2012-01-04

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük kedves hallgatóinkat boldog új évet kívánva, Fekete Ágnes vagyok.
Új év, új kezdet – szokták mondani. Bár most okkal, ok nélkül divat lefele ívelő folyamatokat leírni, mi mégis a mondás szerint megújulásokról beszélünk az évkezdet kapcsán. Az első utunk egy dél-magyarországi községbe Katymárra vezet. Ott a falutámogatási pályázatból sikerült az imatermet felújítani. Amikor ott jártam, egy német származású házaspár épp ruhákat osztott szét. Ők Beschér Zoltán és Erika. Megszólal a lelkész Tóth Árpád és két presbiter Martonosi József és Czifra Jánosné.

Tóth Árpád: Alkalmi segélyezésekhez kértek tőlünk egy termet Erikáék a Német-Magyar Baráti Társaság részére. örömmel adtuk a termet és szeretnénk ezt rendszeressé tenni. A térségünk ugyanis halmozottan hátrányos helyzetű. Harmincöt százalék a munkanélküliségi ráta. Nagyon sok ember a létminimum alatt él.
Fekete Ágnes: Hogyan jött a gondolat, hogy segélyezzék a rászorulókat?
Beschér Erika: A férjem katymári. Eddig is próbáltunk segíteni, de otthon tettük ezt, ami nagyon nehéz volt. Ezért kérdeztük meg Árpádot, hogy lehetne-e itt a gyülekezeti teremben kiosztani a dolgokat. Már most látjuk, hogy még ez a hely is kicsi.
Fekete Ágnes: A faluban kihirdették és bárki jöhet?
Beschér Erika: Nem jöhet akárki. Kiválasztjuk azokat, akik igazán rá vannak szorulva. Én ökumenikus gondolkodású evangélikus vagyok. Nálunk hetente egyszer közös reggeli van a nőknek, ahol ötvenen-hatvanan gyűlünk össze. Ha ott kihirdetem, hogy például iskolakezdésre kellene segíteni, akkor ők adakoznak, és mi ki tudjuk osztani. Itt bepolcoztuk ezt a részt és itt vannak a ruhák elhelyezve. Szombaton például kenyeret hordtunk szét.
Tóth Árpád: Sajnos volt olyan eset is, amikor az élelmiszersegélyt árulták és újabbakért jöttek, ezért kell bölcsen válogatni.
Beschér Erika: Volt egy nő, akinek a gyermekét felkészítettük az iskolára, de a ruhákat eltüzelte, mert nem volt mivel fűteni.

Fekete Ágnes: Hányan vannak presbiterek?
Martonosi József: Hárman. A fiatalokkal csak karácsonykor találkozunk, pedig szívesen látnánk őket máskor is. Eleinte voltak, de elmaradtak.
Czifra Jánosné: Nincs munkalehetőség és elmennek a faluból és csak ünnepeken jönnek haza. A gyülekezetben inkább nyugdíjasok vannak.
Fekete Ágnes: De régen itt önálló lelkész is volt.
Martonosi József: Igen. 1989-ben hozzácsatolták Bácsalmáshoz a gyülekezetünket. A Tiszteletes úr már több mint húsz éve jár ide ki.
Tóth Árpád: Józsi bácsiék is Délvidékről valók.
Martonosi József: Én is és a feleségem is Bácskossuthfalván születtünk.
Fekete Ágnes: Mikor kerültek át?
Martonosi József: 1945-ben.
Tóth Árpád: Vitézi birtokokon voltak családok, akiknek menekülniük kellett, amikor a szerb partizánok negyvenezer délvidéki magyart öltek meg.
Katymáron a második világháborúban hatezerötszázan laktak és majdnem háromezer németszármazású embert telepítettek ki. Épp a falu legfegyelmezettebb, legszorgalmasabb rétegét vitték ki. Így is háromnyelvű maradt, maradtak németek, szerbek és horvátok illetve a magyarok. Megváltoztak az etnikai arányok. Délvidékről, Felvidékről, Erdélyből és az ország szegényebb részeiről érkeztek betelepítettek. A Magyarországról érkezettek javarésze visszament, de a határontúliak nem tudtak visszamenni, így ők gyökeret eresztettek. A gyermekeik azonban már nincsenek itt, mert, ahogy megszűntek a munkalehetőségek kirajzás mutatkozott. A felvidékiek közül néhány család felköltözött a határ mellé.
Fekete Ágnes: Hogy kezdődött ez a felújítás?
Tóth Árpád: Itt maradt a gyülekezeti ház olyan állapotban, ahogy 1928-ban megépítették.
Fekete Ágnes: Ez egy régi sváb ház, hatalmas méretekkel, gyönyörű faragott ajtókkal, ablakokkal.

Tóth Árpád: Falumegújítási pályázat keretében sikerült hétmillió forintot nyernünk. A falak utólagos vízszigetelése, a tetőhéjazat cseréje és a nyílászárók részleges cseréje történt. A gyülekezet pedig saját erőből az imaházrész belső felújítását fogja elvégezni.
Martonosi József: Kaptunk húsz széket, aminek neki lehet támasztani a hátunkat. Régebben, amikor Tiszteletes úr egy órahosszat prédikált, akkor már a hátamat mozgattam, de most már két órahosszat is prédikálhat.

Fekete Ágnes: Merre is van Mannheim?
Beschér Erika: Baden-Württemberg tartományban. A mi városrészünkben nagyon sok katymári kitelepített él.
Fekete Ágnes: Hogy kerültek ide vissza Katymárra?
Beschér Erika: A férjem azt mondta, hogy itt megváltozott a politika és jöjjünk ide. Bérbe adtuk ott a lakásunkat és eljöttünk. Nekem nagy csalódás volt és azt mondtam Zolinak, hogy én visszamegyek Németországba, mert ez nekem így nem élet. Most már hatvannyolc éves leszek áprilisban, úgyhogy ez lesz itt a végső lakásunk, most már itt akarunk élni.
Fekete Ágnes: Innen jött az ötlet, hogy legyen egy ilyen szolgálat?
Beschér Erika: Mi már évek óta ezt csináljuk. Ruhákat, segélyek hordtunk, gyerekeket nyaraltattunk. Nekünk nem kell segíteni a családunknak, ezért a falunak segítünk.
Beschér Zoltán: Ez nekünk öröm, hogy tudunk segíteni. Mindig ezt csináltuk.
Fekete Ágnes: Ön személyesen került ki annakidején?
Beschér Zoltán: Erika NDK-s volt. Ott is kommunizmus volt, meg itt is. De valahogy nem fértünk ott se, meg itt se.
Fekete Ágnes: Hogy tudott átmenni a határon, ha NDK-s volt?

Beschér Erika: Itt Katymáron mentem át.
Beschér Zoltán: A szociális otthon mögött kikeveredett a fűzfánál Madaras határában.
Beschér Erika: A jugoszlávok el is ítéltek engem akkor.
Fekete Ágnes: Így mentek a zöldhatáron át? Az veszélyes volt.
Beschér Erika: Előre tájékozódtunk, vittem két gyereket és jól megterveztük. Talán öt méterre tőlünk leült két katona és nem akartak elmozdulni és valamikor hajnalban tapogattam a földet, de nem találtam egy cigarettacsikket sem, hogy megtudjam, hogy hol vagyunk.
Fekete Ágnes: A cigarettáról lehetett tudni, hogy melyik oldalon van?
Beschér Erika: Igen, hogy milyen fajtát szívnak. De Zoli mutatott nekem egy lámpát, ami a távolban himbálózott, azt mindig szemem előtt tartottam és az volt a cél. Tudtam, hogy ha azt elérem, akkor túl vagyok a határon. Úgy is lett. Utána bementünk egy paraszthoz, aki megijedt, hogy a katonákhoz kell vinni. Nem árultam el, hogy tudok magyarul, csak németül beszéltem. Jöttek a katonák, autóba raktak és elvittek. Elég nagy bajom volt.
Martonosi József: Azelőtt lehetett nyulakat tartani, uborkát, paprikát termelni. A tejet le lehetett adni, mert volt csarnok. Most már mind megszűnt. Hiába termelek, nem bírok eladni. Azelőtt csak katymári árult a piacon. Most meg idejönnek nagy viszonteladók, akik fölvásárolják a nagy telepeken és azt árusítják.
Tóth Árpád: Az őstermelők, akik idejönnek banánt, narancsot és ilyeneket árulnak. Nyilván az afrikaiakkal jó viszonyban vannak. Itt minden a fejetetejére állt. Úgy látom, az a kormányzati szándék, hogy letisztítsák a rendszert. Aki akar dolgozni, azt visszavezetni a munka világába. Aki nem vállalja a közösségi munkát, ott valamilyen szankciót kell alkalmazni. Az egyéni felelősséget az egyénektől számon kell kérni! Mi a saját kertünkből étkezünk. Van, aki azt mondja, hogy miért csinálod ezt? Nincs rá pénzed, hogy megvedd? Lenne rá pénzem, hála Istennek, de szeretem azt enni, amit én termeltem. Van annyi, hogy tudok másoknak is adni belőle. Például az idén nagyon jó sárgabaracktermés volt és legalább négy-öt mázsát szét tudtam osztani a gyülekezetben.

Fekete Ágnes: Hallottuk, a fiatalok elmennek, és nagyvárosokban keresnek munkát. Most egy olyan fiatalt hallhatnak Csiha Sárát, aki egy faluból került a Debreceni egyetemre biológusnak. Nemhogy elvesztette falusi egyháziasságát, hanem pont fordítva: ott talált éppen a hitre. Csiha Sára biológushallgatót hallhatják, amint a Debreceni Egyetem aulájában elmondja nekem, hogyan keresztelkedett meg a Debreceni Egyetemi Gyülekezetben.

Csiha Sára: Amikor az ember kiszakad az otthoni környezetből, akkor egy kicsit gyökértelennek érzi magát. Én is így éreztem, amikor az egyetemre kerültem. Az első szobatársam járt már régebb óta az egyetemi gyülekezetbe és mindig lelkesen és jószívvel mesélt róla. A vizsgaidőszak előtti terhelt, stresszes időszakban elhívott engem és ott ragadtam, amit nem bántam meg.
Fekete Ágnes: Először ellenálltál?
Csiha Sára: Úgy éreztem, hogy idegen lennék. Nem ismertem ezt az egész közeget. Az első alkalommal aggódtam, hogy hogyan fognak fogadni? Egyből barátságosak voltak velem és teljesen családias volt a légkör. Nagyon tetszett, hogy az istentiszteleteken azokkal a problémákkal foglalkoznak, ami egy ilyen korú fiatalt igazán foglalkoztat.
Fekete Ágnes: Mitől féltél? Hogy képzelted el, ami ott történni fog?
Csiha Sára: Attól féltem, hogy nem ismerek senkit és valami butaságot mondok vagy csinálok. Mindig figyeltem a többieket, hogy mit csinálnak. A barátnőm is súgott, hogy mikor kell felállni. Az a békesség és nyugalom már az első alkalommal is megfogott és visszavonzott közéjük. Nekem is igényem támadt, hogy hetente legalább egyszer elmenjek és elmélyedjek ezekben a dolgokban és utána hiányzott, ha nem mentem. Nálunk Édesanyám katolikus, édesapám református és úgy voltak vele, hogy a békesség kedvéért majd a gyerek döntse el, hogy hová akar tartozni. Az istentiszteletek során azt éreztem, hogy ha nyomasztott valami, akkor mintha kitalálták volna a lelkészek, hogy erről kell beszélni, mintha nekem mondták volna. Éreztem, hogy általuk szól hozzám az Úr. Ez egy útmutatás volt, ami biztossá tett abban, hogy nekem itt a helyem. Amikor az ember befejezi az egyetemet, akkor gondolkodik, hogy mi a fontosabb? Az, hogy olyan dolgot csináljon, amit szeret, vagy olyat, ami több pénzzel jár? Volt egy istentisztelet, ami abban erősített meg, hogy az a fontos, hogy minden reggel úgy kelljen fel az ember, hogy azt érzi, jó helyen van, és hasznos dolgot csinál. Én jó helyen vagyok és jó ezt csinálni!
Fekete Ágnes: Látszik, hogy mindezt komolyan gondoltad, ha meg is keresztelkedtél.
Csiha Sára: Kolozsváron voltunk egy egyetemi ifjúsági találkozón, ahol nem történt semmi különös dolog, csak beszélgetések voltak és az egész közeg volt olyan, hogy azt éreztem, nekem ez a helyem, ezt nekem találták ki. A személyiségemhez is nagyon közel állt a református vallás. Az evolúció kérdése szokott fontos lenni egy biológiával foglalkozó ember számára. Én úgy tudom elképzelni, hogy az a lényeg, hogy ki csinálta ezt az egészet? Isaac Newton azt mondta: "Az első korty a tudomány poharából ateistává tesz, de a pohár alján ott van Isten." Gyakorlatilag ez így működik. Az, hogy a szervezetünk, vagy a körülöttünk lévő világ egy tökéletesen megalkotott mérnöki munka, az nem lehet véletlen. Egy-két dologra mondhatja az ember, hogy véletlen, de a túl sok véletlen az már gyanús.

Fekete Ágnes: Hallgassák meg a következő hét református eseményeit, híreinket!

Cseri András történelemtanár tart előadást január 6-án, pénteken 18 órakor Budapesten, a Torockó tér 1. szám alatt. Az előadás címe: Kollaboráció, kooperáció, konfrontáció az 1950-es évek református egyházában.

A Cantores Ecclesiae Rézfúvósok részvételével lesz zenés áhítat január 8-án, vasárnap 18 órakor Budapesten, a Kálvin téri templomban.

Nyílt napot tart a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma és Művészeti Szakközépiskola január 7-én, szombaton délelőtt 9 órától.

Jótékonysági koncert lesz a Venite együttes és Blaskó Bernadett operaénekes közreműködésével január 8-án, vasárnap 14 óra 30 perctől Nyírmeggyesen, a református templomban.

Önkénteseket keres a Református Egyház telefon-lelkigondozás missziója. Élettapasztalattal rendelkező, 30 év feletti, érettségizett református, hívő egyháztagok jelentkezését várják, akik egy féléves képzésen vehetnek részt februártól. ([email protected] Révész Jánosné: 30/676-5608)

Megjelent a Református Énekek X. lemeze, amelyen a Kárpát-medence különböző részeiből érkezett egyesített kórus énekel.

A Kontrasztkiállítás ebben a hónapban nyílik Budapesten is. Ehhez keresnek önkénteseket, akik szívesen segítenének a szervezésben és a tárlat üzemeltetésében illetve a lelkigondozói szolgálatban.

Most egy istentiszteletre látogatunk el. Cseri Kálmán igehirdetését hallhatják, amit a karácsonyi történet kapcsán mondott el a pasaréti református templomban. Lukács evangéliuma 2. részében olvashatunk a római birodalmi népszámlálásról, ami kapcsán Mária és József Betlehembe ment. A Római Birodalom hatalmi rendszerét mutatja ez a parancs, ami nem is áll olyan távol a mai rendszertől.

Pásztorok tanyáztak azon a vidéken a szabad ég alatt, és őrködtek éjszaka a nyájuk mellett. És az Úr angyala megjelent nekik, körülragyogta őket az Úr dicsősége, és nagy félelem vett erőt rajtuk. Az angyal pedig ezt mondta nekik: "Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában." (Lukács 2,8-11)

A nagy római impérium igyekezett beolvasztani a kis népeket. Közben úgy, ahogy az lenni szokott, rátenyerelt a nemzeti vagyonra, és mindezt a jólét ígéretével, a pax romana illúziójának a jegyében. Minden a pénz körül forgott. Az egységes pénz még a birodalom legtávolabbi tartományába, Izráelbe is eljutott.
Rajta volt a császár képe és felirata. Egyébként ezt az országot akkor Szíria provincia néven tartották számon. A tartományokban bábkirályokat meghagytak – Heródes is ilyen volt – látszathatalommal. Aztán voltak derék hazafiak, akik próbáltak valamit megmenteni a nemzeti önállóságból, de a tényleges hatalom a római helytartó kezében volt. Jézussal sem tehettek semmit Pilátus hozzájárulása nélkül.
Nehezítette a helyzetet, hogy a kis népeket is feldarabolták a pártok. Nem volt egységes nemzeti akarat. Izráelben is voltak konformisták, akik azt mondták: Rómának mindenben és azonnal engedni kell. Aztán voltak radikálisok, akik a nemzeti gondolat jegyében ellenálltak az egységesítő törekvéseknek. Ilyenek voltak: a zélóták, a szikáriusok. És mindig akadtak felelősen gondolkodó emberek, akik megpróbáltak a nehéz helyzetben is egyfajta reálpolitikát megvalósítani. Őket azonban mind a két oldal folyamatosan támadta. Közben mindenki valamilyen módon rab volt és félt. Maga a császár is foglya volt a hatalom féltésének, hiszen több elődjét a legjobb emberei vagy az édestestvére gyilkolta meg. A kisember is félt, mert minden bizonytalan és kiszámíthatatlan volt. Amikor a gyanakvás és a korrupció eláraszt mindent, akkor az életösztön néha kegyetlenné teszi az embert.
Amúgy szellemileg nagy csend volt. De ezt a csendet meg a félelmet hangossággal szokta az ember elfedni, úgyhogy egyébként igen hangos volt az a birodalom. Hangos volt a légióknak a menetelésétől, a szenátusban folytatott örökös vitáktól és ármánykodásoktól, az élvhajhász propagandától, a hazug jelszavaktól. Hangos volt a gazdagok tivornyáitól és az eladósodott szegények jajgatásától.
Aztán ki-ki, ahogy tudta, próbálta megsütni a maga kis pecsenyéjét, de a többséget, a tömeget a tehetetlenség és a kilátástalanság jellemezte. Úgy érezte magát a legtöbb ember, mint egy rab a magánzárkában, akinek nincsenek kilátásai a szó semmilyen értelmében, nem számíthat senkire, egyetlen öröme, hogy néha beadnak neki valamit enni.
Meg lehet kérdezni: vajon van-e sok új a nap alatt? Ezt a világot azonban az is jellemezte, ami a mi mai világunkat is jellemzi, hogy igen kevesen tartották számon és vették észre, hogy teljes csendben, sokkal magasabb szinten más események is követik egymást és feltartóztathatatlanul megvalósul Isten örök terve, amit azért készített, hogy az ellene fellázadt és így magát börtönbe zárt és vegetálásra ítélt embert kiszabadítsa onnan.
Találkozott az ég a földdel. Maga Isten jött el utánunk, hogy segítsen rajtunk. És ez nemcsak globális jelentőségű esemény volt. Nemcsak a glóbuszt, a földgolyót érintette, ennek kozmikus jelentősége volt. Az egész teremtett világ jövőjét meghatározta az Ige testté létele. Amikor 33 év múlva a kereszten, Jézus ajkán elhangzott ez a szó: elvégeztetett, akkor valóban kozmikus jelenségek kísérték az Ő kereszthalálát. Megrendült a Föld, elsötétült a Nap, ámultak az angyalok, és amikor a jeruzsálemi templom vastag kárpitja kettéhasadt, ez azt jelezte, hogy megnyílt az út a bűnös, Isten ellen fellázadt ember előtt a kegyelmes Istenhez.
Jézus hozott világosságot. A pásztorok sötétben, éjszaka voltak ott, amikor meghallották az Ige testté lételének az örömhírét. Valami addig ismeretlen, elképesztő nagy világosság támadt. Isten világossága.
Mert sokan próbáltak világosságot hozni az évszázadok, ezredek során, de mindenki, még a legvilágosabb fejű ember is, azt mondhatta csak: van nálam valamennyi világosság. És ez olyan, mintha egy viharlámpát tart a kezében az ember. Az egy irányba világít, de a másik irányba én magam vetek árnyékot. Jézus nem azt mondta: nálam van a világosság. Azt mondta: Én vagyok a világ világossága.
Attól tartok, hogy kivétel nélkül mindannyiunkban vannak olyan gondolatok, emlékek, vágyak, amikről itt semmi pénzért nem beszélnénk a nagy nyilvánosság előtt. Egy csomó sötétséget rejtegetünk magunkban. Aki Ővele találkozik, az először is kilép a sötétből a világosságra, aztán elkezd világosságban járni, mint a világosság fia, és egyszer csak mások veszik észre – nem is ő -, hogy világítani kezd. Áldom Istent azért, hogy ismerek ilyen embereket, nem is keveset.
Most csak egy gyári munkás jó barátom jut eszembe, aki rendkívül sötét alak volt. Ő volt a trükköknek a kiapadhatatlan forrása, hogyan lehet a munkaidőt a munka látszatával tényleges munka nélkül eltölteni. Hogyan lehet kicsempészni gyakorlatilag bármit a munkahelyről. Hozzá fordultak ötletekért a többiek is, és egyszer éppen egy ilyen karácsonyi istentiszteleten (mert egy évben kétszer-háromszor el szokott menni abban az időben is istentiszteletre) volt szó az igazi világosságról, és megdöbbent azon a sötétségen, ami őbenne van, és amiben ő él. Elhatározta, hogy kilép a világosságra. Isten elkezdte benne a maga csodálatos munkáját. Az első munkanapon közölte: vége a trükköknek, rá tovább ne számítsanak. Lassan különös tekintélye lett, és jődögélni kezdtek hozzá. Te, ez meg az a gond a házasságunkban, nem bírunk a gyerekeinkkel, és a legkülönbözőbb lelki, gyakorlati, emberi kérdésekkel fordultak hozzá.
Innen tudom az egészet, mert akkor jött ő el a lelkészi hivatalba. Kicsoda ő? Ő nem házassági tanácsadó és nevelési tanácsadó. Nem ért ezekhez a dolgokhoz. Miért kérdeznek tőle ilyeneket? Áldottam az Istent, hogy ez az ember világít.
A másik ajándéka Jézusnak az ige volt. Ezek a pásztorok ott némaságban éltek, s egyszer csak maga a mindenható Isten személyesen nekik célozva üzent valamit. És amikor pontosan mindent úgy találtak, ahogy az angyal megmondta, akkor helyére billen az életük.
Mit jelent ez? Dicsőíteni kezdik Istent. Isten evégre teremtette az embert! Végre azt csinálják, ami a teremtettség célja és az Ő beszéde ma is így alakít át mindenkit, aki veszi a fáradságot, hogy meggyőződjön arról, így vannak-e ezek valóban. Akit mozgásba hozhat Isten igéje.
Valakit nagyon megaláztak a munkahelyén és bosszút forralt. Utólag mondta el, hogy éjszakákon át nem tudott aludni. Űzte-fűzte magában, hogyan fog visszaütni. Ezt elmondta egy munkatársának, aki hívő ember volt. Az szeretettel végighallgatta és így válaszolt: megértelek téged, ez nagy seb volt, amit az életeden ütöttek. De az jut eszembe, amit ma reggel olvastam a Bibliából. A Példabeszédek könyvében van ez a mondat: "Jobb a hosszútűrő az erősnél, és aki uralkodik a maga indulatán, annál, aki bevesz egy várost." De aztán nem követett szó-szót, itt be is fejeződött a dolog. Mindenesetre néhány nap múlva jön a másik, és azt mondja: köszönöm azt a furcsa mondatot, amit idéztél a Bibliából. Elhatároztam, hogy nem állok bosszút, és azóta végigalszom az éjszakákat. Isten igéjének ereje van.
Nem kell nekem forognom halálomig keserű levemben, bosszút forralni, a sebeimet nyalogatni, önmagamat sajnálni. Szabadságra hívott el. A kérdés az: akarunk-e mi megszabadulni?
Az örömöt Isten soha nem célként jelöli meg. Ezt csak a rajongó közösségek szokták hirdetni: gyere közénk, és akkor mindig örülni fogsz. Ezt Isten nem ígéri.
Tulajdonképpen a betlehemi mezőn egy istentisztelet zajlott. Az igehirdető az angyal volt, a prédikáció Jézus testtélételéről szólt, még ének is hangzott. Abban az esetben éppen angyali kar énekelt. Az igehallgató gyülekezet a pásztorok kis csapata volt. Templommá vált az a mező. Innen a templomból elmentek még Jézushoz. Ott töltötte be a szívüket a bizonyosság, hogy mindez igaz, és ez az öröm is.
Újszövetség görög nyelvében, hogy a kegyelem, a hála és az öröm szónak azonos a gyöke, azonos tőről származnak. Aki Isten kegyelmét átéli, az egy életen át hálás lesz ezért, és aki hálás, az mindig tud örülni. Ámen.