2002-08-21

Fekete Ágnes: Áldás békesség, szeretettel köszöntöm a hallgatókat, Fekete Ágnest a műsor szerkesztőjét hallják. Nemrég barátnőm mesélte, hogy állami gondozott gyermekekkel foglalkozva részt vett egy úgy továbbképzésen, ahol többek között egy szerepjátékot is játszottak. Egy történetet mesélt el a foglalkozás vezetője, és amikor úgy gondolták, hogy a főszereplő helyesen cselekedett előre kellett lépni, amikor úgy gondolták, hogy rosszul, akkor hátra. Az elképzelt, de nagyon is mai história úgy szólt, hogy a boltban egy fiatal nőt lopáson értek. Behívták az irodába, ahol nem tagadott. Viszont elmondta, hogy gyermekének lopta az élelmet. Így mondatról mondatra hangzott el az eseménysor, és vagy előre, vagy hátra kellett lépni. És a megdöbbentő dolog az utolsó mondatnál történt, amikor az hangzott el, hogy ?Gyermekem már több napja éhezett és azért loptam banánt, és a csoportban az én barátnőm kivételével mindenki előre lépett, vagyis úgy gondolta, hogy helyesen cselekedett. Az egész játéknak ez volt a lényege, hogy amikor sok-sok mondaton keresztül megsajnáltatják a lopó nőt, az embereknek fel sem tűnik, hogy az utolsó mondat mennyire abszurd, hogy tudniillik hogyan van az, hogy egy anya hagyja három napig éhezni a gyermekét, majd banánt lop. Pontosan azért játszatták velük ezt el, hogy rádöbbenjenek mennyire befolyásolhatók érzelmileg, még a legalapvetőbb erkölcsi hiányosságokat sem veszik észre, amikor megsajnálják a rájuk bízott szerencsétleneket. Azért mondtam ezt el, mert úgy érzem, egy ilyen nagy játék folyik környezetünkben. Úgy tálalják nekünk a múltat, a történéseket, hogy alapvető erkölcsi kérdéseket nem teszünk fel. Mindenkit megsajnálunk, vállat rándítunk, azt mondjuk, nem volt mit tenni? és mindenközben alapvető értékek földcsuszamlása mellett kell tanúskodnunk. Saját lelkészeink, embereink, mártírjaink, erkölcsi magasságokat felmutató, a legnehezebb helyzetben is kitartó felebarátaink élete válik viszonylagossá akkor, amikor például azt mondjuk, nem bűn három napig éhezni hagyni egy gyermeket, vagy nem bűn lopni. Vajon tudunk e szeretettel, de határozottan élni és gondolkodni. Tudunk-e a mai magyar valóságban odaállni felebarátaink elé, és jézusi módon a bűnt elítélni, de a bűnöst előre segíteni. Ez az a tét, ami keresztyénségünket, testvérszeretetünket mérlegre teszi. A szeretet könnyen válik olcsó sajnálattá. Most Bagdy Emőke pszichológus beszél a Tékozló Fiú története kapcsán arról, hogy személyesen és testvérharcoktól nem mentes népünk számára mit is jelentene ez a szó, testvér.

Dr. Bagdy Emőke: Nagyon fontosnak tartom, hogy a szereptanulásnak is, és a szerephatároknak, a viselkedésnek is nagy tréningje ez a védett és alapjában következménymentes környezet családon belül. Ha valaki nekimegy a másiknak, büntetlenül nem ússza meg. A családon kívül fizikailag sújt le rá a másik, vagy ellehetetleníti, de a bosszú, a megtorlás eléggé jellegzetes a hétköznapi kapcsolatokban. Ma különösen tipikus ez, hogy nem lehet ütni a másikon anélkül, hogy ne félhetne tőle az illető, visszakapja sokszorosan. Az a következmény-mentesség, hogy ők egymásnak mernek menni, belőled, a szülőből ered, hogy nem veted ki a szeretetedből, és tudja, hogy ez családon belül így van. Mi testvérek egy vérből valók, mi nem megyünk úgy egymásnak, hogy igazán ártsunk egymásnak. Végül mégiscsak jön a feloldó megbocsátás. Nem lehet, hogy csak úgy egyszerre tudjunk viselkedni. A megszületés kínjában kiforgó, tapasztalatokon átcsiszolódó, átforgó folyamat lehet, hogy valamelyest megtanulunk szabályozottan, visszafogottan, nem odacsapva viselkedni, vagy ahogy szoktuk mondani, "elviselkedni" a helyzeteket, a feszültségeket, de nem jön belőle tökéletes azért.

Fekete Ágnes: Rám nagyon nagy befolyást gyakorolt Hamvas Bélának az a gondolata, hogy a magyar népnek mintha sorstragédiája lenne a testvér-veszekedés. Míg egy-egy országban általában egy lelki karakter van, ő azt írja, Magyarországon nagyon sokféle lelki karakterű ember él. A történelemre, ha visszanézünk, a mohácsi csatától kezdve napjainkig, megdöbbentő, mintha mindig valamiféle téveszmés veszekedések lennének.

Dr. Bagdy Emőke: Mi igen sajátosak vagyunk itt, Kelet és Nyugat találkozásánál. Abból a szempontból is, hogy a keleti kultúra sokkal holisztikusabb szemléletű, érzelem-vezéreltebb, szélsőséges is, és indulatilag is nagyon megmozgató. Mi ezt hoztuk magunkkal, amikor a Kárpát-medencét elfoglaltuk. Talán a génjeinkben van a keleti kultúrának ez a szemlélete, érzelmi túlfűtöttsége, indulati sodra, és amit te is mondtál, és Hamvas is mond, hogy mi minden van itt elegyedve és elkeveredve. Itt van a bal agyfélteke. A nyugati kultúrának ez a racionalitása, a fésültség, az etikett, a másik oldalon a keleti kultúra szenvedélye. Ez a mi kettősségünk, hogy egyaránt vagyunk racionálisak és szenvedélyesek, jobb agyféltekések, érzelemvezéreltek, és ebből jön sokkal könnyebben, hogy átörökítjük az ellentétek nem fésült diplomatanyelven való megfogalmazását. Ha ketten ott vannak, akkor az már két különböző világ. És a világok egymásnak feszüléséből mindjárt ellentét származik. Miért? Mert, nincsen összefésülő bal agyféltekés békítő erő, hanem belép ez a jobb agyféltekés szenvedély, és akkor egymásnak csattannak és egymásnak lökődve utána szétviszi őket ez az indulat. Az ész, a kifinomultság, a ráció egy ilyen indulatvezérelt viselkedési csomagolásban mást nem is hozhat, mint ezeket a hasításokat. Nem lehet egységet teremteni. Mert az egységhez mi kellene? Egy jobb agyféltekés, holisztikus béke, békítő egység, ehhez sokkal több kellene abból, hogy bemenjünk a nyájba. De mivel nincs hajlamunk arra, vagy ha egyszer betereltek minket egy ilyen akolba, és nyájként kell viselkedni, meghúzzuk magunkat a továbbélés érdekében. Ez volt a szocializmus, kommunizmus. Ahogy ebből egy kicsit kiszabadultunk, rögtön megjelent a visszaszorított természetnek ez a fajta egymásnak feszülése és a különféle vélemények összecsattanása. Csak a túlélés miatt húzzuk meg magunkat. Megfizetünk azzal, amit az a bizonyos békeidőszak kihozott, betáplált depressziókat, olyan öngyilkossági statisztikákat, amikből hála Istennek most már kiszabadulóban vagyunk. De hogyan? Hogy most szabadon megmutathatjuk ugyanazt az indulatot, amivel nem történik meg, amit a József Attila vers megfogalmazott, hogy "még jó, ha az ember haragja nem magát az embert harapja". Harapta az indulat eleget a saját testet, és roncsolta, és sebezte, és így rengeteg volt az önpusztítás. Most nem, most a Baltikum már előttünk jár, nincsenek már olyan önpusztítások. De mi van? Egymásnak csattanás.

Fekete Ágnes: Az ember szeretné látni azt az atyát, aki megáll, és megpróbálja a testvéreket az asztal köré gyűjteni.

Dr. Bagdy Emőke: Csak abban bízhatunk, hogy a mi magasabb atyánk ebben segítő módon letekint, és a szívekbe és lelkekbe beviszi azt a hatalmas szelídítő erőt, amivel – mielőtt egymásnak szaladnánk – valahogy meg tudunk állni egy gondolatnyi időre. Így lefékeződik a jobb agyféltekés indulatnak a hatalma, amikor összecsattan két ítélet, két vélemény, két ember. Embereket el lehet lehetetleníteni azzal, hogy a legfájdalmasabb, legérzékenyebb ponton súlyosan ráütünk. Rendkívül sok nehéz, fájdalmas tapasztalatot kellett megélnünk, és kell még ma is megélnünk. Nem bízhatunk másban, mint olyan magasabb bölcsességben, amelyik segítséget tud adni, lefékez. Szükségünk van magasabb, támogató, segítő erőre.

Nagyon sok félreértés hazánkban abból adódik, hogy a mögöttünk álló múlt tabutéma. A tabu szakállát próbálják húzogatni, de valójában még nem érkezett el az a kor, amikor higgadtan tudnánk beszélgetni arról a korszakról ami az elmúlt 50 évben országunkat sujtotta. A Terror Háza Múzeum kisérletet tesz arra, hogy mégiscsak elkezdje a számvetést. Sőt, hisznek abban, hogy a párbeszéd, a megismerés lenne gyógyír a sebekre mindenféle diktatúra után. Hiszen akár a náci, akár a kommunista terror erkölcsi nihilt hozott létre, ami megbénítja az emberek lelkét. A múzeum egyházi részlegébe látogattam el Kiszeli Gáborral a Terror Háza Múzeum szakmai igazgatójával.

Kiszely Gábor: Az egyik a nagyterem, ahol egy hatalmas kidöntött kereszt látható a földön, annak a jeléül, hogy a keresztet kidöntötték, de össze nem törték. Baloldalt foglalkozunk a magyar református és evangélikus egyházzal, jobb oldalon pedig a katolicizmussal és a zsidó hitközséggel. Láthatunk letartóztatott, meghurcolt egyházi nagyságoktól, lelkészektől emléktárgyakat, akár börtöntárgyakat, akár Bibliákat, amelyeket nagy nehezen oda be tudtak vinni, szétvert szerzetesrendek hagyatékából imakönyveket. Mindez illusztrálja azt, ami az előző teremben olvasható az érintőképernyőn, ahol is felsoroljuk az egyházellenes harcot 1945 után. Megjelöljük a kimagasló mártírokat, egyházért és Krisztusért küzdő személyiségeket, továbbá hiteles adatokat igyekszünk nyújtani arról is, hogy mi volt a békepapság, a kollaboráció. Átlépünk a következő terembe, ez egy templomajtót szimbolizál, egy kapu, két nyitott szárnyán láthatók a visszaemlékezések, a katolikus püspöki kar eskütétele az ötvenes évek elején, korabeli dokumentumok, de jórészt ezek az áldozatoknak a visszaemlékezései. Áthaladva a nagytermen, megszemlélve a kiállított tárgyakat, belépünk egy egészen apró szobába, ez Mindszenthy bíborossal és az ő mártíromságával foglalkozik. Ravasz Lászlóról is vannak dokumentumok, hála a családjának. Gulyás Lajostól is vannak tárgyaink. Olyanoktól is, akik nem túlzottan nagy nevek, jócskán vannak ilyenek, sorolhatnánk. Tudjuk, hogy számszerűleg a katolikusok voltak és vannak itt többen, azonban itt nem a számszerűség számít, hanem az, hogy kik hogyan próbálták megvédeni az Úr Jézus által rájuk bízottakat, és hogyan álltak ki egyházuk, egyházközösségük jogaiért.

Fekete Ágnes: Az ebben a kérdésben a nehéz, én is tapasztalom, hogy az emberek nem szívesen emlékeznek, örülnek, ha elfelejthetik.

Kiszely Gábor: Hogyne, nem árt e tekintetben körülnézni az egyházak portáján, ugyanis mindmáig számos olyan egyházi vezető van, aki valamilyen formában együttműködött, ügynök formában a kommunista politikai rendőrséggel, és hogyha végigtekintünk, sokan meghaltak közülük, és most már csak Istennel szemben felelhetnek. Itt, minálunk őket nem akarjuk jelenleg dokumentálni.

Fekete Ágnes: Mit jelentett az, amikor valaki kollaborált az állammal?

Kiszely Gábor: Volt az ún. papi békemozgalom, ami szétesett, de aztán 56 után újraindították. Ez messzemenő kollaboráció volt. Azt jelentette, hogy békegyűléseken kellett dicsőíteni a rendszert, agitálni a téeszesítés mellett. Néha bizony belekapcsolódtak az imperialista nyugat szidalmazásába is. Hogy ezzel aztán mit mentettek, hány templomot, az teljesen más kérdés. Ezért kell tüzetesebben és mélyrehatóbban megvilágítani ezt. A kollaboráció második vonala viszont a kommunista politikai rendőrséggel való együttműködés volt, ami kiterjedt az egészen magas egyházi adminisztrációs szinten a püspöktől kezdve a legutolsó lelkészig. Minden egyes posztról igyekeztek ügynököket beszervezni, egész nagy sikerrel, sajnos.

Fekete Ágnes: Talán furcsa, ha azt kérdezem, erkölcsileg melyik kollaborációt hogy értékelik, de vajon a III/III-as ügynökök is tudtak ezzel menteni valamit?

Kiszely Gábor: Hogy valaki miért lett ügynök? Mindig erősen meg kell vizsgálni a motivációt, tehát azt, hogy vajon kényszer hatására, vajon féltenie kellett valakit, a családját, a közösségét, vagy pedig ún. hazafias alapon – ezt a kommunisták hívták így – önként és dalolva jelentkezik valaki pap létére, püspök létére ügynöknek. Ilyenből is sajnos elég sok volt.

Fekete Ágnes: Azt mondja, hogy minden diktatúra, akár a náci, akár a kommunista ideológia egy tőről fakad: ez az erkölcsi nihil. Azt hiszem, ez az a kérdés, amiről nekünk, az egyháznak is van mit gondolkodnunk.

Kiszely Gábor: Krisztus közösségének valamennyi egyháza bűnbánó és hitvalló. Németországban a náci uralom alatt is működött az a bizonyos hitvalló egyház, ahogy nálunk is megvoltak a vonulatai a kommunista időszak alatt. Nem szervezetten, de megvoltak. Az idő és a hit már régen eldöntötte, hogy kinek volt igaza erkölcsileg, milyen áldozatok árán. Föl kell tenni a kérdést, az emberi erő, az emberi gyengeség kérdését tudja-e vállalni az illető a mártíromságot, tudja-e vállalni a nemet. Nagy példaképeink vannak a nemet kimondókra a protestáns egyházban, a római katolikus egyházban, valamint a zsidó hitközségben is.

Fekete Ágnes: Úgy érzem, hogy az elmúlt rendszer átsimult az új rendszerbe, ezért ez a nihil is átmentődött.

Kiszely Gábor: Átmentődött, és érdemes ennek kapcsán utalni arra, hogy azok a hajdani belügyes III-as ügyosztály tisztjei, akik most meghallgatást nyertek a bizottság előtt, mindig azzal mentegetőznek – a nyilvánosság előtt is -, hogy valamiféle jogfolytonosság áll fenn a kádári diktatúra és a mostani alkotmányos demokrácia között, hiszen ők csak érvényes szabályok értelmében jártak el, illetve csak parancsot teljesítettek. Na most, ezt már hallottuk Nürnbergben a náciktól, akkor sem volt igaz, most sem igaz, és így vallani, így élni, így cselekedni, ez az a bizonyos erkölcsi nihil.

Fekete Ágnes: Mit gondol, hogy lehet ebből kilábalni?

Kiszely Gábor: Úgy, hogy megismerjük közelmúltunkat, minél többet igyekszünk megtudni róla, és minél többet igyekszünk beszélni róla szomszédunkkal, családunkkal, felebarátunkkal. A dialógusban, a rettegések szóvá formálásában és ennek továbbadásában rejlik valami olyasmi, ami felold. Most vegyük elsősorban a náci diktatúra által érintett népet, a németet. bizony ott már a hatvanas évek végén eljutottak egy olyan pontra, hogy nyíltan tudtak erről beszélni. Ott sem kezdődött rögtön. Aztán megindult egy ún. a múlttal való szembenézés, számvetés, ez a mai napig is tart, de egyre kevesebb indulattal, egyre kevesebb iszonyattal, egyre több tárgyilagosságra való törekvéssel. Most ott inkább az NDK-s múltnak a feldolgozása aktuális. Nálunk is immár aktuális a kommunista múltnak a feldolgozása.

Fekete Ágnes: Tehát úgy gondolja, hogy az idő és a sok-sok beszéd végiggondolása segít?

Kiszely Gábor: Lehetőleg értelmes beszéd, tehát dialógus, párbeszéd és a tárgyi tudás kialakítása, mert csak így tudjuk feloldani azt, ami a múltból hátra maradt, azért, hogy erősödjön a polgári öntudat, és soha többet ilyen diktatúrák Magyarországon hatalomra ne kerüljenek.

Fekete Ágnes: Több egyházi csoport szeretne eljönni ide, megnézni a múzeumot. Milyen lehetőségek vannak erre?

Kiszely Gábor: Ajánlom a bejelentkezést, kísérőt is kaphatnak. Ajánlom még, hogy várják ki az őszt, kivált, hogyha fiatalok, iskolások is, mert vannak ún. kihelyezett történelemóráink, ilyenkor nem mi megyünk, hanem a diákok jönnek ide az ország minden részéről. Ezt a MÁV fizeti, erre rendelet van. A szerint a téma szerint, amit előzőleg kiválasztottak, kapnak egy félórás áttekintést, filmanyagokat. Ez egy rendhagyó történelemóra, ajánlom a diákoknak. Egyéb csoportoknak pedig azt, hogy jelentkezzenek.

Erkölcsi értékek szerint dolgozni és élni minden szakmában fontos, de talán az orvosok számára a legfontosabb. Ezért igyekeznek összefogni azokat a kollegákat, akik keresztyén értékek szerint próbálják betegeiket segíteni. Létezik egy egyesületük is, a keresztény orvosok egyesülete, akik ezen a héten tartják konferenciájukat. Drenyovszky Irénnel, az egyesület elnökével beszélgettem.

Drenyovszky Irén: Úgy éreztük, hogy azoknak az orvosoknak, akik hiszik azt, hogy éppúgy, mint a betegeik és a kollégáik rászorulnak a Krisztus halálába és feltámadásába vetett hitre, ezeknek az orvosoknak össze kell fogni, hogy egymás hitét erősítsék, segítsék egymást, hogy a munkában is keresztények legyenek. Azaz, hogy a betegeket úgy kezeljék, hogy tudják, a gyógyulás Istentől van, és hogy az ő betegük nagy érték, hiszen az Isten képére teremtett emberek, akiknek mind a testüknek, mind a lelküknek gyógyulásra van szükségük, ha megbetegednek, és oltalomra van szükségük, hogy ne betegedjenek meg.

Fekete Ágnes: Mennyire sikerül mint keresztény orvos ezt megvalósítani a praxisban, hiszen a valóság az, hogy ott egy rendelő, tömeg, járványok?

Drenyovszky Irén: Valóban igaza van, hogy sokszor idő hiányában szenvedünk, mégis ezekben a pillanatokban, órákban nagy előnye van a mi Krisztusba vetett hitünknek, mert segítségért folyamodhatunk az Istenhez, hogy tudjuk a dolgokat rangsorolni. Például egy keresztény orvosnő mondta el, aki elsősegély-szolgálatban dolgozik, hogy, ha balesethez hívják /ő nem magyar volt, egy nemzetközi konferencián mondta el/, miközben helikopteren megy a tömegbaleset helyszínére, egész úton azért imádkozik, hogy adjon az Isten neki bölcsességet először, hogy tudja a sorrendet, a megoldásokat helyesen végezni, hogy mindenki jól járjon. Ugyanígy egy ilyen tömegrendelésen az embernek az Isten ad arra bölcsességet, hogy tudja megoldani, hogy mindenkinek jöjjön megoldás a bajára.

Fekete Ágnes: Idén, mint minden évben lesz keresztény orvosok konferenciája.

Drenyovszky Irén: Az idei magyarországi találkozónk Szerencsen lesz augusztus 23-25-ig. A konferencia témája a hit szerepe a gyógyítás és gyógyulás folyamatában. Az orvosi irodalomban egyre több cikk jelenik meg, hogy milyen különleges szerepe van annak, ha a betegért imádkoznak, mennyire elkerülhetők bizonyos betegségek, ha az emberek rendszeresen élik a maguk igazi hitéletét. Most ezen a konferencián különböző előadók statisztikai adatokkal is alátámasztják a mondandójukat. Egy felhívás is lesz, hogy ki-ki úgy végezze a maga szakmájában a munkáját, hogy erre figyeljen. Megszoktuk már, hogy más előtt az ember ilyenről nem beszél, tehát például, ha egy rendelőben vagyunk az asszisztenssel, akkor mindenkit feszélyez, hogy lelki problémát felvessen. Az a tapasztalat, hogy a betegek – szinte kivétel nélkül – örülnek, ha az ember felajánlja, hogy imádkozni fog érte. Hogy a fájdalma szűnjön abban az esetben, amikor megkap minden fájdalomcsillapítót, és mégis nagyon nehéz éjszakái vannak. És olyan nagy dolog, mikor másnap a beteg jelenti, ezen az éjszakán nyugodtan aludtam. És ez biztos, hogy nem véletlen. A konferencián lesznek megbeszélések, de kulturális programok is. Meglátogatjuk a híres cukorgyárat, és mivel Kossuth-év van, Monokra is elmegyünk, Kossuth szülőházát is megnézzük. Olyan nagy dolog, amikor más városbeli kollégákkal megbeszéljük, hogy ő mit élt át, miben kapott erősítést az Istentől, és ezt továbbadva, meg a problémákat megosztva az embernek sokkal egyszerűbb és örömtelibb lesz a következő év. Mikor arról beszélünk, hogy keresztény orvos, akkor hangsúlyoznunk kell, hogy mi nem tartjuk sem különbnek magunkat a többi embernél, se pedig nem tartjuk azt, hogy nekünk különleges protekciónk van a Jóistennél. Éppen olyan Krisztusra szorulónak tarjuk magunkat, mint a betegeinket. A beteget megrövidítjük akkor, amikor adott alkalommal, amikor vagy rákérdeznek, vagy a szentlélek úgy indítja az embert, hogy meg kell mondanom a betegnek a betegségét, nem hívom fel erre a figyelmét. Ez most nem azt jelenti, hogy agresszívan misszionálni akarjuk a beteget, hanem hogy ezt az óriási segítséget nem szabad elhallgatni adott esetben. Amikor új rendelőt nyitottunk, elfelejtettek az orvosoknak öltözőről gondoskodni. Mérges voltam, hogy egy olyan kicsi fülkét kaptunk, ahol a szekrények fértek csak el, és egy embernyi távolság volt a szekrényektől. Nem is volt ablaka, csak egészen fönt valahol. Amikor aztán első alkalommal öltözködni kezdtem, fölnéztem, és csak az eget láttam, és akkor jöttem rá, hogy milyen jó hely ez, mert minden rendelés előtt nyugodtan lehetett imádkozni, senki nem zavart. Egy-egy ilyen rendelés előtti bemosakodás után mindenféle intrika vagy veszekedés olyan gyorsan elmúlhatott, mert fölülről jött békesség és megoldás ezekre az éles helyzetekre.

Máté evangéliuma hatodik fejezetében a Mi Atyánk első mondata így hangzik:

"Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…"

Egy kórházban súlyos állapotban feküdt két beteg. Az egyikhez naponta jöttek a szülei, testvérei, megmosogatták, megetették, megsimogatták. A másikhoz senki sem járt. Egyedül, mozdulatlanul feküdt, csak az ápolók segítettek neki, amennyit bírtak. Senki sem csodálkozik, ha azt mondom, az utóbbi nem épült fel betegségéből, míg az előbbi teljesen helyrejött. Szomorú tapasztalata ez mindennapjainknak, hogy aki egyedül marad, az nagyon kiszolgáltatottá válik. Azonban fordítsuk meg ezt az állítást. Megbecsüljük-e azokat, akikre számíthatunk? Értjük-e, értékeljük-e kapcsolatainkat, családunkat? Tudjuk-e, hogy életmentő dolog összetartozásunk? És vajon nem azért maradunk-e sokszor egyedül, mert eltékozoljuk szeretteinket? De ha erre is azt válaszoljuk, hogy: nem, én az élet sanyarú csapásai miatt maradtam teljesen egyedül, még akkor is van egy kapcsolat a mennyei Atyával, ami sohasem szakad szét. Ha megkérdeznénk sok-sok embert, nevezd meg azt a valakit, aki az égben van, akié ez a világ, azt hiszem sokféle szót hallanánk. Isten, Mindenható, talán Krisztus, de milyen kevesen mondanák, ő az én atyám, ő a mi Atyánk. Nem távoli hatalom csupán, hanem egy személyes kapcsolat forrása. Atyám. Pontosan úgy, ahogy földi családunkra számíthatunk, ha baj van, ahogyan életforrás jelenlétük. Ugyanilyen lelki forrásunk van Istennél. Ő az Atyánk. Ha valaki nagyon nagy ítélet előtt áll, szoktuk mondani, hogy halál fia. Ez azt jelenti, hogy az illető biztos úton halad a halál felé. Halál fiának lenni valami mély azonosulás a végzettel. Ugyanilyen, csak jó értelmű azonosságot jelent, ha azt mondjuk Istennek, Atyánk. Ő az, aki bennünket szeretetében egymás mellé állít, ezért ostobaság azt mondani, én otthon egyedül imádkozom. Inkább úgy igaz, bár egyedül vagyok, keresem Istent, keresem a testvért, hogy együtt álljunk szeretetben az élet ura elé. Isten elé, aki a mi Atyánk.
Ámen