2003-04-02

Egyház és rend, egyház és törvény? Törvényes rend az egyházban?

A rendhez két dolog kell:
1.) rendszeresség
2.) következetesség

Ami pedig ezek tartalmát szabályozza (gyakorlati útmutatással szolgál), az a törvény. Ez ilyen egyszerű. Ami pedig a Református egyház dolgait illeti ezzel kapcsolatban, az sajnos már tarthatatlan. Ez nem rosszindulatú megjegyzés, hanem maga a valóság. A 24. órában vagyunk!!! Ha nem teszünk komoly lépéseket annak érdekében, hogy ez megváltozzon, akkor bizony nagyon súlyos válságba kerülhet egyházunk. Minek következtében helyrehozhatatlan, nem pótolható mulasztások történhetnek az egyház küldetését illetően is. Kérjük Urunkat, adjon kellő türelmet, erőt és bölcsességet ehhez a feladathoz! Áldás békesség!

Szekeres Tamás

SZERK: Az utolsó mondatokra reflektálásokat kérünk! Ki hogy látja a rend kérdését Egyházunkban. Valóban ilyen súlyos a helyzet, már ami a 24. órát illeti. A válság az még eljövendő? ( Nem a váltság?) Az egyház és a rend kérdése mostanában a lelkész-házasságok vonatkozásában fogalalkoztat. Nemrég magas egyházi tisztségre választottak meg egy lelkészt, akinek két felesége volt, majd néhány éve egy másik lelkész feleségétől is született gyereke. Ezt a hirt lehet a Blikk szintjén is értelmezni. Bennem inkább valami nagyon mély kiáltás született meg: Mi történik itt? Nem mindig ilyen botrányos a helyzet. Tudok olyan párról, akik szép csendben otthagyták a gyülekezetet. Ma, aki kinyitja a szemét, annak a számára tény, a családok válsága begyürüzött az egyházba. Itt is – ott is a szétesés hire. A zsinat határozata, miszerint leveszik a palástot arról, aki hibásnak bizonyul a válóperben végrehajthatatlan. Nyilván mindkét fél hibás. Vagy egyik sem? Minden ilyen helyzetben először a dolgok mögé igyekezzünk nézni. Kikerül két ember a teológiáról. Nem számit a pénztelenség, lelkesen nekivágnak. Ugy emlékszem, a Ráday utcában a professzorasszonyok szinte sugallták, milyen szép az, amikor két teológus együtt megy a szolgálatba! Az egyik lelkigondoz, a másik prédikál…De mi lett mára mindebből. Születtek a gyerekek. A két ember állandóan együtt volt, az életük minden tere közös lett. A faluból teljesen elfogyott időközben az értelmiség. Nincs kivel beszélgetni. A vezető lelkészeknek, espereseknek egyre kevesebb az idejük, sok az ügyes-bajos dolog. A benzin iszonyú drága. Meg kell gondolni az utazást. Mire a gyerekek elkezdtek a különféle intézményekbe járni, a két ember, ha nem volt nagyon-nagyon stabil a kapcsolatuk, külön-külön is és együtt is belesüllyedt a teljes magányba. Ráadásul a lelkész feleségének általában nincsen állása. Számos esetben csak "falállást" adnak nekik, pénz nincs. Talán egyetlen társadalmi szerep nincs, amely annyit változott, mint a "papné"-státusz. Ezt egyszer komolyan végig kellene gondolnunk! Mi lesz azokkal a nőkkel, kik így elköltöznek otthonuktól messzire? Ki és mi segít nekik? Számos, nagyon szép és küzdelmes életet ismerek. Le a kalappal! De sajnos sok esetben, ha valaki, vagy valami jön, aki lehetőséget ad arra, hogy ebből az egészből kitörjenek, megteszik. Ha nem, akkor belül vívódnak. Mit lehet itt tenni? Először is végre nem szőnyeg alá söpörni ezt az egészet. Mert az eddigi egyházvezetés – tapasztalatom szerint csak egyedi botrányintézésként kezelte az ügyet. Itt sokkal súlyosabb a helyzet. A válások száma exponenciálisan nő. Véleményem szerint a törvény szigorára is szükség van, meg a lelkigondozásra, az egyedi helyzetek mentális kezelésére. Akárhogyis, az nagyon nem jó, hogy a repülőtéren átutazókat is lelkigondozzuk már, a társadalom legkülönfélébb tagjait, csak éppen a lelkészeket nem. Arra se pénz, se idő, se státusz.
(Fekete A)

Fekete Ágnes: Áldás, békesség! Szeretettel köszöntöm a Hallgatókat, Fekete Ágnest, a műsor szerkesztőjét hallják.

Nemrég egyik ismerősöm megszólított és ezt kérdezte: Nálatok, reformátusoknál is van böjt? Mert amint mondta, ő most elhatározta, hogy fogyókúrázik ebben a böjti időszakban. Kicsit furcsa elgondolás. Vannak emberek, akik szeretik pontokba szedve leírni, hogy böjtben pontosan mit kell tennünk. A reformátorok tiltakoztak ez ellen a gondolkodásmód ellen. Mert ha leírjuk azt, hogy ezen a napon ne egyél húst, akkor az ember valami mással tömi tele a bendőjét, és nem történt semmi. Vagy egy egészségügyi koplalást szent cselekményként ír le. A böjti időt, csak az egész időből lehet értelmezni. Az egész év egy része, amikor a visszahúzódás, a befelé fordulás ideje van. Talán nevezhetjük "pusztának" a böjtöt. Jézus is kivonult 40 napra a lakatlan vidékre, csendben volt. Még józan ésszel is belátjuk, hogy az év rendes körforgásában számunkra is szükség van ilyen időre. Sőt, ha akarjuk, ha nem: az életünkben vannak sivatagok. Vannak olyan órák, amikor nem értjük Istent, amikor vitázunk vele, amikor csak süketség van. Most egy lelkésznő beszél erről, aki három éve elveszítette gyermekét. Érdemes meghallgatni a vigasztalásról, az életről és halálról annak a gondolatait, aki testközelből átélte a halált. Szabóné Zimányi Noémit hallhatják. 1999-ben kerültünk ki ösztöndíjra Németországba és akkor vártuk a harmadik gyermekünket, aki ott is született meg. Sajnos súlyos szívbetegséggel, 2000. március l9-én meghalt.

Fekete Ágnes: – Nem is lehetett sejteni előbb a bajt?

Szabóné: – Miután megszületett, azután derült ki. Akkor még nem sejtettük, hogy ennyire súlyos a betegsége. Csak egy egyszerű fertőzésre gondoltunk. Megműtötték többször, állandóan vizsgálták, és aztán élete végéig kórházban volt.

Fekete Ágnes: – Végig ott voltál vele?

Szabóné: – Igen. Támogatták azt, hogy minél tovább legyünk vele, és elmondták, hogy mi mindent lehet tenni annak érdekében, hogy a beteg gyerekek a lehető legjobban érezzék magukat. Ezt úgy hívták, hogy "kenguru- módszer", pl. kendőt lehetett bevinni a babának, amit az anyuka előtte több napig hordott, hogy érezze az anyuka illatát. Nagyon súlyos babákat, akiket műtöttek, ölbe lehetett venni. Így a mellünkre lehetett venni, és őt egy kicsi levetkőztettük, hogy minél többen érezzen az anyukából. Egészen az utolsó hétig biztos voltam benne, hogy meggyógyul. Sejtem, hogy Európában nem sok olyan kórház van, mint ez a munsteri kórház, ahol ilyen pici babákon is tudnak segíteni. Az átmérője az egyik kicsi erecskének kb. 1 mm volt, és azt kellett bevarrni. Biztosak lehettünk benne, hogy ők meg tudják gyógyítani. Sajnos még sem sikerült!

Fekete Ágnes: – Ez a történés végiggondoltatta nyilván az eutanázia kérdését.

Szabóné:– Hogyha beszélünk az eutanáziáról, akkor ilyenre is kell gondolni, hogy ott vannak azok a gyerekek, akiket lélegeztetnek, és olyan szenvedéseken mennek keresztül, hogy aki nincs ott mellettük, és nem látja, az nem tudja. Pár óránként desztillált vízzel mossák a tüdejét, hogy ne fulladjon meg, s az azt jelenti, hogy pár óránként van a gyereknek halálélménye, mert fuldokolni kezd. Olyan gyógyszert kapott az utolsó nap, ami nem tudom én hányszorosa a morfiumnak, hogy ne legyenek fájdalmai, ezt meghosszabbítani…. Amikor már egészen bizonyossá vált, hogy romlik az állapota, vasárnap hajnalban halt meg, és ez pénteken derült ki, lehetett látni az adatokból, hogy meg fog halni, és akkor megkérdezték, kívánjuk-e azt, hogy tovább kezeljék, különböző vizsgálatokat végezzenek rajta. Mondtuk, hogy nem kívánjuk. Sőt, akkor azt kértük, hogy a lélegeztető gépről vegyék le. Ne kelljen neki feleslegesen tovább szenvedni. Az utolsó este, mikor levették a lélegeztető gépről pár percig élt még.

Fekete Ágnes: – Szinte a kezedben halt meg?

Szabóné:– Igen. Az orvosok fölállítottak nekem egy ágyat, teljesen elláttak. A nővérek is nagyon-nagyon kedvesek voltak. Amikor már látszott, hogy pár óra van hátra, fölhívtam a férjem. Odajött és már csak ketten voltunk a szobában. A nővérek is kimentek és nem zavartak sem az orvosok, senki sem, csak ketten voltunk ott a gyermekünkkel.

Fekete Ágnes: – Az embernek az egész élete kicsit átértékelődik, ha egy ilyet átél.

Szabóné: – Teljesen, nemcsak kicsit. Mindenképpen átértékelődik alapvető szinten.Nálam ez úgy is megmutatkozik, hogy még színek is, amiket addig szerettem elviselhetetlenné váltak, vagy bizonyos ízeket, amiket megszerettem, mindent ezen keresztül látok, vagy láttam és értékelek.

Fekete Ágnes: – A hitedben mit jelentett ez?

Szabóné: – Ugyanezt jelentette, tehát minden, ami azelőtt biztos volt, az kérdésessé vált. Minden, ami alapvető, mindent újra fogalmazok a saját magam számára. Én úgy éltem át ezt az egészet, Timon halálát, hogy komolyan Istenhez megy vissza. Szoros Isten kapcsolatban, együtt imádkoztunk a gyerekekkel Timonért. Állandóan erről beszéltünk, hogy Istentől jött és Istenhez fog visszamenni. Az egészet elfogadtam, vagy inkább belenyugodtam, vagy nem is tudom… megkönnyebbültem. Azután általában mindenkinél jön egy olyan szakasz, hogy előtörnek az érzelmek. Egyszer volt egy délután, lementek a gyerekek játszani az udvarra, egyedül voltam a szobában, akkor hangosan valósággal vitáztam Istennel. Ő válaszolt, én válaszoltam, ez egy nagyon erős élmény volt. Olyannyira, hogy utána belázasodtam.

Fekete Ágnes: – Milyen volt az a tanfolyam, amin utána részt vehettél?

Szabóné: – Havonta egyszer összejönnek azok a szülők, akik elvesztették a gyermeküket.

Fekete Ágnes: – Ez nem egyházi szervezés?

Szabóné: – Nem. Ennek ellenére érdekes, hogy nagyrészt vallásos szülő, aki oda járt.

Fekete Ágnes: – Tudnál erről egy pár szót mondani, mi volt ott, ami végül is segített?

Szabóné: – Az, hogy hallottam a többi szülőtől, hogy ugyanazon mennek keresztül, ugyanazt érzik, legalábbis nagyon hasonló az, amit átélnek. Odafigyeltünk egymásra, és ez a közösségi élmény nagyon sokat segített. Alapvetően fontos azt tudni, hogy ez egy formális dolog, amin az ember átmegy. Teljesen kifordul önmagából. Minden, ami korábban fekete volt, fehér lesz. Minden szülő ezen megy keresztül, erről nagyon jó olvasni is. A másik az, hogy nem szabad ezt a dolgot magunkba fojtani. Tehát nem szabad nevetni, amikor az ember sírni akar. Őszintének kell lenni, mert különben visszájára fordul az egész.

Fekete Ágnes: – Közeledik a passió, nagypéntek.

Szabóné: – Ahogy gondolkoztam a közelgő húsvéton, az jutott eszembe, hogy Mária nyilván ugyanazt élte át, amit én, meg a hozzám hasonló szülők átélnek, mert ő nem tudta, hogy a fia fel fog támadni, amikor meghalt. Azonosultam egy kicsit Máriával. Biztos voltam abban, hogy engem Isten megsegít, mert miért nem segítene meg. Ez valahogyan így illett be az én képembe. Mindenki úgy beszélt, hogy "Jaj, hát milyen jó, hogy ebbe a városba kerültünk!", és ebben éltem. Amikor meghalt akkor is ezt éltem át, hogy most visszamegy Istenhez és ott lesz nála. Ez mind hitben ment addig, míg nem jöttek a kérdések.

(Zene).

Amikor átélek valamit, akkor apró dolgok nagyon fontosak, jelentősek lesznek. Az, hogy ki mit mond és hogyan reagál, százszorosára nő. Utolsó nap voltunk Tiborral a kórházban, és hazamentem gyorsan valamiért a gyerekekhez, visszamentem és akkor azt látom, hogy ott van egy olyan ápolónő, aki igazából nem volt műszakban. Akkor kiderült, hogy az ügyeletben lévő ápolónő felhívta a másikat, aki 100 km-re lakik, és elmondta neki, hogy Timon haldoklik. Ő Aznap este hazautazott, de még aznap este visszautazott azért, hogy elbúcsúzzon Timontól. Bementem a kórterembe és akkor ott siratták, ott simogatták. Amikor levették a gépről, az egyik orvos el kezdett sírni, szinte folytak a könnyei. (Le is fényképeztem). Ez egy olyan élmény, hogy nem tudom elmondani. Annyira sok apró gesztus van, ami segít, hogy ne érezzem azt, hogy ebben a pillanatban meg akarok halni. De vannak – és sajnos azt kell mondjam, egyházi részről, – olyan pofoncsapások, hogy nem tudom elmondani, milyen rosszul estek dolgok. Ezzel vigasztalnak, hogy Isten minden rosszból valami jót fog kihozni. Ez valami olyan vigasztalás, hogy komolyan mondom, mintha kést döfködnének. Ilyen élményem nemcsak nekem volt, hanem nagyon sok szülő elmondta ebben a csoportban. A külvilágban nem tudják, hogyan reagáljanak. Legtöbbször elfordulnak, nem mernek kérdezni, holott csak annyit kellene kérdezni: hogy hogy vagy? Meghallgassák, de ne csak a "hogy vagy?", na, jól! – akkor elmondok még 2-3 prédikációt, hogy igen így, vagy úgy. Lehessen mások előtt is például sírni, vagy elmondani, hogy nagyon rosszul vagyok Nemcsak két hét után, hanem két év után is. Nem rögtön leöntik az egészet! Volt egy család, akiknek volt egy koraszülött kislányuk, nem ugyanezt élték át, de azért hasonló dolgot. Semmi mást nem csináltak, hanem mikor megtudták, hogy Timon meghalt, vettek egy csokor virágot. Nem voltunk otthon és lerakták az ajtóba, még mindig őrzöm azt a csokor virágot, mert az olyan sokat jelent, hogyha ránézek.

Fekete Ágnes: – Tényleg nehéz a halálról beszélni.

Szabóné: – Addig míg az ember saját maga nem konfrontálódik a halállal, amíg az ember így elfojtja magában a halálfélelmet, vagy egyáltalán a félelmet, addig nem tud vigasztalni. Igen, azt gondolom, hogy az egyházban ez különösen fontos lenne, hogyha erről tudnának az emberek. Tudnák az emberek, hogyan kell vigasztalni, egyáltalán hogyan kell jól vigasztalni. Az ember nem akar vigasztalni, hanem egyszerűen csak meghallgat, vagy megkérdezi: "Hogy vagy?" Olyan apróságok, hogy: Mutasd meg a fényképeidet! Amire kíváncsi vagy, de amúgy nem mernéd megkérdezni. Ne adjanak jó tanácsot, hogy ezt így vagy úgy csináld, hanem egyszerűen hagyják, hogy elmondja, aki szomorú, hogy miért is szomorú. Ez nem csak a gyászolókra vonatkozik

Fekete Ágnes: – Vannak lelkészek, akik kórházakban szolgálnak azért, hogy azzal a hiteles vigasztalással tudjanak a betegek mellé állni, amiről itt most szó esett. A szombathelyi Markusovszky Kórház fontosnak találta, hogy a gyerekosztályon egy lelkész-pedagógus is dolgozzon egyéb szakemberek mellett. Felismerték azt, mennyire fontos, hogy a szülők, a beteg gyermekek lelki gondozói hozzáállást tapasztaljanak. Kissné Mikolai Ágnest hallhatják, akit szociálpedagógusként alkalmaztak, de lelkészként is jelen van a betegek között.

Kissné Mikolai Ágnes: A szombathelyi Markusovszky Kórháznak a gyermekosztályán kéttípusú beteg gyerek van: Az egyik, akiket fölvesznek valami belgyógyászati problémával. De van egy részlege az osztálynak, ahol daganatos gyerekek vannak.

Fekete Ágnes: – Mi ott a feladat?

Kissné: – Pedagógus és lelkész vagyok. Nekem ez nagyon tetszik. Délelőtt a gyerekek között, kint az ebédlő térben, az asztalnál játszunk, festünk, rajzolunk, gyöngyöt fűzünk, társas játékozunk, beszélgetünk. De ott vannak az üvegajtón túl – ezt én úgy mondom -, fertőzéstől védve a gyerekek. Ez a nehezebb, minden reggel ott kezdek. Ez a legsejtelmesebb is, mert a legkevésbé tudod, hogy egyetlen szavaddal, egyetlen mozdulatoddal gyógyítasz vagy éppen az ellenkezőjét teszed. Bemegyek a két és féléves kisfiúhoz, aki éppen nem akar látni, és a szó szoros értelmében kizavar. Máskor bemegyek a 9 éves kisfiúhoz, aki már 12 órája várja, hogy bemenjen valamelyik pedagógus és közben észreveszed, hogy nemcsak a gyerek vár, hanem a szülője is. Volt két olyan esetem, amikor úgy éreztem, hogy a pedagógusból át kellett mennem lelkésznek. Ahogy beszélgettem vele, mint pedagógus egy idő után azt kérdezte, hogy "a pedagógusok kívül maga még kicsoda?"

Fekete Ágnes: – Megérzett valamit?

Kissné: – Megérzett, és ez gyönyörű volt, mert megnyílt és egy fantasztikus "tisztító sírása" volt.

Fekete Ágnes: – Ez egy szülő volt?

Kissné: – Ez egy édesanya volt, aki egy erőszakos halállal meghalt kisgyerekét siratja, féléves a kisgyerek. Rettenetes volt végig a tudat, melyről a televízió, az újság is hozta a hírt, és nem fordultam azonnal hozzá. Rengeteg segítője volt: pszichológus, pszichiáter, faggatták a nyomozók, faggatta az orvos, mindenki körbevette. Csak úgy a negyedik. napon kérdeztem meg, hogy nem akar-e velem is beszélgetni? Ilyenkor nagyon jó százszor, százegyedszer elmondani, kimondani a fájdalmat. Ez az a más, ami miatt jó, ha egy lelkész is bent van, ez a legszebb dolog. Amikor nincs kiírva a köpenyemre, hogy ki vagyok, református lelkész vagyok. Itt nem lényeg, hogy milyen vagyok, krisztusi vagy sem – ez a lényeg. Megérzi azonnal az illető, akivel beszélgetsz, hogy nem pszichológus vagy, mert az analizál, meghatározott kérdésekre kell válaszolnia. Nekem nincs ilyen akadályom, hogy csak bizonyos kérdéseket tegyek fel, amit értékelni lehet. Abszolút hallgathatom őket mélyen. Van úgy, hogy fél óráig nem szólok bele. Amikor meg kell kérdezni, tudom, hogy nem én kérdeztem bele. Ezt ő érzi, hogy nem én kérdtem, ez számomra a világ legszebb dolga. Aznap eldől, hogy "magadtól mondtad ezt, vagy más mondta neked?" Tudod, olyan fáradtan jön ki az ember, mélységes, pozitív fáradtság van rajtad. Ismered ezt a jó érzést, itt egy abszolút fölfelé figyelésre van szükség. Megérzi, hogy átéled, megérted, azonosulsz vele vagy sem?

Fekete Ágnes: – Mi a helyzet a gyerekekkel, mert a gyerekek esetében azért ez még nehezebb?

Kissné: – A gyerekek nagyon nagy bölcsességre tanítják az embert. Énnekem a gyerekek közé bemenni mindig egy gyerek istentisztelet. Semmit nem csinálok, csak megállok az ágya fölött. Ezek a gyerekek sokkal közelebb vannak a transzcendenciához, mint mi. Nagyon jól tudják, hogy már nincs vénájuk, már nincs hová beszúrni a tűt, mert annyi infúziót, transzfúziót, thrombocytát kaptak. Ezek a gyerekek megszégyenítve tudnak reménykedni.

Fekete Ágnes: – A gyerekek még jobban is tűrik a szenvedést?

Kissné: – Sokkal jobban tűrik, sokkal inkább elhiszik az orvosoknak, és sokkal inkább betartják a szabályokat, mint a felnőttek. Hihetetlenül sokat lehet tanulni az üvegajtón túli gyerekektől. Olyan isteni közösségük van, amiben meg tudsz újulni, vagy meg tudsz fürdeni. Ez így nagyon furcsa, de hidd el ez így van.

Fekete Ágnes: – Nem félnek a haláltól?

Kissné: – Nem fél a haláltól. Bent van egy nagyon kedves kis gyerekem, aki egy nagyon különleges leukémiában szenved, nem tudnak rajta hogyan segíteni. Egy gyógyszer kísérlettel próbálkoztak. Ez rendkívül veszélyes, nagyon -nagyon be kellett öltöznünk. Cipő nylonnal védve, köpenyben, szájunkat maszkkal védve stb. tökéletesen úgy mint a műtőben. Csak is kórházi dolgozók lehettek bent. Mindenki izgult, figyelte, hogy mi lesz az eredmény. Tökéletesen átment az infúzió, vidám, jókedvű – akár haza is mehetne.

Fekete Ágnes: – Akkor miről beszélgettetek?

Kissné: – Tanultunk. Kifejezetten éhesen, nagy-nagy tudásszomjjal. Minden áldott nap dolgoztunk és ez a kisfiú nem szeretett olvasni. Most már eljutottunk oda, hogy folyékonyan olvas és szereti. De rengeteg dologról beszélgettünk a kisfiúval, olyanokról is, ami kifejezetten papi titok. Nem jöhettem ki a szobájából úgy, hogy én bárkinek, bármit mondhatnék róla. Hihetetlenül szép és megdöbbentő, hogy egy kilenc éves kisfiú olyan titkokat bízott rám, ami papi titok. Nagyon szeretem, ő is nagyon szeret engem. Hihetetlen bölcs, kicsit azért fél mindentől, de azt is megértem, hogy miért. Azt mondja, hogy összeteszem a kezem, amikor valamire szükségem van. Mondom, hogy "Te tudsz imádkozni?" – Igen. "És csak akkor, ha te kérsz, Te adni sohasem adsz? Mondjuk hálát?" Akkor történt vele egy nagy csoda: visszajött anyukája. Mondtam neki: "Te összetetted a két kis kezedet" "Igen! Csöndben összetettem!" – de ne mondja meg senkinek. Szenzációs ez a drága kisgyermek! Sokan kérdezik: Hogy bírod? Te bemész, egészen másként történik minden, mint a tegnapi. Nem kell feltétlenül pedagógusként és lelkészként megszólítanod őket. A gyerekkel beszélsz, a szülővel beszélsz és azt érzik, hogy jó együtt lennünk azalatt a 10 perc alatt, amíg bent vagyok. Nem szoktam sokáig bent lenni, mert a nővérek, gyógytornászok, nagyvizit, kisvizit – rendkívül mozgalmas napjuk van a gyermekeknek. Csak egy picikét, csak egy csipetnyit, néha csak benyitok: "Jól vagytok?" – akkor majd jövök délután. Egyébként majd szeretnék egy kis tanulmányt írni erről. Kifejezetten majd Református Egyház részére, hogy a "Pedagógia és a gyógyítás a teológia fényében". Jézus mind a háromnak nagy tudója volt, a mester, a rabbi, aki tanítványokat képzett. Hozta fölülről az evangéliumot, önmagát és közben a legfőbb orvos és a gyógyszer egyben.

Fekete Ágnes: – Az imádságnak itt nagyon nagy szerepe van.

Kissné: – Nyilván imádság nélkül nem lehet sem bemenni, sem kijönni. Először elkéred a napot, azután megköszönöd a napot. Ez egy kegyelem alatti állapot. Ennél szebbet igazában nem tudnék megfogalmazni. Kettőezer van. Miért nem lehet kimenni a kerítésen túlra? Kimehetek mint tanítvány, nem palástban, fehér köpenyben. Ez egy óriási dolog, én ezt nagyon élvezem: a rejtőzködést, ezt a szent rejtőzködést. Mert ez az! Ha jól csinálod, úgy is kiderül, ha nem csinálod jól, akkor jobb, ha nem derül ki.

Fekete Ágnes: – Ma van utolsó napja a budapesti Művészet Terápiás Konferenciának. Orvosok, pszichológusok és egyéb szakemberek gondolkodnak együtt arról, hogy a művészetek miképpen válhatnak gyógyító erővé. Számos egyházi szakember is részt vett a konferencián. A biblioterápia szekcióban találkoztam Szigeti Lajos Sándorral, a Károly Gáspár Református Egyetem Újabb Kori Magyar Irodalom Tanszékének professzorával. Ő a kereszt alakú versekről beszélt.

Szigeti Lajos Sándor: – Most az első Művészetterápiás Világkongresszuson vagyunk, ahová én magam is kicsit véletlenül kerültem. Itt többnyire olyan pszichiáterek és pszichológusok, orvosok vannak, akik a művészetnek valamilyen ágát használják fel a gyógyításban. Én magam irodalmat tanítok a szegedi egyetemen, itt Budapesten vendégprofesszorként a Károly Gáspár Egyetemen. Nem feltétlenül gyógyításra használom, amit elmondtam: a Bibliának, a bibliai képzeteknek, metaforáknak milyen funkciójuk van a modern irodalomban. Ennél fontosabb az a mentális segítség, amit ezeknek a szövegeknek a segítségével a hallgatóimnak adni tudok. Tehát nemcsak szakmáról van szó.

Fekete Ágnes: – Valamilyen terápiás lehetőséget lát a szövegekben, hiszen erről szólt ez a szekció, ha jól értettem?

Szigeti Lajos Sándor: – Igen, pontosan. Én most a bibliatherapeuták szekciójában voltam. Hallatlanul izgalmas volt, hogy azok a szövegek, amelyeket mi kifejezetten irodalomnak tekintünk, itt kiderül, hogy egészen más funkciót is betölthetnek. Beteg embereknek, akár a szenvedélybetegeknek – itt elsősorban ma ilyen előadások voltak -hogyan segíthetnek irodalmi szövegek?

Fekete Ágnes: – A saját előadását, ha nagyon röviden össze tudná foglalni.

Szigeti Lajos Sándor: – Én itt az úgynevezett kereszt kalligrammákat mutattam be. Református létemre, kereszt alakú versekről beszéltem.

Fekete Ágnes: – Nem idegen tőlünk a kereszt, remélem?

Szigeti Lajos Sándor: – Természetesen nem. Elsősorban magyar szövegeket akartam bemutatni, hiszen a világ minden részéről, tájáról voltak itt előadók. Bemutattam egy Weöres Sándor, egy Illyés Gyula, egy Nagy László, egy Utassy József verset. Ezek ún. Kalligrammák. Az az érdekességük, hogy több művészeti ágat, elsősorban a képzőművészetet, és az irodalmat kapcsolják össze. Hozzá kell tennem, hogy egyik agyféltekénk képes a képi reagálásra, a másik pedig a szöveg reagálására, s itt a kettőnek egyszerre kell működnie. Ez hallatlanul izgalmas dolog. A kereszt eleve rendelkezik egy sajátos jelentéssel. Krisztus halálára utalva a megszabadításunkért, a bűneinkért vállalt keresztre feszítésről van szó. Az imént arról beszéltem, hogy ez hogyan jelentkezik napjainkban ezekben a versekben, amikor úgy tűnik, hogy valóság lett a nietzschei igazság, hogy meghalt az Isten, amelyet követett a dadakongresszus, meghalt a művészet. Én szeretném hinni, hogy napjainkra ez éppen, hogy megfordul. Ezek a versek segítettek megértetni, hogy nem az Isten halt meg, hanem sajátos módon a legújabb kor emberében, a modern kor emberében halt meg az Isten. Az örök fejlődés útjáról letérve rátért a nietzschei örök visszatérés útjára. Talán napjainkban a szent művészetnek és a Krisztusba vetett hitnek újra hallatlanul fontos szerepe és funkciója lehet.

Fekete Ágnes: – Mit jelentenek ezek a versek? Miért ír valaki egy verset ilyen érdekes kereszt formában?

Szigeti Lajos Sándor: – Ha Utassy József keresztjére gondolok, el tudom így mondani. Ez semmi más, ennyi, hogy Utassy József: Az én keresztem. A keresztre pedig ez a szó van írva nagy betűkkel: IRNI. Amikor ez a könyvemben megjelent, akkor a nyomdász háromszor javította át, és visszajavította az INRI-re. Nyilván mindannyiunkban fölidéződik a rövidítés latin neve. Itt a következőről van szó: egyrészt amire az előbb utaltam, hogy az Isten halálában a művészet halála is megfogalmazódik. Hitem szerint ennél sokkal fontosabb, hogy azért fordul Krisztushoz, mert bár azt is sugallja a vers, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, – itt azonban mi a költő keresztje? – az írás. Ez a szükségszerű feladata, a bensőből fakadó feladata, ehhez erőt Krisztustól kérhet. Ez a betűcsere INRI helyet az IRNI, hihetetlen erőt látszik sugallni.

Fekete Ágnes: – Hol jut el ez a terápiához? Van tapasztalata a diákok között, hogy ez hat.

Szigeti Lajos Sándor: – Nem tudom, hogy az orvosi terápiában pontosan milyen szerepe van, azt tudom, akár a hallgatóim között is, amikor társkeresésben van problémájuk, amikor magányosnak érzik magukat, van szerepe ennek a néhány sornak. Nagy tömegben képzünk már hallgatókat. Jól tudjuk, hogy a nagy tömeg szükségszerűen hozza magával a magány problematikáját. Akkor egy-egy ilyen bibliai metafora építette szöveg is, ha arról beszélünk szemináriumon, hat. Látom egyszerűen, hogy óra végén egyszerre csillognak a szemek. Tehát ez azt jelenti, hogy eleve a szövegek sugárzása ad életerőt és optimizmust, és egyszerűen akaratlanul, nem kell ehhez pszichiáter. Az, hogy együtt vagyunk, és együtt meg tudunk szólalni, és egyáltalán ez a fajta közös kommunikáció, aminek a bibliai szövegek az alapjai, ez tényleg kilendítheti az embert akár egy mély depresszióból is, amit nagyon sok hallgatón látok.

Fekete Ágnes: – Tudják Önről, hogy református, illetve presbiter is?

Szigeti Lajos Sándor: – Nem mindenki tudja. Vannak hallgatók, akik tudják, azok a hallgatóim, akik maguk is a református templomba járnak. Azt pedig, ha megtudják, én természetesen büszkén vállalom. Ez nem olyan dolog, amit lépten-nyomon hirdetni kell. Azt hiszem, hogy az ember a mindennapi munkájával tudja megmutatni, hogy honnan jött, meg azt is, hogy mi az, amit másképpen tesz.

Fekete Ágnes: – Így szól hozzánk Isten Máté evangéliuma 4. fejezetének 4. versében.

"Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Isten szájából származik."

Jézus böjtölése nem valami szent cselekményként olvasható a Bibliában. Ezt a történetet mindenki úgy ismeri, mint "a megkísértés története". Azt gondolnánk, hogy aki böjtöl, az egyre szentebb és nemesebb lesz. Itt azonban azt olvassuk, hogy Jézus elbizonytalanodott küldetésében. Kétségei voltak, hiszen megszólalt egy hang: nem lenne jobb enned? Nem lenne jobb, ha hatalmas úr lennél? Nem lenne jobb, ha a világ urának mondanának? Jézus tehát éppen ebben a pusztában, a böjti időben élte át élete első nagy belső vívódását. Éppen ebből a pusztából indult küldetése teljesítésére. Itt dőlt el végleg, hogy kicsoda ő. Nem szeretjük a pusztát, s ez érthető. Nem kívánjuk a kétségeket, az összegubancolódásokat, a szúrásokat. De ha kivennénk ezeket az életünkből, akkor a növény életet adó tüskéit vennénk el. A puszta a döntéshozás helye. Nem akarom ezzel pontosan górcső alá venni mindazt, ami ott történt, mert meggyőződésem, hogy valójában titok a böjt. Nem lehet leírni azt, ami egy emberben történik akkor, amikor megvonja magától a táplálékot, vagy bármi életadó jót. Tény, hogy biológiailag is egy kicsit más állapotba kerül az, aki sokáig böjtöl. A nyelv életünk fontos része. Ha kiiktatjuk akár úgy, hogy nem beszélünk, akár úgy, hogy nem eszünk, hirtelen jobban látunk minden mást. Közelebb kerülünk az egyensúlyhoz. Persze vannak végletek, van aki megőrülésig hajtja az aszkézist, az önsanyargatást. Isten alapvetően nem erre teremtett bennünket. A jó és a szép az élet normális eleme. De itt van a másik véglet, ami bennünket talán jobban kísért, a szalon keresztyénség. Együtt szórakozunk, érdekes ismereteket sajátítunk el, és valójában csak egy vallásos eszme köt bennünket össze. Mert a testünkhöz, az élet szükségeinkhez nincs köze Istennek. A böjt éppen arra ad lehetőséget, hogy ennek az ellenkezője kiderüljön, hogy mércére állítsuk az életünket. Az életem, az egész valóm az Istené.

Amikor eddig megírtam ezt a kis beszédet, papíromat ott felejtettem az asztalon. Kislányom odament és a maga krikszkrakszával folytatta az írást. Megkérdeztem: – Mit írtál? Azt mondta: – Azt, hogy mit kell vásárolni. – Barackot, és még mást is. Akkor úgy éreztem, nekem is el kell hallgatnom. Hiszen, ha neki egy papírról a bevásárló-lista jut az eszébe, az énrólam szól. Nekem is szükségem van a böjtre. Arra, hogy visszarendeződjenek a dolgok, hogy a kicsi, kicsi legyen és a nagy, nagy. Isten adja mindannyiunk életébe ezt a böjtöt!
Ámen