Nehogy lásson!
Egyszer nagyhéten a templomban egy imaösvényt rendeztem be. Ez azt jelenti, hogy állomások voltak, halkan szólt zene, és mindenkinek magának kellett elolvasnia egy-egy imát, mindenütt…
Egyszer nagyhéten a templomban egy imaösvényt rendeztem be. Ez azt jelenti, hogy állomások voltak, halkan szólt zene, és mindenkinek magának kellett elolvasnia egy-egy imát, mindenütt volt egy feladat, és így jutottunk el középen a kereszthez, ahova mindenki letette a gyertyáját. A végén, ahogyan megbeszéltük az egészet, valaki kedvesen ezt mondta: Ágnes, én azt hittem, hogy egy sima istentisztelet lesz. Meghallgatjuk, és annyi. De itt nagyon komoly, mély dolgok jöttek elő! Kedvesen mondta, mégis nagyon keményen felmerült bennem a kérdés: a mi istentiszteletink tényleg ilyenek? Nem temetési szertartások ezek a mélyben? Nem azért jövünk ide, mert úgyis tudjuk, hogy semmi sem fog történni? Nem úgy van, hogy fenntartjuk az egyházat, és reméljük, hogy kis befektetéssel szépen működik majd? De mindenki tudja, hogy ennek az intézménynek a lényege a megőrzés, a fenntartás, a lezárás, pontosan úgy, ahogyan a temetésnek is ez a lényege.
Itt a dolgok kiszámíthatóan és rendben menjenek! Az egyház mindig is azért volt, hogy a gyerekeket megkeresztelje, a halottakat eltemesse. Az az igazság, hogy nagyon közel áll az egyházi rend a temetés rendjéhez.
Az első három evangélium hangsúlyozza, hogy az asszonyok, akik Jézus sírjához mentek, nagyon buták voltak. Nem gondolkodtak, nem szervezték meg még azt sem, hogyan hengerítik el a nagy követ a sír szájáról. Ők temetni mentek. Ők a jól megszokott megőrzési mozdulatokat akarták gyakorolni. És hiába jött az angyal, hogy kimozdítsa őket ebből. Hiába, mondta, hogy nincs szükség az őrzésre, mert él, ez annyira furcsa volt, annyira nem tudták beilleszteni a gondolataikba, hogy elszaladtak, és a legelső evangéliumi iratok szerint nem mondtak senkinek semmit. A képen jól látható, ahogyan egy asszony el is takarja a szemét, mert túl fényes Jézus, szeme elé teszi a kezét ösztönösen: hogy lásson? Nehogy lásson!
Jézus arra hív, hogy jól a szívünk mélyére eresszük mondását: Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják. Ha tiszta a szívünk, ha lebontjuk lelkünk félelem falait, ha átengedjük a fényt, akkor meglátjuk a feltámadott Krisztust. A tiszta szív sokkal több, mint a tökéletes szív: Isten által nyitott szív.
2024. március 31. – Húsvétvasárnap, Urunk feltámadása
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették!” Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. Jn 20,1-9
Kép: Fra Angelico
Elhangzott: Érd-parkváros, 2016.03.27.
