2002-10-10

Fekete Ágnes: Áldás békesség! Mai levelünk rendhagyó, így az elején hadd írjam le egy különleges álmomat. Ne vegyék bizalmaskodásnak, úgy látom sok ember érzését adta látnom Isten. Nem tudtam hazajönni, késő volt, és úgy döntöttem, – álmomban – hogy felkeresem ifjú korom templomát – késő este volt, nem mertem becsöngetni. Kiszálltam az autóból, és kis nyoszolyámat a templommal szembeni tér közepére fektettem, és ott aludtam. Sikerült elaludnom. Éjjel, mire felébredtem a téren -ellopták az autónkat. Eddig a "látomás". Álmomban az Isten hajlékával szemben hajléktalan voltam. Ez az életérzés sokaké, ezért írtam le. Valahogy nincs erő, és nincs mód arra, hogy oda a templomba bejuthassanak sokan. A lelkük nagyon közel van, de "egyházilag – csövesek " maradnak. Kiszolgáltatottan vitézkedek én is, ráadásul nem kis anyagi veszteségekkel. Lehet sok szép egyházi tervet elgondolni, de a legnagyobb kérdés, vajon a lelkünk talál-e hajlékra, betérhetnek e hozzánk? Úgy szeretném, hogy ha hajléktalanul is, de ne istentelenül szolgáljak. A mai napon a Rádió stúdiójába bejött a szerkesztőség vezető, és amit sem a Horn, sem az Orbán kormány alatt nem tapasztaltam, kivágatott a műsoromból mondván, ez politikai tartalmú. Én, mint az egyház képviselője ….a Rádióban, mit tehetek ilyenkor? A kedves olvasók segítsenek eldönteni, helyesen cselekedtem-e, amikor belementem az alkuba, és nem szaladtam el, nem fellebbeztem, hanem kurtítottunk? Ilyen mondatok kerültek ki a mostani, szerdai műsorból: Vajon mi áll a jelöltek mosolya mögött, akiket a póznákon láthatunk? Vagy: Vajon van e jogom október 23-át megünnepelni úgy, ahogy az nekem jól esik? Vagy: Ha én egy polgármester jelölt vagyok, milyen szerep személyiséget mutatok magamból? Közölték, hogy csak az egyházi választásról lehet szólnom. Ha az önkormányzati választásokról beszélek, ezzel átlépem a műsorszerkezetet, itt az egyház ügyeiről kell szólni. Ilyen megdöbbentő dolgok történnek. Vajon mit tegyen ilyenkor az egyház küldötte? Tapogatózom a sötétben. A legközelebbi levélben közzé teszünk ezt a református műsort is és az előzőt is. Vasárnap, október 20-án du. 13.05-kor Névjegy című műsorban GYÖKÖSSY ENDRÉNÉVEL fogunk beszélgetni. Gyülekezetünk gondnokának mondtam a minap, hogy imádkozni kell a vasárnapi választásokért. Mire ő: De az előzőnél is úgy imádkoztunk, és volt értelme…? Én erre: Miért, mit gondol, mi lett volna, ha nem imádkozunk? Mindenkit kérek, fohászkodjon azért, hogy ne a pillanatnyi ösztönökre hallgassanak az emberek a szavazáskor. IMÁDKOZZUNK.

Most olvassunk valamit a mi szűkebb – egyházi választásunkkal kapcsolatosan: A Théma konferencia kerekasztal beszélgetést szervezett egy hete néhány, általuk ajánlott dunamelléki jelölttel. A konferencián elhangzottakat közöljük legépelt formában. (Elnézést a hibákért.)

KEREKASZTALBESZÉLGETÉS AZ EGYHÁZI VÁLASZTÁSOKRÓL THÉMA EGYESÜLETI KONFERENCIA 2002. október 7.

KUTI JÓZSEF: Szeretnénk együtt átgondolni , hogy az egyházi választásokon kire várjunk, kit választott az Isten egyes tisztségekre. A külső elhívásnak az egyik feladata az, hogy a közösséget megkérdezzük. De ez nem olyan nagyon egyszerű dolog és nem is felelősség nélküli. Ebben a folyamatban mindenkinek a lehető legnagyobb körültekintésre és információra lenne szüksége, hogy rákérdezhessen a másikra is: "Neked mi a véleményed?" Mi vállaltuk azt, – nyilván tudtuk is azt, hogy ez mivel jár, hogy bizonyos emberekre konkrétan és személy szerint is rákérdezünk. Segít nekünk is, hogy ha tudunk beszélni nyíltan, őszintén, bármennyire is nehéz, és a kérdéseinket újra és újra megfogalmazzuk. Ezekhez a kérdésekhez nemcsak nekünk, hanem nekik is joguk van. "Ti, akik ránk kérdeztetek, a nevünket kiejtettétek, vagy megkérdeztetek – Mit vártok, mit gondoltok, kik vagytok ti egyáltalán, akik támogatni akartok minket és mi is szeretnénk rákérdezni arra, hogy Ti, akiknek a nevében gondolkodunk, kik vagytok, mit gondoltok, mit szeretnétek csinálni?" Tehát itt inkább kérdésfeltevésekről van szó, amiből persze szeretnénk, ha válaszok is születnének. Most nem merem azt mondani, hogy az első száz napos programot vázolják fel az itt lévők, (nevetés) hanem inkább egy egyházi anekdotával szeretném kezdeni. Egy magát megnevezni nem kívánó lelkipásztor testvérünk, amikor villamossal érkezett az Istentiszteletre, akkor nemcsak, hogy megérkezett, hanem amikor bement a templomba és felment a szószékre elővett egy villamosjegyet. Azon három szó fel volt írva, ebből prédikált és amikor lejött, akkor elmondta: No, ezt jól elfuseráltam." Tehát az a lelki villamosjegy, amellyel megkérkeztek az itt lévők, melyik három szót tartalmazza, miről szeretnének számot adni. Magyarul: ha odaengedi őket az Isten és az Egyház arra a szószékre és előveszik a zsebükből azt az összegyűrt kis villamosjegyet, mi az a három szó, amit ők fölírnának, hogy ezt mindenképpen szeretném elmondani. Ha rajtam múlik, ha az Egyház megbíz engem ezzel, akkor ez az a három dolog, amelyet én először föl fogok olvasni, el fogok mondani, meg fogok kérdezni, megpróbálom tenni. Legyen ez az első körünk. Arra kérek mindenkit, hogy mielőtt ezt a kérdést megkapja, röviden saját magáról néhány szót úgy mondjon, hogy ő most már nemcsak ennek a körnek a tagja, hanem mindenkinek a neve egy jelölésnél elhangzott.Mit gondol a tisztségről, amire nominálták, és melyik az a három szó, amit szeretne elmondani.

TŐKÉCZKY LÁSZLÓ: 1951-ben születtem, középiskolai tanári oklevelet szereztem 1975-ben német-történelem szakon. Három évi középiskolai tanárkodás után a Magyar Tudományos Akadémia segédmunkatársa voltam, utána átkerültem 1981-ben az ELTE-re és ott különböző tanszékeken tanítottam, most már több, mint 15 éve a Művelődéstörténeti Tanszéken dolgozom. Elég sokféle társadalmi megbízatásom, illetve mellékfoglalkozásom van, a Valóság főszerkesztője, a Hitel szerkesztője vagyok és amolyan botcsinálta kiadója a Protestáns Szemlének, amelyet talán most végre rendbe tudunk majd szedni. Ezen kívül pedig vannak mindenféle más feladatok is: a Budahegyvidéki Gyülekezet prespitere vagyok és ezen kívül az egyházon belül a Baár Madas Igazgatótanácsának a tagja, valamint a Református Tehetséggondozó Alapítványnak az elnöke. Hosszú ideig a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesületnek a titkára voltam. Ezek az adatok és tényleg nem óhajtanám ezt tovább szaporítani, alapjában véve, én úgy gondolom, hogy a feladatom – ha lehet így beszélni attól függ, hogy milyen munkamegosztás alakul ki. Tehát én nem óhajtanék itt úgy beszélni, mintha most valamiféle programadó jogom vagy programadási lehetőségem egyáltalán lenne. Én kb. három dolgot, ha már egyébként is háromról szólt a dolog, szeretnék elmondani. Én alapvetően fontosnak tartanám a Református Egyház értelmiségi munkájának a megkezdését és megszervezését. Ez hihetetlenül fontos lenne. Meg is mondom a kulcsszót, ami ennek az értelmiségi munkának mindenesetre a kezdetén kell, hogy felmerüljön: ez a hivatásetikai kérdéseknek a köre és ezen keresztül tulajdonképpen a nem hívő értelmiség megszólításának a lehetőségét akarnánk, vagy kell, hogy megteremtsük. A másik nagyon fontos dolog lenne az egyház iskolaügyének az újragondolása, az egyetemtől le egészen az óvodákig, vagy inkább az óvodáktól egészen az egyetemig. Ennek nyilván vannak adminisztratív átláthatósági, rendezettségi, adminisztrációs dolgai. Én ezekkel nem foglalkoznék, mert ehhez személy szerint nem értek, de az, hogy az egyházi iskolaügy az mire való, hogyan és milyen távlatokban kell itt építkezni, ennek az eldöntését nagyon fontosnak tartom, mert rendkívül jól működő iskoláink vannak egyénileg, de maga a "rendszer" nincsen végiggondolva. Ez lenne a másik, amit fontosnak tartanék. A harmadik pedig – nem vagyok lelkész, de nyáron különösen, korábban is hallottam egyet s mást – az abaúji egyházi modellről, ahol tulajdonképpen szinte életképtelen gyülekezeteknek a halmazát kellett szervezéssel életképessé tenni. Én úgy gondolom, hogy az egész magyarországi Református Egyházra nézve végig kellene gondolni azt, hogy mi van, számot vetni vele, azután megfelelő regionális, helyi és mindenféle vonatkozásban elgondolkodni, hogy az egyház hogyan, milyen súlypontokkal működjön. De ez olyan nagy dolog, amit nyilván nem programadási szándékkal mondtam, hanem véleményem szerint többé-kevésbé ez az a három pont, ami fontos.

MODERÁTOR: Köszönjük szépen.

VARGA LÁSZLÓ: Már bemutatkoznom nem kell. Én négy dolgot szeretnék mondani. Az első: nem püspök helyettes kívánok lenni, hanem a megválasztandó püspöknek első számú – nem tudom, hogy jól mondom-e – olyan munkatársa, aki segíti a szolgálatában. 2. Ebben a segítésben az első a püspöki hivatalnak a rendjét kialakítani, és ebben nagyon sok segítségek fogok várni az informatikus barátaimtól, testvéreimtől. 3. Nagyon fontosnak tartom és amennyiben az új püspök ezzel megbíz, az egyházkerület gazdasági életének, pénzügyeinek átláthatóságát, illetve újragondolását. Ezen belül igen-igen nagy kérdés lesz a kerület fenntartása alatt lévő oktatás intézményeknek a kérdése. Nyilván azt, amit misszióra kapunk, azt misszióra kell költeni. Ez már egy program inkább. 4. Ebben a munkatársi feladatban a jövő nemzedékének nevelésének a dolgában szeretnék segítségül lenni. Úgy gondolom, hogy jelenleg a Budapesti Teológia, illetve a Károlyi Egyetem Hittudományi Kar hallgatói eléggé lógnak a levegőben az egyetem és a kerület között. A püspöknek a dolga az lenne, hogy megteremtse a tanári kar, az egyetem, a függetlensége és önállósága mellett a kerülethez való tartozás dolgát. Legalább is azoknál a hallgatóknál, akik lelkipásztori szolgálatra készülnek. Gyakorlati vonatkozásban feltétlenül szeretnék a negyed- ötödévvel rendszeresen foglalkozni vagy őket foglalkoztatni vagy közéjük olyan lelkipásztorokat hívni, akik ebben segítik. Tehát, hogy érezzék azt, hogy ők hozzánk tartoznak. Azután nyilván a helyüket is ebben az összefüggésben lehet majd megtalálni.

SZABÓ ISTVÁN: Köszönöm szépen a meghívást. Szabó István vagyok és annyit még az életrajzhoz, hogy én is 1956-os vagyok, minthogy 1956-ban születtem. Remélem, hogy ez majd valahol beszámíttatik. Többszörösen tudnék három címszót mondani, de azért szűkítsük a dolgot és hagyjunk a kérdéseknek is helyet. Először mondok három általános kifejezést mindenféle egyházi tisztséggel kapcsolatban. Ezt értem bármilyen gyülekezeti tisztségre is. Az egyik szó az így hangzik, hogy teher. Azt hiszem, hogy minden esetben, amikor valakit valamilyen tisztségre a külső elhívás rendjéből megszólítunk, terhet teszünk rá. Ez így van az egyházkerületi tisztségeknél is. Nem érdemesítés és nem kitüntetés, nem jutalmazás vagy meghagyás valamilyen tisztségre. Valakit jelölni és megválasztani nagyon súlyos tehertétel arra nézve, akire ezt rátesszük. Ebből fakadóan az, aki ezt vállalja, ha nem tudja előre, akkor majd talán menet közben megtudja, szinte kimondhatatlan nagy felelősséget jelent. Számot adni tartozik ugyanis immár nemcsak egyszeres, hanem kétszeres módon is az elhívás rendjében annak és azoknak, akiktől ezt elfogadta. Tehát elsősorban az Úr Istennek, amennyiben ezt belső elhívásként megkapta, és mindenképpen külső módon is azoknak a közösségeknek, presbitériumoknak, gyülekezeteknek, egyházi testületeknek, akiktől elfogadta azt, hogy ezt a terhet rátegyék. Tehát nem elég az, hogy valamit vinnie kell, hanem azzal is el kell számolnia, hogy milyen módon viszi ezt a terhet. Netalán már a kanyaron túl ezt ledobta vagy a ballasztokat kicserélte üres csomagokra és úgy tesz, mintha nagyon izzadna és ezek a csomagok valójában már üresek, vagy olyat is magára akar venni, ami nem rá tartozik. Ezzel én azt akarom jelezni – és ez már a harmadik kulcsszó ebben a körben -, hogy feladatokat is jelent. Erről az első két hozzászólásban hallottunk. Ez a feladatok megosztását jelenti első sorban. Lehet ezt szebben is fogalmazni, mint pl. közösségi egyház kormányzást, közösségi munkálkodást. Az a tapasztalatom és én azt hiszem, hogy általános emberi gyengeség, hogy az ember szívesen ölel önmagához mindent és menet közben egyre kevesebbet próbál meg rábízni a másikra vagy a többire, noha az éppen az ő dolga lenne. Ez egy külön terhe – azt gondolom – mindenféle kormányzásnak, vezetésnek Az ember ezzel naponta szembesül és megtanulja azt, hogy mit jelent közösen megtárgyalni a feladatokat, azokat szétosztani és együtt vinni. Biblikusan szólva pedig most egyelőre még három képet említenék. Mind a három az egyház közösségére vonatkozik. Az egyik: a zarándoklat, ami számomra elsősorban a teherhez kapcsolódik. Azért, mert az Isten népe mindig zarándok nép, mindig idegen lesz a világban és a világ számára. Jókora vita volt tulajdonképpen ma délelőtt e vonatkozásban a médiumok kapcsán. Annak a feszültségéről, hogy a sajátosságunkból, a belsőségességünkből, az identitásunkból mit vehetünk ki, mit mutathatunk meg egy világban. Amíg nem vesszük tudomásul, hogy zarándok nép vagyunk, addig nagyon kellemetlen csalódások fognak bennünket érni és sokra nem jutunk. A másik kép a hajó. Ez a felelősséghez kapcsolódik és egyúttal az otthonossághoz is, bármilyen furcsán is hangzik, mert miközben zarándok nép vagyunk, egy nép közösségében töltjük be a küldetésünket. Elválaszthatatlanul ennek a népnek a sorsától a pillanatnyi társadalom-politikai és döntő módon most hangsúlyozandó szellemi, morális állapotától, nem oldhatjuk meg a problémát azzal, hogy "kérem, mi egyébként idegenek, jövevények és zarándokok vagyunk, nekünk semmi közünk nincs ehhez az országhoz, ehhez néphez." Hogyan tudunk mi itt a moralitásnak, a szellemnek, a politikumnak, a közéletnek ebben az ugyancsak nyugtalan, hánytorgó és háborgó világában megfelelő módon manőverezni, hajózni. Hozzátéve azt, hogy az Újszövetség – és okkal hajóhoz hasonlítja az egyházat – bármit is csinálunk a viharban, egyet biztos nem dobhatunk ki a hajóból, a hajót önmagát. A harmadik kép pedig a mennyegző vagy a lakodalom. A kánai mennyegzőre tessenek gondolni és ez tulajdonképpen az elmúlt 10-12 évre vonatkozik. A történet szerint a vízből bor lesz. Szabad ezt az elmúlt 12 évet úgy is értékelni, hogy a vízből bor lett, mert ahogyan 1989-90-ben voltunk és kezdtük, ahhoz képest nagy csodák történtek az egyházban. Most nagyon kérek mindenkit, hogy ezt ne kicsinyelje le. Tehát sem az iskolákat, sem az intézményeket, sem azt, ami lett. Ezek nagyon nagy dolgok és ezt csak hálával lehet az Úr Istennek megköszönni. De a csodát azt Krisztus tette és nem azok a szolgák, akik telehordták vízzel a kő vedreket. Ezt is tessék ebbe beszámítani. És innen jön a harmadik kérdés, mert a szolgák dolga ezzel nem ért véget. A bort azt ki kell azoknak az asztalára hordani, akiket az illet, akikért a csoda történt. Nem szeretném, ha folytatódna az a nagyon szomorú, idétlen és nem keresztényi veszekedés és vitatkozás, hogy a szolgák a kő vedrek mellett vindikálják maguknak azt a jogot, hogy ezt pedig csak ők ihatják meg, mert ez nekik jár. Az egyház vezetésnek egyik nagy kérdése és nagy feladata, hogy tudunk-e ebben engedelmesek lenni és azok asztalára ezt odatenni, akikért ezt a csodát Krisztus tette. Egyelőre ennyit.

NAGY SÁNDOR: Tisztelt Hallgatóság! Nagy Sándor vagyok. Én egy kicsit többet mesélek magamról, mert többen megkérdik állítólag, hogy Ki az a Nagy Sándor? Két ciklus óta vagyok benn az egyházi közéletben. Először tanácsos voltam, akkor úgy hívták, hogy egyházi tanácsbíró és a jelen ciklusban viszont a Budapesti Északi Egyházmegye gondnoka vagyok, miközben az 1970- es évek eleje óta vagyok Törökörön presbiter. Néhány év után gondnok, tehát 25 éves gondnoki múltam van. Budapest legkisebb gyülekezetéről van szó. Az egyházkerületi közéletben annyiban voltam benne, mint gondnok. Ezen kívül a tanulmányi bizottságnak voltam a múltkor tagja. Ebben a ciklusban az ún. Etikai Bizottságnak voltam a tagja, amely jelenlétemben egyszer sem, jelenlétemen kívül azt hiszem egyszer ült össze, hogy megszűnjön, mert már nincs rá szükség. Életutamról röviden csak annyit, hogy 67 éves vagyok, feleségemmel, az első menyasszonyommal vele élek együtt. Isten öt gyermekkel, 12 unokával ajándékozott meg bennünket. Ő is az egyház egyik intézményében dolgozik, mint nyugdíjas. Jómagam, mint nyugdíjas, némi civil munkát végzek, hogy legyen egy kis kiegészítő nyugdíjam, egyébként a Szegedi Tudományegyetem egyik főiskolai karának vagyok címzetes docense 20 éve és ennek megfelelően néha oda is szoktam beszolgálni, egyéb foglalatosságom nincsen. Miután jelölésemet úgy tekintettem, mint egy Isten által sugalmazott külső elhívást, rövid gondolkodás után feleségemmel megbeszélve igent mondtam rá. Az első számú kérdés, ami rendkívül foglalkoztat az elmúlt évek tapasztalati alapján: "A Ti igenetek legyen igen, a Ti nemetek pedig nem. Ami pedig ezen felül vagyon, a Gonosztól vagyon." Szeretném, hogy ha ebben a körben, amiből én egy nagyon-nagyon jó kis csapatot nézek ki, a képmutatás, álságosság eltávozna és végre egymás szemébe ugyanazt mondanánk, egymás között is és mindenki felé, amit mögöttük mondunk. A másik szempont: "Mindenek ékesen és jó renddel történjenek." Egyházmegyei gondnokként ezt a szervezetet, amit Dunamelléki Egyházkerületnek neveznek, azért mégis csak mint mérnök, egy működő, vagy nem működő szervezetnek látom. Tehát azt a feladatot kaptam elsősorban, hogy mint akik azért vagyunk – nem lelkésziek, hogy a lelkészi munkához, az igehirdetéshez és a többihez a megfelelő kereteket teremtsük meg, ennek a keret megteremtésnek szeretnék a munkása lenni. Igen-igen örülök, hogy Varga Laci bátyám lehetne a lelkészi főjegyző, hiszen ő egy olyasfajta lelkész, aki ezeknek a kereteknek a megteremtéséhez kellő gyakorlattal bír. Az ékesen és jó renddel azt is jelenti, hogy elégedetlen vagyok a közgyűlési tanácsi munkával, egyházmegyei, gondnoki, esperesi értekezleti munkával. Ezeket élettel, tartalommal kell megtölteni, mert ahogy most működnek, csak fele részben elrabolják az időt a többiektől és nem azt a szerepet töltik be, amelyre valók lennének. A harmadik szempont, amit szeretnék hangsúlyozni, "a megtartatás a sok tanácsos által van." Egy olyan korszaknak vagyunk a végén, amely az egyéni csúcsteljesítményekre épült. Biztosan megvolt ennek is a maga értelme, én ezt nem méltatom sem pro sem kontra, de a megtartatás a sok tanácsos által van. Az elmúlt években módom volt látni értékes embereket, akik szép lassan kicsúsznak a perifériára, pedig nem vagyunk olyan gazdagok, hogy nélkülözni tudjuk a tehetségüket, a tanácsaikat, az alkotó hozzászólásaikat és a munkásságukat. Szeretném, ha ezek az emberek a négyes hierarchia minden szintjén ott volnának és magasabb szintre emelnénk az egyházi munkát. Az az alapelvem ugyanitt, hogy rajtunk, bennünk – akár kis közösségről, egyházközségről, akár az egész MORÉ-ról a Magyar Országos Református Egyházról van szó – Krisztus arcát kell, hogy felismerjék az emberek. Ezen szeretnék munkálkodni.

MODERÁTOR: Köszönjük szépen. Még mielőtt a szabad kérdéseknek teret adnánk, egy dolgot szeretnék tisztázni az egyesület nevében is és erre rákérdezni. Többször ért minket az az észrevétel, hogy bár mi nemcsak dunamelléki szervezet vagyunk, Amikor nevek hangzottak el, akkor mindig Dunamellékről volt szó. Zárójelben megjegyzem, hogy amikor nem így történt, akkor az még rosszabb volt, mert az adott egyházmegye is megsértődött a dunamellékivel együtt, így most csak a Dunamelléket "piszkáljuk". Itt van ez a kérdés: Az egyházkerület, amelyben tisztséget vállaltak, az a tisztség, amit vállaltak és az egész egyház milyen viszonyban van egymással?

NAGY SÁNDOR: A magyar országos Református Egyházban a megválasztandó kerületi vezetőség, legalább is a püspök és a főgondnok, mint az elnökségi tanácsnak a részese, elkerülhetetlenül benne van. Azt hiszem jól tudom. Ebben a minőségben nyilvánvalóan amit tennem kell, azt én tenni fogom és nincs semmiféle előre elrendelt koncepció, meg kell ismernem a munkaterületet. Egyet azonban hadd mondjak: Nem említettem – én informatikai szakember vagyok, valamikor egy nagy cégnek voltam az ilyen típusú vezérigazgató helyettese. Én szeretném, ha a Magyar Református Egyház informatikai dolgaiba egy kicsit beleszólhatnék és segíteném a realitások irányába az elképzeléseket.

SZABÓ ISTVÁN: A kérdésnek arra a vonatkozására szeretnék felelni, ami a Református Egyház egységét illeti. Tudjuk jól, hogy történelmi okok folytán nagyon nehéz volt az egységesülés irányába elindulni. Ez a 19. század végén következett be, legalábbis szervezetileg, oly módon, hogy a különböző kerületek bizonyos sajátos arculatot, hagyományrendet azért őriztek. Időközben természetesen őrlődtek, koptak, változtak, csiszolódtak. Azonban az utóbbi időben és sajnos a mi kerületünkből többször hangzottak hangok a zsinaton zajló viták kíséretében, hogy nincs is egységes Magyarországi Református Egyház, csak négy egyházkerület laza asszociációja van. Ezt mindenképpen vissza kell utasítanunk. Ezt még akkor sem tehetnénk meg, hogy ha egyébként egész Magyarország színtiszta református lenne. De nem az. Akik ebben az építkező időszakban – hangsúlyozni kell, hogy megint egy ilyen építkező időszakban vagyunk, egy tervező és reménykedő időszakban vagyunk – az egységességet, a közös szempontúság megkeresését, a konszenzusosságot az országos egyházi ügyekben nem tekintik evidens dolognak, azok nem tesznek mást, mint miközben az egyik keveri a maltert, alatta a téglakupacot éppen tördelik darabokra, vagy akiknek az lenne a dolga, hogy készítsék a ácsolatot, azok éppen a cserepekből kezdik falazni a falat. Ebben az összevisszaságban, széthúzásban így nem lehet élni. Természetesen minden egyházkerületnek, mint ahogy minden egyházmegyének, mint ahogy minden gyülekezetnek van valamiféle sajátos arculata. Ez jól vagy így. Ez nagyon tökéletesen belefér abba az evangéliumi szabadságba, amit a reformátorok a szertartásról, a liturgiákról, az emberi hagyományokról értekeztek. Mégis úgy gondolom, hogy nagy mulasztásaink vannak ezen a téren és mindent meg kell tennünk annak az érdekében, hogy a Református Egyház konszenzusos egységét megtaláljuk és ez elsősorban azt gondolom, hogy a kerületi vezetésnek és a zsinatnak lesz a feladata abból a kevés pénzből, amiből az egyház gazdálkodhat. Abból a kevés tehetségből, ami rendelkezésünkre áll, abból a nagyon kevés kibontakozási erőből, ami talán még tartalékban megvan. Nem forgácsolhatjuk tovább magunkat különböző egyházkerületi érdekek, presztízsek – nem tudom mi – mentén. Én ezt egy döntő kérdésnek tartom az elkövetkezendő hat évre, tizenkét évre, húsz évre, hatvan évre. Azt nem tudjuk, hogy mennyi ideig fog tartani.

VARGA LÁSZLÓ: Folytatom ott, ahol Pista abbahagyta. Ugyanezt akartam én is mondani, hogy tagadom teljes szívemből, lelkemből, elmémből, hogy az egyház, a zsinat, a négy egyházkerület laza szövetsége. Ez nem így van és azért kell munkálkodni – azt hiszem ez az utolsó hat évben vált ennyire nehézzé – , hogy föltétlen egy közös koncepció kialakításával egység szülessen. Megint a gazdaságról beszélek: érvényesíteni kell, hogy a zsinat gazdasági bizottságán belül így legyen. Ugye az a legegyszerűbb, hogy no, elosztjuk a pénzt, azután mindenki azt csinál, amit akar és nincs egy közös nagy koncepció, amit ki kellene alakítani. Ugyanez vonatkozhat az informatikára, a médiára és mindenre. Ugyanakkor nyilván én is azt szeretném, ha a Dunamellék azért Dunamellék maradna, a maga minden hagyományával és színével együtt.

MODERÁTOR: ELHANGZOTT KÉRDÉSEK: Mit gondol az átvilágításról, az egyház gazdasági szerkezetéről, a kegyességi irányzatok sokféleségéről?

NAGY SÁNDOR: Az természetes, hogy a pénzek folyását nyilvánvalóvá kell tennünk. Mindenkinek látnia lehessen, hogy a pénz honnan hová ér el. Ami a szövetségeket, karizmatikus irányzatokat illeti, nekem nagyon nagy szerencsém van. Én a Betániával kezdtem és azután különböző helyeken találkoztam ezzel, azzal meg amazzal. Én nagyon szeretem közösségI irányzatainkat, bármelyikről is legyen szó. Azért, mert valamiféle megkülönböztetett elhívottság gyűjti őket össze. Ezt már máshol is elmondtam, hogy egyedül a fundamentalizmusra vagyok egy kicsit allergiás, mert általában rossz irányba vezet. Próbáljuk őket majd valamilyen módon integrálni. Ha egy feladat más, gazdaságosabb módon megoldható, akkor gazdaságosabban kell megoldani. Ami a kontrollt illeti, nincs akadálya annak, hogy a közösség, ha egyszer a presbitériumok megpecsételik, akkor egy ilyen egymás-kontrolláló közösséggé váljon, amelynek nagyon sok áldása hiányzott talán az elmúlt időszakban. A püspöki hatalommal kapcsolatosan én viccesen szoktam mondani, hogy megválasztunk István és akkor a Te gondod, hogy hat év alatt megszüntesd a püspöki szintet. Valószínűleg ez a megoldás, amit Varga úr mondott, le kell csökkenteni a hatáskört arra a szintre, amely már áldás és nem átok. Az átvilágítással kapcsolatban egyéni véleményem van. Én az egyház szégyenének tartom, hogy ahelyett, hogy egymás szemébe néznénk és megkérdeznénk, hogy : "Na Öregem! Volt dolgod velük? Igen, nem? És amit mond, elhinnénk. Elmegyünk olyan világi, hitetlen bírókhoz, akik egy meglehetősen vitatható joganyagból megállapítják, hogy igen vagy nem. Mindenesetre kényszerhelyzetbe kerültünk. Ha tőlem valaki azt kérné, hogy világíttassam át magam, én átvilágíttatnám, bár én nem vagyok egyházi személy. Ami a határon túli magyarság kérdését illeti, meg kell mondanom, hogy ez tőlem személyesen távol volt korábban, de az elmúlt három év minden nyarán a Pozsonyi úti Gyülekezet szervezésében meglátogattuk Erdély különböző részeit és legutóbb átmentünk bizony Csángó földre is. Ott voltunk, ahol a lakásokban tanították a gyerekeket a magyar nyelvre. Mindkét helyet meglátogattuk. Van mindenképpen motivációm arra, hogy, ha itt valami feladatom van, akkor ezt megtegyem. Azt hiszem, hogy ahogy most cserélődnek az információk, arra nincs rálátásunk. Meg kell szerezni ezt a rálátást. Köszönöm.

TŐKÉCZKY LÁSZLÓ: Az elhangzottakhoz már nekem nem sok hozzátenni valóm van. Én legfeljebb például ilyesmit mondanék az első kérdéshez, hogy ami engem alkalmilag felháborított – bár abszolút nem vagyok gazdasági szakember – , hogy a Magyarországi Református Egyház minimum a számviteli törvény előírásainak betartásával működjön ott, ahol egyáltalán ez szükséges. Ez úgy egy minimális célkitűzés lehet, ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg, mint, aki kívülálló, mármint az ilyen gazdasági kérdésektől. A másik: Az egyesületekkel kapcsolatban nekem az a véleményem, amit Pista itt mondott. Az a véleményem, hogy ezt bölcs rugalmassággal kell kezelni. Majd az egyház alkalmas lesz arra, hogy minden további nélkül, közvetlenül tudjon szólni a nem egyházi tagokhoz, akkor az egyház vegye át ezt a feladatot, de addig, amíg erre nagyon sokszor alkalmatlan személyek, megbízásos alapon – vannak felkérve, addíg az egyház tagoknak kell indirekt formában működni. De, hát ezt megint meg kell beszélni. A munkatársakkal kapcsolatban én csak két követelményt emelnék ki: teljesítmény és jellem. Azután lehet látni, hogy mi a következmény. A püspöki hatalom valódi szolgálat legyen, tehát ne hatalom, mert hiszen neki végső soron a gyülekezeteknek, és egyáltalán a testületeknek a koordinációja és olyasfajta feladatai vannak, amelyeket én a hatalomhoz nem kötnék. A régi ügynökökkel kapcsolatban annyit, hogy én ugye nem vagyok lelkész, de hamarosan megkapom az átvilágítást, mert főszerkesztőként a törvény ezt előírja, úgyhogy akkor mindenkinek nyilván hajlandó vagyok bármikor bemutatni. A másik dolog, a kisebbségi ügyekkel kapcsolatosan egyetlen megjegyzésem van. Én nemcsak a Magyarországi Református Egyház négy egyházkerületének egységében gondolkodom ott és annyiban, amennyiben ez szükséges, hanem a határon túli magyar reformátusok megfelelő keretét, illetve közösségét is egységnek gondolom.

MODERÁTOR: Az átvilágítással kapcsolatban többször hallottuk azt, hogy kinek – kinek önmagának kell tisztázni a dolgot. Azt gondolom, hogy a megválasztott egyházvezetőnek nemcsak az a felelőssége, hogy a saját profiljukat bemutassák, hanem, hogy az a közösség, amelynek a vezetését elvállalták vagy abban szolgálnak, milyen állapotban van. Tehát milyen mérgezéseket hagy benne az egyházban? Ezt őrajta is számon fogják kérni, dacára annak, hogy esetleg az ő profilja tiszta. Erre még válaszolni. kellene. Kérdésem az, és ezt most nem humorizálásnak szánom, hogy megválasztásuk esetén a jelenlevők hány ciklusra tervezik a tisztségüket? Azt látom, hogy ha hat, tizenkettő vagy tizennyolc évre valaki tisztségben lehet, ez nehezen elhordozható terhet jelent. Tizennyolc évre tisztséget vállalni, amire megvan az esély, ezt emberileg nem lehet senkitől elvárni és nem lehet elvárni a közösségtől sem, hogy tizennyolc év alatt még frissen tartsa magát, újabb és újabb embereket neveljen ki, állítson sorompóba. Ez nem technikai, hanem elvi kérdés. Tizennyolc évet sem a közösség nem bír ki frissen, sem az illető. Tehát itt nem is elsősorban a Ti vállalásotokról van szó, hanem arról, hogy ezt az egyébként technikailag kezelt kérdést meg tudjuk-e változtatni. Amikor egyszer már van arra tapasztalatunk, hogy ez nem működik, ilyen hosszú ciklusokat nem bír ki sem a közösség, sem a tisztségviselő.

NAGY SÁNDOR: Erre nekem a legkönnyebb válaszolni, én koromnál fogva csak egyre vállalkozom. Én már Budapest esetében is azt mondtam, hogy aki 70 év felé közeleg, az már ne nagyon lépjen. Mégis ez a megtiszteltetés ért. Én egy teljes ciklust szeretnék elvállalni, nem tovább. De, amikor a ciklus közepén már 70 éves leszek, valószínűleg illendőségből meg fogom kérdezni, hogy kellek-e tovább.

TŐKÉCZKY LÁSZLÓ: Én koromnál fogva ilyeneket nem mondhatok, ennél fogva csak azt tudom mondani, hogy majd eldöntik a tisztességes megbízók, meg a munka alapján választók, hogy most egy ciklus vagy hány ciklus. Én őszintén nem gondolom azt, hogy tényleg túl jó az, hogy ha az ember hosszú ideig ugyanott van pozícióban, de hát azért a választókra kell bízni, mert, ha nekik megfelel, akkor legyen úgy. Én nem gondolkodom ilyen messzire, ez olyan kérdés, amire inkább nem válaszoltam volna.

SZABÓ ISTVÁN: Legyünk jó reménységgel az Erdély és Királyhágó melléki Egyházkerület, annyi kérdésben nem, de ebben a kérdésben egyezségre jutott. Két ciklusban korlátozta a választhatóságot. Nem kétszer újraválaszthatóságot, hanem csak kétszer választható. Papp Géza püspök úr Kolozsvárott azt mondotta nagyon bölcsen, hogy egy sok, kettő elég. Egy ciklus sok, rettenetes teher, kettő tökéletesen elég. És azt is szeretném hangsúlyozni, ez Dunamelléki specialitás, most ha megtudjuk, hogy a választási bizottság kit hagyott meg a jelölések után, egy ciklus az hat esztendeig tart, nem kettőig és nem kettő és félig vagy háromig, négyig. Tehát tessenek úgy gondolkodni, hogy a választásoknál lehetőleg akiket megválasztunk, egy ciklust ki tudjanak tölteni. Én még egyszer hangsúlyozom, egy sok és abból kettő bőségesen és végképp elég. Az átvilágítás felvetéshez még annyit szeretnék hozzátenni, hogy én exponáltam magam ebben a kérdésben. Volt egy konferencia másfél évvel ezelőtt, amikor a zsinaton egy rendkívüli mérges vita dúlt azon, hogy a zsinat megszavazza, ne szavazza meg az átvilágítást. Akkor többekkel részt vettem egy konferencián, és határozottan amellett foglaltunk állást, hogy a lelkipásztorok világíttassanak át. Így szeretném mondani, hogy a lelkipásztorok, ugyanis azt teológiailag megindokolhatatlannak, hogy csak a fokozatos egyházi tisztségek betöltői világíttassanak át, miközben minden lelkészi tisztségnek az alapja a választhatóság alapja, hogy lelkipásztor. Ha valaki átvilágítatlanul lelkipásztor lehet és vasárnaponként ötszáz vagy akár ezer embernek is prédikálhat minden további nélkül, akkor úgy gondolom, hogy igen ügyes- bajos dolog azt mondani, hogy no, de hát esperesként, püspökként, főjegyzőként világíttassa át magát. Nem is illik a Református Egyház teológiai felfogásába ez az egész megközelítés. Tehát az én általános véleményem az, hogy minden lelkipásztornak át kell világíttatnia, tisztújítás ide, tisztújítás oda, egyházi tisztség ide, egyházi tisztség oda, mert addig ezek a bizonyos, bennünk maradt tüskék ott lesznek és elevenen döfni fognak. Egyházaink felé a nagy kérdés, hogy heg- e az egyház életében, ami történt, most már nyugodtan meg lehet mutatni, nem kell betakarni, nem kell rejtegetni, vagy pedig még egy élő és nyitott seb? Én remélem, hogy mi már tulajdonképpen hegeket rejtegetünk, azt meg lehet mutatni, az behegedt, az meggyógyult. Nem biztos, az idő ezt kiforogja. Kérdés: Első látásra úgy tűnik, hogy csapattal állunk szemben, nem pedig egy-egy embernek a jelölésével. A kérdés az, hogy ennek a közösségnek az egyházkerületet szolgáló legmagasabb közösségnek milyen szándéka van a lelki gondozás terén. Van-e valami elképzelés?

SZABÓ ISTVÁN: Régi kérdés, régi seb a lelkipásztorok lelki gondozásának a kérdése. Ennek már a 80-as évek végén voltak kezdeményezései, legalább is abban az értelemben, hogy legalább a Lelkészképző Intézetnek volt spirituálisa, ma nem tudom, hogy van-e. Nem tudom, hogy a lelkészi szolgálatra készülő teológusok kapnak-e ilyen támogatást. Azt tudom, hogy a lelkipásztoroknak nincsen. Elvileg erre az esperes lenne egyébként legalább is formálisan hivatott. Nem tudom, hogy espereseink e tekintetben hogy fungálnak. Azt hiszem, hogy ha akarnák, se tudnák megtenni az adminisztratív feladatok tengere miatt. 1945 után azonban tudom, az ébredési időkben, teljesen céltudatosan végezték ezt egészen 1950-51-ig, akkor aztán ezt megszüntették. Legalább is a Dunamelléki Egyházkerületben és a Tiszántúliban is, mert ez Makkai Sándornak volt a kezdeményezése. Voltak lelkipásztor lelkigondozók, akiknek kifejezetten és kizárólagosan az volt a feladatuk, hogy a szolgálati helyükön élő, a "dagonyában" levő lelkipásztorokat gondozzák. Talán majd egyszer eljön az ideje annak, amikor összetalálkozik az egyházkerület lelki közössége – ez most is szokásban van – , akkor nemcsak az egyházkerület vezetésének köszönjük meg hálálkodva, hogy mennyi minden jót és hősiest tettek értünk, hanem az egyház vezetés is megköszöni a lelkipásztoroknak a helyt állását és a szolgálatát és buzdítja is őket arra, hogy a helyükön őrt álljanak. Ezt persze csak akkor tudják legitimen megtenni, ha gondoskodnak is róla. Itt segíthetnek sokat az egyesületek.

(?)Azt hiszem, hogy az egymással való lelki közösségünk az távolságokban volt meg, vagy van meg, mert úgy egymásról tudtunk, egymást becsültük, tiszteltük, de ahogy így négyen egy "csapatba" kerülünk, – ha nem lennék kálvinista, akkor azt mondanám, hogy véletlen. De mivel Kálvin azt mondta, hogy véletlenek pedig nincsenek, így hiszem, hogy gondviselés adta így és hiszem azt is, hogy ahogy eddig becsültük egymást, gondolom, hogy a többiek is így vannak, ez megteremti azt, hogy lesz köztünk lelki közösség is. Nekem természetes igényem, hogy akik így dolgoznak és ekkora felelősséggel dolgoznak, valódi lelki közösségben kell lenniük és hogy ennek a mikéntje hogy alakul, ezt majd később fogjuk eldönteni. Egyébként pedig ami a lelkészek lelki gondozását illeti, érdekes példaként csak annyit, hogy Budapest Északon, amikor megkértük Simonffy Sándort, hogy vállalja el az esperesi tisztséget, azt mondta, hogy: Sorry, de én nem felelek meg annak a képnek, amit én jó esperesnek tartok. Lelki gondozást is kell vállalnia. Amikor tovább beszélgettünk, akkor azt mondta, hogy na jó, akkor vállalom, mert akkor ezt a feladatot tőlem átveszi valaki. Ezt csak azért hoztam fel példaként, hogy van megye, ahol ezt a kérdést komolyan veszik. Meg kell vizsgálni, ha odakerülünk, hogy vajon minden megyében helyén van-e ez a kérdés. Egyetlen egy megjegyzésem van, amit mondtál, az azért volt meglepő, mert mi azt hiszem életünkben először ülünk így egymás mellett és semmi különleges megbeszélés nem volt arra nézve, hogy mit emelünk ki a három fogalomból a három legfontosabb dolog kapcsán és ezek így harmonizáltak. Azt szeretném kérdezni, hogy miután csapatról van szó és úgy nyilatkoztak mindnyájan, hogy csapatmunkát is gondolnak, a tisztségviselőkön, tehát négyükön kívül, mi lenne az a kör, amire leginkább számítanának? Tehát úgy, mint eddig, talán az esperes volt a legközelebb, vagy mi lenne a jövő? Tehát mi lenne az a kicsit nagyobb munkatársi kör?

VARGA LÁSZLÓ: Én azt hiszem, hogy pillanatnyilag nem tudok másban gondolkodni, de lehet, hogy ez már a koromnál vagy a beidegződésből fakad, de igen jónak tartottam egy időben – az utóbbi négy évben már nem – az esperes gondnoki értekezleteket. Tudom azt, hogy István is egyházmegyékben gondolkodik, én magam is egyházmegyékben gondolkodom, és az életnek ott kell folynia és ott viszont épp ezért nagyon hangsúlyos, hogy kik lesznek az esperesek. Ott alakul ki a közvetlen munkatársi közössége az egyházkerület vezetésének. Hogy azután hogyan lehet még bővíteni ezt a kört, nem tudom. Én most is úgy látom, hogy az a bővítés, ami itt megtörtént az utóbbi években nem biztos, hogy javára vált az esperes értekezleteknek. Amikor esperes – gondnoki értekezletek voltak, talán hatékonyabbak vagy aktívabbak voltak. Az, hogy a tanácsbírók az elmúlt hat évben vagy tizenkettőben foglalkoztatva igazán nem voltak, vagy a tanácsosok – a kerületben. Egy-két ember volt, akit sikerült megnyerni valamire, ő azt mondja, amit kell, de általában ezek a tisztségviselők nem voltak foglalkoztatva. Pedig, hát azért vannak, hogy ők a közvetlen munkatársak legyenek. Velük többször kellene majd találkozni. Tehát az esperes -gondnoki értekezleten kívül az egyház kerületi tanácsbírókkal.

NAGY SÁNDOR: Miután ebben a társaságban tulajdonképpen Laci bácsi ritkábban volt, én vagyok az, aki az esperes gondnokinak rendszeres résztvevője voltam, előnyeit és hátrányait ennek a négy évnek én is világosan látom. Az előbbi elgondolás valószínűleg jó volt, hogy ez a püspöknek egy tanácsadó szerve. Nem az lett. Úgy lehetne ebbe az irányba tovább menni – és én ezt javasolni fogom és én ezt le is írtam az egyik írásomban – , hogy az esperes gondnoki értekezlet valóban egy tanácsadó szerv legyen, ne arra való legyen, hogy elmondja a püspök a főgondnoknak, hogy mit tervez és akkor fel kell tartani a jobb kezet és ha valaki balkezes, akkor a másikat, hanem valódi szerepe legyen. Tehát hozza a gondokat, hozza a problémákat, hozza a javító ötleteket az esperes vagy a gondnok és megbeszéli az értekezlet. Én azt is javasoltam, hogy ne is a püspök és a főgondnok legyen ennek az állandó elnöke, hanem kilenchavonta, ami hat év alatt azt jelenti, hogy 8 megyének minden vezetésére sor kerül, váltott elnökséggel működjön az esperes – gondnoki értekezlet. Ugyanis az a szervezet, az a testület, amely, mint határozatot hoz, az az egyházkerületi tanács. Ami micsoda jelenleg? Kibővített esperes gondnoki értekezlet.! Ugyanazzal a napirenddel délután esperesi értekezlet. Ennek semmi értelme nincs, ezt meg kell szüntetni. Az egyiknek más a feladata, mint a másiknak, de azzal, hogy az esperes-gondnoki értekezleten az egyház tetőtől talpig ott van, mert ott vannak a gyülekezetek, hiszen gyülekezeti lelkészek az esperesek, meg a gondnokok és ott vannak a zsinati elnökségi tanácsnak a tagjai, vagy éppenséggel az elnöke. Tehát ez egy olyan testület, ahol az egész egyház ott van tömörítve. Ezt feltétlenül használnunk kell majd a jövőben. És még valami: A gyülekezeteket a tanácsosok látogatják. Ezt nem beszélgettük még meg, hogy ezeket időnként össze kellene hívnunk a canonica vizitációk után szóban is mondják el, hogy mit tapasztaltak a gyülekezetekben és lássuk a különféle tendenciákat, amelyek esetleg előre figyelmeztetnek bajokra, gondokra. Vagy éppen vegyük át azokat a jó tapasztalatokat és honosítsuk meg más gyülekezetben is, amit ők tapasztaltak. Köszönöm.

SZABÓ ISTVÁN: Nagy Sándor nyilván látta, hogy ide írtam a lap szélére, hogy vizitáció és ezért gyorsan elmondta.(NEVETÉS) Akkor erről én most már nem beszélek. András kérdése ennél azért sokkal érdekesebb, mint az esperesi gondnoki értekezlet, vagy a vizitáció újra szervezése. Én messziről kezdem a feleletet erre. A két világháború között két rendkívüli tehetségű püspököt tudok példaként említeni. A Tiszántúl püspökét Révész Imrét és a Dunamellékét Ravasz Lászlót. Talán nem véletlenül egyébként ők oskolatársak vagy tanártársak voltak annak idején a Kolozsvári Teológián. Valahol onnan hozták ezt a minőségelvet. Az egész dolog azt hiszem, a tervezésnél kezdődik. Tehát az, hogy Révész Imre vagy Ravasz László már egy harmadéves teológusról tudta, hogy az az ember különösebb szervezői képességekkel nem rendelkezik, de ő a legjobb gyorsíró és adminisztrátor, vagy arra a fiatalemberre semmilyen komolyabb munkát nem lehet rábízni, de elméleti kérdésekben kitűnő és el kell küldeni, hogy megtanuljon tizenöt nyelvet, tudós legyen belőle. A másikat meg azért kellene elküldeni nyelvet tanulni, mert nagyon jó kapcsolattartó. Ez egy teljesen tudatos tervezést sejtet. Ők nyomon is kísérték az ösztöndíjasokat, az egyház által támogatottak életútját és karrierjét és abban az időszakban, amikor egyébként rendkívül nehéz volt egy segédlelkésznek elhelyezkedni, mert telített volt a lelkészi pálya, mégis volt egyfajta tudatos tervezés. Az hiszem ide, ehhez a kezdőponthoz vissza kell térnünk és amikor arról beszéltünk, hogy a lelkészképzést is újra kell gondolni, akkor ez is bele tartozik. Általánosságban pedig azt tudom mondani, mert itt nemcsak a lelkészekről van szó. Nincsen felesleges emberünk. Igen elszomorítóan látom azt és erről többet beszéltünk már délelőtt is, hogy egyházunknak a perifériájára tudtak emberek, komoly tehetségek kerülni vagy éppen kiszorultak mindenféle egyházi tevékenységből, mintha feleslegében lennénk az embereknek, olyan nagy bőség lenne, hogy nem is számít. Éppen ellenkezőleg. Nincsen felesleges emberünk, ezt a kérdést újra kell venni. Még egy vonatkozást megemlítenék: Ez pedig az intézményeknek, egészen konkrétan az iskoláinknak a kérdése. Tudvalevő, hogy ma a Református Egyház iskoláiban több tanár alkalmazott van, mint ahány református lelkipásztor összesen szolgál. Ezek a tanárok nem heti egy órában vagy egy hittanóra erejéig találkoznak a gyermekeinkkel, hanem napi öt-hat, tíz-tizenöt-húsz órában, amelyet egy tanár egy gyerekkel együtt tölt. Kik ők? Milyen hitű emberek ők? Miféle spiritualitásssal vannak ott? És én ezt munkatársi kérdésnek tekintem, nem pedig dekórumnak, hogy de jó, hogy van egy csomó iskolánk. Azután vannak olyan tanárok, amilyenek vannak, olyanok, akik ők, tehát a tanártovábbképzés súlyos gond. Szeretetszolgálati intézményeinkben rendre visszatérő gond az alkalmas munkatársaknak a megtalálása. Kik ők? Milyen spirituális kondícióban vannak? Mit tehetünk ebben az ügyben? Ez egy nagyon súlyos kérdés. András, talán érzed, hogy megpróbáltam a legyezőt egy kicsit kinyitni, mert minden egyházi szolgálatban és munkaágban tevékenykedőt munkatársnak kell tekintetni, meghagyva mindazt, amit az esperes gondnoki értekezleten hallottunk. Ebben részt venni még eddig nem volt szerencsém.

MODERÁTOR: Hadd gyorsítsak annyit, hogy három jelentkezés van még, mégis azt kérem, hogy egymás után hangozzék el, hogy a válaszolóink, a kérdezettek tudjanak válaszolni. kérdés: Van-e koncepciója a vezetésnek a "felépülésre" – a felsőoktatásban tanuló ifjúság megszólítására, az egyetemen történő misszió újragondolására, s egyáltalán, kicsit Tőkéczky Lászlónak is szólók, az értelmiségnek az integrálásában? A másik: a "leépülés"- arra gondolok, hogy sajnos, ha fájó szívvel is, de van-e koncepció arra, hogy a vidéken elnéptelenedő, elhagyott gyülekezetekkel mi a tennivaló. Súlyos és nagyon fájdalmas dolog. Kérdésem: A rendelkezési állományban lévőkkel van e elgondolás? .Korábban egyházi jogásszal beszéltem és igazából az derül ki, hogy nincs ez a kérdés kezelve. Úgy érzem, egyre erősebb, az embereket időnként bűntudatra serkentő, nyomasztó megfogalmazásokat ránk zúdító, – .tehát jó lenne, ha nem azt éreznénk, hogy ők nem tudom milyen szinten már annyira a bűnben járnak. Vajon kialakítható e egy új stílus? Az egyházkerület életébe a legújabb időben bekerült az esperes gondnoki értekezlet fogalma, ami nem tudom honnan került be. Talán valami nagyvállalati igazgatótanácsi ülés mintájára, vagy nem tudom honnan jött be, mert ez nem egyházügyi kategória. A testület az egy egészen más. Korábban nem volt ilyen. Élték az egyházmegyék a maguk életét és az egyházkerület az egyházkerületi tanácson keresztül igazgatta. Most viszont a centralizált egyházi hatalomban működik az esperes gondnoki értekezlet. Ugyanígy van az esperes a lelkész értekezlettel, jól lehet van egy egyházmegyei közgyűlés, amelyik jogilag alkalmas lenne arra, hogy döntéseket hozzon. Olyan megfogalmazásokat hallottunk a jelenlegi püspökünktől, hogy esperes gondnoki értekezleten így döntöttünk. Én akkor csodálkoztam.

SZABÓ ISTVÁN: Hadd kezdjem én, mert rövideket szeretnék válaszolni és visszafelé kezdem. Én könnyű helyzetben vagyok Zsolt kérdésével kapcsolatban, mert nem volt szerencséM esperes-gondnoki konferencián részt venni, tehát nem tudom, hogy ott mi történik, milyen súlyban, hogy történik. Azt tudom, hogy a döntéshozatali szempontból igen kétes az esperes- gondnoki értekezlet. Jogokat vindikál magának és mintegy kikerüli az egyébként döntéshozásra jogosult testületeket vagy úgymond előkészíti a döntéseket, de azok a testületek úgy döntenek, ahogy akarnak. Egyet figyelembe kell venni mindenképpen. Nem a mentségére hozom fel ennek az intézménynek: Azt, hogy milyen tizenkét esztendő van mögöttünk – valaki így fogalmazott, hogy ez talán az egyszemélyi vezetés korszaka volt és talán ennek most vége van. Az is biztos, hogy erre az egy személyre ráterhelődő egyházkormányzati súly magával hozta azt, hogy nagyobb biztonságban érezte magát az esperes gondnoki értekezleten, mint egyébként mondjuk érezhette volna magát. Ha megváltozik a légkör, a stílus, a szemléletmód és szabatossá válik a döntéshozatal előkészítése és végrehajtása, mert ez sem egy utolsó szempont, akkor talán könnyebb lesz ezt a gubancot szétbogozni. Zsuzsának azt tudom felelni, hogy a rendelkezési állomány egy rendkívül bonyolult és nagyon nehéz egyházügyi kategória. Azt hiszem alapvetően a személyi tervezés hiánya vezetett ahhoz az állapothoz, hogy a Dunamelléken már lassan annyi lelkész van rendelkezési állományban, mint amennyi aktív szolgálatban. Mind a két végén meg kell fogni a dolgot. Át kell nézni azt, hogy kik és miért vannak rendelkezési állományban. Azt hiszem ahányan, annyiféle okból. Semmiképpen nem kezelhető ez a dolog személyi vonalon egységesnek, egyházjogilag sajnos még úgy kell kezelni. Másrészt pedig tervezést kell elindítani. Ez kapcsolódik ahhoz a kérdéshez, amit Lajos a felépülés, leépülés fogalmaival jelölt meg. Én azt hiszem, hogy nyugodtan missziói koncepcióvá tehető az, hogy a leépülőben levő helyek esetében meg kell nézni, hogy mi az oka a leépülésnek. És azt is el kell végre döntenie ayasent Egyházunknak, hogy hiába építünk a Hortobágy közepére egy gyönyörű dómot, azt bizony nem fogja senki látogatni, mert ott nem lakik senki. Az egyháznak oda kell menni, ahol az emberek vannak. Ez örök időktől a misszió egyik titka és kulcsa. Tehát a lakótelepekre kell elmenni, a koglomerációkba kell elmenni, vagy el kell menni azokba a falvakba, ahol Uram, bocsá’ 40 éve nem láttak lelkipásztort, mert nem volt lehetőségük és lehet, hogy ez római katolikus lelkipásztor, ma már ebben a tekintetben azt gondolom, hogy nem kell szívbajosnak lenni. Ha van egy falu, ahol 40 éve nem láttak papot, oda kell menni és aki kitűzi a zászlót, aki meginvitálja az embereket, azé ott a jövő. Hadd mondjak egy példát: Apajpusztán, ami valamikor uradalmi cselédség volt, most él kb. 1200 ember, a Református Egyház vette a bátorságot és odament és elkezdtek biblia órákat és Istentiszteleteket tartani. Nemsokára kész lesz az Apaji templom, és Apajon van református gyülekezet, pedig arról mindenki meg volt győződve, hogy az egy színtiszta katolikus vidék és katolikus templom nincs és úgy tudjuk nagyon nem is lesz. Ez megint természetesen elhatározottságnak és bizonyos anyagi áldozatvállalásnak a kérdése. Ez összefügg a rendelkezési állományban levőkkel, hogy továbbra is deffenzivában vagyunk ezen a vonalon. A missziónak, a gyülekezet építés a lényeg, vagy pedig fordítunk ezen az egészen és nagyon egyszerűen, primitíven azt mondjuk, hogy hol laknak az emberek? Hol élnek az emberek? A népszámlálás adataiból az derült ki, hogy 1,3 millió ember adott nekünk meghívót, mert ugye 1,6 millió ember mondta magát reformátusnak, nagyjából 3-400 ezerről tudjuk is, mi a nevük, mi a címük, hol laknak, 1,3 milliónak nem tudjuk a címét, meg a nevét. Megvan a feladvány. Meg kell őket találni, meg kell őket szólítani. Ez a következő évek, évtizedek nagy missziói kérdése. Köszönöm. Ennyit szerettem volna mondani. A jelenlevőktől és sokaktól kérdezem azt, hogy imádkoztok-e egyházunk megújulásáért, a másik meg az, hogy, ha úgy alakul, ezeket a kérdéseket egy év múlva fölteszitek-e majd? Ami az értelmiség megszólítását illeti, erre nekem most nincs semmi válaszom, de ami a vidéki gyülekezetek gondját illeti, azt át tudom érezni, mert Törökkő tulajdonképpen évek óta áll azon a határeseten, hogy fenn tud-e maradni, vagy nem tud-e fennmaradni. És nem szeretnénk nem fennmaradni és mondjuk integrálódni egy másik gyülekezetbe. A megye most megalakított segélyalapjával egy kezdeményezést, de alamizsnaként nem szeretnénk használni. Remélem, hogy ezek a tapasztalatok esetleg még más célra is használhatók lesznek. A másik kérdés: Nem értettem, hogy a világi szakemberek bevonása? Mit ért ez alatt, hogy akarunk-e világi szakembereket bevonni? Arra gondolok, hogy pl., adott esetben egy iskolát egy tanár vezessen, nem feltétlen szükséges egy lelkész, vagy pl. sajtótevékenységnél. Értem a kérdést, de engedje meg, hogy ezt most én ne válaszoljam meg. Biztosan ahol jobb megoldás egy világi szakember, ott miért ne alkalmaznának? Az utolsó kérdést akkor hadd válaszoljam meg Zsoltnak. Az esperes gondnoki értekezlet nem határozathozó szerv. Nem is szokta magát annak mondani, csak véletlenségből. Javasló szerv. Az tény, hogy akit javasol, azt a tanácsülés jóvá fogja hagyni. Ezen a helyzeten mindenképpen változtatni kell. Ez nem alkotmányos. Viszont változatlanul fenntartom, hogy megfelelő résztvevőkkel ez az értekezlet termékeny, sőt megtermékenyítő közössége lehet az egész Dunamelléki Egyházkerületnek, semmiképpen sem javaslom a megszüntetését. A kérdésem pedig a következő: Ha valamilyen ismeretlen határozat folytán megszüntetnék a Magyar Református Egyházat, kivéve a gyülekezeteket, mi lenne? Meggyőződésem, hogy a gyülekezetek továbbra is fennmaradnának, sőt mi több, rögtön rájönnének, hogy az nem életképes, hárman-négyen a gyengébbek körül, az életképesek gondjaikba vennék a másikat. A Magyar Református Egyház ilyen sejtekben továbbra is fennmaradna. Egy ilyen fiktív gondolatkísérlet alapján az itt gyülekező közösség milyen értelmét látja a magasabb fokozatos testületeknek, beleértve az egyházkerületek vezetését is? Visszafele haladok én is Sándorhoz kapcsolódóan. Én nagyon konkréten tudom, Szamosközi István hívta először össze az esperesi gondnoki értekezletet, tehát ő is már a püspökségének X-ik évében. Ritkán vettem ezeken részt mint főjegyző, de úgy érzem, hogy enélkül nem tudna működni az egyházkerület jól, mert a püspök ott informálódik. Ez egy jó dolog volt, illetve az információk ott mennek tovább. Én ennek alapján hadd mondjam el, hogy a Kecskeméti Református Kollégium életét amikor megindítottuk, akkor az első három évben az internátus, a gimnázium megindult, aztán az általános iskola, és kiderült, hogy nem működik az egész. Eszembe jutott, hogy miért nem tartunk vezetői értekezletet. Ettől kezdve minden héten összeülünk egy megadott időben és azóta nem azt mondom, hogy jól működik, de működik, mert a problémák előjönnek. Több fejben állítólag több ész van. Tehát ezt, mint tanácsadó testületet feltétlen fenn kell tartani. A munkatársak vonatkozásában, ha oda tetszettek figyelni, nem véletlenül mondtam, hogy a Teológián, bocsánat Hittudományi Egyetemen feltétlen ki kell választani azokat a fiatalokat és negyed- ötöd éven már velük foglalkozni, akik lelkipásztorok lesznek. Akkor kevesebb lesz a rendelkezési állományban lévő, mert akkor meg lehet találni mindenkinek azt, hogy őt merre lehet irányítani. Úgy, ahogy István is mondta, akit el kell küldeni ösztöndíjra, azt el kell küldeni, akit pedig ki kell képezni számítógépes szakembernek, azt arra kell irányítani. Tehát megismerni azokat időben. Én úgy gondolom, hogy ez az utánpótlásnak a dolga. A stílusban pedig, bocsánat én csak személyekben tudok gondolkodni, meg kell szűnni – ezt már elmondtam a püspök úrnak hat évvel ezelőtt, másfél évvel ezelőtt négy szem közt is, – azt a stílust, amit a legutóbb behoztak az egyházkerületbe, annak meg kell szűnni, mert az a stílus nem tartható. Én azt hiszem, hogy erre kell törekedni mindenképpen. A leépüléssel kapcsolatban: az értelmiséget feltétlen meg kell szólítani. Nekem van egy fixa ideám, ezért még, ha sokan nem értettek egyet vele, én még mindig azt mondom, hogy a templom nekünk nem szent hely magában, mint épület lehet szent a műemléknek, lehet szent a magyar nemzeti kincsnek, de nekünk a templom csak gyülekezettel szent hely. Tehát, ahol nincs gyülekezet, ott a templom műemlék lehet. Ezzel sokan nem értenek egyet és éppen ezért, azt hiszem Pista mondta idézte a múltkor, nem is tudom, hogy hol, hogy már Ravasz László a 22. kerületi gyűlésen mondta Baranyában, hogy csoportosítani kellene a gyülekezeteket. Amelyik gyülekezetben ketten-hárman vannak, a bokrosítás, a csoportosítás vagy ahol szükséges fenntartani az önálló életet, ott pedig a missziói egyházközségnek az anyagi támogatása. Mondjuk pl. Kalocsán, ha 20 református lesz, akkor is kell, hogy ott legyen egy református lelkész. Mindenkit arra kérek, hogy mindegy hogy hogy alakul a választás, mindannyian gondolkozzatok rajta, hogy milyen szempontok azok, és ennek legalább öt-hat-nyolc-tíz pontnak kell lenni, amely egyrészt a közösségi teher viselésében, magyarul a közalapi járulékban, másrészt pedig a segélyezésben egy-egy gyülekezetet megfelelő helyre tesz. Tehát lélekszám, úrvacsorázók száma, névjegyzékbe felvettek száma, a fenntartói járulékot fizetők, perselypénz, templomba járók, biblia órára járók. Tehát mik azok a szempontok, amelyek nyomán lehet azt mondani, hogy neked ennyi terhet kell viselni, illetve te ennyi segélyben részesülhetsz. Ugyanis ez az egyenlősdi, ami pillanatnyilag van: 8-8 milliót kap mindenki, pillanat alatt el van osztva a rendelkezésre álló építési segély. Missziói segély másfél millió minden egyház megyében, mindegy, hogy milyen. Ez így nem mehet tovább. Ezeknek a szempontoknak a kidolgozására kérek mindenkit, függetlenül attól, hogy mi lesz a választások eredménye. Nagyon szívesen veszek majd ebben részt, akármilyen szinten is leszek, vagy kérem a segítséget, hogy ezt adjátok meg. Mert azt könnyű mondani, hogy nem jól van elosztva, de mondjátok meg, hogy hogy, milyen szempontok szerint. Az Egyesület nevében megköszönöm, hogy jelenlétükkel megtiszteltek minket, külön köszönjük Nagy Sándor, Szabó István és Varga László részvételét, Tőkéczky tanár úr részvételét. Szeretettel várunk mindenkit november 4-én. Most mi azért fogunk összeülni, hogy az oktatással kapcsolatos kérdéseket beszéljük meg.