakozás gesztusát nem értjük, akkor csak kacatjaink vannak, de nincs kincsünk. Ha nem tudunk várni, csak bálványaink vannak, nincs élő Istenünk.
Ne higgyünk korunk hízelgéseinek. Hiszen látjuk a kiégett arcokból azt, hogy a pillanatok mennyire súlytalanná válnak. Lehet azonban úgy élni, hogy Isten velünk léte bizonyos, hogy fénylik az Úr hegye, biztosan tudjuk, hogy neki van szava hozzánk, és azt el is hozza. Így megszépül a várakozás. Ha bálványaink kihullanak a kezünkből, ha istenpótlékaink elmúlnak, ha elvesznek a pillanataink, akkor is lássuk azt, akire várva várunk! Ámen