A régi sérelem szava

A héten egy csavarboltban jártam. A férjem egy gépet akart összeszerelni, és megkért, hogy rozsdamentes acélcsavarokat vigyek. El is indultam a listával, hogy még zárás előtt odaérjek. A boltban tudtomra adta két férfi, hogy mennyi a pontos idő. Különben legközelebb csak akkor szolgálnak ki, ha a főnököm e-mailben küldi el a megrendelést. Csöndben álltam. Éreztem, hogy női harcmodort kell felvennem, nem szóltam, csak mosolyogtam. Vártam. Akkor még mondott az egyik valamieffélét: „Nézze meg, mennyi megrendelésünk van, most már tényleg bezárjuk az ajtót. Na, jó, maga mögött.” Kezébe vette a papírt, és elkezdett megint dühöngeni: Ezt meg ki írta? A mérnök úr, ugye? Mondom, igen. Hát ilyenek ezek! Nem képesek sorban írni. Milyen mérnök az ilyen? Mire én: Ha gondolja, megüzenem, hogyan kell legközelebb listázni! Mire ő: Nem mondom meg! Neki tudnia kellett volna. Mert ezek csak kihasználnak minket. Fogadjunk, hogy magát is pattogtatja. Bementek ketten a raktárba. Ott maradt egy diákmunkás. Megszólítottam, hogy oldjam a feszültséget: Mit gondol, elmondjam nekik, hogy a férjemről van szó? Csak azt ne! – jött a válasz. Visszajöttek: Mert ma is itt volt egy ember, kiszáll a BMW-jéből, jön, hogy neki ez azonnal kell. Itt pattogott és káromkodott. Ilyenek ezek. Végre összeszedték a csavarokat. Megkaptam a 4650 forintos végösszegemet. Mondom, itt van húszezer forint. Na, ez volt a kegyelemdöfés. Ezt nem gondolja komolyan? És folytatta egyetlen lehetséges kommunikációs formáját, a puffogást. Aztán elővett egy pénztárcát, visszaadott, és végül azt mondta: Legközelebb nem szolgáljuk ki magukat, mondja meg a főnöknek.

Sokszor beszorulunk egy-egy helyzetbe egy ember ingerültsége miatt. Ilyenkor nem tudunk igazából semmit sem mondani, és a másik nem is várja azt, hogy mondjunk valamit, csak kitölti rajtunk a korábban összeszedett idegességét. Ilyenkor a közöttünk levő tér legjellemzőbb dolga a süketség. Egyszerűen nem halljuk egymást, nem halljuk a szívünket sem, és nem halljuk Istent.

Beszélünk, de igazából az, amit mondunk, egy régi sérelem szava, az emlékek párbeszéde folyik, és nem arról van szó, ami itt és most történik.

Valószínűleg az én két boltosomat azon a napon már sokan megalázták. Valami miatt nekik nem tudtak visszaszólni, velem könnyebb volt megtenni azt, amit a korábbi vendégekkel kellett volna.

Az ember örök gondja ez. Nem vagyunk képesek már meghallani senkit sem. Valamikor régen megbántottak, a szívünkbe tapostak emberek, és emiatt nem hallunk már senkit sem. Valamikor régen megbántottak, amikor főztem egy finom ételt, de nem dicsérték meg, és most úgy érzem, ugyanaz történik.

Isten tanácsa olyan sokféleképpen ez: Hallgass fiam! Figyelj, nézz szét, hallgass egy kicsit, mert különben teljesen magadba záródsz majd, és megsüketülsz. Ma óriási gond ez világunkban. Mindenki mondja a magáét ezer csatornán, üvölt a rádió, a tévé, a plakátok, a maguk néma kiabálásával, és szinte kiabálásra ösztönöznek mindenkit. Ez a megsüketülésünkhöz vezet! Ezért életkérdés, hogy halló füleket kapunk-e?