Kiváncsiság
Szeretném, ha tisztább lelki-szellemi ragyogásban élhetnék. Minden nap felteszem a kérdést: Vajon az Isten rejti el arcát? Vagy nekem kellene lépnem határozottabban felé? Talán féltek…
Szeretném, ha tisztább lelki-szellemi ragyogásban élhetnék. Minden nap felteszem a kérdést: Vajon az Isten rejti el arcát? Vagy nekem kellene lépnem határozottabban felé? Talán féltek valamit magamból, és ez lehet a gátja a teljesebb hitnek? Arra jöttem rá, hogy nyugtalanul lapul bennem valamiféle kíváncsiság: ez az egyik gátja az isteni áradásnak.
Lót feleségével gyakran hátranézek: Vajon miféle kénköves tüzes eső jön felénk? Az embert űzi a vágy ebben a világban, és fel sem tűnik az, hogy él bennem, bennünk a rossz iránt egyfajta nosztalgia. Igen, ez a vágy fordítja meg a tekintetem Isten jövőjéről visszafelé, hogy a gonosznak látott világra figyeljek. Ez a végy szór szét. Mert kíváncsi vagyok. Pedig nem mindegy, mi lesz Sodomával, ha Istent keresem? Van ebben a hatra tekintésben valami nagyon olcsó, Adyval szólva:
„Jaj, neked, ha kiváncsiság űz, Ha csak vágyaimat akarnád… űznek Mindenkit, kik olcsón örülnek” (Keserű imádságok Mylittához)
Milyen szép a magyar nyelv: A kívánós ember lesz kíváncsi. Apróságok kezdenek izgatni, aztán mintha örökké belebotlanék valamibe. Pandora szelencéje már nyitva is áll a küszöbön. Kiszabadul belőle a háború, a viszály, a lopás, a csalás. Mire kiderül, mit hozott el a kíváncsiság, Pandora gyorsan rácsapja a tetejét, és éppen a remény marad rejtve a dobozkában.
Akik Jézust keresték, többnyire kíváncsiságukat akarták hizlalni. Vajon tud-e enni adni? Hány beteget gyógyít még? Engem is képes egészségessé tenni? Nem az isteni szomj, hanem a kíváncsi vágy űzte őket. A kuriózum.
Jézus azonban sohasem erőnek erejével áll szemben kalandozásainkkal, kíváncsiskodó tekintetünkkel, hanem felemeli lelkünket mindazzal együtt, ami abban mocorog, és valami sokkal többet ad. Nem kétszáz dénárt, nem sütödét, nem hatalmas energiát, hanem egyszerű ücsörgést a magas fűben, gyűjtést és szétosztást. Kíváncsi, rendezetlen vágyak helyett Isten gondviselését szemléli többezer ember, és megszületik Krisztus ismerete, közösség alakul, amelyben mindenki az Úr kezévé válik.
Tisztábban ragyogtak az emberek akkor itt, a földön. Már nem volt mire kíváncsiskodni, mert Jézus ölelésébe kerültek.
2024. július 28. – Évközi 17. vasárnap
Abban az időben: Jézus átment a Galileai-tengernek, vagyis Tibériás-tavának a túlsó partjára. Nagy tömeg követte, mert látták a csodajeleket, amelyeket a betegeken végbevitt. Jézus fölment egy hegyre, és ott leült tanítványaival. Közel volt a Húsvét, a zsidók ünnepe.
Amikor Jézus fölemelte szemét, és látta, hogy nagy tömeg jön felé, így szólt Fülöphöz: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük?” Ezt pedig azért kérdezte, hogy próbára tegye, mert tudta ő, hogy mit fog tenni. „Kétszáz dénár árú kenyér sem elég nekik, hogy mindenki kapjon valami keveset” – felelte Fülöp.
Az egyik tanítvány, András, Simon Péter testvére megszólalt: „Van itt egy fiú, akinél öt kenyér és két hal van, de mi az ennyinek?”
Jézus meghagyta: „Telepítsétek le az embereket!” Sok fű volt azon a helyen. Letelepedtek hát: szám szerint mintegy ötezren voltak csupán a férfiak. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek; ugyanígy (adott) a halból is, amennyit csak akartak. Amikor pedig jóllaktak, szólt tanítványainak: „Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba.” Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek.
Amikor pedig az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: „Ez valóban az a próféta, aki a világba jön.” Mikor Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják vinni, hogy erőszakkal királlyá tegyék, ismét visszavonult a hegyre, egészen egyedül. Jn 6,1-15
