Felfelé fordított fáklya
„Egy keleti költői kép szerint: a bűnös lélek olyan, mint a lefelé fordított fáklya. A szentek titka viszont épp az, hogy visszaállítják a felborult értékrendet….
„Egy keleti költői kép szerint: a bűnös lélek olyan, mint a lefelé fordított fáklya. A szentek titka viszont épp az, hogy visszaállítják a felborult értékrendet. Fényüket, szellemük erejét ismét a fény felé fordítják: Isten világossága felé.” (Pilinszky János, 1964.03.01.)
Akár túl sok, akár túl kevés a fény, mindkettőtől sötét lesz. A fény teljesen el is kápráztathat valakit, úgyhogy nem lát többé. A lét tisztasága megnyilatkozhat vakítóan is. Isten fényessége rejtőzködés is. Lényege előtt mindig fátyol, „függöny” húzódik.
Ugyanakkor minden sötétségben van valami világosság. Az élet legnehezebb pillanatai hozzák a legtökéletesebb átalakulásokat. Az apostol megvakul, és meglátja Jézus igazi arcát.
Ahhoz, hogy meglássuk az Igazságot, hogy fáklyánkat felfelé fordítsuk, saját sötétségeinket kell leküzdenünk. Pedig az ember egész életében másokkal harcol. Emberekben, mozgalmakban látjuk az igazság ügyének előre menetelét vagy hátra tételét. De életünk egy adott pontján rájöhetünk arra, hogy önmagunkkal kell megküzdenünk. Nem bújhatok el igazi énem elől. Kinek egy kicsit, kinek nagyot kell esnie, hogy saját egójával megküzdjön. Le kell szállnom a lóról.
Amikor ez megtörténik, valódi énünkkel szembenézünk, megtanulunk kérdezni is: Tudom, hogy megszokott, biztonsággal bejárható útjaim nem jók, de merre menjek?
Valószínűleg szükség van arra a tapasztalatra, hogy a fáklya kicsit bekormozzon minket. Saját sötétségünket meglátva dőlnek az oltárok. De épülnek is! A mélyponton meglátjuk a Hajnalcsillagot. Egónk ledőlésének fénytelenségében befogadhatjuk a Világosságot. Az a fáklya, amely korábban saját magunkat égette, egyesül a világossággal.
2022. január 2. – Karácsony utáni 2. vasárnap
Kezdetben volt az Ige. Az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Őbenne élet volt, és ez az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be. Föllépett egy ember, akit Isten küldött: János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen: tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, ő csak azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról. Az Ige az igazi világosság volt, amely a világba jött, hogy megvilágítson minden embert. A világban volt, és a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek benne, akik nem vér szerint, nem a test kívánságából, és nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. És az Ige testté lett, és közöttünk lakott. Mi pedig láttuk az ő dicsőségét, mely az Atya Egyszülöttjének dicsősége, telve kegyelemmel és igazsággal. János tanúságot tett róla, amikor ezt hirdette: „Ő az, akiről mondtam, hogy utánam jön, de megelőz engem, mert előbb volt, mint én.” Hiszen mi mindannyian az ő teljességéből nyertünk kegyelemből kegyelmet. A törvényt ugyanis Mózes által kaptuk, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által valósult meg. Istent soha senki nem látta; Isten Egyszülöttje, aki az Atya kebelén van, ő nyilatkoztatta ki.
Jn 1,1-18
Kép: Ladislav Záborský
