Emlékezés az öngyilkos lelkészekre
Megint emlékezünk. Sorsfordító nap volt ez öt éve… Nem tudok mást tenni, mint hogy számhoz emelem a trombitát: „Kiálts teli torokból!” Ne kíméld magad! Vannak,…
Megint emlékezünk.
Sorsfordító nap volt ez öt éve…
Nem tudok mást tenni, mint hogy számhoz emelem a trombitát:
„Kiálts teli torokból!”
Ne kíméld magad!
Vannak, akiket megöl az, ami kívülről olyan szépnek tűnik.
Isten a gyökerekre kíváncsi.
Almafa. Fekete lelkészruha lóg rajta. 2017. November 8.
A reformáció 500 éves évfordulója volt egy hete. Csörög a telefon. Rémült hang: „Alig merem kimondani. Nagy István felakasztotta magát.” A vele készült riportot vittem éppen be a Rádióba.
Aztán Nagypéntek. Dermedten állok a gyürei templomban. A szószék korona: Kiálts teljes torokkal, ne szűnjön szavad, mint a trombita emeld fel a te szódat, mond el népednek az ő bűnét… (Ézsaiás 58,1) Álltam. Nem hittem a szememnek. Ez alatt prédikált ez az ember hétről hétre.
És most kiáltott egy akkorát, hogy mindenkinek meg kellett volna hallania. De a hangtompító jól működött.
Nem maradhattam néma.
Azt az egyházat láttam Gyürén Nagypénteken, amelyiket „megcsinálnak”, erősen, kitartóan, tervekkel teli.
Ügyintézés üzemmódba kapcsoltak az emberek.
Istenem, Te ebben a tempóban nem vagy elérhető. Köszönöm, hogy lelassítottál!
