2016-12-28

Áldás, békesség! Szeretettel köszöntjük hallgatóinkat, Fekete Ágnes vagyok a 2016. évi utolsó adásban.
Ilyen fordulópontoknál az ember ösztönösen is elemez, értelmezi az időt, mindazt, ami történt, és amire várunk. Ha hátra tekintek nem látok mást, csak az Isten gondviselését. Mintha nem tudna olyan rossz dolog megtörténni ezen a világon, amiből mégiscsak valami jó ne következne. Most egy olyan életutat hallhatunk, amelyik erre tanúság. Miadovits János és Piroska az Érd-parkvárosi Református Egyházközség bibliaórás közösségébe tartoznak. Kalandos életükből azt mesélik el, hogyan házasodtak össze kétszer.

Miadovits János: Amikor A félelem bére című filmet néztük meg a moziban, egymás mellett ültünk, és akkor összejöttünk.
Miadovits Piroska: Yves Montand nagy filmje volt. Az osztályfőnökömtől kaptam is érte magaviseletből, mert az a film tizenhat éven felülieknek volt és ő is ott volt a moziban, az utolsó sorban.
Miadovits János: Hazafelé megbeszéltük a filmet, aztán többször is találkoztunk.
Fekete Ágnes: Hol volt a mozi?
Miadovits János: Az alsó és a felső vasúti megálló között. Bútorraktárnak alakították át. Az volt Érd egyetlen mozija, mindenki oda járt.
Fekete Ágnes: Mikor jöttek a galibák, amit tetszett mondani?
Miadovits János: Érdekes dolog az, hogy az Isten megengedi a rossz dolgokat is, de biztos vagyok benne, hogy ami történt velem és velünk, az nem véletlenül történt. Egyszer fogtam magam és elrontottam a házaséletemet azzal, hogy elmentem másnak udvarolni, pedig már gyerekek is voltak.
Fekete Ágnes: Ez egy nyugtalanság volt János bácsiban?
Miadovits János: Akkor én másképp gondolkodtam.
Fekete Ágnes: Csak saját maga számított?
Miadovits János: Így van, pontosan. Csak, ami nekem jó, megpróbáltam megszerezni, amit lehetett, aztán így összekerültem egy másik hölggyel. Hogy most mi van vele, azt nem tudom, mert azóta, hogy aztán elszakadtunk egymástól, nem találkoztam vele, nem tudom mi lett vele. A lényeg nem is ez volt, hanem az, hogy ennek válás lett a következménye. A válás pedig azzal végződött, hogy Piroska a gyerekekkel keresett magának egy munkahelyet Veszprémben, és leköltözött oda a gyerekekkel. A bíróság nekem megengedte, hogy látogassam a családot, én meg mindig utazgattam Veszprémbe meg vissza minden héten. Kihasználtam minden időt, amit lehetett, mert a gyerekeket szerettem, ezért mentem hozzájuk látogatni.
Fekete Ágnes: A házasságuk elején minden rendben volt?
Miadovits Piroska: Nem a házassággal volt a probléma, hanem amikor meghalt az apósom, és anyósom egyedül maradt, beteg lett. Nagyon szerette az egyszem a fiát és féltette. Mivel agyér elmeszesedése lett, engem megvádolt azzal, hogy hozzám férfiak járnak be. Tükröt szerelt föl az ablakra, amit én le akartam venni, és akkor rám támadt, megfogta hátul a hajamat, ütni-verni kezdett.
Fekete Ágnes: Ez borzasztó lehetett!
Miadovits Piroska: Az, bizony! Jánosnak nagyon nagy fájdalmat okozott, hogy az édesanyja följelentett engem, hogy valami természetellenes dolgot művelek a lányaimmal. Bizony, így igaz, hogy ez volt. Annyira elmérgesedett a helyzet, hogy János végülis írt az ügyvédnőnek, hogy nem engem meg a gyerekeket kellene vizsgáltatni, hanem a mamát. Nem tudom, hogyan, de sikerült őt orvoshoz vinni, és idegosztályra került. Volt a Hárshegyen is, de nem tudtak rajta segíteni, mert a gyógyszereket nem vette be. Az orvos hazaadta a családba, hogy próbáljuk meg őt itthon ápolni és kezelni. Idős is volt, és sajnos, itthon se sikerült.
Fekete Ágnes: Ebben a helyzetben könnyebb volt egy másik nő felé fordulni?
Miadovits Piroska: Velem is előfordulhatott volna, hogy találok valakit, aki a bánatomat meghallgatja. Közös megegyezéssel váltunk el. Sokszor éjfélig beszélgettünk, hogy mi legyen, hogy legyen? Jött ez a lehetőség, ugyanis a munkahelyemen Oktatási Minisztérium Továbbképző Intézetét megvették Veszprémben a Davidikumot. Ott kellett egy gondnok. Szolgálati lakást is kaptam. Hagytam Jánost, hadd menjen, ahogy neki jó. Én meg a gyerekekkel leköltöztem egy ismeretlen városba és környezetbe, egy új munkakörbe. A munka elvitte a figyelmemet a nehezebb dolgokról. A gyerekek jól érezték magukat. Gyönyörű nagy park tartozott az épülethez. Közben megismerkedtem egy karbantartóval, aki, amikor nálunk szerelt teljesen elázott, mert a lányok elfelejtették a visszaállítani a helyére. Kértem, hogy ne haragudjon, aztán elkezdtünk beszélgetni. Egyszer nekem szegezte a kérdést: hiszek-e Istenben? Meglepődtem. Semmit nem szóltam neki, de a kérdése állandóan visszacsengett. Egész este, egész éjjel. Hogy állok ezzel a kérdéssel? Egyszerűen nem tudtam rá magamban sem őszintén felelni. Aztán rájöttem, hogy édesanyám megtanított mindenre, aki nagyon buzgó református volt. Imádkozni tanított, hittanra is jártam. De ahogy férjhez mentem, minden elmaradt, nem jártam templomba, nem foglalkoztam a hittel, mert a párom sem foglalkozott vele, sőt azt mondta, a hit maradi dolog, csak az időseknek való. A gyerekeket se járattam hittanra, közösségbe sem jártunk. Erre jött ez a kérdés, hogy hogyan állok Istennel? Később megkérdeztem ezt a fiatalembert, hogy miért kérdezte ezt, amikor nem is ismerjük egymást. Azt mondta: szeretettel meghívna engem, Szentkirályszabadjára, ahol van egy házaspár, két nagy gyerekkel, akik nagy szeretettel várnak. Elmentem oda, és egy olyan családot találtam, akik olyan szívvel, olyan szeretettel fogadtak engem, az idegent és kérdezgettek, hogy mi a baj, miért vagyok egyedül? Mindent őszintén elmondtam nekik, erre azt mondták, hogy imádkoznak értem és a gyerekekért, aztán később mondták, hogy a férjemért is. A férjemért? Mondom, azért kár imádkozni, hiszen ateista. De ők nem hallgattak rám, hanem továbbra is imádkoztak rendületlenül. Aztán hívták a gyerekeket, hogy jöjjenek el ők is. Nagyon jól érezték magukat a lányok. Sokat beszélgettünk, ők is a lányokkal. Semmi erőszakosság nem volt bennük, csak az, hogy mondjuk el a problémánkat. Elmondtuk. Később János is érdeklődött, hogy hova járunk és eljött velünk.
Miadovits János: Észrevettem egy idő után, hogy a családom tagjai vasárnaponként, amikor én jöttem vissza, akkor ők valahova mindig elmentek, és nem tudtam, hogy hova. Kezdte piszkálni a csőrömet, hogy hova is járhattak? Végül én is elmentem velük megnézni, hogy hova járnak. Ők meg mondták, hogy menjek velük nyugodtan. Szentkirályszabadján, a falu végén egy kis parasztházban alakítottak ki egy gyülekezetet.
Miadovits Piroska: Később azt vettem észre, hogy a lányok is imádkoznak azért, hogy az apjuk jöjjön gyakrabban.
Miadovits János: Egyszer a Séd hídján, a veszprémi viadukton mentünk át, sétáltunk a nagyobbik lányommal, és ott mondta nekem: te miért nem hiszel? Jó lenne, ha hinnél! Minden erőmmel megpróbáltam őt lebeszélni erről a dologról, hogy nem hasznos az embernek.
Fekete Ágnes: Tehát János bácsiból ömlött a kritika?
Miadovits János: Minden rosszat elmondtam. Elviseltek engem nagy türelemmel, nagy szeretettel, és ők nem kritizáltak. Attól kezdve rendszeresen odajártam, és ott ültem a hátsó sorban. És az egész gyülekezet imádkozott, én meg árgus lélekkel figyeltem, hogy ha itten Isten valóban létezik, akkor itt kell történni valaminek. Nem történt semmi. És én nagy megnyugvással jöttem akkor haza Szentkirályszabadjáról ide Érdre. Meg voltam nyugodva, hogy mégis nekem volt igazam. Hiába imádkoztak ezek. Nem történt semmi. Úgy, ahogy egyébként se történne semmi – mondtam magamban.
Fekete Ágnes: Merthogy nincs Isten?
Miadovits János: Pontosan. Bejöttem ebbe a szobába, ahol akkor még tele volt könyvekkel az egész hátsó fal. Bejöttem, leültem a fotelba. Soha nem történt velem még olyan, de ráesett a pillantásom arra a Bibliára. Odanyúltam, levettem, kinyitottam, és akkor kinyílt a Mózes ötödik könyvéből az egyik Igére, amelyik azt mondta, hogy ne tekints az égre, hogy meg ne lásd annak minden seregét és leborulj előttük és imádd őket, és elfelejtkezzél azokról, amiket én kihirdettem minden népnek az egész ég alatt. Hát, azért volt ez számomra jelentős és hát olyan, hogy szinte éreztem, hogy nekem szól és szíven ütött, mert különböző ufókkal meg csillagrendszerekkel foglalkoztam. Csillagokat tanulmányoztam, csillagképeket figyeltem meg. Voltak olyan kollégáim, akik Istenben nem hittek, de az ufókban igen. Én ugyan nem hittem az ufókban se, de attól függetlenül foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Úgy éreztem, mintha nekem szólt volna ez az Ige személy szerint. Nagyon megdöbbentem rajta.
Fekete Ágnes: Mit mondott?
Miadovits János: Rájöttem, hogy a Biblia Istenről szóló könyv és megdöbbentett, hogy felhívja a figyelmemet, én meg nem törődöm azzal, hogy Isten kihirdette dolgait minden népnek. Annyira hatott rám ez az Ige, hogy attól kezdve szinte minden más, Biblián kívüli irodalmat el is felejtettem olvasgatni. A Bibliát olvastam a vonaton és buszon, állva és ülve. Érdekes módon, az, ami eddig zavarosnak tűnt, azt egyszerűen kezdtem érteni, hogy miről szól a Biblia. Valójában ez az, ami engem megfordított. Lélekben kezdtem igazán foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy kicsoda az Isten, hogyan tudnám én Őt közelebbről megismerni. Sokan azt mondják, hogy kicsúfolták őket a hitük miatt a munkahelyen. Engem nem csúfoltak ki. Tiszteletben tartották a hitemet. Senki nem élcelődött rajta. Itt rengeteg káromkodós ember volt, de a káromkodós emberek nem káromkodtak körülöttem. Leszoktak a káromkodásról.
Miadovits Piroska: Voltak olyan csendesnapok, amikor vidékről is jöttek, akiket el kellett szállásolni. Én azt nem tudtam, viszont ott volt nálunk egy nagy étterem, ahová meghívtuk az embereket. Ott imádkoztak az asszonyokért, a szakácsnőért meg a többiekért. Ezt megtudták a főnökeim. Mert abban az időben kellett volna engedély. Hiába volt az épületem kívül az ebédlő, én nem vihettem volna oda másokat. Ezután írásbeli figyelmeztetőt kaptam és megvonták a jutalmat tőlem.
Miadovits János: Azért mert kiderült, hogy ez egy hívő közösség.
Miadovits Piroska: Akkor már teljesen úgy éreztem, hogy én odatartozom.
Fekete Ágnes: A házasság hogy alakult tovább?
Miadovits János: Egyszer az egyik alkalom után a vezető megkért, hogy maradjak még beszélgetni. Föltette a kérdést, hogy hogyan tovább? Bennem is sokszor fölmerült, hogy rendezni kellene a dolgainkat, és végül megkérdeztem Piroskát, hogy mit szólna, ha újrakezdenénk a kapcsolatot.
Fekete Ágnes: Piroska néni mit mondott erre?
Miadovits Piroska: Hát, nem tudom. János édesanyja akkor nagyon beteg volt. Ő ápolta. Annyit mondtam csak, hogy várjunk egy kicsit, míg a gyerekek elvégzik azt az osztályt és akkor utána rendezzük a kapcsolatunkat minél előbb. Tavasszal hal meg a mama. Előtte még följöttem meglátogatni, hogy rendezzük a dolgokat, mert bennem volt, hogy bocsánatot kérek tőle, hogy ne haragudjon rám, mert hátha nem sok van neki hátra. Meg is történt.
Fekete Ágnes: No, és akkor újra tetszettek házasodni? Ez hogy volt?
Miadovits Piroska: Hivatalosan, teljesen szabályosan váltunk el. Azt gondoltuk, hogy újból itt Érden lesz a házasságkötésünk. Egy pénteki nap volt.
Miadovits János: Volt ennek egy előzetese is. Templomi esküvő Szentkirályszabadján volt a gyülekezetben. Megrendezték az esküvőnket. Ott volt rengeteg étel, ital, nagy gyülekezeti alkalom.
Miadovits Piroska: Valakinek volt egy Wartburgja és felajánlotta, hogy elhoz engem a polgári esküvőre, mert János még itthon élt. Három órára kellett volna menni a tanácsháza. Ahogy jöttünk, Sukorónál nagyon erős szél fújt. Belekapott a szél az autóba, úgy hogy az oldalára dőlt, és úgy ment vagy tizenhat métert az oldalán. Mi meg össze-vissza. Úgyhogy, akik látták a másik oldalon, hogy mi történt itt, azonnal hívták a mentőt, a rendőrséget, meg mindent. Komoly baleset történt. Mi a szélvédőn másztunk ki. Élve. Senkinek semmi baja nem történt. Igaz, hogy lekopott a térdemről a harisnya. Megjött a mentőautó, megvizsgáltak mindenkit. Az Úr útjait nagyon csodálom, mert mielőtt elindultunk, betettem egy harisnyanadrágot a ridikülömbe. Sose lehet tudni! A mentőkocsiba is a mentősnő csak nézett, hogy ezt honnan tudta? Mondom: nem tudtam. Most mi lesz? A kocsi totálkáros. Hogy jutunk el Érdre? Ott vár a János, rágja a körmét, hogy most mi van? Akkor még nem volt mobiltelefon. Akkor a mentő gépkocsivezetője mondta, hogy van itt egy autóversenyző haverja. Elszalad oda, azt hívja, és akkor talán odaérünk. Hát, el is jött, nagyon rendes volt. Úgy jöttünk, mint a szélvész az ő kocsijával, és ha nem is három órára, de négy órára ideértünk. Viszont négy óráig volt hivatal. Már sehol senki.
Miadovits János: Én odamentem a meghatározott időre a tanácsházára. Szóltam, hogy megjöttünk. Mondták, hogy üljek le kint és várjak, amikor megjönnek a többiek, akkor sorra vesznek. Valahogy olyan érzésem volt, hogy imádkozni kell azokért, akik ide jönnek. Nem tudom, úgy rám terhelődött, lélekben éreztem, hogy most nagyon szükség van az imára, és elkezdtem imádkozni magamban, hogy Uram, segítsd meg őket, hogy idejében ideérjenek, és védd őket az úton! Sok minden eszembe jutott akkor. Közben már odajött hozzám az anyakönyvvezető, hogy miért nem jönnek a többiek, be kellene zárni a hivatalt. Vége a munkaidőnek. Én meg csak mondom neki, hogy higgye el, hogy jönnek, Isten csak megsegíti őket, és ideérnek. Közben magamban mondtam az imádságot. A tanácsház is bezárt, mindenki ment haza, a munkahelyek kiürültek. Teljesen kétségbe voltam esve, mert még tanúnk se volt. Senki nem volt ott. Egyszercsak befutottak a nagy imádkozás közben. Úgy jöttek be, hogy már vagy öt perccel túlléptük a hivatal zárási határidejét, ott én tartottam a lelket az anyakönyvvezetőben, hogy várjon, még egy picikét várjon, biztos, hogy jönni fognak. Végülis befutottak. Volt miért imádkozni ezek szerint. Az a versenyző, aki elhozta őket, az se volt egy mindennapos dolog, mert akárki nem talál egy ilyen versenyzőt!
Fekete Ágnes: Ez is jelképes, mert igazából egy összetört házasság rekonstrukciója történt.
Miadovits János: Tanút kellett szerezni. Végül találtunk két tanút. Éppen annyian voltak, amennyinek kellett lennie. Se több, se kevesebb.
Miadovits Piroska: Azért is kellett keresgélni, mert aki az én tanúm lett volna, annak lejárt a személyigazolványa, így ő nem lehetett. Egy ismerős valamiért túlórázott, így őt hívtuk tanúnak.
Fekete Ágnes: Szentkirályszabadján volt egy kis szeretetvendégség?
Miadovits Piroska: Pontosan. Így van! El tudtam mondani ott az esküvőn is, mert ilyen szokatlan dolog volt az egész házasság.
Fekete Ágnes: A lányok mit szóltak mindehhez?
Miadovits Piroska: A lányok végigizgulták az egész napot. Még anyukám is ott volt. Szegénykém, emlékszem rá, hogy annyira idegeskedett. Ő nem az a típus, aki mindjárt mindent elfogad. Kitakarított, kimeszelt és visszaköltöztem.
Miadovits János: Isten nagyon működik az ember életében. Hogyan történt az anyám halála? Bejártam dolgozni Pestre, az anyám májrákos volt. Itthon feküdt. Már nagyon a végefelé jártunk. Nem tudtam mit csináljak, hogy oldjam meg, hogy itt is legyek vele, meg a munkahelyemen is legyek? Amikor nagyon ágynak esett a végén, akkor kivettem szabadságot. Egy hetem volt, hát azt az egy hetet kivettem. Magamban azon imádkoztam, hogy Uram, valahogy old meg ezt a kérdést, én nem tudom hogyan, hogy én tudjam az anyámat itthon kezelni, ápolni, őrizni. És az anyám szombaton éjszaka meghalt. Nem tudom, hogy történt ez, de tény, hogy pontosan, ahogy a szabadságom letelt, úgy ment el az anyám is. Nagyon rosszul volt már akkorra. A halálában is az Úr segítségét látom, hogy ott volt velünk, segített mindenben és segített ezt az egész ügyet lezárni.
Fekete Ágnes: Igazából az újrakezdés éve volt minden szempontból. Ez a bocsánatkérés hogyan történt?
Miadovits Piroska: Harag volt a szívemben, hogy miért gyűlöl engem így, amikor nem vétettem ellene. Hívő, keresztényként arra is gondoltam, hogy nemcsak az a másik a hibás, hanem biztos, bennem is van hiba. Én vagyok a fiatalabb, akkor menjek és kérjek tőle bocsánatot, és rendezzem le.
Fekete Ágnes: Mit szólt hozzá?
Miadovits Piroska: Azt mondta, nem kell vele foglalkozni.
Fekete Ágnes: Elhessegette a dolgot?
Miadovits Piroska: Igen. Ennyi volt. Láttam, hogy nagyon nem érdekli a dolgok menete.
Fekete Ágnes: De gondolom, jó volt, hogy kimondtad.
Miadovits Piroska: Mindenképpen! Jó, hogy kimondtam egyiket a másik után, nagyon sok mindent le kell tenni. Hibás voltam abban is, hogy elváltunk, mert kettőn áll a vásár. Nem egyedül János volt a hibás, hanem én is benne voltam jócskán. Ezt is le kellett rendezni. Sok-sok mindent le kellett tenni. Később jöttem rá arra, hogy a gyerekek ellen is sokat vétettem.
Miadovits János: Sok bűnünk van ebben az életben.
Miadovits Piroska: Ez egy nehéz időszak, küzdelemmel teli élet ez.
Fekete Ágnes: Hogyan kerültek az érdi református gyülekezetbe?
Miadovits János: Hazafelé tartottam és jöttem át a dombon, akkor láttam meg, hogy ott egy református közösség. Nézzük meg, hogy mi van itt? Benéztem, és tényleg ott volt egy kis csoport, akik imádkoztak. Bementem, és bekapcsolódtam én is a beszélgetésbe. Így történt az első találkozásom.
Fekete Ágnes: Piroska néni?
Miadovits Piroska: Én is csatlakoztam és már ennek harminchat éve.
Fekete Ágnes: Végülis itt ragadtak?
Miadovits Piroska: Ez egyértelmű volt!
Fekete Ágnes: Miért?
Miadovits Piroska: Mert ez a gyülekezet nem az a régi típusú gyülekezet volt, hanem nyitottabb, szabadabb volt, más volt a szellemisége, és sok fiatal is volt.
Fekete Ágnes: Elkötelezett keresztyénség és a nyitottság volt a fontos?
Miadovits Piroska: Az, bizony! Főleg az elkötelezettség.

Fekete Ágnes áhítata:

"Az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is, Aki, mikor Istennek formájában volt, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, hanem önmagát megüresítette, szolgai formát vévén föl, emberekhez lett hasonlóvá." Filippi 2,5-7

Karácsony után vagyunk. Van, aki kipihente magát, van, aki örül, de olyanok is vannak szép számmal, akik magukba roskadtan ülnek az üres házban, mert egyedül vannak. Ez minden ünnepünk két arca. Elvárjuk a jót, és ha nem teljesül, szomorúak vagyunk. Még ajándékaink is ilyenek. Még pici volt a lányunk, amikor szerettem volna neki ajándékozni egy babát, de igazán szépet. Minden baba olyan gnóm volt a boltokban, egyiknek sem volt normális arca. Egyetlen egyet találtam, amelyik tényleg szép volt, de annak porcelánból volt a feje. Amikor a család meglátta a babát, fogadásokat tettünk, hogy meddig marad életben. A valóság mindennél rövidebb lett. Éjszaka ugyanis – talán a karácsonyi zaklatottság miatt is – a babát magához szorítva átjött hozzánk, de út közben találkozott az ajtófélfával, és a baba összetört. Nem sikerült huszonnégy órát sem átélnie szegény babának.
Így vagyunk valahogy azzal a vágyunkkal, hogy valami igazán szépet, igazán jót szeretnénk elérni, adni és megélni. Ha tetszik, ha nem, ez a föld nem tökéletes. Az ünnepek elmúlnak, a szeretet is kilobban. Eljön a jól ismert üresség érzése. Mennyire üres ház gyerekek nélkül! Milyen üresség tud úrrá lenni rajtunk, amikor valamiért nagyon küzdünk, valamit nagyon szeretnénk, és mégsem sikerül. Azt hiszem, mindenkiből előbukkan egy kép, amikor ezt mondom: olyan üres vagyok belül! Ez a szép karácsonyi Ige azt mondja: "Jézus nem tekintette zsákmánynak, hogy Ő az Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát". Üressé lett értünk. Az üresség érzést pontosan értjük, hiszen modern korunk alap-életérzése ez. Minden tárgy lassan a rendelkezésünkre áll, ami könnyíti az életet. Tele van a kosarunk, tele a lakásunk, tele mindenünk, és közben mi magunk kiürülünk. Egyszerre azon veszi észre az ember magát, hogy üresen csengenek a szavak, még a legkedvesebbek is. Üressé válnak a kapcsolatok, üres és értelmetlen a munka, mintha kilúgoztak volna mindent. Minek az egész?
Miközben a mai ember a depresszióval, az értelemvesztéssel, az ürességgel küzd, Isten megüresítette magát. Kiürült, szinte kiöntött magából mindent, ami lényeges, és eljött közénk. Mit jelenthet számunkra ez a párhuzam? Azt, hogy nincs az az üresség, ami át ne tudna alakulni. Ha Jézus ezzel az ürességgel váltott meg bennünket, akkor a mi életünk nagy kudarcai, értelemvesztései sem véletlenek. Minden vezet valahová. Számtalan esetben azért kell kiürülnünk, azért kell elveszítenünk dolgokat, akár embereket, hogy valami más a helyébe lépjen. Jézus nem lehetett úgy Megváltó a földön, hogy nem hagyta ott égi mivoltát. Különben csak ellibbent volna az emberek szeme előtt, mint valami tünemény, valami mítosz. Jézus válasza az emberi lét ürességére nem az volt, hogy: "Ember, töltsd már be magad Istennel, vedd észre az élet lényegét! Ne a szűztől fogantatáson gondolkodj, hanem azon, hogy kicsoda az, aki a földre jött!" Ezek a mondatok nincsenek benne a Bibliában, mert Isten nem magyarázgatja a tetteit. Hanem ez a mondat van helyette: Jézus nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, hanem megüresítette magát, szolgai formát vett föl: Eljött a mi ürességünkbe! Mert megtehette volna, ahogy írja is ez a mondat, hogy zsákmánynak tartja azt, hogy Ő az Istennel egyenlő. Mi mindent tartunk mi zsákmánynak? Vegyük csak az időnket! A legtöbb ember, köztük én is, kényesek vagyunk arra, hogy ki és hogyan bánik az időnkkel. Az idő az enyém! Azt ne ossza be senki sem, az én birtokom, amíg a földön élek, persze lehet kérni, hogy tegyem meg ezt vagy azt, de alapvetően "zsákmányom" az idő. Jézus az alapvető önazonosságról mondott le: nem az enyém az életem.
Ha Jézus így szerette ezt a világot, ha üressé lett értünk, akkor a mi dolgunk nem az, hogy Jézus helyett cselekedjünk, hanem hogy engedjük az Ő munkáját kiteljesedni. Talán nincs is jobb bölcső Jézus számára, mint ez a modern ürességérzés. Talán nincs is igazibb lehetőség arra, hogy Jézus küldetését megértsük. Isten önmaga megüresítésével megszűnt az ember mély magánya. Ha ugyanezen az úton elindulunk visszafelé, ha zsákmányszerzés helyett hagyjuk Istent cselekedni, akkor biztosan megtaláljuk Őt. Ámen.
ISTENTŐL GAZDAGON MEGÁLDOTT, BÉKÉS, BOLDOG ÚJ ESZTENDŐT kíván a Tebenned bíztunk eleitől fogva című adás szerkesztősége